HomeHome  PortalPortal  CalendarCalendar  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Üdvözöllek!
Köszöntünk Neminra csodálatos világában!

Regisztráció előtt kérlek tekintsd át a Szabályzatunkat és a Keresett karaktereket is!
Ha ezzel megvagy nincs más dolgod, mint regisztrálni, majd megírni az ETörténetedet.
Légy részese te is egy rejtélyes világ izgalmas kalandjainak!

Várunk!
A Staff jó játékot kíván!


Lashrael Laralytha
PM||Profil
Bárminemű dolog kapcsán kérdezzetek és jelezzetek nyugodtan!
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chat
Latest topics
» Mentőexpedíció
Today at 6:19 pm by Viridiel

» Titkos gyógyír
Today at 5:18 pm by Lashrael Laralytha

» Sötét Vastelep
Today at 4:57 pm by Shuga

» Nekromanta csapdája
Today at 2:02 pm by Lashrael Laralytha

» Vissza a mókuskerékbe avagy meddig tanácsos a tanácsos.
Today at 1:15 pm by Helléna Silvermoon

» Képességötletek
Yesterday at 12:32 am by Dreyndra

» Az igazi ellenség
Szer. Okt. 17, 2018 10:34 pm by Aesma Daeva

» Szökésben
Kedd Okt. 16, 2018 8:01 pm by Shuga

» Skici-skiccek
Pént. Okt. 05, 2018 11:32 pm by Lashrael Laralytha

» Tradicionális rajzok
Pént. Okt. 05, 2018 10:46 pm by Lashrael Laralytha

» A királyért!
Vas. Szept. 30, 2018 12:49 am by Lashrael Laralytha

» Morvig Ironfall
Pént. Szept. 07, 2018 11:01 pm by Lashrael Laralytha

Statistics
Összesen 109 regisztrált felhasználónk van.
Legújabb felhasználó: Movrig Ironfall

Jelenleg összesen 18253 hozzászólás olvasható. in 530 subjects
Ki van itt?
Jelenleg 8 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 5 vendég

Dreyndra, Lashrael Laralytha, Viridiel

A legtöbb felhasználó (25 fő) Kedd Aug. 28, 2018 7:55 pm-kor volt itt.
Top posters
Uráldur
 
Viridiel
 
Alia Caroline Azurre
 
Isis Do’Odrun
 
Lashrael Laralytha
 
Admin
 
Nava Jade Aiglieri
 
Shuga
 
Helléna Silvermoon
 
Angel Natalie Moonlight
 

Share | 
 

 Erdőszél

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
avatar
Zaida Al-Hassan'Akil
Hozzászólások száma :

51
Join date :

2014. Nov. 03.
Age :

23


TémanyitásTárgy: Erdőszél   Szer. Nov. 05, 2014 8:00 pm

Zaida és Feorr


* Három napja már annak, hogy elhagytam az emberi királyság megannyi vidéki városából az egyiket, Klausburgot. Hatalmas, épített kő és faházai egész modernnek számítottak a többi, felső, északabbi emberi városokhoz viszonyítva, ahol talán még vályogházakban élnek az emberek.
A város maga az egyszerű utazóknak, pihenni vágyóknak tökéletes helyet biztosít, megannyi fogadójával egy kánaán a megfáradt vándornak. Hangulatos utcáin mindig történik valami érdekes vásárok, cirkuszi bemutatók, párviadalok és persze az elmaradhatatlan ivóversenyek. A tömeg sokasága miatt el lehet veszni benne, senki sem válik feltűnővé, hacsak nem tesz érte. Én is emiatt voltam képes igen hamar beolvadni a tömegbe, senkinek sem tűnik föl egy fekete ruhában, turbánba burkolózó nő a sok csuklyás ember között. Elfek nagyon kis számban, mondhatni már-már nincsenek is a városban, egyedül egy drága fűszerboltban lehet találkozni velük.
Megszálltam egy egyszerű fogadóban, valahol a város közepén, ott pedig elidőztem egy-két napot, hogy a várost körbejárhassam. Természetesen a készleteim föltöltése volt az első feladatom, ivóvizet szerezni, ennivalóhoz szükséges hozzávalókat, fűszert és egy új csizmát venni magamnak, mivel a régi már elhasználódott, amikor egy hegyes terepen jártam.
Mindezek után egy nagy létszámú vándor karavánnal mentem, akik mindazonáltal, hogy védelmet is biztosítottak a velük utazóknak, megmutattak egy jól bejárható utat a hegyeken keresztül. Minek tétováztam volna, velük tartottam. Pár nap leforgása alatt megtanultam tőlük egy-két technikát, amiket a pusztai nomádoktól tanultak, nevezetesen tartós élelmiszert készíteni. Húst összevagdosva meg kell főzni, majd azokat kiszárítva összetörni addig, amíg por nem lesz belőle. Utána már csak elő kell venni és egy felforralt vízbe beleönteni a port, hogy sóval és egyéb fűszerrel megszórva finom levest készítsünk belőle.

Így tettem most is. Az erdő szélén, a főúttól nem messze táboroztam le, ahol a nagy karaván tábor is volt. Mivel nekik nem volt annyira ráérős a dolguk mint nekem, ezért ők úgy döntöttek, hogy nem időznek itt egy napot, hogy megvárják a feléjük igyekvő társaikat. Egy napja már elhaladtak itt, megkértek, hogy igazítsam útba őket, hogy a társaik már vélhetőleg az északi hágóknál lehetnek, ott várnak rájuk. Egy pár fős csoport volt, emberek.
Miközben a sátramat bejáratát meglobogtatta a föltámadó szél, én közben az üstömben főztem a finom illatot árasztó vacsorámat. Persze, kockázatosnak kockázatos, mivel a vadakat is idevonhatja - a banditákról nem is beszélve -, éppen emiatt kerítettem el magamat pont úgy, ahogyan a hadseregek szokták elkeríteni a saját táborukat. A szablyámat mindvégig magamnál tartottam, visszacsapó ijjamat a sátorban tartottam. *
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar
Feorr
Hozzászólások száma :

7
Join date :

2014. Nov. 02.


TémanyitásTárgy: Re: Erdőszél   Szer. Nov. 05, 2014 10:08 pm

Az erdész, akivel nemrégiben összetalálkoztam, mutatott egy játható ösvényt, amin keresztül hamarabb eljuthatok a legközelebb futó, főbb útra. Át kellett hozzá vágni az erdőn, és mivel ezt nem tekintettem akadálynak, neki is vágtam a leginkább vadállatok és az erdész által járt csapának. Napközbeni állapotában igen barátságos helynek tudtam be a rengeteget, amelyben tölgyek és szilfák váltogatták egymást, kétoldalt nekem pedig burjánzott az aljnövényzet.
A sokféle itt honos vadállatnak és növénynek, virágnak szaga összekeveredett, és csak nehezen lehetett kiszűrni határozottan egyet-kettőt.
Az ösvény valóban kivezetett a főútra, ahogy azt a jóember mondta. Felszerelésemet hordó málhásomat kantárszáron vezetve indultam el a szélesebb, keményebb tapodású úton. Elég élelmem volt, hogy ne kelljen betérjek egy ideig fogadóba vagy településre, és akadálytalanul folytathassam kitűzött irányomat.
Már estefelé járhatott ekkor, és ahogy mentem, jóízű ételt ígérő illat csapta meg az orromat. Ilyenkor nem árt vigyázni, ki tudja nem-e útonállók telepedtek le a közelben. Letértem az útról, és amellett lépkedtem csendesen tovább. Lovam is megérezve elővigyázatosságomat, mintha próbált volna nesztelenül osonni velem együtt.
Csupán egy sátrat pillantottam meg, nem elég egy egész banda elszállásolásához. Úgy döntöttem, közelebb merészkedem. A sátor köré vont védelmivonal arról tanúskodott, hogy nem banditatanya, hiszen azok nem tennének efféle óvintézkedéseket. Eztán már szándékosan hangosan közeledtem, hogy észrevegyék közeledésemet. Mivel jött az este, nekem is le kellett valahol táboroznom, ez a hely pedig mintha erre lett volna kitalálva. Ha észrevesz az ismeretlen, és úgy ítélem, nem kell tartanom tőle, illendően köszöntöm, és közlöm szándékomat, miszerint a közelben verném fel sátorfámat a holnapi napig.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar
Zaida Al-Hassan'Akil
Hozzászólások száma :

51
Join date :

2014. Nov. 03.
Age :

23


TémanyitásTárgy: Re: Erdőszél   Szer. Nov. 05, 2014 10:52 pm

* Az üstben az ennivalóm kissé nehezen főtt meg, a tűznek a figyelése és az életen való merengés most nem terelte el a gondolataim. Úgy döntöttem, hogy a saját kis útinaplómat ideje lenne frissíteni, legutóbb úgy is akkor írtam bele, amikor Klausburgot elértem és kivettem a szobámat abban a romos, névtelen kocsmában.
Sátramba betérvén, a grafit rudamat és a bőrkötésű könyvemet vettem elő, majd a tűzhöz visszaérve, elkezdtem lerajzolni először is a tájat, ami előttem állt. Egy nagy dombos részen állt az én kis ideiglenes otthonom, a fák is igen közel voltak az én sáncomhoz amit fölhúztam az állatok ellen.
A nap már nyugovóra tért, amikor végeztem az aznapi naplófrissítésemmel. A tűz pedig megvilágította a táborom közepét, a finom húsleves pedig már készen volt. Burgonyát aprítottam bele úgy a közepénél és még fűszerekkel megszórtam, hogy minden tökéletes legyen. Talán egy kicsit sokat is főztem, nem figyeltem oda az arányokra, amikor a vizet az üstbe öntöttem. ~ Nem baj, majd csak elfogy. ~ gondoltam.
A fatányéromat elővettem, majd belemerítettem a gőzölgő levesbe, hogy kóstolópróbának tehessem ki az új főztömet. Elsőre nem is volt rossz, másodikra azt mondom, hogy jó lett. ~ Talán egy kicsit elsóztam. ~ gondoltam magamban. Kenyeret vettem hozzá, falatozni kezdtem. Régen nem ettem ilyen jót szabadban, egy ideje csak a városi főztökön éltem.

Azonban, ahogy eszegettem a finom levesem, meghallok valamit az erdő felől. Pillanatra abbahagyom az evést, hallom, hogy valami közeledik hozzám. Nem gyors léptekben, tehát első tippként, két lábon jár. A hangok ismétlődései nem túl sűrűek ahhoz, hogy arra lehessen következtetni, hogy többen jönnek, beszédet sem hallok. Magyarán egyvalaki tart csak errefelé, avagy a társai akik talán vele tartottak, ha vannak, azok már körbevették a táborom.
A fakanalam és vele a fatányéromat a kidőlt fatuskóra tettem, amit a tűz elé gurítottam, mielőtt a sátramat körül sáncoltam volna. A hang felé fordultam, fölálltam és a sátor takarásából kiléptem. Bal kézfejemet a handzsárom markolatán pihentettem, fekete bő gatya volt rajtam, felső ruházat és egy turbán, ami most nem takarta a fejemet, sálként funkcionált most. Megpillantva a felém közeledő oawát, egy hangyányit megnyugodtam. Úgy döntöttem, hogy most nem fogom kifaggatni olyan részletesen, elvégre mégis meghallottam volna, ha többen közelednek felém.
Nyugodt hangon megszólítom:
- Salam aleygum, utazó. - köszöntöttem a keletiesebb nyelvjárásban, miközben kettőt oldalra léptem. - Mi járatban errefelé?
Megvártam amíg válaszol. Úgy ítéltem meg, hogy annyira nem kell tartanom tőle, egy ember ellen képes vagyok megvédeni magam ha esetleg az éjszaka rám törne. A válasz után be invitálom.
- Megosztom veled a helyemet, térj be hozzám. - mondtam, kezemmel mutattam a "bejáratot", ami egy enyhébben elkerített rész volt a sáncon, amit át kellett lépni. - Nyilvánvalóan szívesebben eszel egy tűz mellett, mint anélkül, sötétben. *
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar
Feorr
Hozzászólások száma :

