HomeHome  PortalPortal  CalendarCalendar  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Üdvözöllek!
Köszöntünk Neminra csodálatos világában!

Regisztráció előtt kérlek tekintsd át a Szabályzatunkat és a Keresett karaktereket is!
Ha ezzel megvagy nincs más dolgod, mint regisztrálni, majd megírni az ETörténetedet.
Légy részese te is egy rejtélyes világ izgalmas kalandjainak!

Várunk!
A Staff jó játékot kíván!


Uráldur
pm||profil
Viridiel
Viridiel
pm||profil
Várjuk megkereséseteket, probléma esetén.
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chat
Latest topics
» Mentőexpedíció
Today at 11:21 am by Viridiel

» Szökésben
Vas. Okt. 14, 2018 10:28 pm by Dreyndra

» Nekromanta csapdája
Vas. Okt. 14, 2018 10:20 pm by Hirannis

» Titkos gyógyír
Vas. Okt. 14, 2018 8:57 pm by Shuga

» Sötét Vastelep
Szomb. Okt. 13, 2018 5:41 pm by Shuga

» Vissza a mókuskerékbe avagy meddig tanácsos a tanácsos.
Szomb. Okt. 13, 2018 3:50 pm by Shuga

» Az igazi ellenség
Hétf. Okt. 08, 2018 10:30 am by Helléna Silvermoon

» Skici-skiccek
Pént. Okt. 05, 2018 11:32 pm by Lashrael Laralytha

» Tradicionális rajzok
Pént. Okt. 05, 2018 10:46 pm by Lashrael Laralytha

» A királyért!
Vas. Szept. 30, 2018 12:49 am by Lashrael Laralytha

» Morvig Ironfall
Pént. Szept. 07, 2018 11:01 pm by Lashrael Laralytha

» Készen vagyok!
Pént. Szept. 07, 2018 9:49 pm by Movrig Ironfall

Statistics
Összesen 109 regisztrált felhasználónk van.
Legújabb felhasználó: Movrig Ironfall

Jelenleg összesen 18226 hozzászólás olvasható. in 529 subjects
Ki van itt?
Jelenleg 5 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 5 vendég :: 2 Bots

Nincs

A legtöbb felhasználó (25 fő) Kedd Aug. 28, 2018 7:55 pm-kor volt itt.
Top posters
Uráldur
 
Viridiel
 
Alia Caroline Azurre
 
Isis Do’Odrun
 
Lashrael Laralytha
 
Admin
 
Nava Jade Aiglieri
 
Shuga
 
Helléna Silvermoon
 
Angel Natalie Moonlight
 

Share | 
 

 A Halál után

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
avatar
Uráldur
Hozzászólások száma :

5926
Join date :

2014. Nov. 28.


TémanyitásTárgy: A Halál után   Szomb. Márc. 10, 2018 4:25 pm

A Túlvilág után Lazy jégen ébredt. Gyermeke hangja keltette fel, de hamarosan rá kellett jönnie, hogy csupán képzelete játszott vele. Összeszedve magát és gondolatait állati alakban próbált puha talpakkal menni a befagyott víz tetején, a kiutat keresve.
Amerre csak nézett, mindenhol hó, jég és nád. Hiába érte el látszólag a tó szélét, visszaváltozva kétlábúvá csak egy lapos kiemelkedést látott a mindenfelé kacskaringózó, homokpadokkal tarkított Lápvidéken.
Ismét megszólalt a hang, melyet ébredés előtt hallott. Megint anyának szólította. Egyértelműen a háta mögül jött. Ahogy keresni kezdi a most már tisztán hallott forrást, senkit nem lát. Csupán a jég alatt egy ork rothadó tetemét.


A karakter dala:

https://www.youtube.com/watch?v=lyejohCId7A

"A Sötétben születtem,
mégis világos lettem.
Az Életben én sok jót
és rosszat is tettem."
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar
Lashrael Laralytha
Hozzászólások száma :

718
Join date :

2017. Jun. 27.


TémanyitásTárgy: Re: A Halál után   Szomb. Márc. 10, 2018 6:09 pm

Végtelenül kimerültnek és fáradtnak érzi magát, ugyanakkor a benne lévő feszültség miatt megállíthatatlanul halad előre néma tappancsain a sík és csúszós jégen. A testével semmi gond nincs, mintha egy pihentető álomból ébredt volna, de a lelke annál rosszabb állapotban van a korábbi szenvedésektől, melyektől bizonyára sokáig rémálmai lesznek még. A séta közben végig arról a borzalmas helyről gondolkodik, az ottani körülményekről, és határozottan nem akar visszakerülni oda. Elviselhetetlen volt az ottani forróság, az a rengeteg fájdalom, a kétségbeesés, a kétkedés, a bizonytalanság...  
Borzasztóan egyedül érzi magát ezen a kietlen vidéken, ahol egyre inkább tűnik úgy, semmi sem változik és csak egy helyben jár. Nem ismeri fel a vidéket, ami zavaró, hiszen így fogalma sincs, merre lenne érdemes haladnia, és az őt körülölelő üresség már csak azért is rossz, mert semmiben sem segíti őt, ami a helyes irányba terelhetné. Minden olyan szürke és hideg, olyan egyhangú, szomorú és... Halálos.
Egyre nagyobb a késztetés arra, hogy visszaváltozzon, de amíg jég van a lába alatt, nem állhat meg. Menetelnie kell tovább és tovább, egy idő után biztosan vége lesz, még ha hosszú napokig is kell járnia. Nem adhatja fel, már csak azért sem, mert Viridielt még meg kell találnia, közel lennie hozzá, majd védelmeznie addig, ameddig csak bírja.
Ahogyan újra felbukkan a férfi a gondolatai közt, csak még jobban szenvedni kezd a hiányától és az aggodalomtól, vele vajon mi történt. Ha tehette volna, azonnal telepatikus üzenettel győződött volna meg arról, még életben van, viszont nem akarta megkockáztatni a saját halálát - ismét. Most most fog meghalni újra, hogy ennek az új, boldognak szánt életnek a lehetőségét elszalassza...
Nem tudná eldönteni, hogy a friss élményektől fél a pusztulástól vagy sem, egyelőre azonban még beleremeg a rémképekbe, amik újra és újra előkerülnek, emésztve őt belülről. Az önhibáztatás egyre csak erősödik, hiszen kétségtelenül miatta kellett végigmenniük azon a kínokkal teli helyen, miatta égtek el elevenen, aminek már csak részleges felidézésétől is belemar a fájdalom. Mintha még mindig ezeknek a kínoknak a markában lenne, pedig már nem kísérik őt ténylegesen, csak az elméjében.
Fél, és annyira egyedül érzi magát... Mi van, ha Viridiel nem élte túl? Ha valami olyan helyre került, ahonnan nincs menekvés? Mi van, ha soha többet nem látja már őt? Hogyan legyen képes folytatni így?
Elég, ennyit bírt. Nem tudná megállapítani, hogy mennyit haladt és mennyi idő telt el, de ez a legkevésbé sem foglalkoztatja. Most fog visszaváltozni, hogy felvegye a kapcsolatot társával, aki egy számára hirtelen fordulattal fejezte ki az iránta táplált érzéseit, és még most se hiszi el igazán, hogy megtörtént. De vajon... Tényleg így érez, vagy csak a helyzet hozta ki belőle ezt a viselkedést?
Megtorpan, ahogyan ez az eshetőség eszébe jut, hiszen amennyiszer elbuktak a kapcsolatai, nem csodálkozna rajta, ha most is így lenne, ugyanakkor... Az, amit a futár tett érte mindvégig, hogy nem hagyta el őt semmi áron...
Kezd összezavarodni, és ennek mihamarabbi tisztázásra kell kerülnie. Tudnia kell, mit is gondol és érez igazából a férfi, ennélfogva meg kell tudnia, hol tartózkodik, valamint egy találkozót is meg kell így szervezniük, amire van is néhány ötlete. Bizakodnia kell a jó végkifejletben annak ellenére is, hogy mennyire távol áll tőle ez a fajta hozzáállás, viszont nem akar megtörni és elveszíteni egy számára kiváltképp fontos személyt. Még egyszer nem. Ha újra találkoznak, nem fogja elengedni, szorosan fogja tartani, és nem fogja semminek sem engedni, hogy elszakítsák őt tőle. Persze ez akkor fog így alakulni, ha Viridiel érzései is valóban olyanok, mint amilyennek mutatta őket, ha... Ha nem löki el magától őt, ha nem mondja azt, hogy mindösszesen egy hozzá közel álló családtagot jelent a számára, de nem tekint rá úgy, mint tényleges partnerre...
Elűzi a gyászos és kétségbeejtő gondolatokat, és inkább visszaváltozik. Tündeként nyomban megérzi az őt körülölelő hideget, amitől nyomban libabőrőssé válik. Biztos benne, hogy az itt-ott elrejtett dolgai nagyon távoli vidékeken vannak, többek közt meleg, vastag öltözéke is, és előbb fog megfagyni, minthogy ebben az állapotban találja meg a bundákat.
Már készül arra, hogy telepatikus úton megszólítsa társát, ám mielőtt a széllel elküldhetné az üzenetét, a korábban ismerősnek vélt hang felcsendül ugyanazzal a szóval. Elméjében visszhangzik tovább, amitől összeszorul a szíve, és akaratlanul is szája elé emeli a kezét, ahogy hitetlen kétségbeeséssel mered maga elé. Nem mer még megfordulni, túlságosan fél attól, hogy mit fog látni - egy haragos szempárt? Megvetést? Számonkérést? Esetleg... Szeretetet és örömöt, hogy végre megtalálták egymást...?
Egy pillanatig elhiszi, hogy láthatja azt az egy személyt, akinek gondolata nagyon sokáig éltette őt, aki miatt végigment mindenen, aki miatt bejárta ennek a világnak rengeteg helyét, de keresése sikertelenséggel zárult minduntalan. Talán most... Talán most végre nem lesz hiábavaló, talán végre megérett az édes gyümölcse keserűséggel teli életének...
Pár pillanatnyi döbbenet után megfordul, a boldogság egy halvány árnyéka is megjelenik benne, ami azonnal szertefoszlik, amint észreveszi: egyetlen kóborló lélek sincs a környéken rajta kívül.
- Kicsim...? - reszket meg a hangja, ahogy aztán kétségbeesett kutatásba kezd, egyet-egyet lépve különböző irányokba, mintha arrafelé vélte volna látni azt a vörös foltot, ami olyan élénken létezik elméjében - de nem a valóságban. - Hol... Hol vagy...? - kérdezi elszoruló torokkal, miközben egyre inkább tudatosítja, hogy ez teljesen abszurd, ez lehetetlen, és mindösszesen csak beképzeli. Megőrült, talán már menthetetlenül és végérvényesen, köszönhetően a démonnak, a sötételfeknek - saját magának.
Összehúzódva hajtja le a fejét, megtörölve behunyt szemeit, melyek újabb könnyeket eresztettek el, ám ahogy kinyitja, nyomban megpillantja az alatta lévő holttestet. A megrökönyödés végigrohan rajta, pár másodpercig csak a rothadó vonásokat kémleli akaratlanul is jégbe gyökerezett lábakkal, majd hangosan felsikít, ahogy lehátrál róla, saját lábában megbotolva esve keményen a jégre, négykézláb csúszva távolabb tőle, hacsak be nem szakad súlya alatt.
A halállal kapcsolatos gondolatok elárasztják elméjét. Minden belső hang sikít, hogy itt lesz vége, hogy egy biztos temetőbe került, ahonnan nincs menekvés, és ő is itt fog megfagyni, jéggé válni, de ha sikerül mégis melegen tartania magát, akkor az éhhalál vár már csak rá. Ő is ilyen bűzlő, undorító dologgá fog válni, amiben már csak a dögevők látnak szépséget és gyönyörűséget.
- Viridiel! - kiált akaratlanul is érte, a hóba markolva próbálva még nagyobb távot megtenni hátrább és hátrább. - Hol vagy?! - néz körbe kétségbeesetten. - Hol vagy, mikor félek...? - suttogja. - Nem akarok meghalni... - harap alsó ajkába, kimondva azt, aminek csak az ellenkezőjét hajtogatta állandóan egészen idáig.


"Don't worry about me, I'll be fine. Just don't look into my eyes."
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar
Uráldur
Hozzászólások száma :

5926
Join date :

2014. Nov. 28.


TémanyitásTárgy: Re: A Halál után   Vas. Márc. 11, 2018 7:36 am

Hősnőnk megijedt a békésen pihenő hullától. Ahogy néha kúszva-mászva próbál hátrálni, a jég fölötti havat egyre nagyobb területen tolja le egy sávban és a szilárd víz mozdulatlan felszíne alatt egyre több elf és agyaras földi maradványát pillantja meg. A hegyesfülű fajból sokkal kevesebb van. Ám az egyik nagyon jó állapotban maradt meg.
-Anya!
* A vörös tincsű szinte érintetlen holttest -aki olyan tizenkilenc éves lombtünde lehet- felé nyújtja jobb kezét lassan, erőtlenül. Vagy három méter mély lehet itt a víz, holott a legtöbb helyen fél és egy méter között változik. De gyermeki arcvonásai a tiszta -algáktól vagy más élőlényektől mentes- láp vizében így is kirajzolódnak.
-Erős a jég. Nem tudom áttörni.
* Siron túli nyugalommal mondja el ezt neked.


