Az események fő helyszíne áttevődött egy másik létsíkra. Amiben egyelőre nem áll túl jól a három hősünk.
Fáwen éktelen haragra gerjedt és elpusztította a gyermekeket. Egy hatalmas, fekete pók -igazából egy démon, ami póknak látszik, de ez most mindegy- jelenik meg mellette és hamarosan csak méregköpéstől és égett hús szagától büdös folyékony húslé maradt a téren a szökőkút körül. A fődémon pedig könnyedén vitte őt vissza saját világába.
Viridiel viszont egyelőre csendben szemlélődik és hagyja, hogy sodorják őt az események hulláma. A katonák körülötte igen lelkesek és úgy tűnik egyelőre a pap lángnyelvű szavai felkorbácsolták bennük a vágyat, hogy egy lendületes támadással megszerezzék a győzelmet.
-Rendületlenül álljatok a hit bástyáján és ezek a kövek ledőlnek előttetek! Rendíthetetlenül hinnetek kell, hogy győztök! Csak így szerezhetitek meg az Ég Zafírját. Meg ne álljatok a Kincstárig!
*Az első sorok létrával szerelkeznek fel, ám mögöttük csak elvétve jön még néhány. Lassú futásban kocog az örök fény hadserege az ellenség falai felé, ahonnan egész más katonák néznek vissza rájuk. A legtöbben kevés páncélt viselnek és büszkén sisak nélkül hordják a majdnem teljesen kopaszra nyírt fejük csúcsán az összefogott, hosszú lófarkat. Dühösen lengetik a fegyvereiket -szablyákat, bárdokat, lándzsákat- Viri csapata felé, mielőtt tűzvonalba nem érnek és elkezdik a nyílzáport zúdítani fentről.
De vajon elég lesz-e a tömeg sodró ereje a Turion fiúnak? Lent marad, míg ismeretlen társai megvívják a csatát odafent vagy maga is felkapaszkodik?
Ha azt választja, hogy lent marad, akkor hosszú csatának nézünk elébe és egyelőre csak egy létra és egy bástya fala közé szorult. Az összes, amit lát és érez a fent történtekből, hogy folyamatosan esnek le halott emberek mellett néha egy-egy élő, akik súlyos sebeik és fájdalmaik tehetetlen dühét jajgatásban adják ki. Ennél rövidebb összefoglalást akkor sem adhatnának a velük odafent történtekről, majd a zuhanásban megsérült csontjaikról, ha világhírű filmrendezők és szövegkönyvírók lennének.
Amennyiben Awyris legismertebb futárja a lajtorják egyikén felkapaszkodik, akkor elsőként egy lándzsás védővel találná magát szembe, aki pajzsát ráfektette az utolsó létrafokra és ezzel védi magát a kihajolás közben és egyben egy komoly gátat is képez Viridielnek, hogy átmászhasson a már lábának biztos követ nyújtó másik oldalra. Igen, kihajolt és az utolsó fokokon úgy kell felhúznia magát, hogy a pacák folyton odaszúrogat neki a másik kezében lévő lándzsával, nem pedig éles szavaival. Ez bizony katonai megoldást követelne tőle. (Utána a már nem függőleges, hanem kényelmesen vízszintes másik oldalon egy buzogányos suhintaná meg felé a fegyverét és hozzá hamar csatlakozna egy másik lófarkas, aki dupla szablyát forgat.) Ilyen akadályokon kell áthaladnia, amennyiben a csata sűrűjét választja.

És hogy mi történik eközben egy ismeretlen helyen lévő, ebben a világban teljesen ismeretlen hadvezérrel?
-Dögöljetek meg! Engedjetek el azonnal, különben seregeim ki fognak szabadítani! Ez a támadás, amit hallotok, csak gyenge előszele annak, ami rátok vár, ha nem szabadulok ki záros határidőn belül...
*Léptek hallatszanak. A sötét elf hátra lép az ajtótól. Nem akarja megadni az ellenségnek azt az örömet, hogy ennyire kiborulva lássák. Csak addig dühöng, amíg úgy érzi, távol vannak. Hogy mi értelme akkor mégis a fogadkozásainak? Véleménye szerint semmi. Egy cseppet sem hisz benne-saját fontosságát figyelembe véve-, hogy elengednék ellenségei csak azért, mert megijednek attól, hogy majd ide jön egész Zevadar, ha ő rosszul fekszik a matracon.
De azért mégis! Valami megmagyarázhatatlan okból nagyon jól esik neki kiadni a fáradt gőzt. A hangok pedig egyértelműek, véleménye szerint. Ezek az emberek hamarosan meg fognak halni. Távolból egy új sereg hangjai hallatszódnak a vasrácsokon keresztül a város uralásáért. És az Első Lord nem látott még olyan támadást, ahol a támadóknak ne lett volna valamilyen tervük a megtámadottak legyőzésére.

Mielőtt el nem felejtem! Fáwen visszatért saját világunkba. Amit már említettem. És most következik az, hogy mit látott ott. Mozdulatlanul megfagytak Uráldur katonái. A száz démon. De még a boszorkánykonyha vezetőjének félvér serege is. A pókdémonra persze nem hathat olyan varázs, melyet nála gyengébbek indítottak el. És nem is akartak keresztbe tenni nekik a mozdulatlan pokolfajzatok.
-Úgy tűnik kapcsolatban állnak még most is a másik létsík eseményeivel. Megpróbálhatom kiolvasztani az embereidet vagy akár a barátod katonáit is. De ez a varázslat egyszerre lehet pozitív és negatív számukra. A démonszolgák minden bizonnyal azért rendezték meg ezt a bűbájt, hogy az érzelmekből felszabaduló energiák egy jelentős részét megtarthassák. És ne vesszen el az igen csak buja természet által felszabadított másik erővel szemben.
Ha elbuknak a Pokol lényei által kitalált próbán, akkor több mágikus erőt veszítenek, mint amennyi nekik volt az egész elkezdődésekor. Barátod is csak árnyéka lesz önmagának a csapatával együtt. Ám ha előbb teljesítik a tesztet és csak utána lépnek ki a világból, akkor félelmetes erővel fognak rendelkezni ezentúl.
Én kihoztalak onnan. És visszakísérlek az embereiddel saját földedre. Szerintem elég hatalmad van, ne kockáztass! Ám valószínűleg Uráldur azért maradt, mert szeretné a csapatát erősebbé tenni. Gondolom ahogy te hamar megtaláltad a módját, hogy kilépj a próbából, neki sem lenne nehéz.