7
Join date :

2014. Nov. 02.


TémanyitásTárgy: Re: Erdőszél   Szer. Nov. 05, 2014 11:40 pm

Az hölgy fajtámbéli volt, mégha nem is az oroszlánok vonásait viselte. Öltözete rendkívül eltért az én egyszerű köpönyegemtől és barna vászonnadrágomtól, több egyediséget kölcsönzött neki. Jobban örültem volna ugyan egy embernek, elismerem, dehát nem választhatjuk meg, kivel találkozzunk utazásunk során. Nem úgy tűnt, hogy fenyegetést vélne látni bennem, barátságosan fogadott, de azért felkészült egy esetleges rablótámadás lehetőségére. Gondolom, azért megkönnyebbült, hogy nem kell rajtaütéstől tartania.
- Hallottam, karavánok vonulnak erre - válaszoltam, mikor kérdezte, mi járatban járok. - Ahol majd magszállnak vagy lerakodják az áruikat, fellendül az élet és az üzlet, ott pedig könnyű átmeneti munkát találni.
Ezt követően meglepetésemre felajánlotta saját szállását, anélkül, hogy részleteket tudakolt volna. Ez azt jelenti, hogy igen vendégszerető, esetleg meggondolatlanul jószívű. A harmadik lehetőség pedig, hogy nem tartott tőlem, és nem tekintett fenyegetésnek, bízva saját harci tudásában. Ha az utóbbi a helyes, akkor komoly ellenfélre lelne személyében egy bandita.
- Megtisztelnél vele, azonban becsületem arra kötelez, hogy tájékoztassalak kilétemről, mielőtt elfogadnám a felkínált szállást. - Meghajlítottam hátam, hogy kissé alacsonyabb legyek a nőnél. Annak a jele, hogy alábbvalónak tartom magam őnála. - Feorr vagyok, akit "az álnok" jelzővel illettek, és száműztek mindhárom falunkból gyilkosság vádjával. Ha úgy találod, hogy ez elég indok visszavonni ajánlatodat, nem sértődök meg.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar
Zaida Al-Hassan'Akil
Hozzászólások száma :

51
Join date :

2014. Nov. 03.
Age :

23


TémanyitásTárgy: Re: Erdőszél   Csüt. Nov. 06, 2014 8:06 pm

* A férfi Feorrként mutatkozott be nekem, azt is hozzátéve, hogy a beceneve "álnok". Mikor meghallottam, hogy valójában ez a gúnynév miért is ragadt rá, elcsodálkoztam. Ilyenkor az emberben felötlik a gondolat, hogy ha esetleg ilyen gúnynévvel illetnek valakit, akkor az nyilvánvalóan nem lehet a véletlen műve, valaminek ki kellett ezt váltania.
- Hm. - nyugtáztam a választ. Talán mintha hallottam volna egy pletykát, szóbeszédet vagy minek is nevezzem, majdnem tizenöt évvel ezelőtt. Mintha említették volna, hogy egy hagyományos beavatási szertartáson egy résztvevő megölt volna egy másikat a zsákmányáért. Aki birtokolja a zsákmányt és vissza is viszi a faluba, az onnantól kezdve a felnőtté érés pontja. Talán ő lenne az? Ő lenne a gyilkos, a száműzött, akiről beszéltek tizenöt évvel ezelőtt? ~ Ha igaz ha nem, talán már megbánta a bűnét vagy bűneit. ~ gondolta. Nem egy ellenféllel küzdött meg, akik sokkal rosszabb hírben álltak, mint hogy megöltek volna valakit egy beavatási szertartáson.
Arrébb léptem még kettőt majd továbbra is a sáncon mutattam a bejáratot. Ha bejön és letette a holmiját, a tűzhöz ülök, hogy ott folytassam a félbehagyott vacsorám. Félszememmel természetesen azért figyelem őt miközben eszem, legyen akárki is a vendégem, senkiben sem bízhatom feltétel nélkül, akit nem ismerek. Mint minden éjjel, most is tőrrel fogok aludni.
Miután befejezte a pakolást középső és a mutatóujjammal invitálom, hogy üljön a tűzhöz és vegyen a főzetből. Elfogadja vagy nem, rajta áll, nem fogom ráerőltetni - bár ha elfogyna, akkor sem ejtenék érte könnyeket. Attól függetlenül, hogy száműzött, a velejáró némasággal együtt igen barátságos arcot mutat felém. Vagy valóban ilyen - ebben kicsit kételkedem -, vagy csak ez az az arc, amit mindenki felé mutat.
A leves felénél éreztem úgy, hogy a csendet mindenképpen meg kell törnöm. Ideje lesz kikérdezni őt. Ember embert a beszédéből ismer meg.
- Nos. - mondtam egy falat között, megtörölve egy kendővel a számat. - Mint vendéget, szívesen látlak itt az ideiglenes hajlékomban. Azonban amit említettél, kíváncsivá tett engem veled kapcsolatban.
A tányéromban az utolsó falatokat is kiettem. Ekkor fölálltam, majd egy löttyintéssel a kulacsomból kiöblítettem, a fűre löttyintve a koszos vizet. Visszaültem, majd folytattam:
- És természetesen nem látok arra esélyt, hogy anélkül üljünk itt és nézzünk egymásra a tűz lángjain keresztül, hogy ezt nem veséztük ki. - kényelmesebb ülőhelyzetbe vágtam magamat, folytattam: - Hallani szeretném a te verziódat erről a történetről. Bevallom, nem sokat tudok erről a történetről, soha nem is adtam ezekre a pletykákra, amiket a városban meséltek. Nagy részüknek alapja nincs, ám.. - kicsit jobban belenéztem a szemébe. Sok érzelmet tükrözött a szeme. - a te történeteddel kapcsolatban nyilván több a kivetni való, megkérdőjelezhető pont. Szóval? Hogy történt? *
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar
Feorr
Hozzászólások száma :

7
Join date :

2014. Nov. 02.


TémanyitásTárgy: Re: Erdőszél   Csüt. Nov. 06, 2014 10:06 pm

Annak ellenére, hogy tömören összefoglaltam, miért nem kéne beeresztenie, mégsem tűnt riadtnak, és meg sem gondolta magát. Egy csöppnyi remény volt bennem, hogy úgy lesz, de nem. Pedig a legtöbben ezt tennék, habozás nélkül. Esetleg egy gonosz mosoly hiányzott volna, és az összhatás megtette volna?
Megfordult a fejemben, hogy talán azért nem kerít nagy feneket hírhedt tettemnek, mert ő is követett vagy követ el effélét, ám ezt nem néztem ki belőle. Vállat vonva engedtem az invitálásnak, és kerestem valamit, amihez hozzáköthetem málhásomat. Leszedtem róla egy kis batyut, amiben elemózsia volt, és zsebrevágtam. Majd odabent elfogyasztom vacsora gyanánt. Eztán már csak a pokrócot kellett hónom alá szorítani, és beljebb merészkedtem a nő ideiglenes szállására.
- Otthonos - jegyeztem meg. Az letelepedet a tűz mellé és folytatta vacsoráját, én pedig letettem egy ideálisnak tűnő helyre alvópokrócomat, és ha nem ellenzi, ott is hagyom. Eztán én is helyet foglaltam a tűz mellett, és elfogadtam a felkínált ételt. Mindenképpen jobban ízlett, mint az én hosszú ideig elálló füstölt marhahúsom, és meg is dícsértem.
Azonban elkerülhetetlen volt, hogy előbb-utóbb felhozza a témát, amivel el szándékoztam eredetileg ijeszteni magamtól. Ehelyett most beszélhetek róla.
- Van alapja a pletykának, az igaz - kezdtem bele, befejezve a vacsorát. - Természetesen az én szemszögem teljes mértékben szemben áll az ítéletével. Megöltem valakit, ez nem tagadom, de én azt állítom, hogy önvédelemből tettem, míg a bírák azt, hogy előre megfontoltan, hogy elvegyem tőle a zsákmányt. Ami mellesleg egy alfa vérfarkas volt, szóval érthető, hogy miért fajult halálig a dolog. Nem mindennap ejt a macska farkast. Mivel az áldozat családja befolyásosabb volt és nagyobb tiszességben álló, mint az én hátterem, ez is amellett szólt, hogy nekem kell lennem az erőszak kezdeményezőjének. Hogy milyen következtetést vonsz le, ha ezeket elhiszed nekem, rád bízom. - Ha netán ezzel meg is elégedne, és nem akarna tovább érdeklődni múltam felől, megkérdem tőle: - Te merre tartasz?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar
Zaida Al-Hassan'Akil
Hozzászólások száma :

51
Join date :

2014. Nov. 03.
Age :

23


TémanyitásTárgy: Re: Erdőszél   Csüt. Nov. 06, 2014 11:19 pm

* Lepakolt, evett majd pedig belekezdett a válaszba. Amíg beszélt, addig a szememmel őt fürkésztem, lestem az arckifejezéseket miközben beszél, legfőképpen a szemét. Az arca a szokatlan nyugodtságból néhol itt-ott - legfőképpen a bírós résznél és a család anyagi hátterének kitárgyalásánál -, mintha egy árnyalatnyi harag is megjelent volna. A szemében mindenképpen, az arca nem mutatott érzelmet, maradt alapállásban.
Mikor befejezte, nekem csak annyi volt a dolgom, hogy fejben összerakjam a dolgokat. Nem volt nehéz, egy kulcs szó volt a dologban: befolyás. Nyilvánvalóan a megölt fiú családja nem volt túl boldog a fiuk elvesztése miatt, így bolondok lettek volna nem kihasználni a befolyásukat a bírósági körökben, el is ítéltették emiatt Feorrt, egy életre ráhúzva ezzel egy gúnynevet. Feorr családja semmit sem tehetett ellene, mivel se nem volt elég anyagi háttere ugye, és nem is szállhattak szembe a bírók döntésével. Nem egy bonyolult ügy.
- Magyarán a felsőbb réteg akaratának áldozata lettél. - mondtam ki a következtetést. - Nos, ez egy kétségkívül szomorú történet. - mondtam neki, habár a hangomon nem hallatszott az együttérzés, belül azért mégis sajnáltam Feorrt. Nekem az ő életéhez késet amíg nem mentem el vándorútra, arany életem volt, tejben és vajban fürödtem. Őt viszont kitagadták és megbélyegezték, örök időkre.
- Nem választhatjuk meg, hogy mit hozzon az élet. A mai világban egyre kevesebb az olyan, akinek vér nem tapad a kezéhez. Mivel nem éltem át azt amit te akkor, így nem tudom átérezni a dolog súlyát. De fogadd megértésem.
Ezek után fölálltam, majd a kiürült üstöt kiöblítettem egy nagy, vizes zsák segítségével. ~ Majd egy forrásnál újra kell töltenem. ~ gondoltam. A sátor mellé letettem, visszaültem a fatuskóra, szemben Feorral.
- Köszönöm, hogy megosztottad velem. - mondtam neki, majd bemutatkoztam. - Nevem Zaida Al-Hassan'Akil, vándor vajákos. Vagy gyógyító, sámán, táltos, füves asszony, ahogyan tetszik. Pár éve kezdtem meg az utazásom, hogy a világot bejárva szép és ismeretlen helyeket fedezzek föl, tapasztalatot szerezzek az életről. A Jorwarr hágó felé tartok, ami az Oughwar hegységbe vezet. A hegyeket volt alkalmam látni távolról, ám közelről még érdekesebbek lehetnek, ráadásul.. a kihívás. A kihívás, hogy meg kell mászni a magaslatokat azért, hogy olyat láss, amit az életükben csak kevesen látnak.
Azután pedig a közeli falvak után ismét nyugatra veszem majd az irányt, pontosabban dél-nyugatra, ahol a nagyobb embervárosok találhatóak. Te utad merre visz majd?
*
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar
Lashrael Laralytha
Hozzászólások száma :

730
Join date :

2017. Jun. 27.


TémanyitásTárgy: Re: Erdőszél   Vas. Márc. 25, 2018 1:59 pm

//Újratalálkozás (Viridiel-Lashrael mivel címadásnál nem a kreativitásomról vagyok híres)//