A karakter dala:

https://www.youtube.com/watch?v=lyejohCId7A

"A Sötétben születtem,
mégis világos lettem.
Az Életben én sok jót
és rosszat is tettem."
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar
Lashrael Laralytha
Hozzászólások száma :

718
Join date :

2017. Jun. 27.


TémanyitásTárgy: Re: A Halál után   Vas. Márc. 11, 2018 4:48 pm

Most már nemcsak a hidegtől reszket, hanem a rémülettől is, ami hatalmába keríti a látottaktól. Szörnyű a tudat, hogy valakik itt hullottak el, csatában, balesetben, és még csak eltemetni sem tudták őket, hanem arra lettek ítéltetve, hogy itt porladjanak el a vízben... tóban... mocsárban...? Nem tudná megmondani még mindig, hol lehet, de biztos benne, hogy nem a tündékhez közel. Nem a régen otthonának ismert területhez, ott nem látna ilyen borzalmakat, nem rettegne ezektől, csupán a közösségtől, az újabb megalázottság érzésétől - a belső szörnyetegektől. Nem akarja megtudni, mi történt itt, csupán felejtené mindazt, ami körülöleli őt, reménykedve abban, hogy ez csupán egy rossz álom, igazából pedig Viridiel vigyáz rá, közben az éjszakára felállított tábortüzet őrizve. Igen, biztosan így van, az álmokban egyébként is nehéz felidézni azt, ami ténylegesen megtörtént... Lehet, még csak a délosi kalandokat pihenik ki éppen, de az is megeshet, hogy csatlakozott hozzá az egyik futárfeladata miatt, mert jobb dolga úgysincs... Ez elég valószínű, nem? Biztosan minden rendben van igazából, és csak a múlt egy újabb kísértésével bünteti mások számára megbocsáthatatlan bűneit.
Egyedüllétének érzete fokozódik attól a sok foszladozó testtől, amelyek mindegyike mintha azt suttogná: ő is itt fogja végezni. Ő is itt fog meghalni. Neki is ez lesz az utolsó helye, amit láthat, ez a hóval és jéggel borított terület, nem számít, mennyire próbál kijutni. Teljesen felesleges bárminemű erőfeszítés, ezt a hatalmas, messzire elnyújtózó vidéket úgysem fogja tudni maga mögött hagyni. Csapdába ejtette őt a jég és a hó, megbénítja őt egy idő után a hidege, mi több, a tájékozódását is hazavágja.
- Viridiel... - suttogja szipogva, meleg arcát ösztönösen törölgetve átfagyottságtól vörös ujjaival - észre sem vette, hogy a rettenettől újra eleredtek a könnyei. - Ébressz fel, kérlek... Ébressz fel ebből a szörnyűségből... - remeg megállíthatatlanul, majd ügyetlenül feltápászkodik, hogy folytassa az utat, ám nem kell sok ahhoz, hogy megcsússzon, majd egyensúlyát veszítve essen előre a kezeire. Alkarjainál a ruha elkezdi beszívni a test hőjétől felolvadt hó nedvességét, hosszú hajában pedig ékességként viseli a változatos, apró formákat. Alsó ajkába harapva nyöszörög, erősen behunyja a szemeit, igyekezve a fagyos fájdalmat legyűrni, amihez ilyen formában nem sokszor volt szerencséje, és mikor erőt vesz magán, hogy körbenézzen, a véletlenül félresöpört, kristályként csillanó pelyhek alatt megpillantja azt a vörös foltot, amit ébredésekor annyira látni vágyott. A haj, azok a finom arcvonások, a szemének vonala, az orra íve, a halvány szeplők... Azok az apró, hegyes fülek... Jobban hasonlít rá, mint az apjára, és a gondolattól, hogy itt van előtte, pár pillanatig csak döbbent megkönnyebbüléssel fürkészi, aztán elgyötörtté válik az arca, ahogyan igyekszik visszafogni a zokogást. Hangosan sírva ölelné magához ezt a személyt, akinek kilétéről meggyőződése, hogy a gyermeke, hiszen elképzelése szerint senki más nem lehet, senki más nem hasonlíthat rá ennyire, senki más nem emlékeztetheti őt saját magára, valahol mégis egy kicsit az apjára... Ha tehetné, azonnal kirántaná a mélységből, elrejtené valahol a környéken, várakozásra kérné, majd Viridiel megtalálása után először Awyrisba vinné, hogy új életet kezdhessenek. Egy teljesen újat... Megkeresnék az otthonukat is - a futár biztos segítene nekik ebben, sőt, talán még velük is marad. Biztosan el tudná fogadni a tényt, hogy a lassan már huszonegyedik életévét betöltő gyermekével egy fedél alatt legyen, korábban még a segítségét is felajánlotta a felkutatására, és most, hogy lényegében egy párt alkotnak mi akadálya lehetne ennek? De ha a kincse nem akar velük maradni, azt is teljesen megérteni, elvégre valahol már kialakíthatott egy életet magának, bizonyára barátai vannak, szerettei, akik visszavárják őt. Így, tudva, hogy él, nem fájna a szíve annyira, ha el kéne őt engednie, de nem most jött el annak az ideje, hogy hátrahagyja. Most kell őt megmentenie, most van itt a lehetősége annak, hogy végre valahára annyi idő után magához szoríthassa, megismerhesse, és bocsánatáért esedezzen, hogy ennyire borzalmas anya volt, még ha nem is tehetett róla a körülmények miatt... Sose fogja megbocsátani magának, hogy hagyták tőle elvenni a gyermekét, sose.
- Dei... ryth... - suttogja fojtottan, kezét az ő kezéhez téve, amit elválaszt a jég. Meg sem kérdőjelezi, hogy mégis mit kereshet itt a kincse, tudata - melynek logikus fele teljes mértékben háttérbe szorul az érzelmektől és a lehetetlen vágyak beteljesülésének gondolatától - azonnal kitalálja az indokokat: biztosan mostanában történt, biztosan nem túl régen volt ez, és bár nem úgy tűnik, mintha fázna, ő odaképzeli. Ajkait kéknek látja, arcát borzasztóan fakónak, fájdalmasan sápadtnak, és még a hangjába is remegést képzel. A jég? Hirtelen fagy okozta, esetleg valamiféle gonosz mágia - már nem csodálkozna semmin sem a vele történtek után. Hát ha ez még egy álom, akkor meg főleg nem!
Egyik kezét újra szája elé emeli, ahogyan ismét megszólal a gyermeke, de a másikat továbbra is a nálánál valamivel vastagabb ujjak fölött tartja.
- A-Azonnal segítek, rög-rögtön kiszedlek onnan, anya jön már, mindjárt minden rendben lesz, cs-csak még egy kicsit bírd ki... Jövök már, kincsem... - Alig bírja megállni a zokogást, ahogy a sietségtől csúszva és ügyetlenül odatérdel a lény mellé, keresve csizmaszárában a tőrét, ami lehet, nincsen nála a bányás kaland után, de ez az eshetőség eszébe sem jut. Ha nála van, akkor azzal kezdi el felnyitni, valamilyen formát igyekezve kivágni a jégből, de ha nincsen nála fegyver, akkor kétségbeesetten üti ökleivel a felszínt, arcán erőltetett mosollyal, amivel próbálja elrejteni gyermeke elől, hogy baj van. Tudja, hogy teljesen átlátszó ez a gesztus, mégis próbálja tartani magát előtte, mégis próbál magabiztosnak tűnni, hiszen már épp eleget félhetett. Épp elég szörnyűségen mehetett már ő is keresztül, ne azt kelljen éreznie most, is, hogy itt a vége, hogy a saját anyja sem tudja megmenteni és megvédeni őt. Nem okozhat a számára ennél is nagyobb csalódást!
- Mindjárt kihúzlak, kicsim, mindjárt... - mondja néha-néha, és nem sok választja el attól, hogy sírásba fulladjanak szavai. Végre láthatja, végre... Annyira nem akarja elengedni, nem akarja hátrahagyni, nem akarja azt látni, hogy itt fagy halálra a szemei előtt... Nem fog még egyszer keresztülmenni az elvesztésének fájdalmán, soha többé nem veszít el senki! Inkább ő hal meg, hogy még egyszer ezt kelljen tapasztalnia.


"Don't worry about me, I'll be fine. Just don't look into my eyes."


A hozzászólást Lashrael Laralytha összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Márc. 12, 2018 4:13 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar
Uráldur
Hozzászólások száma :

5926
Join date :

2014. Nov. 28.


TémanyitásTárgy: Re: A Halál után   Hétf. Márc. 12, 2018 4:03 am

A kivégzésed alatt biztosan nem volt nálad tőr. De már rég átléptük a felfogható határt az elporladásod a Pokolban újra materalizálódásod és párszor darabokra esésed, ritkán összekutyulva összerakásod után miért pont...
Egy réges régen elvesztett penge van nálad. És most veszed észre, hogy a Délosban ellopott ékszer is rajtad van. Bárhogyan is történt és bármit is jelent ez. Hősnőnk utolsó reményszálaiba kapaszkodva veri a jeget és lassan sikerül annyira meggyengítenie, hogy beszakad alatta. Ám a gyermeke keze egyre jobban valószerűvé válik.
Miközben a jég torz tükrében úgy látta, mintha a három méteres mélységből egészen a jég aljáig elért volna és a tenyere odasimult volna hozzá, most csak olyan két méterrel nyúl a fenék fölé a siheder fiú.
A dermesztően hideg vízben el kell döntenie, hogy a még épp jégtáblára visszamászik és onnan húzza ki utódát vagy lebukik a mélybe, hogy előbb Deiryth legyen a közelében és csak utána gondolkodik a kiúton...


A karakter dala:

https://www.youtube.com/watch?v=lyejohCId7A

"A Sötétben születtem,
mégis világos lettem.
Az Életben én sok jót
és rosszat is tettem."
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar
Lashrael Laralytha
Hozzászólások száma :