Egy darabig, míg próbálok rájönni, hogy mi történt velem, miért vagyok itt és nem az erdőben, ahol egy egész seregnyi éjtündével és démonnal néztem farkas szemet, sodródom az eseményekkel.
Nem is igazán voltam itt agyilag, mert arra akartam rájönni, most ez az álom, vagy amaz volt.
Azonban mikor már a feltüzelt emberek által alkotott támadó sereggel a várfal alá értem, abban az egyben biztos voltam, hogy valami erős mágia léphetett működésbe, ami ezt okozta és abban is, hogy ez nem ellenem irányult, hiszen akkor már halott lennék.
Ha viszont nem ellenem irányult, akkor ezen túl kell lendülnöm, nem állhatok itt tehetetlenül, mert abból nem sül ki semmi jó.
Valakinek valami célja van az itt létemmel és talán pont az az Égi Zafir a megoldás, ami a vár Kincstárában van a pap szerint. Lehet, hogy ez repíthet vissza a valóságba.
Tehát be kell jutnom és bár semmi közöm ahhoz a vallási őrülethez, ami ezeket az embereket vezeti, de egyelőre velük kell tartanom, még ha eszem ágában sem volt miattuk öldökölni.
Életemben nem láttam még csak hasonló harcosokat sem, mint akik a várat védték, de ez most mellékes volt. Szerencsére nem nagyon voltak páncélba öltözve és ez esélyt adott rá, hogy akár egy fejre mért ütéssel, vagy mágiával küzdjön meg az ellenfeleivel, bár itt növényzetet nem igen lel.
A földön fetrengő lezuhantak között felkapaszkodom a létrán, hogy aztán a tetején egy pajzsos, lándzsás védővel nézzek szembe, aki megpróbál lelökni vagy ledöfni.
Hirtelen rugaszkodom el és a levegőben változom farkassá, hogy a feje fölött átugorva vessem meg a lábam a gyilokjárón és harapjam fenéken, majd villámgyorsan átkígyózva a rám támadók között fussak el egy olyan helyre, ahol már visszaváltozhatok és talán tovább is haladhatok.
Ha ez nem sikerülne, akkor a lándzsával védem magam és elhajolgatok, nagyokat ütve-taszítva a dárdával rajtuk, ha nem muszáj nem akarok megölni senkit.

Fáwen elindul seregével Zevadar felé, ám Viridiel és Uráldur számára nem ér végett ez az utazás.

-Mégis mondjátok meg, hogy mit kellene mondanom! Tessék! Mondjátok meg, hogy szerintetek mit kellene mondanom ebben a helyzetben!
-Ezt neked kell tudnod. És egy perccel sem tovább és egy perccel sem rövidebb ideig fogsz itt maradni, mint ahogy rájössz és kimondod. Ezt szentül megfogadhatom.
*Az őr szava nagyon idegesítő volt az Első Lord számára. Egyre nyilvánvalóbban úgy tűnt, hogy nem azért rabolták el újabban, hogy katonai információkat szedjenek ki belőle. De még csak azért sem, hogy Zevadart megingassák.
Ám ő makacsul nem ment bele a játékba. Kezdte sejteni, hogy ez a jól ismert élő álom típus, a démonok egy ismert játékszere, ahol egy másik valóságot építettek fel számukra és ebben kell kiigazodniuk. Ám azt is tudta, hogy ennek valami logikus kapcsolata van a saját világával. Valamiben meg kell változnia a gondolkodásának, hogy rájöjjön a feladványra. És ha ötven évvel fiatalabb lenne most, lelkesen vetné bele magát a legnagyobb kaland ígéretében.
Ám ő makacsul nem ment bele a játékba. Bármennyire is ígéretes, hogy rájöjjön a számára istenként tisztelt démonok gondolatainak egy töredékére, távol tartotta magát tőle. Szerette volna saját valóját olyannak megőrizni, amilyen. És ami eszencia őt a zevadari hadsereg élére jogosan állította. Értelmetlen kifogásokat kereset, leplezve a tényt: fél attól, hogy elbukik és nem fog tudni rájönni. Inkább meg sem kísérelte.


Ám ezalatt a bástyán óriási harc kerekedett. Viridiel farkas alakká hirtelen átváltozva lepi meg az ellenfeleit. Nem csupán amiatt lepődik meg jó néhány védő, mert az előbb humanoid hirtelen erdőkerülőfarkasként ugrál közöttük, ám átváltozásával jóval gyorsabban tud mozogni, így túl hirtelen tért ki a felé suhintó gyilkos tárgyak elől.
Hamarosan a város utcáit róva ijedt polgárok mellett ugrálhat el. Nem az ő jelenléte miatt félnek, hanem a városfalakon kívülről jövő -és az ellenségtől eredő- hangok miatt. Még nem sikerült áttörniük a falakat. Egyedül a futár jutott be a védők között. És ha átváltozik eredeti alakjába, akkor sem néznék marslakónak. Saját döntése, hogy melyik külsőben élvezi jobban az ittlétet.
Ám egy szökőkúttal ékesített téren több gyermek épp csak-csak felismerhető összeéget és szétmart holtteste csapja meg érzékeny orrát. És hamarosan egy hang szólalt meg a kútból.
-Hé! Húzzatok ki! Kérlek!
*Ha oda megy és beletekint, akkor egy kisfiú szellemképe vagy illúziója verődik vissza a víz felületéről. Amint megpillantja, hogy valaki felelt a hívására, azonnal bele kezd a folytatásba.
-Kérlek húzz ki innen! A kútba ugrottam, hogy megszerezzem a Düh Smaragdját. De azt hiszem megfulladtam. Kérlek húzz ki! Nem akarok meghalni...