Igyekszik Viridielt folyamatosan tájékoztatni, nagyjából milyen messze lehet, és ha a férfi tisztában van a távolságokkal, bizonyára feltűnhet neki, hogy kiváltképp lassan halad. Nincs előnyére sem a hegyes-völgyes környezet, amin egy rövid ideig haladnia kell, sem a havas táj, ráadásul barátkoznia kell a legújabb helyzettel: négy mancs és biztonságos gyaloglás helyett három tappancsán kell egyensúlyoznia és bicegnie hol több, hol kevesebb sikerrel. Sokkal gyorsabban fárad el ennek köszönhetően, így viszonylag gyakran megáll pihenni, mely nyomasztja, hiszen minél hamarabb a megbeszélt helyen akar már találkozni, hogy újra láthassa a futárt, valamint hogy maguk mögött hagyhassák a kellemetlen társalgást. Erre gondolva mindig kesernyéssé válik a szájíze, összeszorul a gyomra, de legalább az éhség nem marja. Vadászni egyébként is csak nehezen tudna ilyen hátrányos helyzetben, ugyanakkor az elmúlással és elfogadással járó depresszív üresség kiváltképp hasznosnak bizonyul, mely jócskán tompítja az állati ösztönöket, noha azért az alvástól nem feltétlen fosztaná meg magát. Persze ez is nehezére esik neki - túl sok rossz élménye volt mostanában, amik nem hagyják őt nyugodni, és mozdulna minduntalan tovább, ha teste nem figyelmeztetné arra: ideje lenne szünetet tartani. Agya azonban folyamatosan jár, a gondolatok egymást kergetik hol összefüggően, hol összefüggéstelenül, kényelmetlen káoszt kialakítva, ami valahol és valamiért mégis egyenlőnek tűnik az útját végigkísérő űrrel és csenddel.
Ötlete sincs, pontosan mennyi időt vesz igénybe az orkoktól való leérkezése, de nem tartaná kizártnak, ha már Viridiel napok óta itt várna. Sajnos az ő időérzéke kissé csorbát szenvedett a megannyi gondolkodástól és tűnődéstől, pihenés közben a lét és nemlét határán, észre sem véve, éppen nappal van vagy éjszaka. Egybemosódik minden, annyira egyhangúan teltek a napok, ami szerencsének mondható, hiszen legalább nyugalmasan és biztonságosan eljuthatott a településig, ahol most igyekszik a lehető legkevesebb feltűnéssel közlekedni. Keresi azt a fogadót, amit még Viridiel említett, lassacskán hozzászokva a folytonos sántikáláshoz, melytől már nem olyan kecses a mozgása, mint annak idején. Nem mintha ez annyira foglalkoztatná jelen körülmények közt, ez számít a legkevésbé, elvégre legalább képessége megmaradt, még ha ugyanolyan hiányosan is, mint tündealakja.
Ahogy az épületet megtalálja, görcsbe rándul a gyomra egyszerre azért, mert borzasztóan fél, másszor azért, mert ismét a férfi közelében lehet. Gondolkodik, melyik útvonalat válassza, esetleg ugráljon fel a párkányon, amíg meg nem találja őt, ám ha az ablak zárva van, nem juthat be, mi több, azonnal ki fogja szúrni a hiányosságát. Nem akarja, hogy rögtön azt vegye észre, egy nagyon kicsit késleltetné, hogy képes legyen ő is előtte beszélni legalább pár szó erejéig.
Körbenéz, a fogadó környékén meghúzódik egy sarokban, ahol nem figyelik őt a kíváncsi tekintetek és biztonságosan visszaváltozhat. Az építmény előtt még megáll, hezitál, és mikor baljával betolja az ajtót, belépve a helyiségbe, óvatosan körbenézve, keresve az ezüst hajat, mely bizonyára azonnal magára vonzaná tekintetét. Ha nem találja, akkor a tulajtól érdeklődik a futár után, megadva neki megjelenésének jellegzetességeit, amiből azonnal felismerheti. Reményei szerint hamar kisegíti őt, elmondja neki, melyik szobában tartózkodik a férfi, így ha kell, felmászik a lépcsőn, végigsétál a folyosón, ám az ajtó előtt megáll. A szíve zakatol, a fülében dübörög, kizárva minden más hangot, balja akaratlanul is hiányzó jobbjának vállára szorul, és enyhén lehajtja a fejét. Hosszú másodpercek telnek el, mire újabb mély levegőt vesz, majd némi erőteljességgel kopog, magabiztosságot tettetve.
- Viridiel? - szólítja meg társát, aki talán benn tartózkodik, hangjában ott bujkál az izgatottság, amit a név enyhe reszketéséből könnyedén fel lehet ismerni. Ha hall bárminemű választ, bentről érkező, közeledő séta tompaságát, akkor folytatja:
- Ne nyisd ki, bemegyek én, csak... - Megáll, hogy nyeljen egyet. - Csukd be a szemed, jó? - kéri némileg halkabban és bizonytalanabbul. - Kérlek - teszi még hozzá, nyomatékosítva ezt az apróságot, ami talán most sokkal nagyobbnak és komolyabbnak hat a körülményekhez mérten, mint ahogyan az egyébként lenne.
Ha nem érkezik bentről válasz, akkor hátrál egy lépést, némileg megkönnyebbülten sóhajtva egyet, hiszen ez azt jelenti, a futár nincs odabenn. Csak ne legyen a háta mögött... Fél a reakciótól, mélységesen, és tényleg fel akarja készíteni magát a találkozás egy-egy megrázónak ígérkező pillanatára, de ha mégis valahol az épületben van, és most már nem kerülhetik el a találkozást... Akkor megbirkózik vele. Mi mást tehetne? A férfi döntésén és érzésein, valamint saját karjának hiányán úgyse fog változtatni, legyen bármilyen a helyszín.


"Don't worry about me, I'll be fine. Just don't look into my eyes."
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
avatar
Viridiel
Hozzászólások száma :

2866
Join date :

2014. Nov. 23.


TémanyitásTárgy: Re: Erdőszél   Vas. Márc. 25, 2018 4:37 pm

Ismerve Lash sebességét, mert valószínűleg macskaformájában teszi meg ő is az utat, nagyon igyekszem, hogy ne kelljen sokáig várakoznia rám, hiszen majd át kell szelnem a birodalmat, hogy a találkozó pontra érjek.
Az üzenete után az eszembe sem jut, hogy ez esetleg nehézségbe ütközik vagy komolyabban megsérült, csak azt akartam, hogy minél előbb láthassam, a karjaimban tarthassam, mert csak akkor hiszem el, hogy ő is kikerült arról az elmeromboló, kegyetlen helyről, ahogy én.
Abba a hitbe nem ringattam magam, hogy az az egész egy álom volt, mert már nem hittem ebben. Abban viszont igen, hogy valamiért Természet Anya még a démoni pokol bugyrába is a szárnyai alá vett minket, ami azt jelenti, hogy még tervei vannak velünk e földön.
Mikor keresztül vágva a síkságok földjén, kissé lesoványodva és fáradtan, de végre elértem a fogadót, amiben már volt szerencsém megszállni.
Még pénzt is tudtam szerezni, amikor megtaláltam egy vad farkasok által legyilkolt karaván maradványait, egy ember alig járta helyen. Szerencsém volt. Ruhát is tudtam másikat felvenni és egy kisebb ezüstökkel teli erszénnyel is gazdagabb lettem, így nem volt gond szobát bérelni.
Kissé aggódtam, mikor Lash még nem volt ott, de most már elég jól tudtunk telepatikusan beszélgetni és folyamatosan nyugtatgatott, hogy nincs semmi baja, nem soká megérkezik.
Négy nap után már úgy voltam vele, hogy akármit is mond másnap elindulok elé.
Épp az ágyamon feküdtem, amikor kopogás hallatszott, aztán az a hang……….
- LASH!!! – pattantam fel és két hatalmas lépéssel az ajtónál is voltam, hogy feltépve azt végre a karjaimba zárjam, mikor……
- - Mi? – záródott a kilincsre a kezem, de aztán mosoly kúszott az arcomra.
~ Szóval? Mit tartogatsz nekem Lash? Meg akarsz lepni? ~
- Rendben! Becsuktam! Gyere csak be, nyitva van. – léptem hátrébb egy kicsit, aztán tényleg behunytam a szemem és hatalmas sóhajjal vártam, hogy belépjen és aztán ezen a világon is, itt a valóságban megcsókolhassam.
- Csak…..csak ne várakoztass sokáig! – tettem hozzá szinte suttogva.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
avatar
Lashrael Laralytha
Hozzászólások száma :

730
Join date :

2017. Jun. 27.


TémanyitásTárgy: Re: Erdőszél   Vas. Márc. 25, 2018 9:18 pm

Viridiel vidám hangjától megtántorodik, és hirtelen megfutamodna. Gyomrába kegyetlenül belemar a félelem, ahogy egyre erőteljesebben tudatosodik benne, mennyire nem szeretné elveszíteni a futárt egy ilyen kellemetlen baleset miatt, amiben balszerencséjére részesülnie kellett. Nem akarja elkeseríteni őt, nem akarja, hogy másként nézzen rá, nem akar csalódást okozni neki, nem...
Erősen behunyja a szemét, mély levegőt vesz, majd vállát elengedve nyomja le a kilincset, óvatosan nyitva be, és ahogy felpillant a férfi várakozó alakjára, elakad a lélegzete, valamint kénytelennek bizonyul megállni egy másodpercre. Túlságosan jólesik látni a másikat, ennyire hétköznapi körülmények közt ilyen hétköznapi időben, ennyire átlagosan, mintha semmi sem történt volna korábban... Annyira megnyugtató és melengető, amit nem tudna leírni szavakkal, és talán a kelleténél jobban békésebbnek érzi magát már csak ennyitől. Annyit sajnál csupán, hogy ezt az örömteli pillanatot egy kellemetlen és kegyetlen felismeréssel fogja kezdeni, ami sem neki, sem Viridielnek nem fog semmiféle örömöt jelenteni. Szinte fáj, hogy kénytelen megtenni, annyira őrizné a boldog várakozással teli perceket. Nem lehetne esetleg itt megfagyasztani az időt?
Jólesik látni, hogy mennyivel jobb formában van nála, még új ruhát is talált magának! Örül neki, hogy nem talál szeme alatt karikákat, melyek bizonyára a sajátjainál nagyon is megmutatkoznak arca beesettségével együtt. Soványabbnak tűnik, mint ahogyan emlékszik rá, bizonyára az út fáradalmai és nehézségei miatt, de határozottan jobb bőrben van nála, akinek sem étvágya, sem fogása nem volt, nagyrészt a télnek és egy mellső láb hiányának köszönhetően. Egyelőre nem nagyon nézte, mennyire lógnak rajta a ruhák, amiket eddig teljes kényelemmel elhordott.
Óvatosan becsukja az ajtót, ami halkan kattan, ahogy visszazárul a helyére, és szinte tapintja a türelmetlen várakozást. Legszívesebben a karjaiba rohanna, szorosan ölelné magához, boldogságtól heves csókkal üdvözölve őt, esetleg megragadna egy párnát, hogy aljas módon a párnacsata első pontját magának tudhassa be, ám ezek közt csak akkor vacillálna, ha nem lenne mi nyomasztaná őt. Szinte már félénken lép a férfihoz közelebb, aki bizonyára érzékeli közelségét, és ahogy egyre jobban nézi az arcát, egyre inkább szeretné újra abban a gyengédségben részesíteni, amit elválasztásuk előtt pár pillanattal igyekezett megadni - talán későn. Nagy a kísértés, hogy finoman végighúzza ujjait bőrén, mintha alig akarná elhinni, hogy a futár valóban itt áll előtte, és valahol még így is érez: hihetetlen, hogy annyi megpróbáltatás és annyi szorult helyzet után egyszer csak egy ennyire nyugalmas időszakban találkozhatnak. Annyira... más és furcsa, de annyira jóleső.
A Délosban követelt inget egy darabig kioldja, hogy kényelmesen a csonk alá tudja gyűrni, közben felpillantva Viridielre, és ha esetleg látná rajta a leskelődés utáni vágyat, halványan elmosolyodik:
- Ne less - mondja halkan, azzal mind az ing és saját öltözékének egy részével addig ügyködik, míg megmaradt vállát csupaszon nem hagyja, de semmi mást nem láttatva. Bizonytalanul fogja meg Viridiel csuklóját, úgy vezetve a kezét, hogy tenyerével és ujjperceivel érinthesse először az arcát, melyen bizonyára már egy finom érintéssel is könnyedén kitapintható a csont.
- Még ne - suttogja, mert tudja, hogyha kényelmes hangerővel beszélne, az összeszoruló torka miatt megremegne, egyértelműen kifejezve, hogy baj van.
A férfi ujjait továbbvezeti a nyakán lassacskán, jobb vállának felső ívén, aztán lehajtja a fejét, mielőtt a futár megérinthetné az égetett és levágott rész furcsa bőrét. Itt hezitál egy darabig, megállítva a kellemes, forró érintést, végül rászánja magát, és ismét útjára engedi az ujjakat, hogy felfedezzék: ott már nem maradt semmi, csak a váll maradt meg a karjából.
- A bányában mutatott mohóságom és meggondolatlanságom büntetése. Kettőnk halálának emlékeztetője - mondja halkan, és képtelennek tartja magát arra, hogy felnézzen, hogy Viridiel pillantásával találkozzon, túlságosan fél ahhoz, hogy mit fog látni. - Megértem, ha így már nem akarsz többet, tényleg - enged meg egy halvány, de kétségbeesett mosolyt. - Megértem, ha nem vennéd szívesen, ha a társaságodban lennék - pislog sűrűn, még most sem nézve fel, ahogy a könnyek lassacskán utat törnek maguknak, hiába ígértette meg magával, hogy nem fog sírni. - Megértem, ha le kell mondanom rólad, mert így már nem... nem elég jó neked. Tényleg... - válik folyamatosan reszketeggé a hangja. - Ne kímélj. Ha azt gondolod, így már nem jó, akkor mondd csak ki, nem baj. Nem akarok neked rosszat, nem akarok neked ártani. Nem akarom, hogy rosszul érezd magad bármi miatt, miattam - vesz erőt magán, hogy a másik arcát fürkészhesse, igyekezve minél hitelesebb és őszintébb megnyugvást és belenyugvást mutatni az átlátszó öröm keverékével, de nem tudná megmondani, ennek mennyi sikere van. - Szeretném, ha boldog lennél, de ha azt velem nem tudod megvalósítani, én... Én elfogadom, és kilépek az életedből. Nem akarok a terhed lenni, nem akarlak hátráltatni, nem akarok úgy lenni melletted, hogy az már neked nem éri meg. Úgy már nekem sem jó - néz egy darabig maga elé, jobbra-balra pillantgatva sűrűn, mintha keresne valamit, de csupán nem tud megállapodni sehol sem, úgy küzd, nehogy teljesen megadja magát. Miért kell ennyire nehéznek lennie? Miért válik egyre nehezebbé megformálni egy-egy szót, összeszedni azokat egy mondattá, ha már többször is eljátszotta magában? Ahelyett a meggondolt, háromszázszor végigrágott szöveg helyett miért mond teljesen mást?
Annyira nehéz tartania magát, elfogadás és belenyugvás ide vagy oda, borzalmas kétségek közt őrlődni, nem tudva, mi lesz a férfi válasza. Elmondhatatlanul fél, hogy így megváltozik köztük valami, hogy így már nem fog működni tovább, hiszen ha már egyébként is meglehetősen sok segítségre volt szüksége a belső viszályok miatt, hát így?