718
Join date :

2017. Jun. 27.


TémanyitásTárgy: Re: A Halál után   Hétf. Márc. 12, 2018 11:14 am

Csupán egy gyors pillantást vet a tőrre, amin látszódik régiessége, így kétségbeesetten csúsztatja vissza csizmájának oldalába, elkönyvelve élezetlen vacaknak, amit majd csak később fog alaposabban tanulmányozni. Nem érti, hova kerültek a jól megszokott, egyszerű, de használható fegyverei, ugyanakkor mostanra már lassan semmit sem lát át. Sem a saját érzéseit, sem a körülményeket, hogy miként került ide, és azt sem tudja eldönteni, ez az egész egy álom vagy valóság. Abszurd minden, mégis annyira kézzelfogható, lehetetlen, mégis lehetséges, és képtelennek bizonyul összerakni a kirakós apró darabjait a rengeteg hiányzó részével - vagy azokkal, amik annyira képtelenségnek tűnnek, hogy nem tudja összekapcsolni őket.
Ököllel üti hát a jégfelszínt, reménykedve abban, hogy hamarosan már gyermekét ölelheti át. Kezei átfagytak, a bőre mintha kiszáradna ebben a kegyetlen időben, és egyre több helyen érzékel apró, éles fájdalmat, de a vér nagyon enyhe szivárgása legfeljebb csak apó bosszúságot okozna a hétköznapokon. Ugyanakkor az erőtől, amivel igyekszik betörni, olyan, mintha a kézcsontjai repedeznének, jelen körülmények közt azonban ezzel mit sem törődik: ki kell mentenie a kincsét bármi áron, a hosszú ideig utolsó kapaszkodónak bizonyuló személyt, aki miatt képes volt menetelni tovább. Most már... Most már szerencsére van más is, de ez nem jelenti azt, hogy ne akarja kimenteni a saját vérét, azt, akinek keresésével közel húsz évet eltöltött. Nem hagyhatja itt semmiképpen sem, nem most, hogy ennyire közel került a céljához, hogy mindösszesen csak egy karnyújtásnyira van.
A jég megreped, amitől egy pillanatra megáll, és örömkönnyek szöknek a szemébe. Már nem kell sok hátra, már csak egy nagyon kicsi kell, és...
- Minden rendben lesz, Deiryth, mindjárt, mindjárt kihúzlak onnan... - mondja egy megfáradt, mégis valahol ragyogó mosollyal, folytatva a fagyos felszín megadásra kényszerítését, és nem kell már sok, mindösszesen pár ütés, aztán...
A fagyos víz érintése kegyetlenül éri. Olyan, mintha ezer és még annyi tűvel szúrnák egész testét, mintha egy titokzatos erő szét akarná tépni valamilyen elképzelhetetlen módon, és ahogy hirtelen levegő után kapna, valamint sikoltana a kínoktól, csak víz lepi el a száját és tüdejét. Néhány csapással nyomban a felszínre úszik mindent felejtve, és csupán az erős életösztönöknek köszönheti, hogy nem kezdett el tehetetlenül süllyedni lefelé, a váratlan fagyosságtól megbéklyózva. Egy nagyobb, csúszós jégdarabot megragadva próbál annak tetején maradni erőteljesen köhögve és krákogva, köpve fel a vizet, nagyon lassú haladással kivergődve magát a biztosabb pontra, ahol valamelyest megpihenhet. Összegörnyedve kuporog, rázkódik a folyamatos köhécseléstől, ahogy próbál levegőhöz jutni, ám még mielőtt teljesen rendbe jöhetne, a kialakított lukhoz fordul, kezét rögtön a vízbe nyomva, nyúlva a mélyben lévő lény felé, hogy kihúzhassa.
- Kihúzlak, kihúzlak onnan, kincs... - Hirtelen dermed le a mondat közepén. Szemei nagyobbra nyílnak, és még tüdeje fájdalmáról is megfeledkezik, amire csupán néhány ösztönös köhintés emlékezteti, de a tudatáig eljutó információ sokkal nagyobb erővel bír. Mintha hirtelen észhez térítette volna a jéghideg világ, a ténylegesen testi gyötrelmek, tudata logikus oldala pedig végre képes érvényesülni az elegendő bizonyítéknak köszönhetően. A tény, hogy nyomban víz várta őt, mikor betörte a jeget, hogy ennyire hideg volt, hogy nem is egy üres teret talált, nem egy lukat, amire számított, amiben meghúzhatta volna magát a gyerek, ez az egész...
Egy pillanatig nem szól, csak alsó ajkába harap, ahogy szíve darabokba tépődik a tudattól: átverték. Csúfosan. Kihasználták az érzéseit, visszaéltek a saját maga által kreált emlékeivel, a boldog gondolataival, az egész lényével...
- MIÉRT?! - üvölti rekedtesen, hirtelen húzva ki a kezét a vízből, nyomban felpattanva lábaira, hogy a magasból nézzen a mélybe. - Te NEM az ÉN gyerekem vagy! - folytatja a kiabálást ugyanezzel a hangerővel és csalódott hangszínnel, és ha lenne itt bármi, amivel árthatna neki, hirtelen felindulásból biztosan beledobná. - Te csak felvetted az alakját! Te NEM lehetsz az én kincsem, te NEM lehetsz Deiryth... - fulladnak szavai könnyek közé, ahogy egyre erőtlenebbé válik, majd térdre rogy a megtörtségtől. - Te nem... UTÁLLAK! - tör ki belőle hirtelen váltással, erőteljes dühvel. - GYŰLÖLLEK! Hogy képzelted, hogy visszaélsz az érzéseimmel?! TE SZÖRNYETEG! Hogy képzelted, hogy kihasználod, te...! - próbálja levenni haragtól vezérelve a csuklójáról a karkötőt, aminek ottlétét csak most tudatosítja. - Te is! Mit keresel rajtam?! - Számtalanszor megcsúszik a keze az ezüstös ékszeren, és kézfeje is hirtelen nagynak tűnik ahhoz, hogy képes legyen eltávolítani magáról a családi ékességet. - MIÉRT VAN MÉG EZ IS ITT?! TŰNJETEK EL! - emeli meg a kezét, ujjai közt a karpereccel, aminél biztosra veszi, hogy a belsejében szerepel cikornyás betűkkel az L.L. véset. - TAKARODJATOK AZ ÉLETEMBŐL! - sikoltja, bosszútól és csalódottságtól vezérelve szándékában áll beledobni a tárgyat a mélybe, hogy itt maradjon, hogy az örök feledésé legyen ezzel az átkozott lénnyel együtt, de pár pillanatnyi felkészülés után csak a jégre csapja. Előregörnyedve ütlegeli ismét a kemény felszínt, viszont már nem azzal a szándékkal, hogy betörje. Szenved, és ezt másképp nem tudja levezetni; üt és üt, kiáltva sírva, szorongatva mellkasát, ahol úgy érzi, szívéből megállíthatatlanul ömlik a vér, és úgy hiszi, ha kitépné a helyéről, sokkal egyszerűbb lenne elviselni a belülről égető, mélyről fakadó fájdalmat.
- Miért teszitek ezt velem...?! Természet Anya... Miért teszed ezt? Miért...? - suttogja artikulálatlanul, szipogva és nyöszörögve, az ütések ereje már csillapodik - szinte már csak simogatja a jeget gyenge ökölbe szorított kezével. - Miért nem kezdhetek végre egy új életet?! - néz fel az égre, mintha ott keresné az emlegetett személyt, aztán könnyes arcát visszafordítja a fagyföld felé, szánalmasan kuporogva tovább, összehúzódva, hidegtől és a sírástól reszketve.
- Mivel érdemeltem én ezt ki...? - zokogja, majd egy nagyobb lélegzetet vesz. - VIRIDIEL! - kiáltja, hátha választ kap valahonnan, hátha egy csoda következtében megjelenik ezen a sík vidéken, hátha egy meleg öleléssel vigasztalja őt.
- Segíts nekem új életet kezdeni... Segíts nekem élni... Segíts nekem felejteni... Kérlek, segíts rajtam... Könyörgöm... Viridiel... - suttogja, fejét ismételten lehorgasztva sírva tovább percekig hol erőteljesebben, hol lassan elcsitulva, közben teljesen átfagyva, képtelennek bizonyulva a lelki összetörtség miatt a továbbhaladásra. Oldalára dőlve húzódik össze, eltávolodva a luktól, de szemmel tartva azt, ha esetleg a rémség jobbnak látná kijönni borzalmas helyéről.
Ahogy a belső kínok helyét átveszik a külsők, erőteljesen reszketve emeli meg a tárgyat ujjai közt forgatva azt, kis híján elejtve, megkeresve a bizonyítékot arra, ez valóban az övé, és nem csalódik. Tényleg ott van ékes betűkkel, még ha aprón is, azonban látja: L. L., és gyűlöli.
- Nem tudlak magam mögött hagyni, ugye...? - érdeklődik halkan, tekintete üres és elveszett. - Nem felejthetlek el, ugye...? - kérdezi tovább a karkötőt, nem várva választ. - Nem felejthetem el, hogy elbuktam, nem igaz? Nem közéjük való vagyok... Nem vagyok egy hidegvérű gyilkos, nem vagyok vérbeli védelmező, nem vagyok... - összepréseli ajkait. - Soha nem leszek olyan, mint apám, soha nem akarnék a hozzá hasonlók közé állni, bármennyire szeretné... Nem akarok egy érzelmek nélküli lény lenni, nem akarok vért ontani, hiába tanítottak erre... Hiába... - suttogja, és finoman rázogatná most a karperecet, ha a remegéstől nem így tenne egyébként is. - Csak egy korcs vagyok... Egy selejt... - mélyül az üresség, egyre inkább maga alatt van. - ... félelf megjelenéssel... sötételf alakkal... Mégis miféle szerzet vagyok? - vékonyodik el a hangja. - Miért kell éreznem? - torzulnak el a vonásai. - Miért kell még mindig fájjon? Miért...? Miért... miért...
Újra át kellett élnie gyermeke elvesztését, újra meg kellett tapasztalnia ennek fájdalmát, és képtelen elhordani egyedül ezt a terhet a hátán. Biztos benne, hogy álmaiban még ő is elő fog kerülni számtalanszor, kísérteni fogja őt ez az alkalom, ahol a lassan begyógyuló, varas sebet kegyetlenül felszaggatta egy lelketlen bestia, aki ilyen mocskos trükkökkel rejti el igaz valóját. Gyűlöli... De ugyanolyan férges belül ez a lény is, mint bárki más, akivel eddig huzamosabb ideig érintkezett. A családja nem különb ezektől a titkos szörnyektől, a közösség, ahol nevelkedett, ugyanúgy, az emberek, a törpék, a tündék maguk is... Mintha csak a sötételfek lennének az igazok, akik nem gyönyörű ábrándok után mutatják ki foguk fehérét, mintha csak mindenkinek be akarnák bizonyítani, mennyire romlott is igazából minden és mindenki, de...
- Viridiel... - húzódik össze, reménytelenül melegítve magát. - Mindig azt mondod, hogy te már elvesztél, mindig... - neveti el magát halkan, keserűen. - De te vagy a legtisztább minden hibád és minden cselekedeted ellenére... - könnyezik újra. - Te vagy... Te bevallod a hibáid... Bevallod, ha valami rosszat csináltál, te nem próbálsz meg átverni... - törölgeti az arcát, de újabb és újabb kövér könny jön az előző helyére. - Te nem bántasz ilyen csúnyán... Nem élsz vissza az érzéseimmel... - kezd heves sírásba újra, ismét összegörnyedve zokogva tovább. - Találj meg, Viridiel, találj meg, mielőtt összetörnék! Találj meg, kérlek, mielőtt az összes hitem elveszíteném... Könyörgöm! Olyan gyenge vagyok... - suttogja fojtottan. - Szükségem van rád... - szipogja.
Elképzelése sincs, mennyi idő telik el, de arról sincs fogalma, mégis mi az, ami még mozgásra bírja őt. Ahogy a könnyei elfogynak, már jócskán fagyoskodik, szinte a csontjáig hatol a hideg, bizonyára ajkai is elkékültek a tétlenségtől, és nem csodálkozna rajta, ha napokon belül az erős szervezet ellenére is egy betegség leterítené őt a lábáról. Ugyanakkor ki kell tartania, hiszen meg kell találnia a futárt, így felveszi bundás alakját, ahol valamelyest védve van a fagytól, és néma tappancsain halad tovább - hacsak valaki vagy valami időközben meg nem zavarja őt, bár azt a személyt hamar észrevenné a sík terület előnyei miatt.


"Don't worry about me, I'll be fine. Just don't look into my eyes."
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar
Uráldur
Hozzászólások száma :

5926
Join date :

2014. Nov. 28.


TémanyitásTárgy: Re: A Halál után   Hétf. Márc. 12, 2018 7:23 pm

Hősnőnk rájön, hogy megtévesztés áldozata és a bestia jól láthatóan az elérhetetlenségbe visszahúzódik. A gyermek megváltozik és csupán egy újabb csontváz. Egy elffé. Szétnézve az egykori csatatéren ritka nagy veszteségek a lány népének azok a szép szál férfiak és nők, akiket itt ért el a végzet.
De ha folytatja a racionális gondolkodást, akkor nem is az ő népéé. Hiába katonák, ezek a két méter körüli csonthalmok és foszladozó tetemek nem lehettek egykor Awyris hadserege. Orkok és éjtündék vívták itt harcukat életre-halálra. Leginkább a zevadariak életéért és az oughwariak halálára.
A gondolataid, szavaid akaratlanul is eljutnak a futárhoz, ám időbe kerül, mire a szél szárnyán visszajön a válasz. Addig pedig egy újabb szörnyeteg zavarja meg gondolkodásodat és átváltozásodat.
Egy végtelenül csúf agyaras emelkedik ki a vízből. Két méteres pallosát jobb kezében fogva húzza fel magát egy másik -ki tudja hogyan keletkezett- lék szélén és áll talpra. Siron túli hörgést hallatsz és feléd közeledik.
Ruhája, húsa foszladozik, vörösen világító rúnák vannak rajta. Nem tudod a jelentésüket, ha egyáltalán van ilyen. Hiányzik az állkapcsa, szemei pedig egyenest téged néznek.


/Viridiel/


Viridiel hideg bánya folyosón ébred. Valahonnan messziről hangok érkeznek és fény dereng. Közelednek.
Volt már két self bányában fogoly. Még ők sem olyan velejéig gonoszak, hogy ilyen alacsonyra építsék, csak hogy nekik rossz legyen. Nincs másfél méter magas sem a járat.
Ekkor érkeznek meg Lazy gondolatai.


A karakter dala:

https://www.youtube.com/watch?v=lyejohCId7A

"A Sötétben születtem,
mégis világos lettem.
Az Életben én sok jót
és rosszat is tettem."
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar
Viridiel
Hozzászólások száma :

2861
Join date :

2014. Nov. 23.


TémanyitásTárgy: Re: A Halál után   Hétf. Márc. 12, 2018 8:11 pm

A hideg térített kissé magamhoz, a fogaim hangosan összekoccantak. A pokolbéli forróságból hirtelen egy kopár és sötét bányaalagútban egyedül találni magam, elég sokk volt. A hátamat megtámasztva, felhúztam a lábaimat és körülöleltem magam a karommal, hogy megőrizzek valamelyest testem melegéből és próbáltam összeszedni magam, hogy valahogy kijussak innen és rájöjjek, hol lehetek és ami a legfontosabb volt, hogy hol van Lash.
Aztán valami derengés kezdte megvilágítani a mesterséges járatot, aminek következtében abban biztos voltam, hogy ez nem egy self bánya, vagy ha az is, nem az általuk használt része, hiszen maximum erősen meggörnyedve tudtam volna benne közlekedni.
Azonban tény, hogy valakik közeledtek és nekem még csak egy árva bicska sem volt a kezemben. Tapogatni kezdtem magam körül, hogy legalább egy nagyobb követ kerítsek, amivel megvédhetem magam………de
hirtelen a fejemhez kaptam, mert olyan kétségbeesett gondolatok és olyan, mélységes fájdalom vágott keresztül rajtam, hogy azt hittem beleőrülök……
~ Lash…..LASH! Itt vagyok, nem vagy egyedül, megtalállak, megmentelek kedvesem. Tarts ki, hallod! TARTS KI!!!!
A hideg már tovaszállt gondolataimból és a félelem, hogy a lánnyal történt valami, erőt öntött zsibbadt tagjaimba,
A követ az egyik kezembe szorítva álltam talpra és amennyire gyorsan csak lehetett, görnyedten megindultam a hangok és a fény felé.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar
Lashrael Laralytha
Hozzászólások száma :

