Nem kevés időbe telik, míg a lány végül rájön, mi is történt az előbb körülötte. Botor módon elfelejtkezett a második tüskéről, ami eltalálta őt, így egészen addig elhitte, hogy amit lát az valós, míg tartott a hallucinogén anyag hatása. Akkor azonban mind a szellem, mind a pokolbéli dög úgy tűnik el, akár a kámfor, egyetlen szempillantás alatt, Becca pedig végre megkönnyebbülhet, és foglalkozhat az ajtókkal.
A lány pedig nem sokáig teketóriázik, egy-egy pillantást vet a szimbólumokra, majd elindul a fa felé, abban a reményben, hogy az talán az erdőbe vezet. Ám mikor belép az ajtón, akkor csalódnia kell, mert a mögött csak egyetlen egy óriási, több száz évesnek tűnő fának a kivágott csonkját találja, és semmi mást.
Látszólag nincsen a szobában egyéb ezen kívül, ám a látszat csal; ez a helyiség is tele van csapdákkal. Ha megpróbálja megközelíteni a farönköt, akkor amint elé ér, számtalan dárda emelkedik ki a padlóból, minden oldalról körbevéve azt, mintegy védve a fát, és szinte lehetetlenné téve a megközelítését. Innen azonban már láthatja, hogy a fa közepén ugyan az a kelta ötös csomó van, mint azon az ajtón, ami a kerek helyiségbe vezetett.

/ Játssz az életedért! /

Egyáltalán nem gondoltam volna, hogy ilyen nagy nehézségek árán fogok még az épületből is kijutni, ami előre vetíti, hogy később, az erdőben valószínűleg még nehezebb dolgom lesz és kezd elkeserítően szorítani az idő, ami egyben azt is jelenti, hogy a halálos ítéletem is közeledik, amennyiben nem járok sikerrel.
Az alatt a pár perc alatt, amíg a rémülten dobogó szívem zakatolását megfékezem és tisztázom magamban, hogy csak képzelődtem, a méreg hatása játszott velem, addig ez is igen élénken felmerül bennem.
Ezért aztán nem is pihenek csak annyi időre, míg lábra tudok állni, aztán máris újabb fejtörő előtt állok, amit ha nem jól oldok meg, minden bizonnyal újabb megpróbáltatások várnak rám és akkor lehet még nagyon optimista voltam.
Talán elkapkodott dolog, hogy azonnal a fa szimbólumra szavazok, de mivel nem ismerős a többi jel sem, így aztán hiába is törném a fejem, hogy merre induljak, akkor már inkább gyorsan cselekszem.
De nem ringatom magam hiú reményekbe, hogy azonnal a helyes utat választom és ezt nagyon jól teszem, mert tényleg nem az erdőben kötök ki, hanem egy másik szobában, bár ott van egy fa, vagyis csak a csonkja, de az még sem erdő.
Azonban egy igen csak vén fáról van szó, aminek a közepén látok is valamit: egy szimbólumot, talán egy kör vagy egy……………..
Majdnem sikerül belesétálnom a padlóból kiugró dárdákba, az utolsó pillanatban ugrom vissza, ahogy azok körbeveszik a tuskót.
Dühösen horkanok fel és próbálom kibogozni mit látok és végül kiveszem, hogy olyan jel, mint az ajtón, amin bejöttem. Talán az a kijutás nyitja! Csak el kéne jutnom odáig!
A földön biztos nem tudom megközelíteni, így csak egy mód van, a levegőből.
Vagyis hát nem teljesen. Mérlegelem a távolságot és a képességeimet, aztán nekiszaladok a falnak, hogy legyen lendületem és aztán megpróbálok a dárdák felett átugrani és a fa csonkján landolni.
Ha sikerül azonnal rátenyerelek a szimbólumra.

Egyre inkább fogy az idő, és Becca még mindig csak a házban tart. Már lassan hat órája rostokol itt, és a lány még mindig nem látja a labirintus végét, és mindezzel ő maga is tisztában van. Ezért nem is hezitál annyit az ajtók előtt, hanem igyekszik ösztöneire hallgatni, és úgy kiválasztani, hogy merre menjen tovább. Szerencséjére úgy látszik jól választott, mert nem lépett egyből csapdába, bár egyelőre a kiutat se igen látja ebből a szobából, ahol csak egy óriási méretű farönk áll a helyiség közepén.
Mivel mást nem lát itt, így érthető, hogy egyből elindul a rönk felé, és igyekszik közelebbről is megvizsgálni azt, ám a földből kiugró dárdák megakadályozzák ebben, és nem sokon múlik, hogy nem nyársalták fel őt. Csak a gyors reflexeinek köszönheti, hogy ezt sikerült elkerülnie. Pár lépéssel hátrébb áll hát, s bár így jóval nehezebb kivennie a szimbólumot, végül rájön, mit ábrázol; egy kelta ötös csomót. Ha pedig jobban megnézi a fa csonkját, akkor láthatja, hogy az alvadt vérrel szennyezett, jelezve, hogy valaki más nem volt annyira szerencsés, mint ő.
És bár azt Becca nem tudhatja, de ez a fa nem mást, mint az életet szimbolizálja - vagyis szimbolizálta, amíg épp és egészséges volt, és ott állhatott az erdő közepén -, és a vadászok nagy tisztelettel övezik, ugyanis magához vonzhatja a természetfelettit, de ugyanakkor védelmet is nyújthat ellenük. A vért pedig ők maguk kenték rá a fára, hogy ezzel erőt adhassanak neki pár nap erejéig, míg ez a próba tart, hogy minél több veszélyes bestiát vonzzon magához, megnehezítve a lány feladatát.
Ám Becca mindezt nem tudhatja, és jelen pillanatban egyébként is más foglalkoztatja. Minden erejével azon van, hogy hozzáférhessen a fán lévő szimbólumhoz, és tervei szerint a levegőből próbálja meg megközelíteni azt, kikerülve a dárdákat, ám nem számol a további csapdákkal. Márpedig ahogy hozzáér a falhoz, abból egy újabb tüskeágy tolódik ki, és belefúródik a lány kinyújtott tenyerébe. Ha a lendület továbbviszi, akkor a talpa sem ússza meg a dolgot, de az is lehet, hogy teljesen felnyársalja őt, ha nem elég gyors, mert az folyamatosan kijjebb tolódik a falból.
Ám ha vállalja a pokoli fájdalmakat és a szerencsére bízva magát hagyja, hogy továbbvigye a lendület, és befejezi megkezdett mozdulatát, akkor kilyukasztott talppal és tenyérrel bár, de sikerül véghez vinnie a mutatványt, és megérintenie a fa közepén lévő szimbólumot. Ha ezt választja, akkor minden csapda visszahúzódik, és a fa mellett kinyílik egy csapóajtó.
Viszont dönthet úgy is, hogy nem kér a talpmasszásból, de akkor más utat kell találnia, és az jóval több időt fog igénybe venni, sőt az is lehet, hogy nincs más lehetőség az ötös csomó megközelítéséhez, és akkor meg kénytelen lesz visszatérni a kerek szobába, és egy másik ajtót választani. Mindez csak Beccán áll.