"Don't worry about me, I'll be fine. Just don't look into my eyes."
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
avatar
Viridiel
Hozzászólások száma :

2866
Join date :

2014. Nov. 23.


TémanyitásTárgy: Re: Erdőszél   Hétf. Márc. 26, 2018 2:40 pm

Már rég éreztem magam ennyire izgatottnak. Egy nagy, zavarban lévő kamaszhoz tudtam volna hasonlítani magam, aki alig várja, hogy végre megláthassa a lányt, aki után már régóta epekedett.
A levegőt nagy kortyokban szedtem, ahogy megcsapott a légmozgás, amit a nyíló ajtó okozott és legszívesebben toporogtam volna a türelmetlenségtől, hogy kinyithassam a szemem és megláthassam lángoló vörös haja keretezte, drága vonásait.
Valószínűleg az én arcomra is kiül ez a türelmetlen várakozás egy röpke idő múlva, amikor nem szól semmit, pedig érzem a szinte izzó melegséget, amit testünk közelsége okoz.
Rosszalló halk morgás és egy nehéz sóhajtás hagyja el az ajkaimat, amikor a halk hangokkal érkező lélegzet megcsiklandozza a pihéket a nyakamon.
Izgalmas ez a játék, de már nem sokáig bírom és ezt épp el is akarom neki mondani, már nyílik a szám, amikor finoman magához húzza a kezem és arra gondolok, talán az, hogy csak a kezeimmel érinthetem, ha csak bőr a bőrhöz érhet, talán még kívánatosabbá teszi a pillanatot, így végül nem szólalok meg és szemhéjam is a helyén marad, egyelőre takarva vágyódó pillantásomat.
Ujjaim azonban mohón, de szinte cirógatva haladnak azon az úton, melyet Lashrael iránymutatása engedélyez nekem. Először az öröm forrósága villámlik át rajta, hogy végre a kezem között tudhatom, aztán azonban az aggodalom ráncait láthatja megjelenni a homlokomon, ahogy a kezdeti mámor után megérzem kiugró csontjait.
- Mi……..? – veszem át a suttogást akaratlanul is tőle, ahogy egyre lejjebb vezeti kezem és gyomrom mélyén halványan szörnyű gyanakvás kezdi felütni a fejét, amikor szinte a lelkemben érzem teste remegését.
Most már tényleg minden akaraterőmre szükségem van, hogy megtartsam ígéretemet és ne nyissam fel a szemem. Kérdések és kétségek ezrei száguldanak át gondolataimon, hogy vajon ez még mindig csak egy játék vagy………
És ekkor…….ekkor megérzem ujjai alatt a frissen képződött bőr feszességét és simaságát. Lash tisztán hallhatja, ahogy a lélegzetem hosszú időre bennreked, képtelen vagyok elsőre felfogni, hogy mekkora a veszteség és ujjaim tovább simítanak a csonkon, egészen a bizonyosságig.
Tüdőmből szinte kirobban a levegő, ahogy felnyögök és most már akkor sem maradna csukva a szemem, ha halállal lakolnék engedetlenségemért.
Muszáj látnom! Muszáj tudnom! Pokolba mindennel!
Meredten és bénultan nézem azt a helyet, ahol a kezem megállt és bár hallom, hogy Lash valamit beszél fejét mélyen lehajtva, a földdel szemezve, de fogalmam sincs, hogy mi hangzik el.
Óhh, édes Természet Anya! Mi történt? Miért történt?
A kezem ijedtemben, olyan gyorsan rántom el, mint soha életemben. Hiszen talán fájdalmat okoztam neki!
A szívem egyszerűen ki akar szakadni a mellkasomból, a torkom teljesen kiszárad és nem tudom, hogy mit is érzek igazán, akkora káosz van a fejemben.
Persze az első reakcióm a merő döbbenet, aztán az elsöprő aggodalom, aztán a minden felemésztő düh, majd ismét az aggodalom.
Aztán zúgó füleimhez lassan eljutnak a szavak is, az értelmükkel együtt és, ahogy ez megtörténik, úgy kezd egyre vörösebb lenni a képem és nedvesebb a szemem, amiért megint csak dühös leszek egy pillanatra.
Mivel egy pillanatra sem emeli fel a fejét, nem láthatja a bennem dúló érzelmi vihart, csak a baljós csendre figyelhet fel, ami bekövetkezik, amikor elhallgat.
- Befejezted? – hangomban feszültség vibrál, de meglepően nyugodt ahhoz képest, ami bennem zajlik. – Mert, ha befejezted ezt a szarságot. – utalok a „már nem vagyok jó neked” tucatnyi változatossággal történő előadására, - akkor talán, de csakis akkor, gondolhatnál arra is, hogy a szerelem, amit irántad érzek, nem egy…….karon múlik. Ha ezt hiszed rólam, akkor……….- dühösen csapok a levegőbe, - akkor nem tudom ismersz-e egyáltalán.
De szinte még ezzel egyidejűleg olyan hevesen ölelem magamhoz – persze vigyázva, hogy nem érjek frissen gyógyult vállához, - hogy egy szalmaszál sem férne el kettőnk között. Aztán csak annyira engedem el, hogy a két kezem közé fogjam az arcát és forrócsókjaimmal szárítsam fel könnyeit.
- Én kis buta Lasraele-em! Soha ne kételkedj bennem többet, de……….- a következő ölelés már hosszabb. – mi történt? Az aggodalom majdnem megölt, amikor magamhoz tértem és nem voltál mellettem. A démon tette ezt? Bár csak velem tette volna ezt!
Azt sem tudtam, mit kérdezzek meg még tőle hirtelen, de most már úgy sem engedem el és lesz ideje mindent elmesélni.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
avatar
Lashrael Laralytha
Hozzászólások száma :

