HomeHome  PortalPortal  CalendarCalendar  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Üdvözöllek!
Köszöntünk Neminra csodálatos világában!

Regisztráció előtt kérlek tekintsd át a Szabályzatunkat és a Keresett karaktereket is!
Ha ezzel megvagy nincs más dolgod, mint regisztrálni, majd megírni az ETörténetedet.
Légy részese te is egy rejtélyes világ izgalmas kalandjainak!

Várunk!
A Staff jó játékot kíván!


Uráldur
pm||profil
Viridiel
Viridiel
pm||profil
Várjuk megkereséseteket, probléma esetén.
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chat
Latest topics
» Sötét Vastelep
Today at 9:19 pm by Lysardriira Sheeriir

» Szörny, Nyű és az Élet
Today at 7:31 pm by Shuga

» Calipso, a kék elfek központja
Today at 6:36 pm by Uráldur

» Fehér kocsi
Today at 4:14 pm by Alia Caroline Azurre

» Az Életen Túl
Today at 8:49 am by Lashrael Laralytha

» Határmenti falvak-A Béke Követe
Szomb. Dec. 09, 2017 4:18 pm by Viridiel

» Robertünk érkezése
Szomb. Dec. 09, 2017 3:37 pm by Uráldur

» Szinek és árnyalatai
Szomb. Dec. 09, 2017 3:26 pm by Viridiel

» Empire of Fantasy
Pént. Dec. 08, 2017 5:56 pm by Vendég

» A kutya ismét ugat, a karaván meg halad
Pént. Dec. 08, 2017 5:51 pm by Viridiel

» Választás rossz és rosszabb közül.
Hétf. Dec. 04, 2017 12:32 am by Dreyndra

» A szívatás elkezdése
Vas. Dec. 03, 2017 2:26 pm by Viridiel

Statistics
Összesen 101 regisztrált felhasználónk van.
Legújabb felhasználó: Lysardriira Sheeriir

Jelenleg összesen 15515 hozzászólás olvasható. in 483 subjects
Ki van itt?
Jelenleg 9 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 1 rejtett és 5 vendég

Alia Caroline Azurre, Dreyndra, Lashrael Laralytha

A legtöbb felhasználó (18 fő) Csüt. Nov. 30, 2017 6:39 pm-kor volt itt.
Top posters
Uráldur
 
Viridiel
 
Alia Caroline Azurre
 
Isis Do’Odrun
 
Nava Jade Aiglieri
 
Admin
 
Helléna Silvermoon
 
Angel Natalie Moonlight
 
Lashrael Laralytha
 
Fáwen
 

Share | 
 

 Narathiel

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
avatar
Narathiel
Hozzászólások száma :

19
Join date :

2017. Jun. 27.


TémanyitásTárgy: Narathiel   Csüt. Jún. 29, 2017 11:28 pm



Narathiel







Faj: Ember

Nem: Férfi

Kor: 22 év

Becenév: Ha nincsenek barátaid, nincs szükség becenévre

Rang: Katona volt, most már szökevény

Mágia szintje: nincs



Ez vagyok én!



Egy senki.
Senki vagyok, ráadásul halott is. Érdekes keverék, nem igaz? Annyira ismernek, mint egy senkit, és annyi bizalom van bennem mások iránt, mint egy halottban. Talán még az is elképzelhető, hogy gúnyos leszek, és direkt megutáltatom magam mindenkivel, aki nem szükséges a túlélésemhez vagy a célom teljesítéséhez. Az, hogy valójában még élek, hogy van egy nevem, mit számít? Katonai ütközetben elhunytam, legalábbis valahogy így örökíthette meg a névtelenek bárdja valami jelentéktelen iratban. Narathiel meghalt, már nem él többé.
Valaha ember voltam; az átlagosnál valamivel alacsonyabb, fürge, szálkás izomzatú ember, barna hajjal (mindig is kitűntem a szőkék közül, de könnyen hozzá lehet szokni), amit egyfajta dacból még hosszúra is növesztettem, hogy még jobban zavarjon másokat. Ez már megváltozott: már nincs senki a maszk mögött. Csak a maszk létezik. Üresen... pont, ahogy én.
Mit mondjak még? Hogy milyen voltam előtte? Naiv, felelőtlen, és jó szándékú. Pont olyan, mint egy átlagos közkatona, aki árvaként nevelődött ugyan, de azért csak megtalálta valahogy a helyét a seregben. Olyan, aki társakat talált, akikkel egymás hátát védték a sötételfek legutóbbi támadásánál. Aztán jött az a csata, és mindent átírt. A szemem előtt hullottak el a többiek... én pedig velük együtt haltam.
Talán jobb lenne nekem is, ha ez valóban így történt volna. Ha nem ugrottam volna hátra ösztönösen mindkét vágás elől, hogy azok csak az arcom érjék.
Hogy milyen csatáról van szó?
Mindjárt elmesélem.