/ Játssz az életedért! /

Nagyon ki akartam már jutni ebből a nyomasztó és halálos csapdákkal teli házból, mert csak úgy pergett az idő, amit még nagyon nyomon követni sem tudtam és féltem, hogy a mérgek hatása miatt sok időt vesztegettem el, míg önkívületben hevertem.
Most már nem sok kudarcra volt lehetőségem, mert akkor, ha ki is jutok, nem a ház, hanem Ulrich fog végezni velem.
A szobában lévő facsonk először csalódást okozott, hiszen arra számítottam az erdőben fogok kijutni, de aztán a rajta lévő jel mégis reményt adott.
Azonban nagy sietségemben majdnem sikerült felnyársaltatnom magam a földből kibújó dárdákkal., még szerencse, hogy jók a reflexeim és így megúsztam. De ettől nem kerültem közelebb a szimbólumhoz, ami most eléggé elérhetetlennek tűnt és ha jól láttam a vérnyomokból, másnak sem sikerült. Legalábbis én erre következtettem.
Nem látok más megoldást csak azt, hogy a falat használjam a lendületem megsokszorozására és arra, hogy a dárdákat átugorva érjem el a rönköt, de úgy látszik ez a taktika annak is eszébe jutott, aki a csapdákat megtervezte, mert ahogy a falhoz érek újabb tüskék tolódnak ki belőle és belefúródnak a tenyerembe, de a lendületem akkor sem tudom már megállítani, így a talpam sem ússza meg.
Nincs értelme visszafojtani a fájdalom kiáltásaimat, de ha nem folytatom az utamat, akkor nem csak a tenyerem és a lábam bánja, hanem feltűzném magam, mint egy lepkét, vagy ha ez nem történne meg, akkor a dárdák nyársalnának fel.
De nem adom fel és utolsó erőfeszítéssel ugrom és elérem a fa torzóját, véres tenyerem lecsap a szimbólumra, reménykedve, hogy ez nem újabb csapdákat indít el, mert azt már nem tudnám elkerülni.
Iszonyúan fájnak a tüskék okozta sebek, ezért mielőtt kinyitnám a csapóajtót, ami megnyílt előttem, gyorsan bekötözöm, hiszen ki tudja mi vár rám a túloldalon. Aztán beharapom a szám, ahogy rászorítok a kardomra és kinyitom az ajtót.

Az ugrás, melyet akár egy kaszkadőr is megirigyelhetne, végül sikerrel ér véget, így némi sebesülés árán bár, de Becca végül kecsesen landol a farönkön, véres kezével megérintve a szimbólumot, melyel még több erőt adott az egyébként is feltuningolt Nemetonnak. Ám Becca erről mit sem tud, így megkönnyebbülve nézi, miként tűnnek el a csapdák, és nyílik ki előtte egy csapóajtó, mely a mélybe vezet, és jó láthatólag lefele lejt.
Bármennyire is szeretne már Becca végre az erdő talaját taposni, egyelőre úgy tűnik, még némi utat meg kell tennie odáig, ami biztos nem tölti el túl nagy örömmel. Hiszen jó lenne már végre friss levegőt szívnia, és kicsit kinyújtóztatnia még meglévő tagjait. No és persze élelmet is szereznie kéne majd lassan, hiszen mióta megérkezett egy falatot nem evett. Persze két napig simán kibírja élelem nélkül, ha nagyon muszáj, s ki tudja, lehet nem érné meg az az ár, amit néhány cafat húsért fizetnie kéne. De itt még nem tartunk, úgyhogy ne szaladjunk annyira előre, s térjünk vissza abba az idősíkba, ahol jelenleg Becca tartózkodik; a jelenbe.
Ha a lány lenéz a feltárult csapóajtón át, akkor nem lát mást, mint korom sötétséget. A járat szűk és lefelé lejt, egy felnőtt épphogy átfér rajta, így Beccának kicsivel több a mozgástere azért, de így sem lesz túl kényelmes ebben kúszni lefelé, főleg úgy, hogy semmit nem fog látni. Ráadásul ez a szakasz jó egy óráig tart, mire végre kievickélhetne belőle, ám a végét rács zárja el. Azon keresztül viszont némi kékes derengés szűrődik be. Ha valahogy sikerül átjutnia az akadályon, egy újabb föld alatti pinceszerű terem várja. Eléggé hűvös van idelent, és kissé nyirkos is a levegő. A falon pedig különböző természetfeletti lények koponyái díszelegnek, valamint különböző, kissé megviselt állapotban lévő fegyverek vannak mindenfele. Úgy tűnik Becca ráakadt a vadászok itteni fegyverarzenáljára, amit vésztartaléknak használtak. A legtöbb fegyver szinte használatlan vagy életlen, de egy-kettő talán akad, ami esetleg jól jöhet majd a lánynak, ha mást nem végszükség esetén. Innét két ajtó vezet tovább, az egyik az ellenkező irányba nyílik, mint amerre idáig haladt, a másik pedig azzal szemben volt. Az egyik ajtó mögül egy újabb hosszú folyosó nyílik a rémisztő koponyákkal, a másik pedig egy kínzókamrába. Mindkét hely csapdákkal van tele, és a lányon múlik, hogy melyik irányt választja. Az egyik úttal mindenképpen időt spórol meg, és hamarabb ér be az erdőbe, míg ha a rosszat választja, akkor még órákig itt bolyonghat ebben az épületben.