730
Join date :

2017. Jun. 27.


TémanyitásTárgy: Re: Erdőszél   Hétf. Márc. 26, 2018 9:17 pm

Nem a semmiért szerette volna annyira elkerülni ezt a találkozást és az elkövetkezendő beszélgetést; inkább végigmenne a poklon még százszor, az nem volt ennyire borzalmas. Örülne, ha vége lenne, ha egy pillanat alatt túleshetnének rajta, de kínosan lassan telik az idő a számára; mintha megfagyott volna annak ellenére, hogy nem ezt a másodpercet akarta megörökíteni. Szörnyen megalázottnak érzi magát valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva - talán azért, mert újabb bizonyságot nyert elkorcsosultsága azáltal, hogy testileg elvettek tőle valamit, a hibákat pedig nehezen viseli el saját magán. Belé ivódott a tudat, hogy mindig tökéleteset várnak el tőle, mindig olyat, ami nem ő, ami tiszta, de így már sem szellemileg, sem fizikailag nem mondhatja magát ennek, mintha mindenét ellepné valamiféle förtelem, melytől szabadulni képtelenség. Marja őt a kétségbeesés, a félelem, az újabb veszteség gondolata, amibe, akármi mást állított is korábban, most kétségtelenül belepusztulna. Rémisztően más élőben, a valóságban, négyszemközt cselekedni, mint ahogyan azt magabiztosan elképzelte.
Némileg összébb húzódik, mikor Viridielt hagyja ujjain keresztül tájékozódni, hitetlen kíváncsisággal tapogatózni, de akármerre is keresgéljen, ha hátrafelé indul, a lapockáját találja, ha lefelé, az oldalán simíthat végig, balra pedig a kulcscsont erőteljes kitüremkedését tapinthatja. Néhány elképedt másodperc erejéig nem történik semmi, aztán a férfi hirtelen kapja el a kezét, mire  muszáj alsó ajkába harapnia, míg pillanatnyi szünetet tart egy-egy mondat között, még erősebben és még tehetetlenebbül küzdve a könnyek ellen. Félt ettől a reakciótól, amitől úgy hiszi, a legkevésbé kívánt és legkevésbé akart végkimenetel fog bekövetkezni, és már csak azért sem pillant fel, nehogy emlékezetébe égjen Viridiel esetlegesen undorodó tekintete. Elégszer látta már... Bőven elégszer ahhoz, hogy ne akarjon többre emlékezni.
Aztán ez a baljós csend... Keserédesen ismerős. Tényleg mintha csak megjósolta volna a legrosszabbat, tényleg mintha csak az valósulna meg, ami fájdalmas elégedettséggel tölti el. Hát hogy is lehetne normális élete? Hogyan is képzelte, hogy valaha olyan kapcsolata lehet, mely mindent kibír - még a másik legsötétebb titkait és legrosszabb cselekedeteit is? Mindig bukik valamin, mindig történik valami, ami miatt soha nem nyugodhat meg, ami nem engedi meg neki, hogy végre valahára félelem nélkül és önzetlenül szeressen csupaszon és önmagaként mutatkozva a másik előtt, csak mert ha így tesz, akkor elrontja.
Lelki szemei előtt már látja, ahogyan elhagyja ezt a szobát keserű megbékéléssel, ám amit kap, talán sokkal borzasztóbb ennél a képnél. Az a hang, a benne lévő feszültség, az a fagyos nyugalom... Mintha egy jéghideg pengét szúrtak volna át a szívén ezzel. Lélegezni nem mer, csak nagyra nyílt szemekkel bámulni maga elé, még a könnyek is hirtelen elapadnak, amint megüti fülét a szó: befejezted. Akaratlanul is eszébe jut, mikor apja tett kísérletet a kardforgatás mesterségének megtanítására, ám minduntalan csalódást okozott, és így egy idő után felhagyott a próbálkozásokkal, de ő is ezt kérdezte: befejezte-e a kislányos, szánalmas küzdést, majd olyan rohamba kezdett, amit nem sokáig tudott hárítani, megmutatva, hogyan is kéne igazából használni a fegyvert, végül egy térddel a gyomrában esett a földre. Mostanáig érzi annak a végső, de előtte számtalanszor tapasztalt ütésnek az erejét, mely szégyennel telítődött, és most is ezt érzi, ezt a fájdalmas görcsöt. Egész testében megfeszül, elfogja a hányinger, elmondhatatlanul rettegve, hogy valami hasonló fog történni, rémületétől pedig még reszketni is elfelejt. Tagjai nem reagálnak egyetlen parancsszóra sem, de a gondolatok is teljesen elnémulnak a mérhetetlen félelemtől, ami most eluralkodik rajta. Nem tud felnézni, hogy legalább az érzéseket leolvashassa Viridiel arcáról, meredten bámulja a földet lélegzetvisszafojtva, mintha csak a rá kiszabott végítéletet mondanák el, de talán ennek megvalósulásakor sem szorongana ennyire.
A folytatásra, a futártól szokatlan szóhasználatra ijedten összerándul, halkan fel is nyögve, gondolatban elbújva a dús lombok rejtekébe, ahol sosem érhették el őt, és már szajkózzák a belső hangok, hogy itt a vége, súlyosan elrontotta, ismét megízlelheti a gyerekkorát végigkísérő foltok kesernyésségét. Görcsben áll mindene, a benne lévő dermedt üresség megrémíti, mint ahogyan akaratlanul előrevetített jövője is.
Hirtelen érkezik a megváltás. Még ugyan megijed, mikor a férfi haragos karmozdulatot tesz, de a szavak nyomban lepattintják róla a félelem fájdalmasan szorító láncait, és a tudat, hogy mégis jó lehet, hogy mégsem azzal kell szembesülnie, mint már számtalanszor... Kissé talán hisztérikusra sikerült zihálásba kezd, miközben egy őszinte mosoly egy pillanatra megjelenik az arcán szemei örömteli csillanásával egyaránt, elfeledve a mélyen gyökerező rémületet, ahogyan a reményben makacsul megkapaszkodik, aztán könyörtelenül rántja le a tudat, mennyire megsértette téves, negatív tapasztalataiból kialakult feltételezéseivel a másikat - ismét. Ezt valahol képtelen megbocsátani magának, ám mielőtt újabb kétségbeejtő gondolatok emésztenék fel, ismét zokogásban tör ki, elmondhatatlan megkönnyebbüléssel fogadva a szoros ölelést, amit ugyan bár egy karral, de nem kevesebb erővel igyekszik viszonozni, hevességtől ujjai közt szorítva a ruhát is, könnyes arcát Viridiel mellkasába fúrva, védelmező karjai közt reszketve esetlenül.
- Mindig mindenkit csak elveszítettem a hibáim miatt, nem akartalak téged is... Úgy féltem, annyira rettegtem, hogy így lesz, hogy többé nem maradsz mellettem... - magyarázkodik sírva, elvékonyodó hangon, engedve az ölelés finomodásának. Nem lát a könnyektől, csupán homályos színfoltokat, annyira megszaporodtak, így csak elképzelése szerint néz Viridiel szemeibe, mikor a férfi közrefogja az arcát mély szeretettel és a biztonság békés érzetével. - Annyira... - folytatná még a megnyugvással vegyes kétségbeesett suttogást, hogy aztán belefeledkezzen a bocsánatkérésbe, azonban Viridiel puha ajkai nem engedik, hogy ennél is többet beszéljen. Eleinte ügyetlenül és meglepetten viszonozza, rögtön felhevülve a férfi szenvedélyétől, mely teste pokoli égetésében, valamint felgyorsult légzésében és szívverésében nyilvánul meg. Hamarosan már társához simulva követel talán túl akaratosan is újabb és újabb csókot, nem bírva ellenállni Viridiel közelségének és törődésének, egyáltalán nem akarva elszakadni tőle egy pillanat töredékénél tovább. Először csak a nyakán és arcán simít végig, utána hajába túrva belemarkol a világos tincsekbe, ügyelve arra, hogy ez csupán kellemes feszülés legyen, majd hevességével teljesen ellenmenő finomsággal utat talál az ezüstös fürtök alatt a fölső alá, a lapockán pihentetve ujjait. Mikor már érzi, hogy lassacskán megálljt kell parancsoljon, halk, szégyellős nevetéssel távolodik el egy gyengéd zárást követően, hogy aztán arcát újra Viridiel mellkasába rejthesse, mintha csak tudná, újabb ölelés következik. Kezét igyekszik észrevétlenül kihúzni a ruha alól, mely akaratlanul is oda vándorolt, ám ha vannak is ott hegek, most egyáltalán nem figyel fel rájuk.
Pár pillanatra gyereknek érzi magát, mikor a férfi megszólítja őt, emlékeztetve néhány csodálatos régi emlékre, amikor még anyját támogatójának és tanítójának tudhatta. Törékeny volt az a boldogság, és idáig azt hitte, ez is szilánkosra törhet egy egészen apró dologtól, de most már tudja, már biztos benne, hogy ez szilárdan megmarad, és noha továbbra is rövidnek gondolja ismeretségük idejét, annál stabilabb és erősebb. Sokkal többet kibírt ez a kötelék, mint bármelyik másik, ami eszébe jut, mi több, talán az összeset együttvéve sem lehetne ehhez a kapcsolathoz viszonyítani. Talán Természet Anya előző életükben is közel engedte őket egymáshoz...?
- Soha többé - rázza meg finoman a fejét, önkéntelenül is szipogva egyszer-kétszer. - Sajnálom, hogy nem hittem eléggé, hogy utat adtam a félelmeimnek. Tényleg - suttogja, szorítva némileg felemás ölelésén, határozottan megállapítva: jó lesz minden.
Jó minden.
...és ez már nem álom.

- Ígérem, hogy soha többé nem kételkedem benned. És te is ígérd meg, hogy... - Megáll, aztán csak újra megrázza a fejét, homlokát és orra hegyét Viridiel ruhájába dörzsölve így. - Nem, neked nem kell ehhez ígéret - suttogja, mély levegőt véve, majd megkönnyebbülten fújva ki, elengedve magát a férfi karjaiban, már csak az illatával és közelségével törődve, lazán állva, de minél jobban bújva hozzá. Ebben a nyugalmas állapotban veszi csak észre, mekkora súlyként cipelte egészen idáig az aggodalmat, a félelmet és a kétségbeejtő gondolatokat, és így utólag belegondolva nem is csodálkozik az álomtalan éjszakákon és étvágytalanságon. Noha a helyzet továbbra sem tökéletes a lelkében, még érzi az elfogadás utáni űrt, ám ezzel jelenleg mit sem törődik ekkora boldogság mellett, mely mintha egy kicsit kesernyéssé válna ezek után. Nem kerülheti el az események elmesélését, ezzel tisztában van, ám mikor Viridiel magára vette volna ezt az árat, némileg hátrébb húzódik, hogy a szemébe nézzen.
- Ne legyél buta - mordul rá durcásan, gyerekesen megnyomva az orrát, levegővel felfújva az arcát. - Ezt én is mondhatnám fordított helyzetben. Neked fontosabb, hogy mindkettő meglegyen, máskülönben a hős hogyan harcol, hogy megvédje a hercegnőjét? - bök egyet a mellkasára, miközben elfogja őt a kalandos Délos nosztalgiája. Elképesztő, hogy mennyire szórakoztatónak találja az akkori helyzetet és beszélgetéseket most, némi idő távlatából. - Na meg a legfontosabb: mégis miként akarja vinni a hercegnőt? Merthogy én finnyás vagyok, nem engedem, hogy holmi krumplis zsákként hordozzanak - játssza a gőgöst, némileg elfordítva a fejét, állát magasra szegve. - Én két erős karra vágyom, amit... - emeli meg egyik kezét, hogy bicepszversenyt tarthasson. - Amit most nem tudok bemutatni - engedi le karját őszinte mosollyal, jólesően és meggondolatlanul szórakoztatás tárgyává téve hiányosságát. Képes lesz együtt élni ezzel, biztos benne most, hogy Viridiellel mindez tisztázódott, társaságában pedig semmi kedve emiatt elszomorodni. Ha elfogadja, akkor nem mindegy? A problémákat úgyis megoldják, méghozzá együtt.
Esetleges nevetést követően bújik vissza a férfihoz, akinek ha nem támad valami ötlete, amivel félbe szándékszik szakítani a beszámolót, folytatja jócskán komolyabb hangvétellel:
- Nem a démon volt - kezdi halkan. - Ahogy később az orkoktól megtudtam, Zevadar területén tartózkodtam... Nem túl mélyen ugyan, de ott voltam. - Egyre érzékelhetőbb, hogy nyomasztják őt az események, amik ott lezajlottak, fáradt tekintetét így kérlelőn emeli Viridielre. - Esetleg leülünk? Azért egy kicsit kimerültem, hosszú volt az út - enged meg egy halvány mosolyt.


"Don't worry about me, I'll be fine. Just don't look into my eyes."
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
avatar
Viridiel
Hozzászólások száma :

2866
Join date :

2014. Nov. 23.


TémanyitásTárgy: Re: Erdőszél   Kedd Márc. 27, 2018 2:06 pm

Annyira felforralja a véremet az, amit Lash-tól hallok, hogy elsőre nem is gondolom át, hogy vajon a reakcióim, miként hathatnak rá. Hogyan fogadja tapintható haragomat, amiket a kétkedése váltott ki belőlem, mielőtt még meggondolatlanul hangot is adok neki.
Persze meg van erre az okom, de tudhattam volna, látnom kellett volna, hogy mennyire össze van törve és nem csak lelkileg, hanem testileg is, és, hogy – Óóó Természet Anya! – mennyire le van soványodva.
~ Annyira hülye vagy Viridiel! Mert neked persze csak magadra kell gondolnod, hogy mennyire megbántott, hogy nem bízott az érzelmeidben, de hát nem vigyáztál rá, nem voltál ott, hogy megvédd, akkor meg milyen jogon zúdítod rá még te is a szarságodat! ~
Miután ilyen jól seggbe rúgtam magam képletesen, úgy fújták el a haragomat, mint a kutyatej ernyős kis bibéit a nyári szellő és szegyenemet megfejelve az aggodalmammal vontam ölelésembe, hogy ha szavaimmal meg is bántottam, talán így megenyhíthetem magam iránt és nem hagy azonnal faképnél, ahogy egy érzéketlen tuskó megérdemelné.
A mellkasom felől felhangzó zokogástól, amibe egész teste beleremeg, megszakad a szívem és utolsó gazembernek titulálom magam, miközben magamhoz szorítom, bár már erősebben nem merem, nehogy összenyomjam.
Aztán következő szavai török össze végleg a szívem, amikor mentegetőzésbe kezd, mert igaz, hogy pont az előbb ezt vetettem a szemére, de ilyen összetörten ezt hallani……..
Kész vagyok! És nagyon-nagyon szerelmes!
És ezt a finom, gyengéd csókot felváltó, szenvedélyes és elsöprő, lélegzetszakasztásig folytatódó csóközön csak megerősíti. Talán ……talán az érzés tényleg kölcsönös és nem csak egy hűséges barát újból megtalálása okozta a hevesebb érzelmeket.
De hajamba kalandozó ujjak, az ingem alá bekúszó kezek, megdobogtatják a szívemet és egyáltalán nem akarom, hogy vége legyen, de most nem lehetek önző. Ezek után nem, így hát mikor ismét „csak” szoros öleléssel fonódunk össze, megelégszem egyelőre ennyivel is.
- El is várom, hogy soha többé ne kételkedj bennem. Én mindig itt leszek veled, ezt ne feledd, még ha nem is kérsz hozzá ígéretet.
Érzem a testén átrezgő megkönnyebbülést, a tovaszálló sóhajt, ami nekem is megnyugvást hoz. Ezek után talán végre tényleg elhiszi, hogy van, aki kitart mellette…..örökre.
Mikor Lash azt kezdi feszegetni, hogy miért is nekem van szükségem arra, hogy ép és egészséges legyek, megint ráncba szalad a szemöldököm, de vár megérdemelné, hogy a térdemre fektessem ezekért, még sem tudok most haragudni rá tovább. Neki most csak arra van szüksége, hogy dédelgessék, aztán majd később tisztázzuk, hogy ki és hogyan vigyázzon magára.
Minden esetre úgy látszik, hogy sikerült annyira megnyugodnia, hogy még tréfálkozni is képes és ez reményt ad, hogy annak ellenére, hogy én kéz és láb nélkül is magaménak akartam volna, talán ő is megbékélhet testének hiányosságával.
- Így gondolod? – kapom fel könnyedén, hiszen olyan kevés a súlya, hogy egy pillangó is megirigyelhetné.
Nevetése gyógyír a lelkemre, de nem szalasztanám el egy szavát sem, amikor komolyabbra váltva nekilát, hogy elmondja, mi történt vele, mi okozta karjának elvesztését.
- Óóóó! Én ostoba fajankó! – szégyelltem el magam, hogy erre neki kell figyelmeztetnie és már helyezem is kényelembe az ágyamon. – Így jó lesz? Éhes vagy? Ostoba kérdés, persze, hogy éhes vagy, hiszen minden csontod zörög. Azonnal rendelek valami finomat. Csak egy percet várj!
Ha nem állít meg, azonnal rohanok a fogadóshoz és mindent megrendelek, amivel csak szolgálni tud, sonka, sajt, ragu, cipó, csak sok legyen és megmondom, hogy hozzák a szobába.
- Már itt is vagyok. – telepedtem mellé aztán. – Zevadar….. – fújtam ki elkomorodva a levegőt, ahogy visszaemlékeztem, mit mondott hol bukkant fel a démonnál tett látogatásunk után. – Akkor a selfek bántottak? – morogtam a fogaim között.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
avatar
Lashrael Laralytha
Hozzászólások száma :