Amire számítottam be is jött, hiszen nem valószínű, hogy sokszor láttak még olyan valakit, aki hirtelen farkassá változik, bár az is igaz, hogy nem szeretek ezzel a képességemmel nyíltan dicsekedni. Azonban van az a helyzet, amikor nincs választásom, ha nem akarok lent találkozni a létra aljában a lezuhantakkal.
Szerencsére elég lendületet tudtam összegyűjteni, hogy a létráról beugorjak a várfalra és ott ide-oda cikázva kerülgettem a felém irányuló csapásokat és az, hogy nem találtak el ennek is köszönhető, meg annak, hogy kellően meglepődtek a vadállat látványától.
Ahogy elgondoltam, igyekeztem nem megsebesíteni senkit, így csak néha odakaptam, nagy állkapocs csattogással, hogy elugorjanak előlem, aztán leszáguldottam a lépcsőn, hogy mielőbb eltűnjek a házak között.
Lihegve állok meg egy kihaltabb helyen, valami udvarban és azonnal visszaváltozom. Mivel láttam, hogy ezek az emberek mások, ezért tartottam tőle, hogy kitűnnék azért közülük még így is, ezért elemeltem egy szárító kötélről egy kámzsás köpenyt és abba burkolózva haladtam tovább, bár még magam sem tudtam merre is igazán.
Éppen azon törtem a fejem, hogy vajon, hogyan fogom kideríteni, mert nem hiszem, hogy simán megállíthatnák egy ideges járókelőt megkérdezni, mikor meghallottam a gyerekhangot.
Egy szökőkúttal díszített téren haladtam akkor keresztül, ahol a szag már előre jelezte az orromnak, hogy tragédia történhetett és bár már sok mindent láttam életemben, a látvány még így is elborzasztott.
A hangra azonban meglepődve néztem le a kútba, ahol egy gyerek szellem alakja lebegett.
- Nem halhatsz meg, ha már egyszer meghaltál, amikor belefulladtál a vízbe. – válaszoltam neki, lehet kissé nyersebben, mint kellett volna, de én is ideges voltam a helyzet miatt. – Szellem vagy, lebegj ide fel, nem is tudnálak így kihúzni. Egyébként mi az a Düh Smaragdja? Az ÉJ Zafírját nem ismered véletlenül? –
Nagyon remélem, hogy meg tudom győzni, hogy jöjjön fel magától, mert talán ő pont tud segíteni nekem.

A szellem Viridiel szerencséjére nem akarja megtudni, hogy milyen is a férfi mikor bántó és goromba, ha ugyan ez volt a kedves arca. Ám ez még nem győzte meg arról, hogy elhadja a víz felszínt, ahol az elf helyett tükröződni látszik.
-Biztos vagyok benne, hogy nem haltam meg. Különben nem lennék itt és nem tudnánk halottként beszélgetni sem. Azt hiszem amikor megfulladtam, az élet és a halál közé szorultam.
Az Ég Zafírja, a Düh Smaragdja és a Megbocsátás Rubintja a három legerősebb transzcendens tárgy. Aki megkaparintja mind a hármat, az uralni képes állítólag az egész világot. A kék kő a király kincstárában van állítólag. Ezért jöttek a Fény követői.
A barátaim azt mondták, hogy a zöld kő itt van a kút mélyén. Ugorjak bele! És én beleugrottam. De tudom, hogy ez bizar lesz számodra, de tényleg biztosra tudom, hogy nem haltam meg. Volt egy leány, Adalilela. A leggyönyörűbb lány, akit csak ismersz, csak még annál is szebb. Mielőtt eldöntöttem volna, hogy felhozom a kút mélyéről a drágakövet neki, megbeszéltük, hogy utánam ugrik, ha valami baj lenne és kiment.
De ő nem ugrott le és tudom, hogy megtette volna, ha komolyan veszélyben lenne most az életem.
Kérlek! Gyere és ugorj utánam, hozd fel a testemet!


Uráldurhoz ismét bejöttek az őrök. Mind a hárman. És ő karddal a kezében várta őket.
-Nem akarsz mondani valamit?
-Nem. Eldöntöttem, hogy nektek meg kell halni.
*Ezzel bele vetette magát a kardozásba. Nem is törődött a varázserejével, csak elterelné a figyelmét és valószínűleg úgy is megint leperegne róluk. Fizikai képességeire tett fel mindent és korát meghazudtoló sebességgel és másfél évszázad tapasztalatával vívott.
És vesztett. Három sebből vérezve, megalázottan érezve magát lihegett a fölön, mikor kimentek.

Nem akartam a szökőkútnál sokat időzni, mert nem akartam feltűnést kelteni, hogy valakivel beszélgetek a kútban, akit valószínűleg messzebbről senki nem lát.
Azonban megállítanak a szavai, amiben a Düh Smaragdjáról beszél, de ez nem jelenti azt, hogy nem esik le az állam, amikor azt erősítgeti, hogy márpedig ő nem halt meg, bár igaz nem is él.
- Ha meghaltál, ha nem, akkor is szellem vagy és nem élő hús vér alakban vagy odalenn, így nem tudlak felhúzni. – jelentem ki, hátha végre elfogadja a helyzetet.
Viszont egy csomó mindent megtudok tőle a varázskövekkel kapcsolatban, ami reménykedésre ad okot, hogy talán valamelyikkel visszajutok a saját valómba, mert abban biztos vagyok, hogy ez nem az.
Azért persze sajnálom szerencsétlen kiskölyköt, akit a haverjai nagyon beugrattak és lehet, hogy nem akarták a halálát, de végül ez lett belőle. A lányról nem igazán formálnék véleményt látatlanul, de az elég érdekesnek hangzik, hogy úgy néz ki még ő is biztatta a fiút a dologra, azzal bátorítva, hogy utána ugrik, ha baj lenne. És persze nem tette meg. Sőt nyoma sincs.
- Szerinted nincs veszélyben az életed, vagyis nem volt? – hümmögök fel, de sejtem, hogy hiába beszélnék neki. – Várj! Keresek egy kötélfélét, ha találok, akkor lemegyek érted. Ugorni biztos nem fogok, ezt megértheted. Neked sem sikerült, nemde?
Azzal elmegyek, hátha valamelyik udvarban sikerül elemelnem egy kötelet, amit a derekamra kötve lemehetnék érte és egyúttal meggyőződhetek róla, hogy tényleg van-e ott valami kő.

Viridiel utána megy a kútba, ha egy gyerek azt mondja. Legalább is ez kezd kirajzolódno a helyzetből.
Ám tény és való, hogy azért nem ostoba és ha már valaki meghalt ott lent, akkor nem bízza a lendületre a vele történő közelgő dolgokat. Egy vastag kötelet talál, melyet a szökőkút egyik kiálló részéhez igazít. És leereszkedik, bár az alja nem látszik. És pár percig egyre sötétebb környezetben úszik, csak a derekára erősített hurok mutatja neki, hogy merre van a fent.
-Arra! Ott kell lennie. Nagyon köszönöm.
*Ott úszik mellette a lidérc és irányítja. Nem tudni, hogy a hírnök találkozott-e már csontözveggyel. Még a sokat látott Uráldur is csak elképzeli -képzelné, ha tudna erről az egész históriáról-, hogy kísértetisen ugyan ilyen lehet egy tószellem csapdájába kerülni. Illuzió, másik világ, valaki meg akarja győzni, hogy egyre mélyebbre és mélyebbre ússzon le valami nagyon fontosért.