718
Join date :

2017. Jun. 27.


TémanyitásTárgy: Re: A Halál után   Hétf. Márc. 12, 2018 9:28 pm

Nem akar a halottakra nézni, amik körülveszik őt, de még a könnyáztatta tekintet ellenére is felismeri a hegyesebb füleket, mellette a megtermettebb alakokat, ugyanakkor még nem jut el belassult tudatáig, hogy ezek itt nem az erdei nép tagjai voltak, hanem a sötételfek régen elbukott katonái. Talán egyelőre jobb is, bizonyára csak még nagyobb teherként érné őt, ha realizálná, melyik területen is tartózkodik éppen.
Erősen reszket már a tétlen, sírással eltöltött idő miatt, az ujjai elgémberedtek, és lassan a hideg elveszi az érzékelését is. Mintha bármelyik pillanatban jéggé fagyhatna valamije, nem beszélve arról, hogy ezt a folyamatot felgyorsítja a vízben való léte is, mely jelen körülmények közt nem túl szerencsés. Csavarni lehetne ruhájából a folyadékot, ugyanakkor ezt a mozdulatsort feleslegesnek találja, elvégre úgysincs váltóruhája, ami aztán melegíthetné.
Összekulcsolja ujjait, amit aztán szája elé emel, az így kialakított üregbe lehel, hátha némi melegséget adhat, de még csak halvány jelét sem tapasztalja a kifújt levegő hőjének. Mintha meghalt volna... A halottak egyébként is hidegek, szóval mi van, ha tényleg így van? Mi van, ha az a pokoli hely igazából csak tényleg az előjáték lett volna, és most kezdődik a lelki terror? Az igazi félelme? Az egyedüllét, a magány, az elveszettség, ez a sok-sok negatív, amin végiggázolt életében, amelyeket most csúfosan kihasználhat bárki, aki belelát a lelkébe, az elméjébe, a tudatába... Bárki, aki a szemeibe néz, mert azok most akaratlanul is őszintén csillognak. Pedig már kezdte megtanulni, hogyan ne mutassa ki az érzéseit a tekintetével...
Még indulás előtt a kivájt lukra néz, majd eltorzult vonásokkal fordítja el a fejét, visszafojtva az újabb könnyeket. Utálja, ha így becsapják, ha ilyen alávaló módon átverik. Gyűlöletes tulajdonság, és ha erre képes valaki, ha képes visszaélni ezekkel az ismeretekkel... Hogy létezhet egy ilyen elkorcsosult világban bárki is?
- Már azt se fogom tudni lassan, hogy meghaltam vagy élek... - nevet keserűen, és megtesz pár lépést egy számára tetszetős irányban, ám mielőtt átváltozhatna, hogy meleg bundájában tehesse meg a további távokat, a jég töredezésének hangjára figyel fel. Nyomban megáll, fordul hátra, hogy megbizonyosodjon, nem az a szörnyeteg mászott-e ki, akinek volt képe felvenni gyermekének alakját, a várt látvány azonban sokkal borzasztóbb. A hang eleve másik irányból érkezik, az alak ugyancsak más, és hirtelen mozdulni sem tud az őt megbénító rémülettől. A gyomra összeszorul, a szíve fájdalmas ütemet diktál, szinte kiszakad a helyéről, olyan mélyről fakadó félelem ülepszik és tekeredik rá undorító masszaként. Mintha a sötételfek bénító átkába került volna mindenféle mágia nélkül.
Egy lépést már megtett felé a szörnyeteg, hatalmas pallosával karcolva a felszínt.
Mozdulj...
A következő is felhangzik, halkan hallja még a jég repedezését, ahogyan a nagy súly alatt felszisszen.
Hol van a hősöm, amikor szükségem lenne rá...? Fakó gondolat csupán, de annál kétségbeesettebb.
Újabb lépés, és még mindig képtelennek bizonyult megmozdulni. Rettegéssel telt tekintetét nem tudja levenni a rothadó, foszladozó testről, aminek ocsmánysága álmait és még azokon is túl fogja kísérteni. Ez a hely tele van borzalmasabbnál borzalmasabb lényekkel és felismerésekkel, melyek el fogják őt kísérni a haláláig - soha többé nem fog úgy tekinteni már az élet rendjére és a körfogásra, mint azelőtt. Képtelen lesz rá. Egy halottnak nem kéne visszatérnie, egy halottnak halottnak kéne maradnia, mozdulatlannak, nem... Járnia... Ilyen állapotban, ekkora tiszteletlenséget elkövetni...
Még egy lépés.
Mozdulj már!
Gúzsba köti a félelem, a mozgást nehezítő, testébe vágó jeges érzet miatt ugyancsak tiltakozik bármilyen rezzenés megtételére is. Szinte tehetetlenül nézi, ahogyan egyre közelebb és közelebb ér hozzá az a förtelmes alak, akinek a szagát talán csak azért nem érzi meg azonnal, mert mindezen gyötrelmek már túlléptek egy befogadható határt.
Mozdulj már, ne hagyj cserben, NEM HALHATOK MEG! Még nem!
Ellenfelének következő mozzanata olyan közel van már, hogy pár pillanatnyi hezitálásra továbbra is szüksége van, majd aztán hirtelen indul meg egy sikítás kíséretében. Az izmok végre megfeszülnek és ellazulnak, ahogyan hátrálni kezd, ám reszket és ügyetlen a hátráltató tényezők miatt. Csúszkál, amire rásegít a hó is, és egy óvatlan mozzanatnál hátrabukik. Háta keményen csapódik a jégnek, mire bennszakad a levegő, de nem hagyja magát ennyitől megadni: mozdul tovább. Muszáj mozdulnia, muszáj, nem adhatja fel, nem állhat meg, nem most, nem itt...
Felkönyököl, átfagyott kezekkel és lábakkal már-már rúgkapál, négykézláb próbálva hátrálni a lénytől, és mikor kellő energiát és ügyességet vél felfedezni saját magában, megkísérli a megfordulást, hogy ne a holttestet és a rajta izzó véseteket lássa, hanem menekülésének irányát.
Félek... Borzaszt... - rohamoznák meg őt a kétségbeesett gondolatok, ha nem figyelne fel az először halványan felsejlő, majd hirtelen kiáltássá váló, túlságosan is ismerős hangra, akinek hívószava olyan, mintha varázslattal lenne töltve. Ennek hallatán egyszerre veszíti el összes erejét a megnyugvástól és megbékéléstől, de egyszerre szedi is össze azt, amije van: azt a maréknyi lélekjelenlétét. Nem sok választja el attól, hogy egy pislogással szemhéjai lenn maradjanak, egy pillanatra legszívesebben feladna mindent most, hogy ismét hallhatta Viridielt, hogy a létezésben is a kedvesének nevezte, a pusztulás közeben egyszerűen csak az ölelésükre gondolva, de a férfi aggodalma szív- és gyomorszorító. Tisztában van vele, hogy nem hagyhatja ennyiben, hogy nem szabad most feladnia, hogy meg kell kímélnie őt egy újabb veszteségtől, mert hát... Ha ő meghal, akkor az veszteség lenne a számára, nem? Hiszen neki nem egy pótolható sakkfigura, nem egy szellem, mint mindenki másnak, neki tényleg számít, nem igaz? Nem teheti meg vele, hogy csak úgy feladja.
~ Hol vagy? Lemaradsz a leánymentésről! ~ szánja roppantmód vidámnak, hogy a futárt is megnyugtassa, de ez csúfos kudarcot vall: érződik rajta a mérhetetlen félelem, a gondolati szavak reszketéséből pedig könnyen kitalálható, hogy legszívesebben zokogva kuporogna valahol egy sötét szoba sarkában. ~ Siess... Kérlek... Nagyon félek nélküled ~ teszi hozzá akaratlanul is, négykézláb tartva a távolságot a fegyverestől. ~ Egy... Egy nyílt helyen vagyok, tele jéggel és hóval... és... halottakkal... áruló ábrándokkal és csontokkal... ~ Hirtelen nem jut eszébe, miként írhatná le ennél is jobban a környéket, ami eleve semmilyen az évszaknak köszönhetően. ~ Nem vagyok harcos, itt nincsenek növények, nincs semmi, amit használhatnék, nincs semmi, amivel elbánhatnék egy halottal... ~ sír újra, közben remélhetőleg már két lábán rohanva el, a régen halott ork katonától minél messzebb, még a szelet is segítségül hívva. ~ Vigyázz magadra... Szerelmem ~ üzeni még nagyon halványan, igyekezve nyugodtságot erőltetni hangjára, ám ez így, ilyen körülmények közt inkább hangzik búcsúszónak, mint jókívánságnak, pedig nem akar még eltűnni Viridiel életéből. Még legalább kicsit élvezni szeretné a társaságát, egy kis nyugalmat akar mellette, de tényleg csak egy kicsit, már az is elegendő lenne...
Csak ne itt legyen vége, még nem akar a fledésé lenni.


"Don't worry about me, I'll be fine. Just don't look into my eyes."
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar
Uráldur
Hozzászólások száma :

5926
Join date :

2014. Nov. 28.


TémanyitásTárgy: Re: A Halál után   Kedd Márc. 13, 2018 7:50 pm

Lazy megdermed a szörny közeledtére és végül a pallos lecsap. Mintha csak páncél fogná fel, olyan hangot ad ki a jég. Apró jégszilánkok törnek fel, de kibírja.
Majd egyre több suhintás érkezik, amik mellé mennek. Végül megérkezik szerelmed üzenete és új életet tölt beléd. Rohansz előle, ahogy a lábad bírja. Ő meg a közös nyelven utánad kiabál.
-Fuss csak! Mert neked élned kell. El kell mondanod másoknak, hogy el kell temetniük minket. Mert különben ez az elfeledett hadsereg elindul. És emlékeztet mindenkit arra, hogy a halottaknak nyugalom kell.
* A távolban mozgó ork-szerű három alakot látsz lassan kirajzolódni. Lándzsa vagy bot van a kezükben, hátitáska vagy íj és tegez a hátukon, egyedüli jól kivehető részletük, hogy igen meleg bunda van rajtuk.


A karakter dala:

https://www.youtube.com/watch?v=lyejohCId7A

"A Sötétben születtem,
mégis világos lettem.
Az Életben én sok jót
és rosszat is tettem."
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar
Lashrael Laralytha
Hozzászólások száma :

718
Join date :

2017. Jun. 27.


TémanyitásTárgy: Re: A Halál után   Kedd Márc. 13, 2018 9:05 pm

A súlyos fegyver minduntalan célt téveszt, de hogy azért, mert szándékos a melléütés, vagy éppen azért, mert ő fickándozik túl sokat, nehéz lenne eldönteni. Nem mintha képes lenne bármin is gondolkodni jelen körülmények közt, ahogyan teste fölött egyre jobban átveszi az uralmat a remegés, nem hagyva, hogy biztosan tehessen meg bárminemű lépést és mozdulatot. Minden olyan kétes, minden olyan veszélyesnek tűnik, és fél attól, hogy a következő pillanatban meg fog halni. Nem tetszik neki ez a fajta halálfélelem, ez határozottan nem olyan, mint amivel eddig összeismerkedett, leszámítva a Délosban tapasztaltakat. Ez nem az, amit a bányában érzékelt, nem tölti el elégedettséggel, nincs benne semmi jó, nem hiszi már, hogy ezzel könnyebb lehet bárki számára. Ez nem az a fajta gyomorszorongató rémület, amit azért keresett, mert tudta, akkor mindennek vége lesz, azóta túl sok minden megváltozott, noha számára ez csupán néhány napnak tűnt, aztán... A nyár  télbe borult hirtelen. Ennyi ideig tartott volna a szenvedésük a pokolban?
Képtelen jobban belegondolni, ezek is csupán foszlányokként és rémképekként köszönnek vissza elméjében, ahogy akaratlanul is felteszi magának a furcsábbnál furcsább kérdéseket, keresve a magyarázatokat a változásokra, hol sikeresen, hol sikertelenül zárva a kutakodást. Viridiel szavai némileg helyrerázzák őt, de közel sem nevezné ezt az összeszedettsége tetejének; csupán képes felállni és rohanni el, olyan messzire, amennyire csak lehet, dédelgetve azt a kellemes érzést: számít valakinek. Szereti őt valaki, védelmezi őt az a személy, és ez egy felbecsülhetetlen érték a számára, amivel nem akar és nem is fog visszaélni. Mindent meg fog tenni azért, hogy társának se legyen panasza, hogy valamiképpen viszonozza mindezt, és most még csak eszébe sem jut az esetleges csalódás, amitől mindig is rettegett. Még nem fél, és talán nem is lesz rá oka.
Egy boldogabb élet... Hamarosan egy boldog életben találom magam... Még élénken élnek emlékezetében Viridiel szavai, amiket újra és újra felidéz, hogy erőt meríthessen belőlük, és lassan már bőrébe égetett vésetekként maradnak meg elméjében. Lelki szemei előtt újra látja a férfi arcát, a hangja mintha fülében csengene, az egész mintha újra megelevenedni tűnne előtte, ami megmelengeti őt tetőtől talpig, ám ellenfelének hangja visszarántja őt a fagyos valóságba, ahol mindene fáj és szúr, szorul és feszül, ahol már nem csodálkozna azon, ha valamije széttörne egy erősebb ütéstől, mintha valóban jégből lennének tagjai.
Hátrafordítja a fejét akaratlanul is, válla felett nézve a hatalmas, undorító alakra, akitől olyan szavak hangzanak el, melyektől legszívesebben megtorpanna, de most, hogy viszi a lendület, képtelen rá. Nem akar hinni a fülének, pedig mindent kristálytisztán hall, tökéletesen tudatában van annak, amiről beszél, és a tények mélységesen elkeserítik. Mielőtt túlságosan belefeledkezhetne az elhangzottak fejtegetésébe, fájdalmasan hasít belé egy korábbi álma, amit az események sűrűjében már régen elfelejtett. Elfek küzdelme, halál, majd a halott ismét felkel, kivonulnak az erdőből...
Ahogy ez beeszi magát gondolatai közé, megbicsaklik, és egy hatalmasat esik a jégen oldalára, elfojtva egy kiáltást gurulva át a másik oldalára, kelve rögtön fel, mielőtt a lendület és az erő, amit a menekülésbe fektetett, kárba vész. Rohan tovább, ahogyan csak tud, figyelmen kívül hagyva az esés okozta károkat és fájdalmakat - most a legfontosabb, hogy életben maradjon, noha nem tudja, ha maradt volna, akkor miként folytatódik sorsa. A fegyver jelenléte továbbra sem enged semmi jóra sem következtetni, nem beszélve a támadó szándékról, és talán a legjobb döntést hozta a futással. Esélytelennek látja, hogy egy forró teára meghívta volna, aminek már csak halvány gondolata is savanyú ízzel tölti el a száját - egyáltalán nem tartja humorosnak, hiába szánta annak tudata legmélyén.
A sebes rohanás hamar lassabbá válik, miközben zihálása gyorsabb és hangosabb lesz, a hideg levegő pedig már nemcsak kívülről, hanem belülről is marja. Meglátva az alakokat némileg megnyugszik, noha továbbra sem hiszi, hogy biztonságban lenne, ugyanakkor jobb ötlet híján és egyre mélyülő kilátástalanságában kénytelen lesz megszólítani őket. Talán nem fognak azonnal rátámadni, talán reménykedhet abban, hogy védelem alatt áll már, legalább egy kicsit. Nyilvánvalóan a békessége csak akkor lesz teljes, ha már Viridielről is tud valamit, ha már a kezét fogja szorongatni, ám tudja, a kimerültség hamarosan leteríti őt. Muszáj menedéket találnia.
- Seh... SEGÍTSÉG! - kiáltja az ismeretlenek felé kétségbeesetten. - NE TÁMADJATOK! - üvölti torkaszakadtából, és muszáj utána köhögnie is. Ha kell, megemelt kezekkel indul el feléjük, ezzel biztosítva, nem áll szándékában harcba bocsátkozni, valamint fegyvertelen, és reményei szerint nem lesz ebből konfliktus. Egyelőre azonban számít a legrosszabbra is, így tartani fogja a távolságot. Csak lássa az új arcokat, tudja megállapítani róluk még ilyen reménytelen és kimerült helyzetben is, jó szándék vezérli-e őket.