730
Join date :

2017. Jun. 27.


TémanyitásTárgy: Re: Erdőszél   Kedd Márc. 27, 2018 7:43 pm

Bólogat Viridiel szavait hallva lehetőség szerint közben még jobban bújva hozzá, mintha csak azt mondaná: tudja. És valóban; mostanra már tényleg meggyőződött arról teljes mértékben, hogy a férfi semmi áron nem hagyná magára. Megosztotta vele múltjának legsötétebb foltját, a legkeserűbb időszakát, bántotta is annak érdekében, hogy távol tartsa magától, de ő makacsul ragaszkodott akkor is és most is, mi több, még a halál torkából és magából a halálból is menteni akarta. Sok volt az áldozat, sokat kockára kellett tenni, de a futárnak sikerült beférkőznie a világába olyannyira, hogy nélküle már biztosan összeomlana. Teljesen megbízik benne, gondolkodás nélkül, és hosszú ideje most érzi először, hogy csalódott lenne, mélységesen, ha elárulná őt, persze ez nem fog megtörténni.
Különös ezt tapasztalni, hiszen idáig, ha egy bizonyos szintig számított is valakire, sose törte volna le, ha mégsem áll ki érte a végén. Normálisnak mondta volna, és semmi vigaszra nem lett volna szüksége a fordulat bekövetkezése után, hiszen feltételezte, hogy sorra fog kerülni az is. Most már nem tud ezzel számolni, de ha eszébe is jut Viridiel kapcsán, égő fájdalmat tapasztal - újra. Hosszú, megpróbáltatásokkal teli évtizedek után újra, és még azt is képes lenne így elhinni, hogy visszakerülhet, hogy ismét kellemetlen szájíz nélkül szeretheti Awyrist, a tündéket, a nemeseket. Ez azonban egyelőre hosszú időnek ígérkezik, mert újabb és újabb emlékek jutnak eszébe, amik tiltják az azonnali megbocsátást és felejtést, elvégre nem a szerelmétől és az ő hozzáállásától függ, mennyire kezdi el kedvelni azt, amit eddig megvetett vagy gyűlölt.
Tisztában van vele, hogy mindez a valóság, mégis annyira furcsa, annyira hihetetlennek hat, hogy annak ellenére, megmutatta lelkének és múltjának sötétségét, felfedve önmagát is egyben, elfogadják. Kényelmesen helyezkedik el a biztonság tudatában, a tényben, hogy hiába vannak hibái, hiába ront el dolgokat, hiába tesz bármi olyat, ami tényleg ő, végre nem kitagadásra, hanem szeretetre talál, és ez felemelő. Kellemesen szorongatja őt, gyerekesen elmosolyodva, szélesen, tele boldogsággal, élvezve, hogy végre semmi sem árnyékolja be az örömét, hogy végre talán már nem a sírás, a kétségbeesés és a reménytelenség lesznek állandó társai, hanem valami egészen más. Őket csak el kell felejtenie már, és ilyen körülmények közt ennyi szeretetben nem lesz nehéz. Mintha megtalálta volna az otthonát, azt a közeget, amire mindig is vágyott, noha ha arra gondol, milyen kötelességei vannak Viridielnek... Izgalmaktól nem lesz mentes, de nem bánja, kész lemondani a végtelen nyugalom utáni vágyáról, ha megadja neki ezeket a békés perceket. Neki nem kell ennél több, kerüljenek aztán bármilyen szituációba, kétségtelenül követni fogja tiltó szó ellenére is. Ha kell, akkor titokban.
Mikor aztán incselkedésére és enyhe pimaszságára válaszként a férfi felkapja, sikoltva nevet fel, erősen megragadva a futár ruháját, mert azt hiszi pár pillanatig, anélkül elesik, még ha tudja is, társa biztosan nem engedné el, inkább megszakad. Vigyorogva dörzsöli fejét Viridieléhez, tényleges macskaként bújva hozzá, noha átváltozni most nincs kedve, de értelme sem lenne.
- Így! - kacag, fejét apránként mozdítva, keresve, hol hallhatja a másik szívverését a legjobban. Megtalálva azt egy darabig marad úgy, csupán élvezve pár pillanatig a csendet, finoman simogatva a mellkasát mellette, majd mély légvétellel kezd bele a történetbe, de nem jut sokáig. Nem tartja a legjobb ötletnek, hogy a férfi karjaiban ecsetelje a történéseket, azért nem akarja kifárasztani, noha más esetben biztos jóízűen mosolyogna makacsságából vagy figyelmetlenségéből fakadó, ilyesfajta kínlódásán.
- Na, ezt én is így gondolom, amilyen szentbeszéddel előálltál a pokolban - szólal meg Viridiel önostorozó szavai után, megforgatva szemeit, pillanatnyi szünetet tartva, míg a vidám hangulat háttérbe szorul. - Nem tudnék megelégedni az emlékeddel, Viridiel - teszi hozzá halkan, az előbbi kijelentésénél jóval szomorkásabban. - Soha ne kérd tőlem, hogy nélküled éljek és nélküled legyek boldog, jó? - néz fel rá kérlelőn. - Nem tudnék, inkább veled együtt pusztulok. Túl sokat vesztettem már így is és te túl fontos lettél ahhoz, hogy kibírjak egy ilyen csapást. Nem vagyok elég erős hozzá, mondj és higgy bármit, én ezt érzem. Tudom - szorít rá a ruhájára, még húzódva a férfihoz, aztán hagyja, hogy letegye, és már halvány mosollyal néz fel rá ismét, fogadva érdeklődésének áradatát a maga enyhe összevisszaságában. Arcán a gesztus szélesedik, az első kérdésre inkább nem is válaszolva, mert csak belevörösödne a szavakba. Nem akar újabb csókba belefeledkezni, hiába lenne úgy jó és tökéletes, mivel az előzőnél is szinte elfelejtette, ki is ő, hol vannak a határok, úgy elsodorta a szenvedély és a szerelem hevessége, na meg persze a megnyugvás és az öröm erőteljessége.
- Nem rohanok sehová! - emeli fel a kezét védekezőn, mikor aztán Viridiel sebesen és lelkesen távozik a szobából, ő pedig elkezdi kioldani a csizmáját, hogy kényelmesebben ülhessen, lehetőség szerint semmit se összekoszolva. Bár végső soron mindegy, lehet, egy forró fürdővel kellett volna kezdeni, ahol az átfagyott tagjait átmelegítheti - mely kellemetlen érzete csak most kezdi el kínozni őt -, na meg legalább megszabadulhatott volna az utazás alatt ráragadt kosztól.
Ajkát finoman harapdálja, vágyódva emlékezve vissza csókjuk ízére még többet kívánva, képtelennek bizonyulva betelni vele. Mozdulatai lassabbá válnak, ahogyan egyre erősebben ringatja magát a friss élménybe, amiből az ajtó halk kattanása ébreszti fel. Hirtelen kapja oda pillantását, csizmájával vacakolva baljával továbbra is, ügyetlenül és lassan csomózva ki fűzőjét. Az egyik felét némi küzdés után sikeresen lehúzza, majd elfektetve az ágy alá tolja, hogy ne zavarjon. Szabaddá vált lábát felhúzza, és azt oldalra fektetve támaszkodik rá karjával, így fordul kényelmesen Viridiellel szembe.
- Gyors voltál - biccent egyet, mellékesen megjegyezve, gondolatban azért persze hozzáteszi, lehet, a túlságosan jó emlékek miatt tűnt rövid időnek.
Kérdésére nemlegesen megrázza a fejét.
- Nem, habár élőholt volt, sötételfet nem láttam. A víz alól nehezen bukkanhattak ki, hacsak nem bábokként mozgatott hullákként, hiszen elhunytak ezrei lehettek ott... - néz oldalra, bokájára rászorítva ujjait. - Nem igazán tudom, pontosan hogy történt - simít végig aztán finoman jobbjának vállán, komorságtól leszegett tekintettel, egyértelműen fájlalva tagja hiányát - vagy inkább önmaga hibáztatása keseríti annyira. - Sűrű volt és zavaros, aztán semmi, és megint sok egyszerre. Nem tudom, milyen lénnyel volt dolgom, akinek volt képe és bátorsága felvenni annak a gyereknek az alakját, akinek létezésébe eddig kapaszkodtam, akiről hittem, hogy él - rázza meg a fejét lemondóan. - Mindenesetre rontott a helyzeten, hogy végső elkeseredésemben, melyet a látványa és kétségbeesettnek hitt hangja okozott, feltörtem a jeget, hogy kihúzzam, és döbbenten tapasztaltam, hogy fagyos vízbe estem. Nem is értem, mit hittem. Mi lesz ott, meleg tűzhely? - nevet kesernyésen, öngúnnyal hangjában. - Ez bizonyára nem tett jót, pláne úgy nem, hogy eleve hideg van, hó borít mindent... - néz ki az ablakon. -...én meg szaladgálok itt nyári ruhában - enged meg egy félmosolyt némi szünettel. - A csalás felismerése után annyira... összeroppantam, hogy nem tudnám megmondani, mennyi ideig feküdtem a föld... jégen - javítja ki magát gyorsan. - Mikor aztán elindultam, jött az élőholt ork, aki elől sikeresen megmenekültem, de ennek részleteit majd később fejtem ki, most csak elterelne - emeli pillantását Viridielre. - Ahogy bírtam, futottam, segítségemre hívtam a szelet, és egészen odáig tartott az erőm, míg az ork vadászokkal nem találkoztam. A megnyugvástól és kimerültségtől bizonyára elájultam, mert teljes a sötétség, ha ezzel kapcsolatban próbálok kutakodni. Utána már melegben ébredtem és a szörnyű felismeréssel, hogy... - Egy pillanatra megakad, hogy mély lélegzetet vegyen, magát is megnyugtatva. - Az egész karom fekete lett - hunyja be a szemeit fájdalmasan, ahogy visszatér hozzá a gyomorszorító érzés, a kétségbeesés és könyörgés hangjai. - A sámán, aki aztán bejött, elmondta, hogy elfagyott és... elhalt, és ha nem távolítják el, akkor tovább fog terjedni. Tiltakoztam, de nem mintha lett volna választásom vagy lehetőségem ellenállni, azért két ork férfi erejével nem érek fel, bármilyen nagy csalódás is - enged meg egy mosolyt fellélegzésként. - Így aztán... Levágták. Még utoljára felfénylett a tetoválás rajta, de tudom, hogy elpárolgott belőle az, amit Természet Anya ajándékozott. Nem érdemeltem meg, hiszen amiatt lettem mohó és meggondolatlan, és ezek következményeként haltunk is meg. Ilyen módon vette vissza, és ezt elfogadom mérhetetlen butaságom és szánalmasságom büntetéseként - tárja szét a karját először, aztán csak beletörődőn megvonja a vállát. - Történet vége - mosolyog keserűen. - Te hol voltál? Remélem, neked kevesebb megpróbáltatás jutott, vagy inkább semmilyen. Na meg a páncélod és a kardod? - néz körbe, hátha talál olyan bútort, amibe a férfi elrakhatta az említett eszközöket.