A múltamról



De kezdjük az elején.
Árva vagyok, legalábbis nekem mindig ezt mondták. Anyámról csak az árvaház nővérei meséltek: állításuk szerint valami szolgaforma asszony állított be hozzájuk egy kisbabával, és azt mondta, hogy nevezzék Narathielnek. Aztán eltűnt. Apámról még ennyit sem tudok; talán ugyanúgy szolga volt, talán egy katona, aki megerőszakolta az első, útjába kerülő nőt... még az is lehet, hogy egy fontos ember nemkívánatos fattyaként születtem.
Bármi is az igazság, nem érdekel. Ha mások is azt akarták, hogy ne tudjak a származásomról, én miért legyek kíváncsi erre? Egy senkinek nincsenek felmenői.
Itt neveltek hát fel, és miután elértem a nyolc-kilenc évet, sokan a gúnyolódásuk tárgyává választottak. Talán a barna hajam volt az oka, talán az csak az ürügy volt, mindenesetre nem kíméltek: elmondták mindenféle szajhának az anyám, fattyú kutyának engem, még azzal is szórakoztak, hogy biztos ork félvér vagyok. Nem mintha tétlenül hallgattam volna mindezt... nem voltam ugyan erős, de miután belejöttem, egyre fürgébben tértem ki az ütések elől, miközben természetesen én is osztogattam a válaszokat. A vége az lett, hogy tizenöt évesen kidobtak az árvaházból, mert agresszívnak tartottak, holott én csak megvédtem magam, na meg anyám emlékét. Hát ki az, aki szívesen hallgatja az ilyet? De hiába volt minden érv, mennem kellett, nincstelen kamaszként...
...egyenesen a katonasághoz. Az volt a szerencsém, hogy valahogy egy tiszt fülébe jutott a "jó erőben lévő kölyök" híre, és elintézte, hogy kiképezzenek. Nem volt ellenemre ez a váratlan fordulat, és bár sokszor az összes létező isten haragját szórtam az edzésekre, mégis helytálltam a valamivel idősebb suhancok közt. Még arra is volt erőm, hogy egy ácsnak segítsek a munkában - nem nézték jó szemmel, ha valaki nem űz polgári foglalkozást a katonáskodáson kívül.
A többiek pedig meglepően jó társaságnak bizonyultak. Persze nem volt zökkenőmentes a beilleszkedés, de megoldottam - hol így, hol úgy, hisz ott biztosan nem szidtak le, ha megvertük egymást valakivel. Legnagyobb meglepetésemre még barátokat is találtam, sőt, egy egész csapat alakult ki belőlünk. Hogy én voltam-e a banda vezére? Természetesen nem. Nem volt szükségünk ilyenre. Egymást bátorítottuk, egymást röhögtük ki, ha leestünk a deszkákról a vízbe, és egymásért álltunk volna ki akár a világ összes sötételfje ellen is - csak négyen voltunk, de úgy éreztük, mintha a miénk lett volna a világ.
Aztán jött a sötételfek támadása.
Mondanom sem kell, hogy szinte azonnal a harctérre küldtek minket (szerencsére a parancsnokok is tudták, hogy együtt akarunk maradni, így nem kellett szétszakadnunk), és hasznát vehettük mindannak, amire képeztek minket. Természetesen szükség is volt rájuk: láttunk embereket meghalni körülöttünk, öltünk ellenséget még puszta kézzel is (gonosz dolog, ha elvágják a fegyverutánpótlás vonalát, és kicsorbul az utolsó pengéd), és nagyobbnál nagyobb veszélyeket úsztunk meg úgy, hogy csak egy hajszál választott el mindannyiunkat a haláltól. Itt jöttünk rá, amit már a gyakorlópályákon is sejtettünk: mindannyiunknak megvolt a saját erőssége. Nekem a gyorsaságom, Learya az íjjal bánt jól (egy szóval nem mondtam, hogy mind a négyen fiúk voltunk), Harwen egy kezével összeroppantott egy vastag söröskorsót (vagy épp egy koponyát, mikor mit kellett), Ewardnál pedig kevés ügyesebb kardforgatót láttam. Jól kiegészítettük egymást a harctéren is, így azt vettük észre, hogy ugyan hullanak körülöttünk az emberek, de mi...
Mi életben maradtunk.
És egyszer csak véget ért az egész. Szinte varázsütésre hívtak vissza mindenkit, mi pedig boldogak voltunk. Korántsem olyan ártatlanok, mint előtte - sok vér tapadt a kezünkhöz, a háború kényszerű gyilkosaivá váltunk -, de boldogak. Együtt ünnepeltük meg a győzelmet (ott senkit nem érdekelt, hogy a parancsnokok arcán mit láttunk, számunkra az élet elég indok volt), együtt ittunk, és együtt nevettünk hazatántorgás közben, hullarészegen azon a szerencsétlen rablóbandán, akik azt hitték, könnyű préda lesz az éjszaka leple alatt négy fiatal. Utána pedig lecsillapodott az egész: én visszatértem az ácsmesterhez a kiképzés mellett, a társaim is csinálták a dolgukat, egyszóval éltük tovább az életünket, mint előtte.
És minden ment a megszokott medrében, elég hosszú ideig. Nem kellett harcolnunk (jó, néha kiküldték néhányunkat járőrözni), mégsem unatkoztunk: mintha felbolydult volna az egész birodalom. Eddig is érezhető volt, hogy készülünk a háborúra, de most ez sokkal határozottabb volt: halomra kezdték el képezni az újoncokat - még olyan is volt, akit rám bíztak -, próbálták szervezettebbé tenni a sereget, és ahogy a suttogásokból kivettük, a többi faj is ugyanígy tett. Nem tudtam, mire készülnek, ahogy most sem tudom... de már akkor se tetszett. Valami nem stimmelt az egésszel. Persze katona voltam, és egy katona mindig teljesíti a parancsokat, nem igaz? Nem kérdezősködtem hát, csak tettem, amit kellett.
Ahogy akkor is, mikor hirtelen futár érkezett, hogy azonnal menjek a parancsnokomhoz. Épp az ácsnak segítettem, egyikünk sem örült hát neki, de ez volt az utasítás, így elindultam - és csodálkozva láttam, hogy összehívták az egész osztagot. Húsz főből álltunk, benne természetesen az egész csapatommal, és egyikünk sem értette, hogy mi történik éppen. Újabb sötételf lerohanás? Akkor az egész hadsereget ugrasztották volna. Egyszerű őrségről se lehetett szó, ahhoz meg túl sok húsz katona. A tiszt semmit nem árult el, hiába kérdeztük, csak lóra ültünk, és elindultunk északra.
Mikor már a városon kívül voltunk, annyit mondott: Valora Moor hívőinek lázadását kell megfékeznünk.
Akkor már határozottan leapadt az amúgy se túl sok kedvünk. Nem sokat hallottunk a szektaharcokról, de azt pletykálták, jobb bármi áron kimaradni belőle. Kis faggatózás után (ha a katona makacsul kérdez, ott már baj van) megtudtuk azt is, hogy Nini-Well felé tartunk, ahol Valora Moor egy csapata megtámadott egy nemesi birtokot. Mi pedig megpróbáltuk a pozitív oldalát nézni az eseményeknek. Egy kis változatosság! Persze, másokat (főleg embereket) ölni sose jó, de tény, hogy jól jött volna egy kis balhé a berozsdásodni készülő harci képességeinknek. Aki harcolt már az életéért, tudja, hogy a gyakorlatozás, a párbaj mit sem ér egy valódi csatához képest.