Eközben az első hadvezér kimerülten feküdt a börtön padlóján. Sebei gyógyulnak és meglepő módon nem csak sikerül az életerőcsapolás az egyik emberen, de eddigiekhez mérve szokatlan módon ott maradtak a cellája előtt őrködni.
Így nem kell izgulni a vén rókáért, nem fog elvérezni. Csalánba nem csap a ménykű.


-Hol van a holttestem? Az Égre, hiszen ott kellene lennie a kő mellett.
*Az erdei elf egy fényes zölden ragyogó ékkövet lát odalent. Már közel az alja. A kölyök teteme eltűnt, sehol sincs. De hívogató a smaragd, hogy megragadja és csakis ő birtokolja. És a felszínre vigye.
Nem hiába, érződik a hatalmas ereje.

Találok hamarosan egy kötelet, amit a kút szélén rögzíthetek és így ereszkedem le a kút sötétjébe, nem bízva semmit a véletlenre, mert nem szeretném követni a kölyköt a szellemlétbe.
A víz mély és nem sokat látok, főleg nem a testet, amiről a szellem egyre csak győzköd, hogy ott kell lennie.
Természetesen nem tudok neki válaszolni, amikor megköszöni, hogy ne köszönjön még semmit, mert egyelőre semmit nem teszek, mivel még nem találtam semmit.
Az azonban egy idő után, főleg mikor a levegőm is fogyni kezd, úgy vélem, hogy valami nincs itt rendben.
A kísértetnek csak kéne tudnia, hol van a teste, de ez a szellem bizonytalan.
Már éppen úgy döntök feladom és felúszom a felszínre, amikor meglátom a zöld ragyogást még lejjebb.
A test azonban sehol!
A szívembe markol a vágy, hogy megszerezzem, hiszen már most is érzem, micsoda lehetőséget tartogat számomra, ha megszerzem, de………………..
Nem! Fel kell mennem! Levegőre van szükségem! Majd visszajövök érte.
Egy pillanatra kitisztul a fejem és gyorsan tempózni kezdek felfelé.
Valami nem kerek idelenn!

Viridiel gyanakodni kezd a víz alatt. És egy érzés mart belé. Alig van már levegője.
A kötélen húzza fölfelé magát ösztönösen, akármennyire is összeszorítja a száját, hogy semmi levegő ne jöjjön ki belőle, mellkasa olykor váratlanul összerándul és bódult fejjel tapasztalja meg a majdnem elfogyó oxigén élményét.
Sokkal messzebb van a felszín, mint gondolná. Az elején úgy tűnt, mintha a szökőkútban derékig érne a víz. Utána amikor belemászott, már érezte, hogy csalókák a távolságok. De még mindig csak egy kisebb barlang méreteinek tűnt az az üreg a földben, mely gyűjti a szobrok szájából előtörő folyadékot a szépen kidolgozott perem mögött.
Ám most visszafelé már úgy érezheti, mintha egy feneketlen kútból úszna visszafelé.
-Kérlek ne menj el! Már majdnem elérted. Biztosan ott kell lennie a testemnek a Düh Smaragdja közelében. Nem tudom megmondani miért, de biztos vagyok benne.
*Bármennyire is benne van a levegőben, ahogy hallgatjátok ezt a mesét, és várja az olvasó a tragikus pillanatot, hogy egy csontváz kéz elkapja Viridiel lábát, a felszínre tud úszni és nem történik ilyesmi. Ám most összeszedi a gondolatait az újbóli próbálkozás előtt.
Képtelen lenne még ezt a távolságot is megtenni úgy, hogy a vállán egy gyerek holtteste van. A terve, hogy visszaúszik és megkeresi, az a biztos halállal ér fel. Ám ha kicsit megnyugszik és elhessegeti a gondolatait, hogy ez egy csapda helyzetre hasonlít, akkor lehet benne annyi szusz, hogy megragadja a drágakövet és felúszik vele a felszínre.
De vajon vállalja a feladatot? Képes egyáltalán lelkileg leúszni újra a szellem irányításával és megszerezni végre a varázstárgyat, majd egyszerűen visszafordulva itt hagyni őt?

Az övé a döntés. És most még nem a cselekedeteké a főszerep, hanem az elgondolásoké. Tud-e valamit kitalálni, ami segít neki gyorsabban lemerülni és feljönni? Képes-e találni valamit, amivel megmenti a szellem lent rekedt testét? Ezernyi kérdés és egy gyors összefoglalás.

A gyanakvás érzését egyre jobban kiűzi a fejemből a levegő hiány érzése. Egyáltalán nem gondoltam, hogy ennyire mélyre merültem volna és most rosszul osztottam be a tüdőmben még megtalálható levegőt. Hangos levegőbuborékolás hagyja el az ajkaimat, erősen küzdve az ösztönös légvételi késztetéssel.
Persze hallom, ahogy a szellem egyre jobban kétségbeesve próbál rávenni, hogy forduljak vissza, de már csak a menekülés lebeg a szemem előtt.
Ki akarok jutni a víz alól, levegőt akarok venni!
Nem érdekel a siráma, most jelenleg még a mágikus kövek sem, csak erőlködök felfelé, míg ki nem bukik végül a fejem a víz fölé és hangos kapkodással szívom be, kortyolom szinte az éltető levegőt, esengő tüdőmbe.
Mikor már a gondolataim is helyre zökkentek, van időm átgondolni a dolgokat és mivel a szellem semmivel nem próbálkozott, hogy lent marasszon a mélybe, a gyanakvásom is jócskán alább hagy, viszont tudom, hogy sosem lenne hozzá erőm, hogy abból a feneketlennek tűnő mélységből felhozzak egy testet. A követ talán, de egy holttestet nem. Azonban arra sem vinne rá a lélek, hogy ezek után lent hagyjam.
Megoldás kell!
Végül is adja magát a dolog. Ha leérek és megtalálom, rákötöm a kötelet, én magam meg visszaúszom annak nyomán és ha fenn vagyok akkor felhúzom.
Ha meg még valami nagyobb követ is magammal viszek, akkor a lemerülés idejét is csökkenthetem, lent meg eldobhatom.
Ha nem jön közbe semmi, az elgondolást tett is követi. Kell az a kő!