"Don't worry about me, I'll be fine. Just don't look into my eyes."
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar
Uráldur
Hozzászólások száma :

5926
Join date :

2014. Nov. 28.


TémanyitásTárgy: Re: A Halál után   Csüt. Márc. 15, 2018 4:29 am

Főszereplőnk érzelmileg igen érdekes állapotban -nem szoktuk meg tőle a halálfélelmet- az egyik legvérszomjasabb faj tagjai felé fut egyenesen. És füleiben balsejtelmű, könnyű zene kezd valahonnan hallatszani. A forrást nem igen lehet behatárolni, csupán a film érzelmi háttérfestésnek szánta. Ám hősnőnk egy technikai hiba miatt nagyon is hallja ezt az olvasóknak szánt apróságot.
Ahogy közeledik a bundás alakokhoz, a dallam megváltozik lassan és a dob egyre meghatározóbb lesz, mely valami különös véletlen folytán mintha csak a szíve doba... ahhoz nem elég gyors. Összetévesztette a Mesélő a fejébe tóduló vér lüktetésével. Mintha csak ott belül dobolna.
Ahogy meglátnak az idegenek, megállnak. És bevárnak. Már jócskán az íjaik hatótávolságán belül vagy, amikor észre veszed, hogy jégdarabok vannak a ruhádhoz tapadva. A nyári öltözéked a legkevésbé sem akar megvédeni. Mire eljutsz hozzájuk, a kezeid elfehérednek és csontodban érzed az északi szelek érintését.
Mindeközben lassan elkezdett esni a hó először csak néhány pehely formájában, de egyre inkább sűrűsödve. Tudod jól, hogy hamarosan beborítja lábad nyomait ismét, eltüntetve a nyomolvasásban járatlanok elöl, csupán egy bemélyedés marad azon az ösvényen, ahol te léket vágtál meg csúsztál-másztál a tó felszínén.
-Mi történt? Ki vagy? A sötét elfek kergetnek?
* Az izmaik készülnek, hogy akár egyetlen szóra fegyvert rántsanak és felvegyék a küzdelmet rettegett szomszédaikkal.


A karakter dala:

https://www.youtube.com/watch?v=lyejohCId7A

"A Sötétben születtem,
mégis világos lettem.
Az Életben én sok jót
és rosszat is tettem."
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar
Lashrael Laralytha
Hozzászólások száma :

718
Join date :

2017. Jun. 27.


TémanyitásTárgy: Re: A Halál után   Csüt. Márc. 15, 2018 7:03 pm

Rohanás közben idegesen néz jobbra és balra, amint furcsa zenét kezd hallani, melynek forrását nem tudná megmondani ebben az ürességben. Zavaró, és fél attól, hogy újabb szörnyeteg elé veti a sors és Természet Anya, mely ilyen módon csalja magához az áldozatát még ilyen kegyetlen körülmények közt is, ugyanakkor azt sem tartja kizártnak, hogy kezd megőrülni. Talán így van, egyébként is rengeteget beszélt magának sokáig, na meg amennyit gondolkodott és tűnődött, amilyen meghasonlottságot tapasztal néha, amikor cselekszik... Miért is ne teljesedhetne ki? Mindig is mondták neki, hogy nem normális, hogy valami egészen furcsa van vele, valami érthetetlen, valami taszító - miért ne most mutatkozna meg a számára is a gond, amivel egészen idáig nem találkozott? Hamarosan azonban ennek a furcsa, lehetetlen hanghatásnak a helyét átveszi szívének hangos dübörgése, bár nem vesz biztosra, hogy ez a sajátja. Leginkább azt gondolja, hogy ez valaki egészen másnak a szívverése - talán Viridielé? -, hiszen ő már annyira átfagyott, hogy nem lepődne meg azon, ha az övé végérvényesen jéggé vált volna a veszélyes helyzetek ellenére is.
Szerencsére a távolban lévő egyének meghallják kétségbeesett kiáltást, melynek hatására megállnak és bevárják őt, amitől roppantmód megkönnyebbül. Íjaikat sem húzzák fel, ami némi bizakodást önt belé, noha tisztában van azzal, hogy jelen körülmények közt nem jelent senki számára sem kihívást, sem fenyegetést, így a védelmük leengedése teljesen érthető. Egy könnyebb ütéssel földre lehetne őt küldeni, és ezt bizonyára az a másik néhány alak is tudja, akiknek pontos létszámát nem tudná megmondani, hiába annyira egyértelmű már ránézésre is - az előtte lévő személyek mintha egyre többen lennének, ahogyan kezdi elveszíteni a fókuszt.
Erősen reszket, és ahogy próbál önmaga dörzsölésével némileg átmelegedni, bőrét enyhén felsértik a jégszilánkok, melyek a ruháján alakultak ki, köszönhetően a vízben való csobbanásnak. Borzalmasan érzi magát, gyengének és esetlennek - talán az eddigi legkiszolgáltatottabb helyzetben most van -, szemhéjai lassacskán ereszkednek, éreztetve, hogy szervezete kezdi megadni magát ennek a sok hatásnak. Ajkai ugyancsak remegnek, a teljes mértékű átfagyástól pedig alig bír rendesen artikulálva beszélni, úgy, hogy ne kezdjen el dadogni vagy sziszegni a belé maró hidegtől.
- É-Élő... holt... - válaszol tömören, bizonytalanul közeledve feléjük, és nagyon sok erőfeszítést kell megtennie ahhoz, hogy ne essen el újra, ezúttal fel se kelve a földről. - N-Nem kö-kö-követ... - remeg megállíthatatlanul, állkapcsa megfeszül, miközben fogsorait összeszorítja. - Lash... Lashrael v-v-v-vagyok... V-Van m-m-meleg hely v-v-valah-h-hol? - néz halvány reménnyel az idegenekre, és bizonyára ők is jól látják fakó arcát, lila, lassan már kékbe forduló ajkait, megfáradt tekintetét, nem beszélve egész testének erőteljes remegésétől. Csodának találja, hogy még áll, és ha esetleg igenlő a válasz és elviszik oda, egy lépés után megadja magát a leharcoltság és külső-belső gyötrelmek okozta végkimerülésnek és fájdalmainak.
~ Orkok... ~ még talán ennyit sikerül elküldenie Viridielnek jelzésként, merre tartózkodik, noha a mondatot már nem tudja befejezni, ahogy egy megkönnyebbült sóhajjal és halk nyöszörgéssel esik össze, a fényes, vakító és fájdalmas világosságból a kényelmes, csábító sötétségbe kerülve, melyben rejtelmes szörnyetegek lapulnak.


"Don't worry about me, I'll be fine. Just don't look into my eyes."
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar
Uráldur
Hozzászólások száma :

5926
Join date :

2014. Nov. 28.


TémanyitásTárgy: Re: A Halál után   Pént. Márc. 16, 2018 3:40 am

Az idegenek egyre közelednek, bár nem maguktól. Egy helyben állnak, csupán hősnőnk tart feléjük rendületlenül. Egészen addig, amíg el nem fogy az utolsó csepp ereje. Hirtelen jön el, mint amikor kifogy az autóból a benzin.
Kellemes melegben ébredt. Ahogy körbe néz, természetes anyagokat lát. Leginkább fát és bőrt, mely sátorként foglalja el a hely felét. Ám a másik oldal kőből van. Méghozzá jó masszív és megmunkálatlan. Nincs tűz, odakintről áramlik narancssárga fény a "sátorponyván" át, valamint monoton mormogás valami orrhangon.
Ahogy megmozdul, a jobbja húzódik. Valami nincs rendben a vállnál. Ahogy odanéz láthatja, hogy tiszta fekete az egész végtagja. Hamarosan egy ork sámán lép be lábassal a kezében és valami gőzölög benne.
-Üdv! Csak hogy felébredt. Ezt igya meg! Gyógyfüvekből készült leveske.
* Ha kérdezed a balesetedről, a következőt mondja:
-Odakint hideg volt. Néhány eltévedt vadász hozta be hozzám a barlangba. Megfagyott az ereiben a vér és teljesen elhalt. Hamarosan visszaér a fiam és levágjuk, csak a fejsze lent van a völgyben lévő kunyhóban.
De már ott van az idő, hogy bármikor megérkezhet.


A karakter dala:

https://www.youtube.com/watch?v=lyejohCId7A

"A Sötétben születtem,
mégis világos lettem.
Az Életben én sok jót
és rosszat is tettem."
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar
Lashrael Laralytha
Hozzászólások száma :