Közel sem ártatlan gondolat, de akkor már nem állítottam magamról ilyet.
Mikor megérkeztünk - kora estére járt az idő, de a nap még fényesen ragyogott -, már javában folyt az ostrom, már ha lehetett annak nevezni. Megértettük, miért vagyunk ennyien: húsz ember bőven elégnek ígérkezett, hogy elsöpörje azt a bandát, hisz bár kitették a létszámunk dupláját, nem voltak valami összeszedettek. Talán jobban is illett rájuk a csürhe megnevezés, mint az osztag. A parancsnok nem is habozott; kivonta a kardját, felüvöltött, és az élen lovagolva csapott bele a sűrűjébe.
Mi pedig követtük. Az ellenség meglepő hévvel vágott vissza, de még így sem volt félnivalónk, könnyedén győzelmet arattunk. Húsz tapasztalt, háborút megjárt harcost nem könnyű legyűrni, és éreztük is a fölényünket. Minden simán ment.
Olyanok voltunk, mint a birkák a vágóhídon.
Nem tudom, mit láttam meg először. Azt, hogy nyílvessző üti át az egyikünk torkát? Vagy azt, hogy hirtelen többen lettünk? Vagy azt, hogy Eward...
...Eward halt meg először. Hárman vették körbe, három jól megtermett, páncélos lovag. A királyi seregből. Esélye sem volt.
Ugyanolyan volt a felszerelésük, mint a miénk. Pontosan ugyanolyan.
Eleinte nem is értettem, és ezt láttam a többiek arcán is. Erősítést küldtek? De akkor kik támadnak? Egyáltalán minek ezek ellen segítség? Hisz veszteség nélkül végeztünk volna az összessel. Vagy miért... mi folyik itt?
Learya volt a következő. Még a megszokottnál is gyorsabban bánt a nyilaival, de mikor egy lövésre húsz választ adnak, senki nem húzza sokáig. Menekülni próbált, neki volt a leggyorsabb lova közülünk... mindhiába. Élettelenül csuklott össze, a ló pedig megbokrosodva próbált kiutat találni, de már nem törődtek vele.
A szemem előtt fordult le a nyeregből.
Mindez pár pillanat alatt zajlott le, és addigra már csak négyen maradtunk az osztagból. Meghalt egy társunk... majd még egy... és azt vettem észre, hogy ketten vagyunk Harwennel.
Bekerítettek minket. Akkor láttam, hogy vannak vagy százötvenen, de lehet, hogy még többen is. Hiába harcoltunk jól, ez a rajtaütés túl jól volt megtervezve. Leterítettünk ugyan párat közülük, de mintha egy folyó vizét akartuk volna kimerni.
Rohanni kezdtem felé (a lovam addigra kilőtték alólam), hogy legalább egymás hátát védjük. Soha nem voltam a legharciasabb vagy a legbátrabb, de abban a helyzetben senki nem gondolkodik a valószínűségen. Akkor már megértettem az igazságot. Ami valójában történt.
Minket meghalni küldtek oda.
Embert nem láttam még úgy küzdeni, mint akkor Harwent. Mikor egy kétkezes pallossal csaptak felé, fegyver híján a bal karjával védte a csapást; mikor a csontja közepén állt meg a penge, csak dühösen ordított egyet, majd fél kézzel úgy vágta a földhöz a lovagot (a lóról lerántva), hogy behorpadt a páncélja. Nem az volt az első sérülése, mégis úgy látszott, mint akinek ennyi meg se kottyan.
Aztán mikor megláttam mögötte a lándzsás lovast, még gyorsabban futottam - ketten állták az utam, hogy ne segíthessek neki. Nekem még ott volt a rövidkardom, így nekik rontottam, mire alig tudtam visszaugrani a fejem felé suhanó acél elől.
A vágás az arcomon úgy égetett, mint valami démoni tűz, de nem törődtem vele. Megint támadtam, és megint ugyanúgy jártam: míg az egyikük blokkolta a csapásom, a másik visszatámadt. Összeszokott páros voltak, esélyem se volt ellenük. Mégsem érdekelt.
Mielőtt a földre kerültem, csak annyit láttam, hogy Harwen szívét átszúrja a lándzsa hátulról. Őszinte döbbenet tükröződött az arcán, mint aki nem érti, miért pont így kell meghalnia... és én sem értettem.
Miért történik mindez?
Az volt a szerencsém, hogy egy ló rúgott oldalba, és attól terültem el a földön. Mozdulni se bírtam, de valami azt súgta, ne is próbálkozzak vele.
Azt hitték, meghaltam.
Fél füllel hallottam a beszélgetésüket, és az még jobban összezavart. Szép volt, fiúk? Ezért bőséges fizetést kaptok? Mi az a pénz, amiért az ember hajlandó megtámadni a saját társait? Mert nem beöltözött kívülállók voltak, ezt láttam a harci stílusukból.
Ez méltó vád lesz a mocskos szektások ellen - ezt hallottam.
A királyi sereg tagjai támadtak ránk. Aminek mi is a tagjai voltunk.
Amit, azt hittünk, igazságosan szolgálunk.
Mivel távolodni kezdtek, már nem tudtam kivenni a szavaikat... de nem is érdekelt. Ömlöttek a szememből a könnyek, mégse mertem megmozdulni, még akkor sem, mikor már nem hallottam semmit. Meddig feküdtem ott? Talán órák teltek el, mire végre vettem a bátorságot, hogy felálljak.
Fájtak a vágások és a lórúgás, természetesen, de az semmi nem volt ahhoz képest, amit valójában éreztem. Az értetlenség és a gyász keveréke... a bizalom elvesztése... egyszerűen túl sok volt nekem.
Akkor jöttem rá, hogy egészen addig birka voltam. Hittem abban, hogy az igazságért küzdünk. Abban, hogy van értelme az egésznek. Abban, hogy a jó oldalon állok.
Nincs jó oldal.
Világossá vált, hogy el kell menekülnöm. Minél gyorsabban.
Nem bírtam a holttestekre nézni, és mégis muszáj volt. Gyorsan szerelkeztem fel: csodával határos módon Learya lován egy karcolás sem esett, így a nyeregre akasztottam halott barátom kedvenc rövid íját, és egy tegezt nyílvesszőkkel, övemre csatoltam a rövidkardom, és ellenőriztem, hogy megvan-e minden, ami a rövidtávú túléléshez kell. Szerencsére egy katona általában törődik az ilyesmivel: tűzszerszámom is volt, tőröm is, még valamennyi pénz is volt a nyeregtáskánkban.
Érdekes érzés volt hullarablóként viselkedni, undorító és megalázó, de tudtam: ha túl akarom élni, muszáj lesz. Meglepően sok értéket szedtem el a halottaktól, bár messze nem néztem át mindet; szerencsére pont nem láttak oda a rezidenciából, és senkit nem láttam a környéken, így észrevétlen maradhattam. Levetettem a páncélom, a földre dobtam a darabjait, mintha férgektől hemzsegett volna. Közönséges barna ruhát viseltem alatta, tökéletes volt a meneküléshez.
El akartam tűnni. Nem tudtam, merre, nem tudtam, hová, de abban biztos voltam, hogy egy pillanatig nem maradok Királyöbölben.