/ Játssz az életedért! /

Úgy éreztem nincs sok veszteni valóm, hiszen az életem így is pengeélen táncolt, ha nem tudok időben kijutni. Kockáztatnom kellett és majdnem rajtavesztettem, amikor a tüskék kibújtak a falból és megsebezték a kezemet és a lábamat. Csak az volt a szerencsém, hogy nem kellett nagy távolságot megtennem és a fájdalom nem lett elviselhetetlen addig, míg el nem értem azt a pontot, ahonnan elrugaszkodva már elérhettem a rönköt.
Keményen landoltam, de ez már inkább megkönnyebbülés volt és azonnal rátenyereltem a szimbólumra, nehogy más csapda is aktiválódjon.
Nem kellett csalódnia ösztöneiben és mikor véres keze megérintette a jelet, a dárdák, tüskék azonnal visszahúzódtak, megszüntetve a további veszélyeket és megnyílt egy csapóajtó, ami remélhetőleg végre kivezetett innen. Vagyis egyelőre lefelé, ami azért adott okot a kételyekre, hogy azért lesz itt még pár meglepetés.
Bár egyáltalán nincs itt az ideje, hogy evésre gondoljon, a gyomra helyén lévő görcsös üresség azért jelzi, hogy itt lenne az ideje, de a legnagyobb probléma nem is ezzel lesz, hanem azzal, ha nem tudok vízhez jutni majd.
De a két nap, amit kaptam, azt mutatja, hogy ez lesz a legkisebb problémám, ha nem teljesítek.
A sötét nem volt túl biztató, mert akármi is várhatott odalenn, de itt úgy sem maradhattam, ha csak nem akartam feladni a küzdelmet és én nem akartam feladni.
Miután bekötöztem a kezemet, kitapogattam magam előtt az utat és rá kellett jönnöm, hogy nem sok helyem van. Kicsit mégis haboztam mielőtt elindultam, hiszen ha itt is valami tüskés vagy hasonló csapda lesz, akkor nem lesz hová menekülnöm. De mennem kellett!
Bemásztam és elindultam, lassan haladtam, mert próbáltam magam előtt kitapogatni a helyet, de szerencsére nem botlottam újabb csapdákba, viszont azt hittem sosem lesz vége a szűk alagútnak. Egy idő után az is felmerült benne, amitől levert a víz, hogy ez valami vak járat, ami nem vezet sehová és itt fogok bolyongani.
De végül valami halvány fényt látok, vagy csak a szemem játszik velem, de nem! Egy rácsba ütközöm és dühösen csapok rá. Újabb akadály! Végigvettem, hogy mi van nálam és kis töprengés után lekaptam a kötelet a vállamról és a középső két rúdra kötöttem, majd az övemből a farúdat is elővettem és a kötelet csavarni kezdtem vele. A végén erőlködnöm kellett, de a rács engedett és nagy csattanással szakadtak ki a helyükből a rudak, annyi helyet hagyva nekem, hogy átférjek rajta.
Egy nyirkos, hűvös, ablak nélküli terembe értem, ahol a falak olyan lények koponyáival volt kirakva, amiket csak könyvekben láttam, na meg sok fegyver, bár láthatóan jó régen nem használta őket senki, valami elfeledett fegyverraktár lehetett. Eltettem még egy másik tőrt, találtam egy köteg nyílvesszőt és magamhoz vettem egy dárdát is.
Megszemléltem a két ajtót, aztán csak benyitok, de nem megyek be. A kínzó kamra nem mutat újabb utat, így ott csak a küszöbről nézem meg alaposan, áttanulmányozva a falakat, azonban, ha nem tart vissza semmi különös a koponyákkal kirakottat választom.

Ahogy Becca véres tenyere a rönkhöz ért, a Nemeton újból erőre kapott, szabad utat engedve a természetfeletti erőknek. A szimbólumra tenyerelve viszont Becca megkönnyebbülhetett, hiszen az ő útja is szabaddá vált lefelé, ami talán a kiutat jelentheti számára. Ám addig még elég sokat kell megtennie, és a szűk alagút nem igen könnyíti meg helyzetét. Ráadásul ez az egyik leghosszabb szakasz, és ha nem bírja a szűk helyeket, akkor bizony könnyen pánikroham érheti őt, főleg ha belegondol abba, hogy ez akár egy újabb csapda is lehet, amiből nincsen kiút, és itt fog megfulladni a föld alatt, egy sötét lyukban. Ennél aligha lehet bármi félelmetesebb.

Lassan halad előre, sebei pedig újra vérezni kezdenek, hiszen csak kúszva tud közlekedni. Épphogy annyi helye van, hogy maximum magzatpózt tudna felvenni, ráadásul ahogy halad előre, a járat egyre szűkül, bár szerencsére nem vészesen, de azért érezhető. Mikor a végére ér pedig legnagyobb rémálma válik valóra, hiszen az utat rács zárja el. Szerencsére azonban a lánynak akad annyi lélekjelenléte, hogy számba vegye, milyen eszközök vannak nála, amik segíthetnek neki a kijutásban. Végül a kötélre esik a választása, aminek egyik végét a rácsra, a másikat pedig a nála lévő rúdra köti. Vagyis kötné, mert a rúd túl hosszú, el sem fér keresztben a járatban, így előbb el kell vágnia azt, ami szintén időveszteséget jelent, ám vagy a karddal vagy a nála lévő késsel el tudja vágni azt, így végre nekiláthat a rács kiszakításához, ami nem tűnik egyszerűnek, mert nehezen akarja megadni magát. Becca véres kezét már szinte alig érzi a megerőltetéstől, és lábai is elzsibbadtak, ahogy a rácsnak támasztotta azokat, és saját testének erejét is beleadta, hogy kiszakítsa azt a helyéről, de végül sikerrel járt, és az egyik rács csörömpölve esik ki helyéről és gurul ki a nyíláson át. Ám ez csak egy rács volt, és ezen még nem fog kiférni a lány. Ha ki akar jutni, még minimum kettőt ki kell szakítania valahogy, amit ha ugyan ezzel a módszerre próbálkozik, még további két órájába fog telni, s mire végez, az egész teste lángolni fog a fájdalomtól és a megerőltetéstől, hiszen minden energiáját ebbe ölte bele. De kijut.

A helység ahová megérkezik viszont némi új fegyvert jelent a számára, még ha a többsége életlen is. Fel is vesz egy még többé-kevésbé használható, rozsdás kést, és egy tucatnyi nyílvesszőt, melynek többsége csak kifaragott faheggyel végződnek, tehát sokat nem árthat velük, de pár rozsdás vashegyűt is találhat közöttük. A dárda pedig amit magához vett, meglepően jó állapotú volt, és nem volt annyira életlen sem.
Becca úgy döntött, hogy a kínzókamrát csak kívülről szemléli meg, amit jól is tett, mert ha belép, újabb csapdák várnak rá, így viszont elkerülheti azokat, és az onnan kivezető ajtó mögött várakozó vadászt is, aki csak arra várt, hogy megölhesse őt. Ha szerencséje van a lánynak, akkor Ulrik embere - aki főnöke parancsát megszegve tartózkodott itt, és pusztán csak a lány vérét akarta kiontani azt lehetőleg balesetnek álcázva - nem hallja meg lépteit, de ehhez nagyon halkan kell mozognia. Egyelőre egyik fél sem tud a másik jelenlétéről.
A lány végül a koponyákkal szegélyezett folyosót választja, ami sehogy sem akar véget érni, és a koponyákból lépten-nyomon lövelnek ki a méregtüskék, és néhány falból vagy padlóból kiálló dárda is keresztezi az útját, ahogy az egyre jobban emelkedő út sem sokat könnyít Becca helyzetén, akinek ereje így is fogytán van. Szinte úgy érzi, mintha hegyet mászna, ráadásul az egész egyre jobban emelkedik...