718
Join date :

2017. Jun. 27.


TémanyitásTárgy: Re: A Halál után   Pént. Márc. 16, 2018 5:58 am

Kellemes meleg fogadja őt, ahogyan egyre inkább felerősödik tudata, és lassan visszatér az eszméletlenségből. Hirtelen eszébe sem jut a korábbi hideg, a fagyoskodás, a tavon történt szenvedések, az élőholt... Még maga a pokol sem, amit megjártak társával, mi több, a bánya is olyan messzinek látszik jelenleg, meg nem történtnek. Minden olyan békésnek tűnik most ebben a kellemes levegőben, amit gyógynövények illata tesz különlegessé, és képtelen nem otthonosan és biztonságban érezni magát.
- Viridiel... - motyogja halkan, és egy halvány mosoly kúszik ajkaira, félálomban látva a férfit, és megesküdne rá, hogy érzi az illatát a közelében. Álmoskásan nyitja ki a szemét, egyelőre homályos látásával kutakodva a futár után, azonban nem találja őt csalódására, ugyanakkor abba a hitbe ringatja magát, hogy bizonyára a környéken van. Mindenképpen így kell lennie, különben miért érezné ennyire élénken őt? Balját ösztönösen emeli, hogy megdörzsölje a szemeit, felkelve fekhelyéről, bután nézve körbe, nem kifejezetten értve, miként változott meg a zöldben gazdag környezet körülötte. Nem leli a növényeket, amiknek ittlétéről eddig biztos volt, és a tündelakokkal ellentétben furcsán barbár közegben találja magát, noha ez a számára nem nevezhető rossznak az őt körülvevő természetes anyagok miatt.
- Bőr és fa... Kő... - mormogja az orra alatt némán, próbálva megmozdítani jobbját, de az nem akar engedelmeskedni, csak húzódni, úgy elaludta, így hát ismét baljával dörzsöli meg szemeit ébresztésül, aztán hirtelen zúdul rá minden. Megáll a mozdulat közben, ahogyan újabb és újabb képek ugranak be, először a bányáról, arról a vérontásról, amit ott okozott, mikor Viridielt fehér hajjal látta meg, majd az elégetésük, amibe mélységesen beleborzong. Maga elé meredve játszódnak le az események bizonyos részletei, majd a pokol elevenedik meg előtte, amitől erőteljes zihálásba kezd, végül a fagy és az ott átélt veszteségek. Mindez megtörtént, mindez valóság, ami először hihetetlen, mégis valahol tudja: igaz. Minden egyes pillanat ugyan már a történelem része, de mindezek megváltoztatták őt akkor is, ha nem akarta.
Kétségbeesetten pillant fel, hogy párját keresse, akiről tudja már, biztosan nem tartózkodik itt, mert akkor már megtalálta volna maga mellett. Ismét megpróbálja megmozdítani jobbját, hogy felkeljen, hiszen mostanra már ki kellett volna zsibbadnia, ám makacsul ragaszkodik a mozdulatlansághoz, mire belé mar a fagyos rémület.
Valami történt. Valami egyértelműen történt, és ez semmi jóval nem kecsegtet.
Alig mer az irányába nézni, de lassú mozdulattal felé fordítja a fejét, lélekben reszketve tekintve maga mellé, ahol valamiféle fekete szörnyűséget talál a karja formájában. Hatalmasra nyílt szemekkel bámulja elborzadva a tagot, elmondhatatlan iszonyatot és rémületet érezve. Levegőt is elfelejt venni és még a szíve is kihagy egy ütemet, annyira sokkolja a látvány, hitetlenül figyel meg minden egyes millimétert, és mérhetetlenül örülne annak, ha közölnék vele, ez csak egy vicc. A vékony, hosszúkás ujjak sötét mozdulatlanságban várakoznak valamire, ami balsejtelemmel tölti el, puha tenyerét már nem látja olyan puhának, gyenge karja pedig taszító és undorító a magára öltött szín és egyéb, apró elváltozások miatt. Hogy fogja Viridielt így megölelni, az arcát közrefogni, mindkét kezét finoman tartani? Vagy inkább... Viridiel meg fogja-e egyáltalán ölelni, ha ezt látja? Na meg mi történt vele? Miért nem mozdul? Miért ilyen a színe? Hova lett a rendes keze? Ennek valami viccnek kell lennie, valami rossz álomnak. Ez nem lehet a valóság, biztosan még alszik, biztosan mély álomban van, talán még az orkok cipelik őt arra a meleg helyre, igen, biztosan...
Lelkét őrlően szajkóznak benne a gondolatok, rikoltoznak és sikoltoznak megállíthatatlanul, próbálva mindenféle mentegető érvet kitalálni, amivel csillapítják kiboruláshoz közeli állapotát. Torka összeszorul, légzése egyre csak hangosodik, néha halkan nyöszörög is, miközben tudatosítja a tényt: talán végleg elveszítette egy karját. De nem is csinált semmit, nem mérgezték meg, nem ért hozzá semmi, ami elátkozhatta volna, nem volt olyan közegben, ami ezt kiválthatta volna... Vagy esetleg Természet Anya cselekedeteinek megkérdőjelezése miatt lenne? Büntetésként kapná ezt? Ugye nem...?
Hogy fog így fára mászni? Miként lesz képes ismét határtalanul élvezni a természet adta lehetőségeket? Mi lesz így vele? Nem akar egyetlen karral mások előtt megjelenni, nem akarja, hogy feltűnő legyen, márpedig így az lesz. Mindenki nézni fogja őt, minden egyes szempár rá fog szegeződni, és már előre retteg az ott tapasztalható lenézéstől, ami már nemcsak feltételezett félvérsége miatt történik, hanem azért, mert nyomorékká vált. Nem bírja elviselni ezt a nyomást, és főleg nem a gondolatot, hogy Viridiel mit fog reagálni, ha meglátja. Nem meri elképzelni, mert szörnyen fél attól, hogy ez lesz az oka arra, hogy ellökje magától, hiszen... Mi van akkor, ha már így nem akar vele lenni? Mi van akkor, ha ez már neki sok? Ha már nem előnyös és jó partnerként gondol majd rá, hanem hátráltató teherként? Mi van akkor, ha csak az eddigi megjelenése miatt szeretett bele? Lehetséges lenne az a fajta szerelem ennyi áldozat megtételével? Megérné neki...?
Kétségbeesett káoszba fulladnak gondolatai, ahogy egyik mondat cikázik a másik után összefüggéstelenül, néha kegyetlenül félbeszakítva egy-egy megjegyzést, hogy egy új kerüljön a helyébe. Nyugtalan, és fogalma sincs, mit csinálna legszívesebben - talán gyomron szúrná magát vagy elvágná a saját torkát. Nem élhet így, nem létezik, hogy ezt kell átélnie, nem lehetséges, ez így nem igazságos, ez így...
- Viridiel mit fog szólni...? - suttogja, ismét visszatérve erre, hiszen ez a legfontosabb a számára. Tőle függ a lelki épsége, lényegében felelőtlenül átadta a férfinak a saját életét, megbízik benne, támaszkodik rá, és nem bírná ki az elveszítését, inkább akkor elpusztul. Valamit tennie kell, hogy ez ne látszódjon, valamilyen megoldásnak lennie kell arra, hogy visszakapja a karját teljes épségében, hiszen ez csak egy sötételf átok lehet, nem?
Lassan megrázza a fejét, ugyanis valahol tudja, hogy ez nem átok, hanem a kegyetlen valóság, és azzal is tisztában van, minek kell lennie a következő lépésnek, de elkergeti a gondolatot, mielőtt beleőrülne.
Ebbe bele fog halni, nem lesz olyan szerencséje, hogy a futár ezek után is mellette legyen. Erre nincs esély, itt a vége, ennyi volt a boldog időnek, mely kegyetlenül rövidnek bizonyult, de legalább végleg vége lesz. Végső soron a bánya előtt úgyis ezt akarta elérni, nem igaz? Kegyetlen ez az élet, kegyetlen, hogy akkor, mikor kéne, nem sikerülnek a tervek, ám mikor a legkevésbé sem hiányzik, beteljesülnek a korábbi vágyak, melyek kíméletlenül sújtanak le, tönkretéve mindent.
Baljával idegesen és reszketegen kap csizmájához, hogy elővegye a régi tőrt, amit még a jég meglékelésénél talált magánál. Nem érdekli őt, mennyire éles, mennyi fájdalommal fog járni, mire saját kezűleg vet véget az életének, az már nem számít, ám mielőtt ujjai közé csúsztathatná a fegyvert, valaki belép. Ijedten kapja fel a fejét, megmerevedve pár pillanatra, majd összébb húzódik, tekintetében mély félelem lapul, és ha tehetné, menekülne messzire. Sarokba szorított vadnak érzi magát, egy esetlen őznek, akinek már nem jutott lehetősége a menekülésre, de még a védekezésre vagy a kétségbeesett küzdelemre sincs esélye és ereje. Alaposan megvizsgálja a sámánt, minden egyes arcrezdülését látni akarja, amiből kitalálhatja, áruló-e, meg akarja-e mérgezni, vagy bármi más, noha ez badarság, hiszen ha akarta volna, már megölhette volna álmában is.
Idegesen és feszélyezetten néz a levesre, és csupán hosszú másodpercek vonakodása után fogadja el a tálat. Először emelné mindkét kezét, hogy elvegye tőle, ám fájdalmasan hasít bele újonnan a tudat, hogy nem használhatja már többet jobbját, így baljával meg is áll egy pillanatra a mozdulat közben, végül visszahúzza. Elpillant oldalra, majd megbénult karjára, aztán félve emeli tekintetét az idegenre.
- Mi... történt...? - teszi fel ugyanolyan rettegéssel a kérdést, reménykedve egy elviselhető válaszban, ám ezt közelről sem kapja meg.
Ahogyan a sámán beszélni kezd, eleinte csak bólogat - még valamennyire emlékszik, hogy találkozott pár személlyel a kinti hidegben, aztán minden bizonnyal elájult, ahonnan a dolgok érdekesebben alakultak. Kíváncsi, ám hamar megbánja, hogy az, hiszen az ork természetesen és mindenféle részvét nélkül közli a történteket és a következményeket: megfagyott és elhalt. Fülében csengenek a lesújtó szavak, amiket alig akar elhinni, ajkai elválnak egymástól, vonásai meggyötörtté válnak, majd hitetlenül rázni kezdi a fejét, belül kiáltva: ez nem alakulhatott így, ez nem létezik. Mégis hogy lenne ez lehetséges? Miként? Pont vele? Miért vele? Miért? Mi lesz ennek az előnye? Miért kell ezen is keresztülmennie?
Nem tudná eldönteni, hogy kiváltképp dühös vagy csalódott, de mindenképp sírni szeretne hisztérikusan, kiabálni és átkozódni, saját nyomorúságát kiheverni. Keserűséget vél felfedezni magában, mérhetetlenül nagyot, félelmet és tiltakozást, és ez utóbbi hamar felszínre is kerül.
- Nem... - suttogja. - Nem... - hangzik erősebben. - NEM TEHETITEK EZT VELEM! - ragadja meg jobbját baljával, védelmezőn ölébe téve a teljesen érzéketlen tagot, aminek már semmi hasznát nem fogja venni, annyira húzódva hátra, amennyire csak lehet, könnyeivel küszködve. - Nem vághatják le csak úgy, NEM! - zihálja haragos elkeseredettséggel, nem akarva elfogadni a tényt, hogy idáig fajultak az események. - Csak van rá valami megoldás, csak meg lehet oldani másképp is... Biztosan van rá mód, hogy újra használhassam - hadarja elszoruló torokkal és elvékonyodó hanggal, kapaszkodva a lehetetlenbe, ugyanis nem akarja az elsőre jóra forduló életét nyomban a háta mögött hagyni. Még szerette volna élvezni egy kicsit, még szeretett volna örömteli perceket eltölteni Viridiellel a fák és dús lombok közt, hallgatva a madarakat és a természet halk zörejeit. Bármit megadna, hogy ez teljesülhessen, de így... Levágott karral... Mire fog menni? Nem fog kelleni senkinek, már tényleg senkinek, még a bordélyházban sem fognak úgy nézni rá, mintha fontos lenne valaki számára.
Teljesen egyedül fog maradni.
- Tudom már, csak használnom kell a képességeim, és... - emeli balját hirtelen ötlettől vezérelve, teljes pánikban, hogy a gyógyítást alkalmazhassa végső kapaszkodóként, ám ha nem sikerült, akkor kényszeredett mosollyal folytatja: - Menni fog, menni fog, minden rendben lesz. Viridiel biztos hamarosan megérkezik, ő is segít majd nekem, minden rendben lesz... - mondogatja, folytatva a próbálgatást, képtelennek bizonyulva a belenyugvásra, újra és újra nekiugorva a kísérletezésnek, melyek bizonyára újabb és újabb kudarcba fulladnak. - Esetleg egy ezüsthajú elf futár nem járt a környéken? - néz reménykedve társaságára, és biztos benne, hogy egy megőrült alakéhoz hasonlít jelenleg az ábrázata azzal az érzelemkavalkáddal, ami kiül rá: igyekszik boldognak tűnni, de hatalmas keserűség olvasható le róla, zokog és ragyog, nyughatatlanul nyújtózva a már elérhetetlen jó felé.


"Don't worry about me, I'll be fine. Just don't look into my eyes."
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar
Uráldur
Hozzászólások száma :

5926
Join date :

2014. Nov. 28.


TémanyitásTárgy: Re: A Halál után   Vas. Márc. 18, 2018 9:34 am

Ahogy elmondja az ork a történteket, Lazy hevesen tiltakozni kezd. Már előtte is az járt a fejébe, amióta észre vette az elrothadt karját, hogy Viridielt elveszitheti, ha nem lesz fiatal... vagyis ha nem lesz gyönyörű újbóli találkozásuk idejére. És elkeseredetten próbálja gyógyítgatni a már elhalt szöveteket.
Az erdei elfek gyógyító mágiája csodákra képes. Néha a legreménytelenebb helyzetben is tud adni annyi regenerációs képességet, hogy a vérző sebek hamarabb összeforrnak, gyógyíthatatlan betegek kerülnek fölé az őket emésztő kórnak.
Ám ezúttal sem történik semmi látványos. Viszont főszereplőnk érzi, hogy nem sikerült. A fény nem jelenik meg a keze körül és nem érzi a meleget. Mintha csak egy festő ecsetét árulná el a látott kép meghamisításán, semmit nem érez jobb karja felől, csupán látja a természetellenes megjelenését.
-Ha nem vágjuk le, tovább terjed. -ingatja a fejét a sámán- Lenne rá mód, de ahhoz nincs meg a sárkányok gyümölcse. Kockázatos, mert ha nem találok időben, akkor egész tested elporlad.
* Még negyed órátok van, mire megérkezik a fia és erővel fognak le, hogy levághassa az üszkös testrészt.


A karakter dala:

https://www.youtube.com/watch?v=lyejohCId7A

"A Sötétben születtem,
mégis világos lettem.
Az Életben én sok jót
és rosszat is tettem."
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar
Lashrael Laralytha
Hozzászólások száma :