"Don't worry about me, I'll be fine. Just don't look into my eyes."
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
avatar
Viridiel
Hozzászólások száma :

2866
Join date :

2014. Nov. 23.


TémanyitásTárgy: Re: Erdőszél   Szer. Márc. 28, 2018 3:18 pm

Míg az ételt intézem van időm elgondolkozni Lash szavain, amivel azt próbálta a tudomásomra hozni, hogy nem tudna nélkülem élni és ne is várjak tőle soha ilyesmit.
Már amikor ezt felhozta is azonnal legszívesebben a szavába vágtam volna és megpróbáltam volna meggyőzni, hogy ez nem helyes, ezt nem gondolhatja komolyan. Védelmező ösztönöm azonnal működésbe lépett, de mivel annyira törékeny állapotban volt jelenleg, így nem akartam vitába bonyolódni ezen.
Azonban, ahogy ez zakatolt a fejemben, rájöttem, hogy tulajdonképpen olyat várok el tőle, amit én sem tudnék teljesíteni. Ha valami történne vele……….
Tudom, hogy milyen csalódásokkal és bánattal volt tele az élete és már az is borzasztóan nagy szó, hogy el tudtam nyerni a bizalmát, közel engedett magához és végül a szívébe fogadott.
El sem tudom képzelni mit érezne ezek után, ha elszakítanának tőle. Nekem ehhez képest gyöngy életem volt, még is minden idegszálam tiltakozott még a gondolat ellen is, hogy elveszíthetem. És megértettem, mit vár, mit kér tőlem. Ehhez ugyan le kell győznöm önmagamat is, de tudom, hogy meg kell ezt tennem……érte.
Alig vártam, hogy visszaérjek a szobába, hogy meggyőződjek róla, hogy tényleg ott van és nem csak álmodtam az egészet.
Szemem szomjasan issza be a látványt, némi megkönnyebbült sóhajt hallatva, hogy ott van, még ha soványan és összetörten, de láthatóan ellazultan.
- Igyekeztem, nem szívesen hagylak magadra, mikor végre itt vagy. És várj segítek. – léptem oda, hogy kifűzzem a még a lábán lévő csizmáját, hogy teljes kényelembe helyezhesse magát, bár az érdekelt a legkevésbé, hogy koszos lesz az ágynemű.
Letelepszem mellé aztán az ágyra, hogy közelségemmel bátorítsam, miközben a kezem közé fogom az övét, hogy érezze, biztonságban van és az emlékek bár lehet kegyetlenek, de az már a múlt, nem bánthatják őt többet.
Komoran hallgatom, amíg elmeséli, mi történt vele miután az az erő, ami visszarántott minket a démon birodalmából az élőkébe, el is szakított minket egymástól.
Amikor a rosszabb részekhez, a sötét hatalmak gyermeke emlékével való visszaélésére, karja elvesztésére tér rá, az ajkaimhoz emelem a horzsolások borított kezét és forró csókokkal borítom.
Mennyire félhetett, mennyi kínt kellett kiállnia és egyedül volt!
Mégis csodálattal néztem a szemébe, hiszen megküzdött még önmagával is, a hideggel, a kimerültséggel és a fájdalommal.
- Te vagy az én bátor hercegnőm! – szorítottam a hevesen dobogó szívemre a kezét, aztán újabb csókot leheltem rá. – És nem akarom, hogy egy percig is azon gondolkozz, vagy vádold magad, hogy ez a te hibád. És, ha Természet Anya nem kedvelne téged, akkor nem jutottunk volna ki a démon markából. Szóval ezt felejtsd el, ahogy azt is, hogy miattam érezz lelkiismeret furdalást. A saját döntéseimért, hagy legyek magam a felelős. – korholtam szelíden.
Borzasztóan érzem magam azért is, amiért neki ilyen megpróbáltatások jutottak, én meg csak úgy simán megúsztam egy kis fáradtságos úttal. Bár ébredésem helyszíne nem volt barátságos, de némi kisebb ijedelmen túl gond nélkül jutottam el idáig.
- Igen, nekem csak az út volt mondhatni fáradságos, de a törpék egyik bányájában ébredtem és kis tájékozódás, de annál több aggódás után már itt is voltam. – mondtam szinte szégyenkezve. – Te voltál és vagy is a fontos, a páncélom és a fegyvereim kevésbé. Minden pótolható, de te nem vagy az. – hajoltam hozzá, hogy ajkaira ragaszthassak most már egy csókot, amire az elsők óta mindig szomjaztam.
Ha aközben felhozták az ennivalót, akkor elhúzódtam és hagytam, hogy egyen, aztán pedig ragaszkodtam hozzá, hogy továbbra is feküdjön le.
- Muszáj pihenned, most már itt vagyunk együtt és a világ minden ideje a miénk.
Ha elalszik, akkor elmegyek, hogy szerezzek valami ruhát, a leamortizáltak helyett, de mindenképpen vissza akarok érni, mire felébred.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
avatar
Lashrael Laralytha
Hozzászólások száma :