/ Játssz az életedért! /

Egyre nehezebben haladok a szűkülő járatban és nem sok kell hozzá, hogy elveszítsem a józan eszem és pánikba essek. Sosem szerettem a szűk helyeket és itt most úgy érzem rám szakad az egész és nem kapok levegőt. Ráadásul a nemrégen felsebzett kezem, lábam egyre jobban fáj és a vér már a kötéseken is átüt. A többi beszerzett sérülés sem kedveli a mászást és mire levegő után kapkodva elérem a végét a járatnak, már legszívesebben meghalnék.
Persze, hogy nem vagyok boldog, hogy egy ráccsal találom szembe magam!
De már csak ez választ el attól, hogy kijussak, legalábbis az alagútból. Összeszedem magam és számba veszem mit tudnék használni a kijutáshoz. A kötél és a bot lesz végül a kijutásom kulcsa, amit elő is szedek és némi farigcsálás után használni is tudom.
Mire eltörik az első rács, már alig bírom megmozdítani az ujjaimat, a bot és a kötél tiszta vér és még mindig nem férek át. Még két rúddal végig kell csinálnom ugyan ezt mire elég a hely, hogy kiférjek. Addigra zsibbadt vagyok és üvölteni tudnék a fájdalomtól, de kinn vagyok!
Mivel valami fegyverraktárba pottyantam igyekszem kihasználni és felkészülni mindenre, ami még várhat rám, ehhez még magamhoz veszek pár dolgot, bár állapotuk nem túl bíztató.
Bár nem számítok támadásra, csapdákra annál inkább, így óvatosan és halkan mozgok, annak ellenére, hogy néha könny szökik a szemembe a testembe hatoló kíntól.
A kínzókamrába éppen ezért nem megyek be. Nem látom, hogy bárhova vezetne onnan másik ajtó és feleslegesen nem teszem ki magam semmilyen kockázatnak. Bár biztosan a közelébe se mennék, ha tudnám rejtőzködik ott valaki rám várva. Nem hiszem, hogy most ellenfél lennék neki. De nem tudok róla, így a másik ajtón megyek tovább, bár a szívem majd kiugrik és a frász tör ki, ahogy azokra a szörnyalakokra nézek.
De nem sokáig van időm ezen agyalni, mert inkább a túlélésre kell időt szakítanom.
Okulva a másik folyosó szobraiból, a dárdát lengetem meg előttük, így megfigyelhetem, hogy milyen irányba lövik ki a tüskéket, így kerülve ki őket, a dárdák majdnem kifognak rajtam és az egyik fel is sérti, amúgy is sérült oldalamat, amire hangosan kiáltok fel, olyan szavakkal, amit egy kocsis is megirigyelne. Elegem van!
Lihegve támaszkodom egy olyan falfelülethez, amiről előtte megbizonyosodtam, hogy nem rejt csapdát.
- Mi ez, valami hegyi út? Remélem most már kijutok az erdőbe, de már azon sem lepődnék meg, ha egy hegy tetején találnám magam. – támaszkodik a dárdára és erőlködve nyög egyet, ahogy tovább halad.
Pihennie kell, különben sosem éri el Ulrich-ot, de már így is kifut az időből.

Becca óriási kitartásról tesz tanúbizonyságot, hiszen bár több sebből vérzik, és minden tagja fáj a megerőltetéstől, mégsem adja fel, csak halad előre az egyre emelkedő járatban.
A vérveszteség azonban egyre inkább elgyengíti, és a helyzetén az sem segít, hogy már vagy fél napja egy falatot sem evett, ugyanis már ennyi ideje van ebben a labirintusszerű, csapdákkal teli rakott, ördögi fatákolmányban. Fél napja, ami a lánynak jóval több időnek tűnt.
Az út meg csak nem akar véget érni, ahogy a csapdák is egyre sűrűbben követik egymást. A fizikailag és lassan már lelkileg is teljesen kimerült lánynak pedig ez már túl sok, egyszerűen képtelen már kikerülni mindet. Ugyan a mérgező tüskéknek túl tudott járni a nem létező eszükön, de a földből előbújó dárdák meglepetésként érik, és az egyik felsebzi az oldalát. A sebből patakokban folyik a vér, és jóval súlyosabbnak tűnik az összes eddigi sérülésénél. És ha ez még nem lenne elég, egy másik dárda a lábszárába fúródik, Becca pedig egy kiáltást és egy cifra káromkodást követően nekitámaszkodik az egyik falfelületnek, majd szinte azonnal összeroskad. A falak forognak körülötte, az út pedig hirtelen emelkedni kezd, majd végül 45°-os szögbe fordul, majd hamarosan elsötétül Becca előtt a világ.

Mikor felébred, egy sötét lyukban találja magát. A hely meglehetősen nedves, keze pedig földet tapint. Valamiféle odúban lehet, ami meglehetősen mélynek tűnik. Egyetlen kis nyílásból szűrődik csak be némi fény, így a lyukban félhomály uralkodik. Ha a lánynak hozzászokik a szeme az új fényviszonyokhoz, akkor hamarosan rájöhet, hogy bizony egy állati odúban van, ami méretét tekintve hatalmas. Belmagassága majdhogynem két méter, szélességét tekintve pedig van vagy 4-5 méter is. A földalatti odúban pedig nem ő az egyetlen, aki tartózkodik, ám a többiek akik körülötte hevernek már nem élnek. A tetemek nagy része rothadozott már, de szerencsére állatok voltak mind. Egy őz, két farkas, és pár nyúl teteme hever mellette. Az őz bordái kilátszanak, belei mind kifordultak, és láthatólag valami nemrégiben lakmározhatott belőle, mert igencsak frissnek tűnt.
Mindenesetre bármi is az, jobb, ha Becca gyorsan összeszedi magát, és még azelőtt kijut innét, hogy az a valami visszatérne.