718
Join date :

2017. Jun. 27.


TémanyitásTárgy: Re: A Halál után   Vas. Márc. 18, 2018 3:25 pm

Nem érti, miért nem működik a gyógyítás, és egyre kétségbeesettebben próbálkozik újra és újra, ám az eredmény változatlan sikertelenséggel zárul minduntalan. Nem akarja elhinni, hogy ez megtörténik vele, nem akarja elfogadni, hogy mágiája, amire eddig ennyire támaszkodott, most cserben hagyja és elárulja - soha nem történt még ilyen, és emiatt a pánik csak fokozódik. Lehetséges, hogy ingatag és bizonytalan lelkiállapota miatt nem képes erejének előhozására, esetleg azért, mert valahol ő is tudja, hogy ezt képtelenség meggyógyítani, legyen bármilyen és bármekkora hatalma - a halott szövetek már nem gyógyulnak meg. Azok már nem képesek a regenerálódásra, elvégre elpusztultak, és ez ugyanaz, mintha egy holtat akarna visszahozni az élők közé mondjuk arról a jeges-vizes helyről. Semmi többről nincs szó, csupán az elveszett visszahozásáról, aminek megvalósítása a lehetetlennel egyenlő, persze ha hisz a legendákban és a tündérfátyol különlegességében, reménykedhetne, de annak virágzása is hol van még?
A sámán a kérdését teljes mértékben figyelmen kívül hagyja, mintha ezzel csak azt akarná mondani, hogy ne bolondozzon, senki sem jár ezen a vidéken. Miért is hitte, hogy Viridiel a környéken lesz? Bizonyára azt sem tudja, merre tartózkodik, így hiába is vágyódik, hiába képzeli el élethűen, ahogy ő is belép, csitítgatja és vigasztalja, ennek az ideje nem most fog eljönni, majd később, amikor már...
... nem lesz meg egy karja...
... látni akarja még majd úgy? Nem merné megkockáztatni így a találkozást, nem akar szembesülni az elutasítással, gyötrőn fél tőle, viszont másképp nem derülhet ki az ellenkezője sem, mindemellett örök félelemben sem maradhat. Ha tetszik, ha nem, látniuk kell egymást.
Megtörten figyeli az orkot, miközben magyaráz, és az egészbe kellemetlenül beleremeg a gyomra; összeszorul és megfeszül, ahogyan elképzeli az "egyszerűbb" gyógyításnak a menetét. Valahogy még egész testének porladása is vonzóbbnak tűnik mellette, túl fájdalmasnak ígérkezik a csonkolás annak ellenére is, hogy karja teljes mértékben érzéketlen. Nem akarja, egyáltalán nem, viszont menekülni sem tud, hiszen merre? Nem tudja, hol van pontosan a kijárat, azt se tudja, merre tartózkodik, ennélfogva Awyrist se találná meg olyan egyszerűen - még a végén a sötételfek karjaiban kötne ki, amit már ugyanúgy elkerülne most, hogy Viridiellel ilyen szoros lett a kapcsolata. A sárkánygyümölcs megtalálása meg eleve kihívás lehet, hiszen tél van legjobb tudomása szerint, és nem valószínű, hogy ilyen hidegben kivirágozna és termést hozna, csak elfagyna, mint a karja.
Akaratlanul is menekülőútvonalakat keres, lehetőségeket, amint kijuthat, és ha sikeresen megszökött, megpróbálja felvenni Viridiellel a kapcsolatot, hátha ő tud segíteni, hátha ha találkoznak valahol, bárhol, akkor meg tudják oldani másképp, és az elkövetkezendő negyedóra pontosan ezzel telik a számára. Sarokba szorított vadként vizsgálódik, a leveshez hozzá sem nyúl, minden zajra ugrik és odakapja a tekintetét, rettegve a forrásától és annak megjelenésétől. Ennél rosszabb már nem is lehet - még életében nem félt ennyire, mióta elkezdett vándorolni annak reményében, hogy megtalálja a gyermekét. Most azonban... Kegyetlenül marja őt a vágy, hogy biztonságos karok közt lehessen, hogy azt hallhassa, minden rendben lesz, nincs semmi baj, együtt megoldják. Nagyon hiányzik ez neki, noha a pokolban épp eleget mondhatták egymásnak, hogy megutálják a környezetük és az átélt szenvedések miatt, mégis szeretné, ha ezt mondanák neki.
Egy örökkévalóságnak tűnik, mire a másik ork megérkezik. Amennyire tud, még inkább hátrébb húzódik. Közeledését fenyegetőnek érzékeli annak ellenére is, hogy segíteni próbál neki, ám tagja elvesztésének gondolata vak pánikba űzi, ahol egyedül van a világ ellen, ő az áldozat, őt bántják és kínozzák indokolatlanul. Képtelen összefüggéseket találni az események közt, elfelejti azt, ami alapján eddig élt, a logikus ösvény ködössé válik, és már csak az érzéseire képes hallgatni, azok vezetik őt erőteljesen. Reszkető karjával ügyetlenül ugyan, de előkapja a tőrt, amit még a befagyott tavon talált magánál, azt tartja remegve hol egyikük, hol másikuk irányába. Roppantmód bizonytalan, ez testtartásán és ábrázatán is látszik, nem beszélve egyre homályosodó látásáról és vizesedő tekintetétől.
- Nem vághatjátok le... - rázza meg a fejét, alig bírva kiejteni a szavakat, útjára engedve néhány könnycseppet.
A patthelyzet nem tart sokáig, ugyanis mikor a sámán kikerül a látószögéből, könnyedén kaphatja el őt csuklójánál, a fegyvert pedig nemes egyszerűséggel csavarhatja ki ujjai közül. Nehezen engedi el, nyöszörög is, a küzdelem ezen formájának köszönhető fájdalom legyűrésére pedig erősen ajkára harap, makacsul ragaszkodva az általa hitt túlélés érdekében a pengéhez. A tőr egy ideig az ő markában van biztosan, aztán a sámán kegyetlenül megnyomja az egyik legérzékenyebb ponton alkarját a csuklója alatt, és a hirtelen érkező kín miatt kiáltva engedi el a tárgyat, mely fémesen koppan a földön. Innentől már csak a hátrálás van, a "nem" folytonos és hangos üvöltése, ám elvakoltsága miatt ellenségeinek nézett alakok gyorsabbnak bizonyulnak nála. Nem nehéz felvenni a tempóját, elvégre négykézláb próbálna  menekülni a reszketéstől egyébként is igencsak lassan, azonban mivel egyik tagja egyáltalán nem mozdul, hanem mindössze hátráltató tényezőként függ rajta, gyakran a hátára esik. Fordul és gördül, mikor ez megtörténik, úgy igyekezve el, de hamarosan a hátát keményen lenyomják, mire a levegő is kiszorul a tüdejéből, mikor mellkasa durván találkozik a talajjal.
- NEM! NEM AKAROM! - rángatózik annyira, amennyire lehetséges, és fájdalmas látni, hogy a kar, amit annyira megmozdítana, tehetetlenül fekszik a földön, mi több, még csak lefogni sem kell. Ez a legrosszabb benne: hiába akarja, nem cselekszik, és még csak szorongatásra sincs szükség, hogy képesek legyenek őt legyűrni. Gyűlöli ezt a tehetetlenséget, annyira változtatna ezen már mióta, de újra és újra beleesik ebbe a helyzetbe. A bordélyházban is Délosban, aztán a bányában... Miért nem tud rajta változtatni?
Még az orkok talán váltanak egy szemkontaktust, mielőtt a sámán fia meglendítené a fejszéjét, nem tudhatja. Ő csak vergődik, próbálva kiszabadulni a lenyomó erő alól, képtelennek bizonyulva megadni magát, még ha mostanra az is lenne a legésszerűbb megoldás. Nem akarja feladni és nem is fogja, hiszen miért tenné? Van mit veszítenie, van miért küzdenie, van, mi előrevigye, van kiért óvatosnak lennie. Nem engedheti meg, hogy itt és most minden megváltozzon kedvese tudta nélkül, akinek hollétéről fogalma sincsen. Az üzengetésüket figyelembe véve biztosan távol, hiszen viszonylag hosszú idő telt el, mire egy-egy szóváltás megtörtént, aztán lehet, ő is bajba keveredett, ami miatt képtelen volt azonnali válaszadásra.
Rémült tekintettel figyeli, ahogyan a fejszét megemeli a fiatalabb.
- Nem... Nem, nem, nem, NEM! - kezdi először halkan, aztán kitör belőle, mikor a penge átszakítja a bőrt, a rothadó húst és eltöri a csontot is. Egy rövid pillanatig belé fagy a sikoltás, és ha fájdalmat ugyan nem érez az elhalt szövetek miatt, a látvány ugyanolyan kiborító, így a döbbenetet követően hangos üvöltésbe kezd, még nagyobb erőfeszítést megtéve, hogy kiszabaduljon a fogságból. A kiáltása hamarosan hangos zokogásba fullad, a könnyek gyorsan szaladnak végig arcán, hitetlenül figyelve a fekete végtagot, ami már nem az övé. Állapota csillapodik, ahogy erőt vesz rajta a beletörődés és belenyugvás, és nemsokára csendesen folytatja a sírást, teljesen magába zuhanva. Fogalma sincs, mit gondoljon, mintha a fejében lévő káosz hirtelen megszűnt volna létezni, akkora a csend - de ez nem az a fajta némaság, amit Viridiel társaságában tapasztalt, ez vérfagyasztó, hideg és kellemetlen; az elveszettség csendje ez, az elzárkózásé és az önmegadásé.
Még elképzeli, ahogy megmozdítja jobbját, amitől még jobban belé hasít a fájdalom és csak még inkább összeszorul a torka. Bizonyára az orkok már nem találják értelmét annak, hogy lefogják, így ha elengedik, lassan ül fel, görnyedt háttal mered maga elé, tapogatva az eltávolított kar helyét, néha arcát megtörölve. Vállai reszketnek a zokogástól, mely közben csendesen nyöszörög, és talán egy órának is el kell telnie ahhoz, hogy ezen kívül más mozdulatot is megtegyen: ügyetlenül behúzódik egy saroknak vélt helyre, ahol összekuporodva folytatja tovább a sírást semmibe révedő tekintettel. Ha karját időközben nem vitték el, akkor azt is szorongatja, és nem érdekli őt, mennyire undorító vagy taszító - az övé. Eleinte ebben az esetben biztos nem adja oda, ám ahogy telik az idő, és egyre mélyebbre kerül saját kétségbeesésében és reménytelenségében, egyre kevésbé vesz tudomást a külvilág felől, így jóformán észre sem veszi, ha valamelyikük gyengén tartó ujjai közül kivette. Kommunikálásra nem képes, és habár már nem könnyezik, a szemei továbbra is arról árulkodnak, hogy belül borzasztóan szenved és továbbra is zokog. Nem vágyik társaságra, nem akar enni, nem szeretne semmit sem csinálni, csak a saját, gyötrelem szülte masszájában lenni, semmire sem reagálni, csak lenni és nem lenni egyszerre, fájón ábrándozva egy másik, boldog élet után, amit soha nem kapott meg, és bizonyára nem is fog.


"Don't worry about me, I'll be fine. Just don't look into my eyes."
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar
Uráldur
Hozzászólások száma :

5926
Join date :

2014. Nov. 28.


TémanyitásTárgy: Re: A Halál után   Szer. Márc. 21, 2018 4:04 am

Az öreg agyaras megértően néz feléd, miközben a szobában matat. És várja gyermeke visszatértét. Ám a kétségbeesésed a legkisebb mértékben sem rendíti meg az elkövetkezendőt figyelembe véve.
Végül megérkezik a másik és az idős csak megértően rázza enyhén a fejét.
-Muszáj.
* Nem jelentettél a két férfinak komoly akadályt, hogy lefogjanak és hamarosan föléd és a fiatal feje fölé tornyosul a fejsze, hogy lesújtson rád. A kar levágása után könnyen kiszabadulsz a fogságból, hiszen nem is akarnak tovább a földre kényszeríteni. A sámán még segít is neked felállni.
-Ki kell égetni a maradékot. -mondja csendesen a zokogásod közben.
* Amikor elképzeled, hogy megmozdítod a karodat, az mintha tényleg fél arasznyit megmozdult volna könyöknél összébb hajolva. Talán csak olyan ez, mint a halott bogarak vergődése még egy darabig, hiába nyomjuk össze őket újra meg újra. Talán csak a képzeleted játszik veled. A tetoválás pedig felfénylik hirtelen és kihuny úgy, hogy valahol lelked mélyén érzed, ez volt az utolsó energia benne. És ettől a pillanattól kezdve már nem is látod olyan élesen elkülönülőnek a fekete karon.
Nem sietik el, így az izzó fémet már valószínűleg a teljes bezárkózásod közben hajtják végre. És mikor visszatérsz az életbe a saját kis világodból ők odakint a tűz körül ülnek. Beszélgetnek, de mikor te kilépsz a sátorszerű helyről, abba hagyják.
Jól látható, miért volt ébredésedkor bőr, fa és kő. Egy tágas barlang falánál szinte "elfüggönyözték" azt a helyet, ahol eddig az események történtek. Odakint még mindig hó borítja a tájat. Nem tudni hová lett a karod.
-Jól vagy?


A karakter dala:

https://www.youtube.com/watch?v=lyejohCId7A

"A Sötétben születtem,
mégis világos lettem.
Az Életben én sok jót
és rosszat is tettem."
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar
Lashrael Laralytha
Hozzászólások száma :