Másnap érdekes látogató tűnt fel Nini-Wellben. Barna csuklyát viselt, egy bőrműves felől érdeklődött, és nem volt hajlandó felfedni az arcát.
A keresett férfi egy idősebb alak volt: nyerget akartam venni tőle, hogy még az se legyen árulkodó jel a sereg egy tagjának. Tőmondatokban kérdeztem, tőmondatokban válaszoltam, így nem csoda, ha az öreg nem bízott meg bennem. Jól is tette.
Meglepett, mikor egy félreeső állványon maszkokat láttam meg. Hogy kedvtelésből csinálta őket, vagy tényleg volt, aki vette az ilyesmit, azt nem tudom, de nem is érdekelt: leemeltem egy tetszetős darabot, és szótlanul az asztalra tettem.
Még rosszallóbbá vált a tekintete.
Egyáltalán nem érdekelt. Elmondta, mennyit kér (elég borsos árat számított fel), fizettem neki, aztán a két új szerzeményemmel eljöttem. Egy maszk... tökéletesnek tűnt a céljaimhoz.
Bujkálnom kell. Ha elkapnak, és rájönnek, ki vagyok, talán megbüntetnek szökésért. Lefejeznek, bebörtönöznek - bárhogy is legyen, jobb, ha nem találnak rám.
Ez volt ma.