Egyre nehezebben vánszorogva haladok előre, miközben úgy érzem, hogy egy végtelen alagútban járkálok. Érzem, hogy az erőm egyre jobban elhagy, amit egyrészt a vérveszteségnek, a csapdák kerülgetéséből adódó fáradtságnak és annak köszönhetek, hogy már nem is emlékszem mikor ettem utoljára. Már egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy időben kikeveredek innen, talán egyáltalán nem jutok az út végére.
Aztán újból egy csapdába sétálok és ehhez már nem vagyok elég fürge, az egyik dárda alaposan végigszánt az oldalamon, amitől oldalra lépek, ahol egy másik az alsó lábszáram vastag húsában áll meg. Most már annyira kimerül vagyok és szédült a fájdalomtól, hogy hangos kiáltással zuhanok a falnak, számítva rá, hogy ott talán maga a halál vár rám, de már ez sem érdekel.
Aztán már nem tudom, hogy a képzeletem játszik-e velem, vagy tényleg forogni kezd a világ, de nem sokáig „élvezhetem” mert ennyit bírt a testem és eszméletem a mélybe hull.
Mikor magamhoz térek, először abban sem vagyok biztos, hogy életben vagyok-e, de a fájdalom biztosít róla, hogy igen. Biztos, hogy nem a folyosón vagyok, mert hideg, nedves földet érzek magam alatt. Kezem önkéntelen végig tapogatja a testem, ami ragacsos a vértől, ami már kezd kéreggé keményedni mind a bőrömön, mind a ruhámon, de élek.
Más kérdés, hogy továbbra is így lesz-e, hiszen hamar rájövök, hogy ahol fekszem, az egy állat barlangja lehet és a méretéből ítélve nem valami nyulacskáról lehet szó!
Erről körülnézve felfordult gyomorral meg is győződhetek, a lény, aki itt tanyázik bizony nem is növényevő, ezt a sok tetem és a még elég „frissen” illatozó legutolsó áldozat, egy őz, fényesen bizonyítja.
Nem tudom miként keveredtem ide, de, hogy villám gyorsan el kell húznom innen, ezt ösztöneim kiválóan jelzik. Felállok és annak ellenére, hogy legszívesebben sírva fakadnék a testemben ordító kíntól, elindulok arra, amerről a fény jön.
Szerencsére a kardom még valami csoda folytán meg van, így most azt szorongatom elfehéredett ujjakkal, minden pillanatban arra számolva, hogy az ismeretlen állat nekem ugrik.
Lehet, hogy más már feladná, de Jam kedvéért, addig küzdök, míg van vér a testemben.

Becca az éhségtől és a vérveszteségtől teljesen kimerülve, utolsó, tartalék energiáit segítségül hívva nagy nehezen feltápászkodik, és megpróbál kijutni a méretes gödörből, amibe fogalma nincsen, miképpen került bele. Szerencsére néhány eszköze még megmaradt, köztük a kardja is, így van esélye arra, hogy kijusson innen, és ha az odú lakója visszatérne, legalább lesz mivel megvédenie magát. Már ha van még elég lelkiereje hozzá. Talán Jam emléke az egyetlen dolog, amiből még egyáltalán erőt tud meríteni, és csak emiatt nem adta még föl az elkeseredett küzdelmet.
Mindenesetre a lány lassan bár, de halad tovább a járat végén lévő fény felé. Lába meg-megcsúszik a nedves, néhol sáros földön. Első két próbálkozása nem sok sikerrel végződik. Kezeivel nem talál fogást a meredek lejtőn, nem tud miben megkapaszkodni, így pár méter után visszacsúszik, de harmadszorra ráakad pár nagyobb kőre, amit betakart a föld és a sár, s bár csúszós, de sikerül rajta fogást találnia, és elindul felfelé. De legalább csapdákkal nem kell itt számolnia...

Attól függően, hogy a lány milyen ügyes és gyors, Becca vagy időben kimászik a gödörből, és a napvilágon kerül szembe a lénnyel az odúja előtt, vagy pedig rosszabb esetben az talál rá előbb.
Mindenesetre bármelyik is következik be, Becca semmiképpen nem kerülheti el a találkozást vele.


A lény nagyjából két méter hosszú, farka pedig van 50cm is. Mindenütt tüskék borítják a testét, melyekkel ezüstös, higanyszerű mérget juttat áldozatai testébe, ami pár perc alatt megbénít bárkit. Testét nem csak tüskék, de pikkelyek is borítják. Ráadásul ha bejut az üregébe, a sötétségnek hála képes szinte teljesen beleolvadni környezetébe, így ha a lány ott találkozik vele, sokkal nehezebb dolga lesz, míg napvilágon a lény sokkal inkább sebezhetőbb. De vajon Beccának van-e még annyi ereje, hogy legyőzze a szörnyeteget?

Nagy erőfeszítésembe kerül, hogy egyáltalán lábra álljak, de küszködve, támolyogva, de valahogy sikerül, de állandóan azt kell mantráznom magamban, hogy Jam figyel valahonnan és ezt miatta muszáj megcsinálnom. Nem vallhatok kudarcot, mert az az ő kudarca is lenne és inkább meghalok, mint, hogy ez legyen.
Túléltem a házat, a csapdákat és nem most fogom feladni, mikor a szabadulás már csak egy nyúlfaroknyira van……..remélem.
Remélem, hogy ez az odú már a szabadba nyílik, így már csak egy kis erőfeszítésbe telik és kinn leszek. Csak egy dolog fontos, hogy még az előtt kiérjek, mielőtt a barlang gazdája visszatér, mert a szagokból és maradékokból tudom, hogy nagyon is lakott a hely.
Kardom még erősebben szorítom, mintha csak a testem részévé akarnám tenni és talán már így is van, néha úgy érzem.
Lehet, hogy a lyuk széle nem annyira meredek, mint amennyire én érzem legyengülve, de az igyekezetem most vánszorgásnak tűnik és többször is visszacsúszok, amit halk káromkodásokkal fűszerezek. Végre repedezett bőrű és körmű ujjaim biztos fogódzóra lelnek néhány sziladarabban és erőlködve, de felhúzom magam.
A küzdelem köztem és a barlang között viszont teljesen elvonja a figyelmem arról, hogy miért is kell annyira sürgősen elhagynom e helyet. De talán ez nem is rossz, mert csak a feladatra koncentrálok és nem vesz el erőt tőlem még az is, hogy füleljek.
Aztán egyszer csak kijutok a felszínre és zihálva hunyorgok a napvilágnál, ezért óriási szerencse, hogy egyáltalán észreveszem a felém csapó farkat és oldalra gurulva kikerülöm.
Nem ismerem ezt a z óriás gyíkfélét, de nem tetszenek rajta azok a tüskék és azért van elég élettapasztalatom ahhoz, hogy ne bízzam abban, hogy csak nagyon fájni fog, ha eltalál, hanem más nyalánkságot is ad hozzá.
Önkéntelen csapok a karddal arra, ahol az előbb még feküdtem, remélve, hogy eltalálom valahol, de már lendülök is tovább, hogy először féltérdre, majd lábra kecmeregjek.
Minden izmom és idegszálam tiltakozik, de életösztönöm mozgat még. Valószínűleg ha egyszer is eltalál, akkor nekem végem, már az utolsó erőtartalékaim is a végüket járják.
Egy fiatal csuklónyi fát törik el fordultomban, ezt kapom fel és csapom le kardommal a végét, rögtönzött karót gyártva belőle. ezekkel fordulok a lény felé.