Viridiel terve tökéletes. A kövekkel a lábán hamarabb leérkezik a fenékre és első dolga az kell legyen, hogy a követ megszerezze! Hiszen ha igaz az, amit a szellem mondott, akkor nem csak gyerekek fantáziáját mozgathatja meg.
Ám jóval nehezebb megtalálni a kútba ugrott kölyök holttestét. Eltart egy darabig és még szerencse, hogy lerövidítette az utazást idefelé. Mert amikor megtalálja, akkor az elhunyt fiú derekára tekeri a kötelet. De megint sietnie kell felfelé, mert újra ugyan azok a kínzó levegőhiány jelei jönnek elő testén. Ideje lesz a kötélen minél gyorsabban felhúznia magát.
Ám ha mindennel megvan. Kijutott a felszínre, kihúzta a szellem testét is. És végső nyugalomra helyzete! Nos, ideje lesz eldönteni, hogy merre is kellene tovább mennie. Megpróbálhat megint áttörni a fronton, hogy a szamáron ülő csuhásnak oda adja a Düh smaragdját, de választhat úgy, hogy körbe jár az utcákon és nyomokat keres a Megbocsátás Rubinjához. Vagy tovább folytatja az útját a fellegvár felé -a térről épp látszik a magas torony teteje-, ahol a király kincstára lehet és az ostromlók onnan akarják megszerezni a zafírt. Bárhogyan is dönt, az nem lehet a Sors véletlen baklövése, hogy hirtelen egy olyan helyen termett, amiről semmi fogalma nincs és már megszerezte eme világ három leghatalmasabb varázstárgyából az egyiket, a másik felé pedig nyomon van...
Mármint mit csináltak az itteniek eddig?

Azért reménykedem, hogy a tervem működni is fog, de legfeljebb, ha nem bírom szusszal, még mindig visszatérhetek a felszínre, így annyira nem izgulok.
Azonban nem szabad elfelejtenem, hogy a falakon harcok zajlanak és, ha valaki itt felfedez, annak is lehet pár kérdése egy idegen hegyesfülűhöz.
A kővel a számításomnál is hamarabb érek a fenékre és a követ gyorsan megtalálom, de a testet nem. Kissé idegesen kutatok, de aztán a szellem útmutatásával mégis megtalálom mielőtt még teljesen elfogyna a levegőm.
A kötél végét már légszomjjal küzdve tekerem a holttest köré, aztán már lököm is fel magam, g lőve ki a vízből a végén, mint egy dugó.
Miután kilihegtem magam és meggyőződtem róla, hogy senkinek nem tűnt fel a kis tevékenységem, felhúztam a kölyök holttestét is, ami azért nem volt könnyű.
Nem kereshettem meg a temetőt, vagy valami hasonlót, így az egyik üresnek látszó ház tövében ástam egy sírt és temettem el.
Úgy látszott a szellem is megnyugodott és egyelőre nem láttam többet.
A kő viszont ott lapult a zsebemben és most azon agyaltam, vajon hogyan tovább.
Talán meg kéne szerezni mind a három követ ahhoz, hogy visszajuthassak. Hiszen a Düh Smaragdja nem látszott, hogy bármilyen hatással lenne. Az biztos, hogy nem adom oda a követ senkinek.
A Zafirt a toronyban őrzik, talán nem azzal kéne kezdenem, vagy folytatnom. Talán a Megbocsátás Rubinja könnyebben becserkészhető, bár gőzöm sincs merre keressem.
Áááá, jobb ha maradok annál, amit ismerek! Mégis a torony felé indulok, a köpenyem mögé bújva, lehetőleg a házak árnyékában.

Viridiel sikeresen oldotta meg a tragédia lezárását. Igaz azóta pár gyerek és sokkal-sokkal-sokkal több felnőtt meghalt a városban és a falai alatt. Ám nagyon jól érzi, hogy jobb titkolni a kilétét és elbújni mások elől, mert titokzatos idegenek már várnak reá ezen a helyen.
Mostanában idegenekből nem volt hiány. Először az északi emberek, akik ellen ő lelkesen megpróbálta meggyőzni a nimfákat is, ám csak Awyris támogatását nyerte meg Astelath számára. És utána a fogolycsere után ide kerülve teljesen ismeretlen és fura fazonok akarták megostromoltatni vele ezt a várost.
És persze akik itt élnek és lófarkas, majdnem kopasz védőik vannak, azok is idegenek számára. Még csak ismerősnek sem mondhatóak a vonásaik. Lefátyolozott nőket lát néha és kimonós, ferde szemű férfiakat. A harcosok nem voltak a falon mandulavágásúak. Ám zavartalanul jut el settenkedve a fellegvár kapujáig.
Várárok felett egy felvonóhíd. És két szamuráj kinézetű őr, de ez nem mond semmi különöset az elf számára valószínűleg. Egyedül annak van üzenet értéke, hogy nyitva van. És pár selyemruhás sárga pasi közlekedik rajta, kifelé is meg befelé is.
Ha tovább akar menni, akkor döntenie kell, hogy a várárokhoz közeli egyik fát megkeresi és ágat növeszt a túloldal felé, hogy a természet hídján jusson át az egyik ablakhoz. Vagy a bejárat funkciója, hogy befelé járjunk rajta gondolattal megpróbálkozik a két őrnél.
Miközben van ideje átgondolni, egy állat harsant fel a háta mögött és két olyan ember szitkozódik, akik külseje viszont hasonlít számára az eddig megismert emberekére. A velük lévő elefánt hangosan trombitál és hiába próbálják mozdulásra bírni, nem hajlandó rá.
-Menj már tovább! Be kell vinnünk a várba. Hamarosan elkésünk.