730
Join date :

2017. Jun. 27.


TémanyitásTárgy: Re: Erdőszél   Szer. Márc. 28, 2018 8:23 pm

Szélesen elmosolyodik, és lassan már magát szégyelli, annyira boldog a hallottaktól, a ténytől, milyen mélyen viszonzott ez a szeretet. Mikor is volt ilyen utoljára tulajdonképpen? Idejét se tudja már, annyira régen, de lehet, ennyire nyugalmas örömben sose volt része hol a megjelenése, hol a viselkedése miatt, hol pedig az elveivel vívta ki az enyhe ellenségességet, de határozottan megérte ennyit kínlódni. Végre már nem kell, vagy legalábbis nem olyan hatalmas és elviselhetetlen mennyiségben, hiszen vigyáznak rá. Viridiel vigyáz rá, már csak az iránta érzett aggodalommal kell megbirkóznia.
Kényelmetlenül fészkelődik egy kicsit, mikor a férfi segít a cipőfűzés bonyodalmaiban, mely furcsán egyszerű volt egészen odáig, míg mindkét karja megvolt, most egy igazi kihívásnak bizonyul. Szokatlan ez a fajta kiszolgáltatottság és tehetetlenség, mintha még szánalmat is érezne önmaga iránt, és talán most már megérti a háborús rokkantak nyomorúságát, valahol pedig azt is látja már, egyesek miért rohannak ez után felelőtlenül az ellen kardjába otthonuk védelme mellett. Egyikük sem akar gyengének tűnni, hiszen hogy mondhatná magát védelmezőnek és harcosnak, ha már képtelen teljesíteni az ezzel járó feladatokat? Furcsán megalázó lehet néhányuk számára, és meglehet, apja is pontosan ugyanezen ment keresztül. Nem bírta volna elviselni, ha anyja támogatja őt ezekben az apróságokban, de legalább élt volna, velük, talán még beszűkültebb látókörrel. Anyja azonban biztosan jobb állapotban lenne most is, ha még él.
- Köszönöm - enged meg egy mosolyt megfáradt vidámsággal pillantva a futárra, ám mielőtt lábáról lekerülne a csizma, gyorsan kirántja a rozsdás, régi tőrt. Pár pillanatig bámulja az emberekre jellemző mintázatot a markolaton és az apró keresztvason, aztán csak egy fejrázással teszi le a legközelebbi éjjeli szekrényre vagy asztalra, még nem tudva eldönteni, eldobja valahol a legrosszabb területek valamelyikén, esetleg egy tisztes helyen ássa el előző szerelmének vélhetően utolsó emlékét. Az elképzelt végkifejletek egyikéről sincs igazán meggyőződve, hiszen semmivel kapcsolatban sem kapott biztos információt, csak feltételezések halmaza van, ezért a választást nem akarja elsietni.
- Nálam volt, mikor felébredtem, de nem tudom, miért - ad egy gyors magyarázatot Viridielnek, mielőtt kérdezne. - Néhány óránál tovább sose volt pontosan ez a tárgy a kezemben, és ez felvet néhány kérdést... Mondjuk a Délosban ellopott karperecem meglétét is furcsállom - pillant le a tárgyra, aztán egy beletörődő sóhaj kíséretében el is engedi az ezekkel kapcsolatos gondolatokat és gondokat egyaránt, törökülésben kezdve neki a történetnek, fáradtságtól görnyedt háttal.
A magyarázat közben muszáj néha egy-egy szünetet tartania, mikor Viridiel ellepi szeretetével, nem hagyva szinte fellélegezni sem, és sose hitte volna, hogy örülni fog ennek. Szeretett mindig azért néhány lépés távolságot tartani, ahol kényelmesen mozoghat, ám hamar realizálja, hogy ez az elmúlt húsz évben felvett személyisége, nem az, aki valaha volt és ismét lehet most ennek a bensőséges kapcsolatnak köszönhetően, ugyanakkor a szégyellős elfordulást és oldalra pillantgatást képtelen leküzdeni ennek tudatában is. Muszáj a jóleső kellemetlensége miatt, és mit ne mondjon, határozottan ő lenne a világ legféltékenyebb nője, ha a futár mást fogad el szerelmének. Csak azt sajnálja, hogy nincs meg jobbja, amivel mélységes zavarában megemelhetné maga elé a takarót vagy egy párnát, ám ez még semmi! Ahogyan befejezi a történetet, Viridiel szavait hallva és szívverését tenyere alatt érezve nyomban elvörösödik, és ha tehetné, most még inkább bújna valami mögé, hogy csodálattól csillogó tekintetét elkerülhesse. Képtelen elvenni pillantását róla, arról a barna szempárról, amivel ugyanúgy nem tud betelni, akárcsak jelenlétével vagy csókjaival. Irigylésre méltón tiszták és gyermekiek, és mintha melegen simogatná őt csupán azzal, hogy nézi.
Alig tud észhez térni, hogy nyeljen egyet, és biztos benne, a férfi minden pillanatát élvezi a káosznak, amit okozott mindezzel, már csak saját magából kiindulva is.
- Most... Most már értem, miért volt annyira kínos, mikor a hősömnek hívtalak és ugyanígy néztem rád... - jut szóhoz bizonytalanul és félénken, majd ez fokozatosan párolog, ahogy Viridiel fejtegetni kezdi véleményét önhibáztatásával kapcsolatban. Némileg élénkül, végig a férfi arcát vizsgálgatva, aztán oldalra fordítja pillantását elgondolkodón, majd egy mély lélegzettel felel:
- Nem ígérek semmit, de mindenképp igyekezni fogok. Egy darabig ezt biztosan nem fogom tudni levetkőzni, hiszen rengetegszer hibáztattak hol jogosan, hol jogtalanul, így akaratlanul is magamra vállalok mindent - ingatja a fejét, ahogyan eszébe jut a legutóbbi ilyen élménye. Nem volt kellemes, mikor néhány csónakot kihúzott a megáradt folyóból, hogy a falusiak elmenekülhessenek a megduzzadt víztömeg elől, aztán a menekülők maguk hordták el, hogy nem volt képes azt megcsinálni, amit egyébként senki más sem tudott volna. Kellemetlenül égeti őt belülről, de ez hamarosan a háttérbe szorul, hiszen a tudat, hogy Viridielnek semmi baja nem esett a távol töltött idő alatt, végtelen megnyugvással tölti el. Elmondhatatlanul boldog ettől a ténytől, hogy neki nem kellett szenvednie - fogalma sincs, miként reagált volna, ha neki is hasonlókon kellett volna keresztülmennie. Semmiképpen sem kívánja neki, inkább magára vállal mindent, csak őt ne érjék ilyenek. A pajzsa akar lenni, egy védelmező burok, ami nem engedi, hogy bárminemű fájdalom érhesse ezentúl, ugyanakkor továbbra sincs elképzelése sem, mégis miként fogja ezt megvalósítani, ha természetmágia nem jelent lehetőséget adott esetben.
- Ne szégyenkezz emiatt - húzza ki a finoman tartó ujjak közül sajátjait, hogy a férfi hajába túrhasson szórakozottan, majd hirtelen gyengédséggel simít végig arcán. - Örülj inkább. Én is örülök, hogy legalább neked nem lett bajod - néz a szemeibe vidám nyugalommal, aztán leengedi kezét, hogy lábain megtámaszkodva nézhessen körbe, kíváncsian kutakodva a felszerelés után, de nem találja sehol, az elmondottakból pedig már sejtheti is, hogy nincsenek meg, de ezzel a tényezővel mit sem törődik. Elérzékenyülten bámul a futárra, és csupán azért nem kezd a boldogságtól újabb sírásba, mert mostanában az összeset elpotyogtatta, annyit zokogott, emiatt pedig nem maradt több egy időre. A szavak visszhangzanak elméjében megannyi pillangót szabadjára engedve gyomrában, melyek mindegyike kitörne, ahogyan észreveszi párjának közeledését újabb csók lopásának szándékával. Képtelen ellenállni, és bár meghatottságától hevesen tenne mindent, igyekszik inkább minél finomabban és minél puhábban viszonozni, mégis minden vágyódását beletenni, háttérbe szorítva azt a bestiát, mely követeli a szenvedélyes és heves önkifejezést. A gyengédség bódulatát akarja elérni, közben végigsimítva a férfi mellkasán, néha a nyakát is megcirógatva, ezúttal visszafogottan és érzékien kérve a folytatást, elfelejtve, min vannak túl és esetlegesen mi vár még rájuk. Az eddig annyira fontosnak tűnő sötételf veszély jelenleg mit sem számít, a kalandos üzenethordás ugyancsak várhat, mint ahogyan egymás féltése is, és csupán ezek a pillanatok fontosak már, melyek mindegyikét emlékezetébe vési, kiélvezve ízüket is. Mikor azonban udvariasan bekopognak, halkan nyöszörög, ki sem nyitva a szemét, mohón követve a távolodó ajkakat, reménykedve a folytatásban.
- Zavard el, nem akarok mást... - suttogja az élménytől kábán, karját a férfi nyaka köré vezetve gyenge hátráltatásként, lassacskán beletörődve, hogy bizony itt már más fog terítékre kerülni. Figyeli, ahogyan Viridiel az ajtóhoz sétál, átveszi az ételt, amit bután néz, ahogyan átadja neki. Csalódott gyerekként pillant fel nem attól, hogy mit kell megennie, hanem a ténytől, hogy az élvezet perceit jócskán el kell tolniuk. Némi elégedetlenséget követően lemondóan sóhajt egyet, aztán ölébe teszi a tálat.
- De csak miattad, meg azért, nehogy megvonj valamit tőlem, hogy rávegyél - emeli fenyegetőn az evőeszközt Viridiel felé, aztán nekiveselkedik az adag elfogyasztásának. Elhatározta, hogy az utolsó nyalintásig mindent eltűntet, ha a torkán kell lenyomnia, akkor is, hogy társa aggodalmát eloszlassa, noha étvágya továbbra sincs igazán. Kicsit talán elnyúlik a falatozás, hiszen éhséget nem érez, de a gondolatok kellőképp lekötik ahhoz, hogy ezt sikeresen figyelmen kívül hagyja, csupán ösztönösen rágva meg az ételt, igazából inkább az elmúlt percek eseményein és élményein rágódva, emésztve sorsának felfoghatatlanságát. Talán mindez kiül az arcára, de ha Viridiel rá is kérdez, min tűnődik, csak gyorsabban kezd el rágni, az étel kikanalazásának tempóját is megsokszorozza, tekintetét pedig jó messzire vezeti a férfitól, hogy véletlenül se kelljen kíváncsi szemeit vizsgálgatnia. Egyébként nem szól semmit, és bár megkérdezné, miért nem eszik, biztos benne, hogy neki már sikerült megebédelnie, hiszen itt tartózkodik egy ideje.
- Kész! - nyújtja át diadalittasan az üres tányért, hirtelen húzva ki magát, jóízűen nyalva körbe a száját, ígéretéhez híven mindent elfogyasztva az elé tett étekből, mely igazi csatának tűnik most a szemében. - És köszönöm - biccent egyet jóval visszafogottabban, visszaereszkedve helyére, majd ahogyan az alvásra kerül a szó, elhúzza a száját. Nem kifejezetten fűlik a foga hozzá, hiszen a legutóbbi hosszú, mély álmából is úgy ébredt, hogy a keze koromfekete volt, és akármilyen bugyután is hangozzon, fél attól, hogy ez újra megtörténik, ám ezúttal nem éli túl. Tart azoktól a démonoktól és szörnyetegektől is, amik kísértik már félálomban való létét is, minduntalan elégtételt véve, emlékeztetve őt megannyi szörnyű dologra, amit ép elme talán feldolgozni képtelen, ugyanakkor Viridiel erősködésének nehéz ilyen állapotban ellenállni. Igaza van, pihennie kell, érzi tagjaiban a fáradtságot, bár az érzései hevítik és mozdítják tovább, tagadhatatlanul ráfér egy kiadós alvás.
- Jó, akkor alszom, de! - emeli fel mutatóujját. - Utána mindenképp akarom azt a párnacsatát, amit még megígértél - néz határozottan a másik szemeibe, és könnyedén megállapítható, hogy amíg erre nem tesz ígéretet, addig tényleg semmi nem lesz a pihenésből. Amint a futár erre rábólint, összegyűjti maroknyi bátorságát és erejét a kezdeményezéshez, és ezúttal ő az, aki a tolvaj szerepét játssza; gyorsan nyomja ajkait Viridieléhez, búcsúcsókot követelve tőle, és ugyanilyen gyorsan is szakad el, mielőtt túlságosan belefeledkezne, ismét megfeledkezve a körülményekről és teendőkről. Egyelőre még nem kívánja elveszíteni az eszét sem, bár nem áll távol tőle, olyan őrjítően égetik őt a viszonzott érzések.
- Ne kószálj el nagyon messzire, jó? Félek egyedül - mondja halkan, aggódva kérlelve társát, és amint ezt is megígéri, továbbiakban engedelmesen bújik be az ágyba, nem törődve túlságosan, milyen öltözékben is teszi ezt. Fáradt, ezt ő is belátja, mindamellett fázik is, hiszen valahol még ott bujkál benne az a csontjáig hatoló fagy, amit tapasztalt, és képtelennek bizonyult egyelőre teljesen lerázni magáról ezt az érzést - kivétel akkor, mikor túlfűtött vagy érzelmes csókváltásba kezdtek.
- Köszönök mindent, Viridiel. Hálás vagyok, hogy kitartottál és mellettem maradtál - enged meg egy halvány mosolyt betakarózás és elhelyezkedés után, közben megkeresve a férfi kezét, hogy összefonhassa ujjait vele. - Igyekszem majd nem csalódást okozni - teszi még hozzá, aztán ha már nem kell semmit se tennie, Viridiel közelségével a tudatában, bőre érintésével a kezén alszik el, csupán néhány perc kérdése, úgy nyomja el az álom, hogy aztán az elkövetkezendő fél napot édes tudatlanságban tölthesse.


"Don't worry about me, I'll be fine. Just don't look into my eyes."
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
avatar
Viridiel
Hozzászólások száma :

2866
Join date :

2014. Nov. 23.


TémanyitásTárgy: Re: Erdőszél   Csüt. Márc. 29, 2018 11:43 am

Láttam, hogy zavarba jön, ahogy rávetettem a rajongó pillantásom, de ez olyan aranyos volt tőle, hogy ez még szélesebb mosolyra késztetett, bár így, hogy most felemlegette a dolgokat, meg is érdemelte.
A mosoly némileg csökkent, de nem tűnt el, amikor ígéretet tett, hogy legalább megpróbálja magát visszafogni azon igyekvésével, hogy állandóan magát gondolja bűnbaknak, amikor az események rosszra fordulnak.
- Majd minden egyes alkalommal felhívom erre a figyelmedet, ha elkezded. – erősítettem meg egy biccentéssel.
Bár jól esnek a szavai, hogy ne érezzem magam rosszul azért, hogy míg én szinte mindenfajta sérülés nélkül, könnyedén megúsztam a pokoltól idevezető utat, ő meg ebben a való életben is megjárta.
Még mindig elvörösödöm dühömben, ha arra gondolok, hogy mennyire kihasználta valami fattyú az állapotát és felhasználta ellene leggyengébb pontját, elvesztett gyermekét.
Már rég megfogadtam magamban, hogy én nem adom fel a keresését és mivel szerte bejárom szinte a birodalmat, mindenhol érdeklődni fogok utána, hiszen sosem bizonyosodott be a halála. Elsősorban Awyris-ban kérdezősködök majd, talán a szüleim többet tudnak majd mondani.
- Annak örültem volna, ha neked sem esik bajod, de ezen már nem változtathatunk, viszont legalább itt vagy a karjaimban és ígérem, hogy mindig vigyázni fogok rád, …….ha hagyod. – tettem hozzá, mert ismertem már, hogy milyen egy makacs fejjel rendelkezett.
A kezdeti lopott csók olya annyira nem talál ellenállásra, hogy teljesen belefeledkezem és úgy érzem muszáj minden kis apró részletet felfedeznem kutakodó nyelvemmel, miközben az oldalán nyugvó kezemmel tapinthatom, hogy ő is legalább olyan izgatott le ettől, mint én. Az sem érdekel, hogy lassan elfogy a levegőm, de mielőtt ez még komoly problémát okozna, kopognak és megérkezik az étel, aminek most egyikünk sem örül, bár tudom, hogy szükséges.
- Nem lehet. – rázom meg a fejem, miközben zihálva kapkodok levegő után. – Enned kell. És, ha pihentél azt csinálunk, amit csak akarsz és addig, amíg csak akarod. – tettem elé széles mosollyal a tálcát.
Én a falnál lévő ládára ültem és onnan néztem, ahogy először még csak lassan lát neki, mint aki erővel veszi rá magát és talán összeszűkült gyomra tényleg nehezen áll rá, hogy befogadja az ételt. De aztán mégis csak eltűnik minden és én elégedett szusszanással veszem el előle az üres tányérokat.
- Egészségedre, kedvesem! Hidd el vérré válik benned.
Az alvás, a pihenés felhozása ismét boldogtalan pillantást eredményez és el tudom képzelni, hogy ez miért van így, miért hangzik kissé nyűgösen a beleegyezése.
- Mondtam az előbb, hogy bármit kérsz, megkapod, már ha módomban áll teljesíteni és ezt már rég megígértem neked. – nevettem fel most már hangosan és, ahogy elvackolja magát, belegubózva a takaróba, könnyedén az ágy szélére telepszem és egyáltalán nem tiltakozom a csókrablás kivitelezésére és lelkesen hagyom, hogy megtörténjen, sőt, azt hiszem nem maradok adósa.
- Megint butaságot beszélsz, sosem tudnál olyat tenni, amivel csalódást okozhatnál, kivéve, ha el akarnád dobni magadtól az életet, de remélem ez már fel sem merül benned. Amíg élek te leszel számomra a legfontosabb és olyan leszek számodra, mint egy horgony, akire rábízhatod magad.
Amikor nagy nehezen elszakadok tőle, a kezét továbbra sem engedem el. Nem akarom, hogy egyedül érezze magát, azt akarom, hogy békés legyen az álma, azzal a tudattal, hogy vigyázok rá, így el sem engedem a kezét, amíg meg nem hallom mély szuszogását és csak akkor lopózom ki a szobából.
A fogadóssal fejvesztés terhe mellett ígértetem meg, hogy nem zavarja majd meg senki, így már kissé nyugodtabban sietek ki a piacra, hogy bevásároljak szerelmemnek.
Hosszú idő óta most nyugodt és boldog vagyok, mint aki révbe ért.

//Köszönöm itt a játékot Smile //


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online

Ajánlott tartalom


TémanyitásTárgy: Re: Erdőszél   

Vissza az elejére Go down
 

Erdőszél

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Erdőségek
» Erdőségek
» Fenyőerdők
» Fumiyuubo erdőség
» Erdőségek

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Neminra világa :: Játéktér :: Ceralla síkság :: Nagy füves puszta-