A fényre kiérve a lány egy másodpercig talán fellélegez, és azt hiszi megmenekült, ám ez az illúziója csakhamar szertefoszlik, mihelyst szeme sarkából még épp időben észreveszi a felé suhanó, tüskés farkat, és elgurul az útjából, majd szinte oda sem figyelve, mit csinál, lesújt a kardjával oda, ahová ha minden igaz, a szörny farkának kell becsapódnia. Szerencséje van, ugyanis el is találja azt, de ezzel épphogy csak megsebzi a lényt, és jól felingerli vele. A lény dühödten csapkod jobbra-balra, és próbálja eltalálni a lányt, de helyette csak a közeli, fiatal fát vágja ketté, ami kapóra jön Beccának, és rögtönzött fegyvert farag belőle.

Ezután a lény pár percig megtorpan, és abbahagyja a csapkodást. Úgy tűnik, valami felkeltette a figyelmét. Valami, amit a lány nem érzékelhetett. Mindenesetre Becca így némi időt nyer. Eleget ahhoz, hogy átgondolja, mi tévő legyen. Dönthet úgy, hogy kihasználja a helyzetet és megpróbál elfutni a szörnyeteg elől, vagy megpróbálhatja megkeresni annak gyenge pontját. Ha Beca alaposan megfigyeli, a hasa viszonylag sebezhetőnek tűnik, ahogy a farkától is meg tudná fosztani egy jól irányzott csapással. De akár meg is várhatja a következő támadást, hátha úgy jobban hozzáférne a lény hasához, és megpróbálhatja akkor felnyársalni azt újonnan farigcsált karóira.

Igazán jó néven venném, ha sikerült volna egy csapással elválasztani a dögöt a tüskés farkától, de már rég nem csodálkozom azon, hogy a szerencse elkerül, így most is csak megvágnom sikerült, amivel csak még jobban felhergeltem.
Azonban volt annyi eszem, hogy azonnal hátra is ugrottam, így dühös vagdalkozása csal a körülöttünk lévő növényzetben tett kárt, ezzel egy újabb ötletet adva nekem, mivel bővíthetném ellene fegyverkészletemet.
Hirtelen a lény megdermed, vagy csak valamiben töri a fejét, nem tudhatom, de ezzel időt hagy nekem, hogy végre alaposabban megnézhessem magamnak és kitaláljam harcoljak-e tovább vele, vagy elmeneküljek.
Sajnos nem tudom megítélni, hogy mennyire gyors, bár talán apró lábai reményre adhatnak okot, azonban lehet, jobban boldogul a sűrű aljnövényzetben ezekkel.
A hasa azonban sebezhetőnek tűnik, csak el kéne érnem őt a megszerzett nyársakkal.
Bár annyira nem tetszik egyik ötletem sem, végül színlelt támadást indítok felé, de azonnal a farkával ellentétes irányba vetem magam, majd erőteljesen a hasa felé döföm a hegyes botokat, de vetem is odébb magam rögtön, nem szeretném ha vergődésében eltalálna.

A különös lény figyelme lankadt, és Becca úgy döntött, hogy ezt az előnyére fordítja, és egy csellel megpróbál a szörny sebezhető pontjának közelébe férkőzni. Terve, miszerint egy színlelt támadással valósítja ezt meg, félig-meddig össze is jön neki. A bestia viszont eléggé fürge, így támadására azonnal egy erőteljes farkcsapással felel, ami súrolja a lányt, de szerencséjére csak az amúgy is megviselt, rongyokban lógó pólóját szakítja el. Becca így a lény egyik oldalán köt ki, és megkísérli hegyes botjával átszúrni annak puha hasát, de csak felsérteni sikerül, mire a lény dühödten a lány felé kap éles karmaival, majd ismét a farkával próbálkozik.
Becca lehet most már inkább a futást választaná, de jelen helyzetben az maga az öngyilkosság lenne. A lény túl éber és gyors. És bár lábai rövidek, elég gyorsan tud haladni velük. Így talán nem is volt annyira rossz döntés, hogy Becca a harcot választotta. Így, a vérveszteségtől elgyengülve nagyobb eséllyel utolérte volna őt. Ráadásul ennek a teremtménynek természete a rejtőzködés. Akár csak a kaméleon, ez is képes felvenni a környezete színét és mintáját, így szinte láthatatlanná válik, habár ez napfénynél kevésbé sikeresen megy neki; az ember egy vibráló foltot lát a helyén, és viszonylag élesen kirajzolódik ahogyan bőre egyik környezetből hirtelen a másikra vált át. Legalábbis akkor, amikor fut.  

Kettejük csatáját végül egy, a lány lábába fúródó nyíl zavarja meg. Ez azonban magát a lényt is megzavarja, és hátsó lábaira ágaskodik és furcsa, ijesztő, rikoltásszerű hangot hallat, ami alkalmat adhat Beccának arra, hogy végre kivitelezze tervét. Azonban sietnie kell, hiszen a nyilat kilövő alak, egy nagydarab, elégedetten vigyorgó, állig felfegyverzett démonvadász elég gyorsan közeledik felé, így mindenképp gyorsan el kell tűnnie innen, ha nem akarja, hogy elkapja őt a férfi.
Ám ha sikerül is időben leölnie a fenevadat és futásnak erednie, ezt a pasas nem hagyja majd szó nélkül és azon nyomban nyílvesszők veszik majd üldözőbe.
Becca úgy is dönthet, hogy szembeszáll a férfival, aki így egy tisztességes párbajra fogja kihívni őt, és ad majd neki egy éles kardot és egy pajzsot is, hogy azzal védhesse meg magát.
Bárhogy dönt Becca, az ereje már a végét járja, így mindkettő választás az életébe kerülhet. S bár ő azt nem tudja, de már igencsak közel a cél.