Nem tudom mennyi ideig tarthatom fenn az álcámat, amivel elrejtőzöm az itteni furcsa, számomra ismeretlen, idegen emberek között. Már így is csak a szerencse és a harc az, ami miatt még nem szúrtam szemet senkinek, mindenki el van foglalva a meneküléssel, rejtőzéssel vagy épp a falakra való rohanással.
Éppen ezért én is igen gyorsan szeretnék innen megszabadulni, mert bár nem ártottam soha az ittenieknek, nem vagyok benne biztos, hogy szerető szívvel fogadnának és nem az lenne az első gondolatuk, hogy egy besurranóval, kémmel van dolguk. Inkább nem kockáztatnék.
Azonban a köveken kívül semmi ötletem, hogy miként juthatnék innen ki, különben sem lehet véletlen az, hogy még soha senki nem tudta megszerezni egyiket sem, én meg idepottyanok és máris a zsebemben tudhatom a Düh Smaragdját és azt is tudom, hol van a másik, igaz annak megszerzése közel sem tűnik olyan könnyűnek.
Minden esetre a fellegvárat lebukás nélkül meg tudom közelíteni, ott azonban véget ér a tudomány, hiszen két félelmetesen marcona két őr strázsálja annak kapuját a felvonóhíd két oldalán, erősen megszemlélve minden közöttük áthaladót.
Nem hiszem, hogy itt segítene a csuklya.
A kapun kijövő és bemenő alacsony, fekete hajú, sárgabőrű emberek, egyáltalán nem voltak hozzám hasonlóak. Ezt azonnal elvetettem.
Már- már hajlottam rá, hogy bevetve mágiámat, egy fa segítségével jussak be, aminek szintén meg volt a kockázata, hiszen fényes nappal volt és nagy volt a sürgés-forgás, amikor megütötte a fülem egy hangos, trombitálás szerű állathang, aztán ahogy közelebb surrantam, a beszélgetés is, de egyelőre az állatot bámultam kikerekedett szemekkel. Hatalmas volt! És hosszú orra a földet súrolta.
Életemben nem láttam még ilyet, bár most rémlik, hogy hallottam…..valamilyen elefon…..vagy elofán…..nem! Elefánt!
Talán Természet Anya meghallgatott! Ennek az állatnak a segítségével bejuthatok úgy, hogy senki nem gyanakszik rám.
Hirtelen ötlettől vezérelve lépek ki az árnyékből a két ember elé.
- Talán én segíthetek, hogy időben beérjenek.
Közben máris tapogatózom az állat elméje után, remélem tényleg meg tudom értetni vele magam.

A kis helységbe három katona nyitott be. Ugyan az a három katona, a jól ismert arcok. Az Első Lord lehangolt, fáradt arccal lépett oda az ablak rácsaihoz.
-És most mi fog következni?
-Nem akarsz mondani valamit?
-Tegyünk egy próbát! Kérem szépen?
*Hát igen. Már órák óta motoszkált benne, hogy ennyire giccses helyzetben állítólag ezt szokták mondani az emberek. De nem tudni. Ő nem igazán érti a szokásaikat, képmutató gondolkodásukat. Valahányszor elszánja magát rá, hogy csak ripacskodni kell üres, semmit mondó kedvességgel, mindig megjárja.
-Rá fogsz jönni. Még kis idő.
*Meglepődve nézett vissza. Ezzel meg mit akarnak mondani? Valahol megnyugodott, mert meg volt győződve róla, hogy ez csak az ő megalázásáról szól. Ki kell mondania ezt a mondatot és utána vége ennek a komédiának. Arcába röhögnek majd, hogy mekkora ostoba ilyen megaláztatást bevállal és abban reménykedik, hogy majd elengedik és mindent elfelejtenek. És igen. Ez tényleg az ő megalázásáról szól. Hogyan lehetne másként értékelni, hogy fogságban tartják az emberek egy cellájában és még a fegyvereit sem veszik el? Teljesen jelentéktelennek, semmi fenyegetést nem hordozónak tekintik. És ezt mindennel kifejezésére juttatják.
Újra kinézve az ablakon egy számára érdekes dolgot lát, miközben a strázsák kimennek az ajtón. Ősi ellensége egy elefánt előtt áll és igyekszik valamit csinálni vele. Nem tudhatja, hogy ez nem jár teljes sikerrel.


Viridiel érzékeli az állat elméjének egy felületes részét. Ám mivel még nem találkozott ezzel a fajjal, nem igazán tudja beleélni magát a helyébe. És így nagyon nehéz bánni vele. Ám valamit egész világosan érez.
Nagyon erős mágiák jelenléte riasztja meg a trombitást. Két párja a nála lévő smaragdnak. Úgy tűnik nem csak a zafír lehet odabent a várban. Ám érzékeli az állat a fiúnál lévő követ is harmadikként, ám ez megelégedéssel tölti el, amolyan „jó helyen van ott” érzés. Az elefánt nem akar bemenni, ám hamarosan az erdei elf rájön, hogy ha a háta mögé áll, akkor a smaragdból érzelmi hullámokat tud küldeni felé. Dühöt. És ezek sokkal jobban megrémítik szegény párát, a gazdái sok szeretet mellett lassan be tudják csábítani őt.
Egy lófarkas védő katona rohan egy levéllel a kezében a felvonóhídra mellettük és kiabálja is az újságot.
-Visszavonulnak! Visszavonulnak! Az ellenség visszafordul.
*Még nem tudják, hogy korai az öröm. A falakon a támadás kifullad és visszahúzódnak nyíllövésen kívülre, ám nem adják fel a szamaras emberei a város bevételét. Ám ez nem kell befolyásolja nagyon a hírvivőt, hiszen nem is látja azt, hogy ott mi történik. Csak a távoli hangokból szűrődik le valami kis megnyugvás.
A kapun beérve hamar átláthatja a vár felépítését. Nem a szokásos, hanem van egy belső udvar és olyan lépcsőház hatása van, mint a pesti századelőtti bérházaknak. Kovácsoltvas korlátok a függő folyosó oldalán minden emeleten és ajtók meg ablakok, mintha tényleg lakások lennének. Ám kicsit jobban megnézve nem teljesen. Ez az egész vár egy palota. Egy négyzet alaprajzon, hat emelet magasan. Kívülről az első két emeletnek nincs ablaka, ám utána vannak és ezzel lőrésként is használhatják, ha idáig jön az ellenség. És a harmadik emeletet kell jószerivel csak védeni, hogy az ablakon behatoló ellenséget visszaszorítsák.
Belül is a szamuráj páncélos katonák vannak szinte mindenhol, ám az egyik földszinti ajtón egy pikkely páncélba bújt fehér ember lép ki, hosszú karddal az oldalára kötve. És egyenesen oda lép Turion fiához. Meghajtja előtte a fejét.
-Jó napot, uram! A fogoly a cellájában van. Ha van ideje rá, oda kísérhetem.
*Kérhet még egy kis időt, hogy körül nézzen és jobban felderítse ezt a teljesen szokatlan terepet. Ám ha a katonával megy, akkor több ajtón, folyosón, lépcsőn és jó pár selyem függönyökkel és díszes tárgyakkal berendezett szobán át vezet az út, míg egy kereszteződésben a falra nyíllal ki van függesztve egy tábla.