Épp most szerelem fel az új nyerget Athwië hátára, és számba veszem a lehetőségeim. Nem nehéz, ugyanis semmi ésszerű nincs köztük. Merre induljak? Hagyjam el az egész emberi birodalmat? Vagy bújjak meg valami félreeső városba? Ha az előbbi, mi legyen a célom?
Nem tudom... túl kell élnem valahogy. Meg kell találnom az új helyem, úgy, hogy többé nem lépek be Királyöbölbe. És megfogadtam még valamit...
Soha nem harcolok más parancsára. Soha nem állok többé senki zászlaja alá. Soha. Elegem van a háborúból, annak minden mocskával együtt. Nem leszek többé senki engedelmes bábja.
Inkább meghalok... a társaim emlékére esküszöm.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar
Uráldur
Hozzászólások száma :

5193
Join date :

2014. Nov. 28.


TémanyitásTárgy: Re: Narathiel   Pént. Jún. 30, 2017 3:54 am

Üdvözöllek Nar Neminra Csodálatos Világában!


Átolvastam az ETörténetedet és nagyon tetszett. A karaktered úgy tűnik nem a játéktéren fogja megtudni, hogy nincsenek jók, de vannak nálad még gonoszabbak és nem szabad megbíznia a Mesélőben. (Ismerem. Össze-vissza szokott hazudni.)
Nem is kérdés hát, hogy kezdődhet az új kalandod az eddigieknél sokkal ismeretlenebbül. Első lépésként az ET-det ezennel ELFOGADOM.

Jó játékot!




Uráldur


A karakter dala:

https://www.youtube.com/watch?v=lyejohCId7A

"A Sötétben születtem,
mégis világos lettem.
Az Életben én sok jót
és rosszat is tettem."
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
 

Narathiel

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Neminra világa :: Lépj hát be Neminra világába! :: Amit jó, ha tudsz! :: Népesség :: Karakteralkotás :: Játékos karakterek-