Talán nem kéne megkockáztatnom még egy színlelt támadást sem, hiszen csak az akaraterőm tartja bennem a lelket és fürgeségem nem az igazi, de pont ezért futni sem kívánok. Viszont harcolok az életemért amíg csak bírok, így nekirontok a bestiának, aki azonban olyan gyorsan üt a farkával, hogy alig bírok előle lebukni. Egy vetődéssel úszom meg és közben a hasa felé sikerül kerülnöm. Azonnal igyekszem belédöfni  kezdetleges dárdáimat, de dühösen állapítom meg, hogy csak megsérteni tudtam a bőrét, nagy kár nem lett benne. De már vonulhatok is vissza mert felém csap nagy karmaival, majd megint a farkcsapás jön.
Felmerül bennem, hogy talán kár volt leállni vele harcolni, de a futás ötletét már az előbb elvetettem, nem csak, hogy nem volt erőm hozzá, de valószínűleg jóval nehezebb dolgom is lett volna, hiszen még így is alig láttam néha, állandóan változó bőrszíne miatt.
Kicsit hátrébb húzódom, hogy lélegzethez jussak és felmérjem az esélyeimet, amit egy lábamba fúródó nyílvessző tesz még rosszabbá, ha már eddig nem lett volna elég.
Önkéntelenül felsikoltok és csak az a szerencsém, hogy a lény is megzavarodik, mert most kihasználhatná a helyzetet. Előregörnyedek a fájdalomtól, de nem kerüli el a figyelmem a lény felágaskodásával nyíló lehetőség és én nem hagyom ki. Előre lendülök és mindkét karót mélyen a Gyíkszörny hasába szúrom, majd oldalra vetem magam, be a növényzetbe, hogy az íjásztól fedezve legyek.
És most, hogy sikerült megszabadulnom a lénytől, eszem ágában sincs megvárni a nyilazó vadászt. A vessző végét letöröm és egy nagy nyögéssel kihúzom a lábamból, majd futásnak eredek, lehetőleg cikkcakkban és úgy, hogy fák legyenek közöttünk.
Talán száz méter után azonban egyszerűen nem bírom tovább, egy bokorba zuhanok és az sem érdekel, ha megölnek, már egyszerűen nem bírom tovább.
- Hagyj meghalnom! - suttogom, ha a vadász utolér.

Becca hirtelen két tűz közé kerül. Amint megérkezik a figyelmeztető nyíl a vadásztól, és az a lány bokájába fúródik, döntenie kell, hogy most mitévő legyen. Nagy szerencséjére azonban ez megzavarta a marlockot, ami két lábára ágaskodva tökéletes célpontot kínált a karóknak. Becca pedig egy másodpercig sem tétlenkedett, gyorsan ki is használta a lehetőséget, és a lény hasába szúrta mindkét fa karót. A marlock pedig elkezdi haláltusáját; ide-oda dobálja magát, és próbál megszabadulni a hegyes dárdáktól. A lány azonban nem törődik vele, azon nyomban futásnak ered, és nyilak tucatjai követik a nyomát. Néhány súrolja őt, de a többség a közelében lévő fákba fúródik. A vadászt viszont lelassítja kissé, hogy megpróbálja lenyilazni a lányt, így hamarosan lemarad, és úgy dönt, felhagy az íjászgyakorlattal, és megpróbálja behozni hátrányát.
Becca nagyjából 500-600 métert tesz meg, de annál tovább nem jut. Összerogy a kimerültségtől. Erejéből ennyi futotta. Egy sűrű bokorban húzza meg magát. Szerencséjére a bokor teljesen eltakarja, a vadász pedig a nyomát vesztette, de még mindig nem hagy fel a megkeresésével.
Előbb-utóbb össze kell szednie magát, ha nem akarja, hogy itt lelje a halál, úgy kétszáz méterre a cél előtt.

Nem nagyon foglalkozom vele, hogy megdöglött-e a gyíklény vagy sem, nem akartam két felé harcolni, még egyfelé is nehezemre esett már, így azonnal fedezéket kerestem és miután könnyes szemmel kiszedtem magamból a nyilat, inkább a menekülést választottam. Abban biztos voltam, hogy a szörny nem fog utánam jönni, ahhoz túl súlyos sebet kapott, de most veszélyesebbnek ítéltem meg az íjászt, hiszen a belém lőtt nyíl mutatta, hogy nem sokat habozik, hogy elvegye az életemet, bár valószínűleg először csak a fájdalom okozás volt a célja. Egy pillantást tudtam vetni a képére, miközben elrejtőztem és látszott rajta, hogy élvezi a helyzetét.
Vagy szerencsém volt, vagy csak játszott velem a vadász, mert jó pár nyíl suhant el mellettem, volt amelyik még talán horzsolt is, de végül egy sem talált el.
Viszont az én erőtartalékaimnak is voltak határai. Több sebből véreztem, nem is tudom mikor ettem és ittam utoljára, megmérgeztek a csapdák és majdnem egy szörny martalékává váltam. A futás minden csepp erőmet kivette és mikor szinte beestem a sűrű bozótba, úgy érzetem semmi másra nem vágyom már csak, mint nyugalomra, még ha az a halál formájában is vár rám.
Hallottam, ahogy az engem követő vadász motoszkál egészen közel, aztán eltávolodik, de tudtam, hogy nem valószínű, hogy feladja és előbb-utóbb megtalál.
Nem tudom mennyi idő telhetett el, de mikor csillapodott a lélegzetem és a szívem sem akart már kiugrani a helyéből, úgy döntöttem megpróbálkozom tovább menekülni. A lábamra nem tudtam ráállni, ezért négykézlábra kecmeregtem és úgy kezdtem kúszni a keresgélő íjásztól elfelé.

A bokorban úgy tűnt Becca egyelőre biztonságba jutott, de ha akart sem tudott volna tovább menni. Pihennie kellett, így hát elnyúlt a bokor alatt, és várta, hogy kis erőhöz jusson. Ő csupáncsak perceknek érezte, míg végül sikeresen összeszedte magát, ám valójában újabb órák teltek el, és vészesen közeledett az utolsó időpontig. Mikor a lány lehunyta a szemét, hogy erőt gyűjtsön, még épphogy csak sötétedni kezdett, ám mikor kinyitotta, már hajnal körül járt az idő. Igyekeznie kellett, ha napfelkeltéig Ulrik elé akart kerülni. Feltéve persze, ha nem a szökést fontolgatta, ám akkor sincsen túl sok ideje. A vadász a nyomában jár, és ha meg akar szökni, akkor hamarosan még többen lesznek a nyomában. A döntés csakis Beccán áll.