„Kincstár”

Ám az idegen fegyveres pont a másik irányba akarja kísérni. Vajon megpróbál elosonni mellőle és ha már a szamaras vénember is elmondta, hogy ott van az Ég Zafírja, megszerzi? Vagy tovább követi őt?
Nagyon kevés -és az is bizarr- információ alapján kell meghoznia a döntését.

~ Hát ez nekem nem megy! ~ állapítom meg és bánatosan gondolok rá, hogy most nincs velem Alia, ő biztosan szót értene ezzel az ormányossal.
Egy dolgot viszont határozottan érzékelek felőle és ez a félelem. Meglepő módon azt is szinte biztosan tudom, hogy annak a kőnek a párjai riasztják meg, ami nálam van, de maga a Düh Smaragdja, hogy nálam van, mintha megnyugtatná és ez nagyon különös.
De legalább kihasználhatom ezt! Az állat mögé lépve azt előrefelé ösztökéli a kő és gazdái így könnyebben csábítják be a kapun, ahol minden további nélkül besétálhatok így, senki nem állít meg.
Egy hírvivő rohan közben el mellettünk, aki a bentieknek szolgál jó hírrel, hogy a támadók visszavonulnak.
Miután bejutottam, eláll a lélegzetem is, hogy micsoda épület áll előttem! Az egekbe vész és jócskán fölöttem kezdődnek csak ajtók és ablakok, folyosók és helyiségek.
Mindenfelé hasonló harcosokat látok, mint a felvonóhídnál, de egyszer csak egy különös, halpikkelyhez hasonlatos páncélba öltözött ember jelenik meg az épület bejáratánál, aki olyana, mint az általam eddig megismert emberek és egyenesen hozzám sétál.
Már magában ez is meglepő, de még meg is hajol előttem és úgy beszél hozzám, mint aki tudja kihez szól.
Döbbenten meredek rá, de nem akarom felvilágosítani, hogy valószínűleg összekever valakivel, inkább belemegyek a játékba, igaz fogalmam sincs milyen fogolyról van szó.
Tehát bólintok, útközben meg majd kitalálok valamit.
Hamarosan már igen csak erőfeszítésembe kerül, hogy számon tartsam mennyit és hogyan tettünk meg, annyi helyiségen mentünk át.
Aztán türelmemet és kitartásomat jutalom követi, hiszen meglátok egy feliratot: Kincstár.
Igaz, az előttem igyekvő fickó épp elkanyarodik a helytől.
Valahogy le kell ráznom és bejutnom oda. Talán ha elvezet a „fogolyhoz” elküldhetem.
- Ki a fogoly és mi a bűne? – tapogatózom.
Már majdnem megkérdezem, hogy messze van-e, de időben harapom el a kérdést, mert ha azt hiszik idevaló vagyok, ez elég meglepő kérdés lenne.
- Majd egyedül akarok beszélni vele. – ütöm tovább a vasat, kíváncsian, mit válaszol rá.

-Hát ezt neked kell tudnod.
*Igen meglepő választ ad az őt kísérő katona Viridielnek. Szerencsére a kérésével sem bukik le. Csupán kővé vált arccal, enyhén felszegett állal válaszol.
-Sajnálom, de ott kell lennünk és figyelnünk kell, hogyan történik minden. De tekintse úgy, mintha ott sem lennénk! És legyen természetes!
*Ezzel tovább megy egyenesen és ha az elf elfordul és megpróbál ellopakodni a kincstárhoz, akkor nem is fordul meg a katona. Az ajtó nagy szárnya nyitva van, aranyborítása csillog és a bejáratnál álló két lándzsás-katanás őr a fura páncéljával forgatja a fejét lassan. A terem közepén jól látható a bemélyedésből is, ahol a fiú meghúzta magát, hogy az Ég Zafírja egy üvegbúra alatt van kiállítva.
Ám amennyiben a fogolyhoz megy tovább, úgy két másik nehézpáncélos megszokott emberi katona áll a tölgyfaajtóban, ahová mennek. Három katona hamar kinyitja a zárat és előre menve belépnek. És kíváncsian várják a reakciót, mikor majd meglátja a talpig páncélban és az övén a kardjával és kedvenc kis szekercéjével Uráldurt.
-Itt van. Akarsz mondani valamit?
*A hadúr tekintetéből düh és megvetés sugárzott Awyris hírvivőjére. Ám egyelőre nem mondott egy szót se.

Ahogy sejtettem, azt gondolják, hogy én valami idevaló valaki vagyok és tudnom kéne, hogy ki az a rab, akihez most vezetnek. Pedig szó sincs róla és nagy bajban leszek, ha azt várják tőlem, hogy kérdezzek is tőle valamit.
Tapogatózásomra az is kiderül, hogy nem fogok tudni megszabadulni a kísérőmtől, sőt úgy néz ki többen is lesznek, mert többes számban beszél, így meg már lehet, nem kéne kockáztatnom, hogy vele tartsak és aztán a cellában bukjak le.
Mivel tudom, hogy a két kő itt van, ezért ha azokat megszerzem, valószínűleg ki tudok kecmeregni a szorult helyzetemből és akkor egyáltalán nem lesz szükségem, hogy a megtévesztés álcája mögé bújva színészkedjem.
De mi van, ha még sem sikerül! Talán érdemes előtte megnézni, hogy ki az, akihez most vezetnek. Talán utána kifelé lesz még alkalmam megszerezni a követ.
Azt hiszem a kíváncsiság is szerepet játszik abban, hogy végül a pikkelyessel tartsak és megvárjam, amíg a három katona kinyitja az ajtót és belépjünk.
Aztán földbe gyökerezik a lábam!
Ott áll előttem leggyűlöltebb ellenségem, Uráldúr a sötét elf vezér személyesen! És egyáltalán nem tűnik fogolynak!
Ez nem lehet igaz! Ez valami csapda!
- Ti is vele vagytok? Ez egy nyomorult gyilkos! – kiáltok fel és dühtől elvakultan rántok kardot, hogy végezzek vele.

Kérdőn nézett egy pillanatra a három őrre Uráldur, de mivel azok nem tettek semmit, csak közönyös arccal nézték minden mozdulatukat, még azt is, mikor neki a markolatra csúszott három ujja, hát megragadta rendesen inkább a kardját és kirántotta.
-Annyi sok csatát megjártál és már első találkozásunkkor is hátba akartál lőni. És pont csak én lennék gyilkos?
-Ahogy gondoljátok. De még egyszer meg kell kérdeznem tőletek. Akartok mondani valamit inkább?
-Részemről semmi többet. Jöhet a két acél, hogy helyettünk beszéljen!
*Bár látta, hogy Viridiel kardja másmilyen, de nem akart plusz kört írni arra, hogy mi van akkor, ha nem fém csillog így. A kard az kard.
Az örök ellenfele szemében nem csak a bosszúvágyat látta meg, de olyan magabiztosságot is, amit eddig még soha. Megneszelte, hogy valami újításban bízik. Ezért nem tett fel mindent egyetlen gyors lerohanásra, még ha eddig általában ezek sikerrel is jártak. És most még növény sincs a közelben. És bár a zöldike is gyanakodva nézett a katonákra, ő is kellően tartott attól, hogy beavatkoznak és azért gyors eredményt remélt.
Pontosan fogalmazva az volt a terve, hogy növényekkel nem tudja elkapni addig, amíg szembe rohan vele, így rá ér az utolsó pillanatban a Bénítás átkát küldeni rá. A mozdulatlanságot kihasználva pedig a kezére vágni, hogy mikor már feloldódik, remélhetőleg kiessen a kard belőle. Nem mindent eldöntő húzás, de nagy előnyre tenne szert vele.
Eközben Viridiel egy érdekes üzenetet hall meg lelkével. A nőstény farkas szellemét ha segítségük hívja, akkor az hasonló képen materializálódni tud, mint a sámánok farkasai. Ám ez egy kört venne igénybe, amíg más mágiát nem hívhat segítségül.

/Kocka dobás: Hatos

Fizikai és mágikus támadás esélye s 50%

1-3-ig sikertelen
4-6-ig sikeres

Ha Viridiel segítségül hívja az anyafarkast, az a következő körtől kezdve külön támad külön kockával./

The member 'Uráldur' has done the following action : Szerencse, játék, kockázat

---

'Hatos' : 5

Erdei elf lelkem valahol ott hagytam Dante bányáiban és most csak a sötét vágy hajtott, hogy mindenért megfizessek ennek a kegyetlen éjelfnek, aki felelős bátyám kínjaiért és főleg, amiért éltette benne és bennem a reményt, majd az utolsó pillanatban kárörvendően vette el tőlünk.
Semmi mást nem akartam tőle csak megölni! Nem akartam vele társalogni, vagy tovább kérdezősködni a katonáktól, hogy vajon miért van itt és engem miért hoztak ide.
Nem tűnt fel, hogy valamit akarnak ezzel, meg az egész helyzet furcsasága, hiszen elég furcsa volt az már magában is. Nem! Csak végezni akartam vele egyszer és mindenkorra, nem foglalkozva a következményekkel.
Hogy engem is gyilkossággal vádolt? Nem érdekelt, villámló szemekkel rántottam ki kristálykardomat és léptem felé, hogy elég közel érjek a csapáshoz mielőbb, mielőtt mindenféle démoni mágiát idéz meg rám.
És igen, reméltem, hogy a katonák nem avatkoznak közbe.
- Nem kell ide beszéd, halnia kell, azért amit velem és családommal tett.
Mivel nem a fák között vagyunk, a növényekre ható mágiámmal itt nem sokra mennék, elsőre eszembe sem jut, csak akkor mikor megszólal a fejemben a nőstény farkas hangja.
Nem áll szándékomban veszélynek kitenni, inkább csak figyelem elterelésnek akarom használni, ezért idézem meg, bár mivel sosem csináltam ilyet, én sem tudom működni fog-e.
És nem tévedek abban, hogy ő is mágiát használ, mielőtt még elérhetném érzem, ahogy izmaim megdermednek, a gondolataim azonban nem, így csak abban bízhatok, hogy sikeres idézésem esetén, elterelődik a figyelme, míg ismét szabadon nem mozoghatok.
Akkor megállíthatom kardommal az ő kardját.

Hatos kocka:
1-2= sikertelen mind a mágia, mind a védekezés
3-4= sikeres idézés
5-6= sikeres idézés és védekezés

The member 'Viridiel' has done the following action : Szerencse, játék, kockázat

---

'Hatos' : 1

Úgy tűnik a mesélőnek, hogy Uráldur gyorsabban mozgott a páncéljában, mint jósolta volna. Két méteres karjának méreteit kihasználva előre dőlve jóval hamarabb tudta megsebezni az erdei kinyújtott kezét, mint sem az feleszmélt volna új képességére és azt sikeresen aktiválhatta volna. Mély sebet ejtett a jobb karon és most ideje volt a másik oldalon vágni. Nem igazán gondolkodott csak azonnal csapott. Hátha bejön még egyszer a dolog, habár újabb átkot már nem tud ebben a körben mondani, a raboskodás és a megaláztatás megviselte neki is a lelkét annyira, hogy ezt a pár pillanatot pihennie kell az újabb bűbáj előtt.
Ám addig is védekezésre kényszerül és talán jól gondolja azt, hogy a mozdulatlanságból szabadulva a fogásváltás lesz az első mozdulata, hogy két kézből a gyengébb bal kézbe vegye át a fegyvert és kímélje a sérült, fájó karját.


/Kocka dobás: Hatos

1-3-ig sikertelen támadás
4-6-ig megvágja a másik kezet is/

The member 'Uráldur' has done the following action : Szerencse, játék, kockázat

---

'Hatos' : 1

Ha lenne időm átgondolni, akkor biztos arra a következtetésre jutnék, hogy egyrészt a gyakorlatlanságom volt az oka, hogy nem tudtam időben megidézni a nőstény farkast, másrészt, hogy a self sokkal fürgébbnek bizonyult, mind a mágiájával, mind a kardcsapásával és ez volt az oka annak, hogy bizony, jócskán megsebezte a fegyver tartó karomat míg én mozdulatlanságra kényszerültem.
Még feljajdulni sem tudtam volna, hiszen a szám sem tudtam mozdítani, de amúgy sem adtam volna meg neki ezt az örömöt.
Ahogy azonban egy pillanatra is tovaszállt az igézet, én sem haboztam, hogy újra megpróbáljam állati segítőmet idevarázsolni és ezzel magam felé fordítani a szerencse kerekét.
De közben azt sem hagyhatom, hogy újból támadjon, ezért, ahogy jól gondolja ellenfelem, átveszem a másik kezembe a markolatot és a válla felé szúrok, kicsit oldalra lépve, hogy megkerüljem a védekező állását.

1-3-ig sikertelen
4 = csak az idézés sikerült
5-6-ig mindkét támadás sikeres