A lány mindenesetre feltápászkodik a földről, és négykézláb elkezdi vonszolni magát ki az erdőből. Semmi sem állja útját, így kétségkívül el fogja érni célját is. Kimerülten, fáradtan, koszosan és vértől csatakosan, éhesen és szomjasan bár, de Becca túlélte a próbát.

/Köszönöm a játékot, Becca ezt a fázist sikeresen teljesítette, a kaland pedig majd Braslovban fog folytatódni. /

Annyira, de annyira kimerült voltam, hogy, ha megtalált is volna a vadász, még a kezem sem tudtam volna felemelni, hogy védekezzek. Igazán mindent megtettem, hogy teljesítsem a feladatot, de itt, a bokorban feküdve, félig holtan úgy gondoltam, hogy Ulrich szándékosan tette oly nehézzé, hogy ne élhessem túl.
És őszintén megvallva nem is értem, hogy miért élek még. Talán a makacsságom, amiért meg akarom mutatni Jam-nak, hogy nem veszett kárba a tanítása…….a szeretetet.
Hangtalanul zokogni kezdtem, iszonyúan hiányzott a fiú és mindent megadtam volna, hogy mellettem legyen, halljam megnyugtató, türelmes hangját, lássam büszke mosolyát.
Meg kell, hogy mutassam annak a nyomorult Ulrich-nak, hogy Jam nem fecsérelte el egy szerencsétlenre az időt! Túl kell élnem és
MENNYI AZ IDŐ!
Szemeim ijedten pattantak fel. ELALUDTAM! Vagy elájultam, de a lényeg, hogy már hajnal van és kifutok az időből!
A vadász ezek szerint nem talált meg és bár ordítani tudtam volna a fájdalomtól, ahogy megmozdultam, erőn egy része a pihenéstől visszatért.
A szőkés, hogy elmegyek innen, meg sem fordult a fejemben. A bosszú igen! El fogom nyerni Ulrich bizalmát és elismerését, aztán, amikor már maradéktalanul megbízik bennem………
De ez még odébb van, most irány a cél. Az sem érdekel, hogy ha odáig az utat négykézláb kell megtennem. Megyek és belevigyorgok annak az öntelt alaknak a képébe!

//Én is köszönöm, nagyon élveztem //

Kockázat és jutalom


Mikor Ulrik elküldte a lányt arra a veszélyes próbatételre, csak remélni mertem, hogy sikerrel teljesíti majd az akadályokat. Ki tudja miért, de megkedveltem a lányt, és úgy véltem sok hasznát vehetnénk a csapatban, de hát Ulrik volt a főnök. Ha ő úgy vélte, ilyesfajta büntetést érdemel Becca, akkor el kellett fogadnom a döntését. Elvégre ki vagyok én, hogy ellenszegüljek parancsának? Csak egy egyszerű felderítő vagyok, semmi több.
Így hát túl sok mindent nem tudtam tenni a lányért, pusztán csak a dolgát könnyíthettem meg valamelyest. Aztán meg már csak reménykedhettem, hogy túléli.
Mikor aztán nem sokkal a határidő lejárta előtt Becca végre befutott, először megkönnyebbültem, de az nem sokáig tartott. A lány súlyos állapotban volt, láthatólag már ereje végét járta, és rengeteg vért vesztett, talán még ki is száradt. Legszívesebben azonnal a segítségére siettem volna, de meg kellett várnom ezzel Ulrik parancsát. Nem is értettem, miképpen várja el, hogy Becca talpra álljon, hiszen láthatólag mozdulni is alig tudott, nemhogy felállni... Végül ezt Ulrik is elég hamar belátta, és elvitette őt velem és még két másik vadásszal a birtokra, és elrendelte, hogy mihamarabb lássuk el sebeit, és hozzuk helyre, aztán meg képezzük ki, valamint mutassam be egy titokzatos illetőnek. Ahogy Ulrikot ismertem, ez nála azt jelentette, hogy amint lábra tud állni, és nem kritikus az állapota, azonnal kezdjünk is neki, én viszont úgy terveztem, hogy annyi időt adok Beccának, amennyi csak szükséges.

Mire odaértünk a birtokra, Becca eszméletét vesztette, és alig volt pulzusa, de szerencsére még élt, és hamarosan sikerült is stabilizálni az állapotát, ám a különböző mérgek miatt, amik nem ürültek ki még a szervezetéből, még 3 napig nem tért magához.


Becca ez alatt a 3 nap alatt különböző lázálmoktól szenvedett. Álmában hol Jam kísértete üldözte őt, és hibáztatta őt a haláláért, hol az egyik hallucinációjából már megismert Pokolkutya kergette őt, és tépett bele a húsába, lerágta a lábát, és levonszolta a Pokolba, hol egy végtelen labirintusban körözött kiutat keresve, de folyton csak zsákutcába futott, vagy pedig egyenesen egy szörny karmai közé.
Mikor aztán felkelt, és kinyitotta a szemét, egyből a fölé hajoló Ezrát pillantotta meg, aki épp ki akarta cserélni a felforrósodott, vizes ruhadarabot a lány láztól égő homlokáról.

Fogalmam sincs, hogy miként értünk végül Ulrich birtokához, a végén már valószínűleg csak vonszoltak, vagy vittek, mert elvesztettem az emlékezetemet. Azonban inkább szívesebben csináltam volna még egyszer végig az embertelen próbát, mint, hogy megbirkózzak rémálmaimmal, amik majdnem az őrületbe kergettek és nem sok hiányzott, hogy meggyötört testem a mérgek és a vérveszteségek hatására, az elmémmel karöltve feladja a harcot és örökre lehunyjam a szemem.
Semmit nem tudtam magamról, azt sem, hogy ez nem csak órákig, hanem napokig tartott, csak azt, hogy mikor kinyitottam a szemem, halálosan gyengének éreztem magam és egy pillanatra értetlenül bámultam a fölém hajló férfi aggódó arcába, nem tudva, hogy kicsoda is ő, vagy egyáltalán én ki vagyok.
Szerencsére ez az állapot csak egy pillanatig tartott és pár szívdobbanásnyi idő után értelem költözött a szemembe, felismerve Ulrich első vadászát, Ezra-t.
Az is eszembe jutott, hogy bizony az ő segítsége nélkül, most minden bizonnyal holtan hevernék a ház labirintusában, mert ki sem jutottam volna.
- Miért? – kérdeztem erőtlen, rekedt hangon. – Miért segítettél?