718
Join date :

2017. Jun. 27.


TémanyitásTárgy: Re: A Halál után   Szer. Márc. 21, 2018 7:50 pm

Nem akar felállni, de ha meg is tenné, bizonyára hamarosan ismét a földre rogyna a testét kínzó erős reszketéstől. Egyszerűen képtelen lenne megmaradni a két lábán, főleg az után, hogy keze gondolatát követően megmozdulni látszik, valamint a tetoválás is fényesebbé válik. Összeszorul a szíve ettől, keserű kétségbeeséssel és csalódással figyeli, amíg a világosság kihuny, majd lassan lehajtja a fejét, észre sem véve a könnyek sűrűsödését. Túl fájdalmas ez az egész, annyira rossz elveszíteni valamit, ami eddig végig vele volt, végig segítette, érzett vele, tapintott, és hiányozni fog ezeknek az érzéseknek a kavalkádja. Még benne van, hogy képes mozgatni jobbját, és bizonyára ez sokáig ott is lesz; biztos benne, hogy hosszú ideig majd a jobbjával akar nyúlni dolgokért, azzal kezdene fára mászni, azzal kapaszkodna az ágakba, de mindez már nem lesz. Mégis hogyan fog egyensúlyozni így a magasban? Teljesen más életvitelre lesz szüksége, ami annyira lehetetlen megvalósításnak tűnik... Nem beszélve a képességéről, amit még Természet Anya ajándékozhatott neki a délosi kalandjuk után.
A tudat, hogy többet nem fogja tudni felvenni a sötételf alakot, valahol marja. Mintha nem érdemelte volna ki ezt az erőt, és ezt valahol megérti, hiszen veszélybe sodorta vele Viridielt, mi több, meg is haltak miatta. Túl kapzsi lett, túl sokat akart, túl gyorsan szeretett volna cselekedni, túlságosan felbátorodott attól, hogy akár ennek a romlottnak vélt faj tagjai közé merészkedhet anélkül, hogy bárki is észrevenné a különbséget. Annyira jó lett volna ezt használva csillapítani a világ káoszán, annyira szerette volna, de...
Felelőtlenül használta. Túlzásokba esett. Nem gondolkodott, csak tett, noha akkor még a céljai közt szerepelt egy gyors bukás is, hogy ne kelljen többet szenvednie. Megéri vajon? Megéri kínlódni, újabb és újabb fájdalmakat elviselni? Csak mert egyre inkább az az érzése, hogy amit Természet Anya megad neki, rövid időn belül el is veszi tőle... Mintha rajta élné ki szeszélyes és kegyetlen vágyait, mintha rajta akarna levezetni valamit - esetleg mindenki feszültségét? Maga se tudná megmondani, de tudja jól, hogy újra és újra a porba tiporja őt az istenség kiszámíthatatlan tetteivel. Mintha unná az örömöt, amit fakaszt benne a tény, hogy tehet valamit, hogy biztonságban érezheti magát, hogy nem kell félnie az önzetlen szeretettől és szerelemtől...
Nem érti, milyen sorsot szántak neki. Nem érti, mit miért tesz az istennő, milyen útra akarja terelni őt, túlságosan kifürkészhetetlennek bizonyul ez most a számára, és csak reménykedik abban, hogy később megmagyarázódik, mint ahogyan minden. Elvégre… Mindennek oka van, nem igaz?
Lehet, csak a játékszere vagyok... - bukkan fel a gondolat, miközben egy képzeletbeli gubó egyre vastagabban fonódik köré, láthatatlanná téve a külvilágot és külső hatásokat a számára. Lehet, a pokolból is csak azért mentett ki... Nem enged meghalni, nem engedi, hogy ezt tegyem magammal, mert... Ennyire jó lenne nézni, ahogy szenvedek? Ennyire élvezetes lenne a kétségbeesésem?
Nem érzékeli a forróságot, ami az elrohadt tag megmaradt részeinek eltüntetésére szolgál. Ha fáj, bizonyára felszisszen, de ez már jócskán kívül esik a felfogásán, így észre sem veszi a körülötte lévő mozgolódást. Magában gondolkodik, vágyódva a töretlen boldogságra, elképzelve, milyen is lenne, ha egy összetartó, békés családja lenne, és a sok sírás után mintha ez egy halvány mosolyba fordítaná ajkait. Látja maga előtt élénken és tisztán az egészet, érzi bőrén a napsütés melegségét, orrában a fű illatát, hallja a madarak vidám csivitelését... Megjelenik előtte a gyermek, akit mindig is meg akart találni, fülében cseng örömteli kacagása, élvezi széles vigyorgásának látványát - szereti azt a békességet, ami körülöleli itt, kiszakítva őt a fájdalmas mindennapok közül. Ennek kéne az igaznak lennie, ennek a jelennek, ennek a boldogságnak, nem a soha véget nem érő szenvedéseknek... Ebben akar élni, itt akar lenni, örülni akar végre a létezésnek, és itt ezt megteheti. Végre nem úgy kell akkor gondolni az életre, mint egy megpróbáltatásokkal teli szörnyűségre, ami csak és kizárólag keserűséget okoz, hanem ebben a felhőtlen gondtalanságban tartózkodhat akár örökké is. Milyen megnyugtató…
…vajon a haldoklók is ugyanezt tapasztalják…?
Ahogy maga mögül lépéseket hall, hátrafordul, de nem tudja a férfi megjelenését kinek tulajdonítani, hiába van hozzá közel. Nem ismeri fel a torzuló, mégis valahol ismerős vonásaiból őt, de mindez nem is zavarja - örömmel tölti el, hogy láthatja, hogy maga mellett tudhatja. Nem számít neki ez addig, amíg biztonságban érzi magát a társaságában, amíg hű társa marad, és ez jól is van így. Jó lesz minden.
Jó minden.
Hosszú óráknak tűnik, amíg elnézik a gyerek játszadozását a mezőn, majd a férfi átkarolja, ő pedig előszeretettel bújik hozzá, mélyen magába szívva az illatát, ami furcsa, enyhén kavargó érzést hagy maga után. Kényelmesen elhelyezkedik, jobbját mellkasára teszi, és észre sem veszi, hogy nem érzékeli a mellette lévő személy szívének dobogását, elég, hogy lélegezni hallja, hogy meleg a bőre, és érzi magán kissé mohó pillantását.
Az ismeretlen ismerős gyengéden simítja orcáját a homlokához, mire felnéz, hogy édes csókot kapjon tőle, mint már azt számtalanszor korábban. Tudja, valahol emlékszik rá, hogy nem ez az első alkalom, amikor ilyen finoman, ennyire érzékien ér hozzá, óvatosan, mintha csak félne attól, hogy már egy ilyen gesztustól is képes lenne összetörni. Mindig is szerette a törődés ezen formáját megkapni tőle talán azért is, mert sosem nézte volna ki belőle ezt a fajta kifinomultságot. Még ott van előtte a kép, hogy elsőre mennyire barbárnak tartotta a megjelenését, a viselkedését, majd kibontakozott valami egészen csodálatossá és hihetetlenné, amiről álmodni sem mert volna. Fogalma sincs, mikor kezdték el ennyire mélyen szeretni egymást, de nem bánta meg, egészen...
Hirtelen vér és félig megégett hús ízét érzi a szájában, amitől a felpezsdült hangulat nyomban elszáll. A férfi érintése hirtelen már nem olyan égető, mint ahogyan az eddig volt, hanem furcsán nedves, hideg és kellemetlen, a veszteség érzése pedig egyre inkább gyomrába mar valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva. Mintha tudna valamit, amiről nem akarna tudomást venni, aminek felismerését megtiltja elméje önmaga védelme érdekében, ám ezt a börtönt erővel feszíti szét, ahogyan kinyitja a szemeit, hogy megtudakolja a furcsa eseménysorok forrását.
Egy félig lemállott arcú személy felismerhetetlen vonásait figyelheti meg egyetlen szemgolyójával egyetemben kényelmetlen közelségből. Nyomban megmerevedik a látványtól, ám nem tartja sokáig megbéklyózva a félelem: ijedten hátrál ki a lehető leggyorsabban oszló karjai közül, szájában továbbra is érezve az undorító ízeket, rettegve ettől a torz szüleménytől, aki kedvesen mosolyog rá, nyúlva felé, hogy arcán szeretettel végigsimíthasson.
Megmaradt, vértől összecsomósodott vörös fürtjei kiváltképp ismerősek, mint ahogyan annak idején csábosan villogó, zöld tekintete is, valamint feltehetőleg erős vonásai és testfelépítése ugyancsak az emlékeiben él élénken, hamarosan felismerve teljes mértékben benne korábbi szerelmét, de valahogy egyáltalán nem döbben meg ettől. Leszegi pillantását, miközben az alak átöleli őt, kellemesen és védelmezőn szorítva magához, nem törődve az orrába férkőző égett bőr szagával és az undorító felülettel, mely hozzáér és tartja őt.
Nem viszonozza a gesztust, és nem azért, mert gusztustalannak találja. Nem érdekli őt a megjelenése, nem érdekli őt a külsőség, csak a tény, hogy valaha szerette, azonban csalódottá is tette mindez. Különösen korcs teremtmény lett emlékeiben abból a férfiból, akire valaha tökéletes példaként nézett, és nem tudná eldönteni, ő ragaszkodik-e hozzá, esetleg az emlékek őhozzá. Talán mindkettő egyszerre, de rá kell jönnie, hogy ez már nincs helyén. Már régen magára hagyta, soha nem jött vissza érte talán azért, mert pontosan így nézett ki néhány héttel a csatában való bukása után.
Ennek az eshetőségnek felmerülésekor megrándul a karja, hogy ölelésre emelje, némi gyásszal mégis viszonozva a kezek szorítását. Tagadhatatlanul hiányzik neki az az élmény, amit adott neki, és nem is hibáztatja magát emiatt, hiszen meglehetősen sok érzést kiváltott belőle a jelenléte. Hiányzik neki az a fajta mozgalmasság, amit biztosított neki, hiányzik az ismeretlensége, és valahol talán a tiltottság és titkosság édessége is, amire tapasztatlanul és naiv lányként vágyott, felelőtlenül kívánva aztán a kapcsolatuk ugyancsak tiltott gyümölcsét. Szép idők voltak azok, de kár, hogy csak voltak, vagyis... Tényleg sajnálja ezek elmúlását?
Mikor megérzi ruhájának rángatását, szinte már tudja, mire kell számítania.
Fájdalmasan hunyja be a szemét, mély levegőt vesz, majd az öleléstől némi küszködés után oldalra fordítja a fejét, és meg sem lepi, hogy gyermeke elevenen mozgó csontjait találja maga mellett. Keserűen emeli meg a balját, miközben jobbja foszlásnak indul, és gyengéden simít végig a sima koponyán, búcsúcsókot adva a tetejére, miután a férfi elengedte őt. Nem mond semmit, csak az üres szemgödröket kémleli fájdalmas szeretettel. Tudja, mi fog következni, hiszen ezt már régen meg kellett volna tennie. Már régen el kellett volna engednie mindezt, hogy képes legyen tiszta lappal indítani, csupán félt attól, hogy így tényleg céltalanná válik. Annyi bántalmazás érte, annyi keserűség és fájdalom… Annyit játszottak vele, annyiszor küldték padlóra, annyiszor állt fel mégis… Eddig a semmiért, azért, hogy közéjük tartozhasson, hogy az elhunytakat gyarapítsa, hogy valahol egy másik létben megtalálja mindazt, ami elveszett, nem is törődve azzal, mennyi lehetősége van még.
Szánalmas egy lény vagyok… - jegyzi meg keserűen magában, szinte már nevetve saját nyomorúságán, melyet most realizált igazán, ám szerencsére szívének legkedvesebbje felnyitotta a szemét. Célt adott neki, szenvedélyt és érzéseket, melyeket képtelen lenne tagadni vagy eldobni magától, annyira ragaszkodik mindehhez és mindezek elindítójához egyaránt.
Még végigsimít a felismerhetetlenségig sérült férfi arcán baljával, akiről mélyen szeretné hinni, hogy nem azért hagyta hátra, mert csupán kihasználni akarta. Szeretné, ha az emlékéhez boldogság fűződne, noha tovább is kell lépnie, hogy végre az élőkkel foglalkozzon, mely nevetségesen hangzik ez így a számára, ahogy eszébe jut, mit szajkózott Viridielnek: ne egy szellemmel törődjön, hanem azokkal, akik élnek… Milyen ironikus fordulat! Saját okoskodásának és filozófiájának csapdájába esett, ami valahol megmosolyogtatja őt.
A férfi zöld tekintetét kémleli, amíg teste oszlásnak indul, ám még mielőtt hamvait a képzeletbeli szél elvinné messzire, el a gonosz élményektől, melyek minduntalan kísértik őt, homlokát homlokának érinti. Ruháján a szorítás is gyengülni kezd, és még pont mintha látná, ahogyan a csontkéz intésre emeli a kezét, melytől halványan elmosolyodik pár pillanatra.
Amint eltűnnek, a tájék kifakul, ő pedig maga elé meredve görnyed ültében, lassan, gyenge mozdulattal lökve el magát a faltól, aminek támaszkodott ennek az egész tévképzetnek az elején. Balját emeli, hogy kicsomózza a még mindig nyakában lévő, megviselt, nem egy helyen szakadt inget, amit még Viridieltől kapott és követelt Délos után. Arcához emeli, dédelgeti egy darabig, keresve még benne igazi tulajdonosa illatát, elképzelve, hogy jobbjával is végigsimít a szöveten, csak arra gondolva, élete legnagyobb áldását és átkát kapta meg egyszerre a férfi személyében, aki titokban és észrevétlenül elrabolta a szívét és gondolatait, melyért talán egy örökkévalóságig utálni fogja.
Ügyetlenül bújik bele a ruhába, amit hosszas esetlenkedés után sikerül csak összegombolnia, kifejezetten örülve annak, hogy nem csomózta ki még a bányába térésük elején. Boldog annak az ölelésnek az emlékétől, boldog a tudattól, hogy mindketten élnek, noha nem venné jó néven, ha Viridielnek is ilyen küzdelmes lenne az útja. Reménykedik benne, hogy az övé jóval zökkenőmentesebben alakul, és talán… Talán nem fogja őt ellökni magától, ha meglátja. Talán nem az lesz az első gondolata, hogy már csak egy hátrány, semmi több, de ha mégis… Akkor elfogadja. Mi mást tehetne? Ismerhetné őt, tudhatná, miként fog reagálni, hiszen annyira hasonlóak, annyi mindenben egyeznek, de a belső bizonytalanság jóval erősebbnek bizonyul a másikban való hiténél – sajnálatos módon, ugyanakkor nem tud segíteni ezen egyelőre. Majd alakul, mint ahogyan a bizalmuk kiépülése is fokozatosan. Nem reménytelen, már csak azért sem, hiszen annak ellenére, mennyire tartózkodott, mennyire távol akart maradni, mégis a lehető legközelebb kerültek egymáshoz a futárral, viszont ha ez lerombolódik a külső megcsúfulás miatt, nem tartott volna sokáig egyébként se. Nincs miért gyötrődnie, noha fogalma sincs még, miként fog megbirkózni az esetleges elutasítással. Harcossá így soha többé nem válhat, még kiszolgáltatottabb lett ezzel a veszteséggel, amit már csak azért is képes elfogadni, mivel megérdemelte - bőven kijárt neki a büntetés kétségbeeséstől és reménytelenségtől vezérelt tetteiért.
Ha a gyógynövényekből készült leves még valahol odabent van, akkor azt lassacskán kiissza a tálból, nem panaszkodva az esetlegesen kellemetlen mellékízek miatt, emésztgetve a különös gondolatmenetet, amit magában lejátszott, ami végbement ilyen módon. Furcsának találja az elfogadást és elengedést, amivel most szembesült, különösen üresnek érzi magát, valahol mégis megkönnyebbült. Már nem nehezedik az a hatalmas súly vállaira, ami eddig, és biztos benne, hogy az őt kísérő halottak nem fognak keseregni, ha magával törődik - ha Viridiellel foglalkozik, ha őt szereti. Ráér csatlakozni hozzájuk, ha a futár elutasította, az elképzelést pedig némi keserűséggel mosolyogja meg. Végső soron igaz, akkor ugyanoda jut, mint ahonnan indult, de ha ez bekövetkezik, legközelebb nem lesz olyan balga bolond, mint ezúttal volt.
Kissé imbolyogva indul a kijáratnak vélt rész irányába, szokva azt, hogy jobbja már nem leng teste mellett kényelmesen, csupán a könnyű ruha ujja az, ami némi késéssel követi őt. Balját megemeli, hogy a bőrt elemelje maga elől, kilépve pedig egy tágas barlangban találja magát, ami mellé nyomban megérzi a kinti hideget. Elrévedve figyeli a havas tájékot, maga előtt látva, ahogyan a helyet megközelíti a hírnök, persze ez csak képzelgésének egy kedves szüleménye.
A kérdésre hosszú másodpercekig nem válaszol, csupán a messzeségbe néz, és talán az orkok azt is hihetik, hogy megsüketült, mikor mélyebb levegőt vesz.
- Amíg nem nézel a szemeimbe… Addig elhiszed, ha azt mondom: jól vagyok – telepszik le melléjük, ha van hely, de nem veszi fel a szemkontaktust. – Nehéz lenne megfogalmazni az esetemben, mi most a jól lenni. Sem testileg, sem lelkileg nem érzem magam jól, de valahol mégis – tart egy kis szünetet. - Volt bőven időm gondolkodni és megküzdeni a rémképeim egy részével, és noha nagy volt az ár… - emeli kezét vállához, mely már nem folytatódik vékony karként. - … rájöttem pár dologra, amik miatt felesleges aggódni és amit el kell engednem, mert csak visszahúznak – fonná össze ujjait ösztönösen, ha még lenne jobbja, így csak némi csalódott meglepettséggel ugrik fel a szemöldöke, hogy balja nem találja a párját, végül elengedi; egyszerűen rákönyököl a térdére. – Hálás vagyok a segítségetekért és elnézést a problémásságomért – enged meg egy erőtlen mosolyt. – Elfogott a vak rémület és a gondolat, hogy esetleg egy ilyen kár befolyásolhatja bizonyos kapcsolataimat, de végső soron megérdemlem az összes veszteséget, mind a karom eltávolítását, mind pedig a kötelékeim elszakítását, ha ez utóbbira egyáltalán sor kerül. Ennek tudatában, ha nem is könnyű szívvel, de képes vagyok elfogadni az események alakulását, így ilyen szempontból igen, jól vagyok. Úgy érzem, szerencsésen visszataláltam arra az útra, amin elindultam, és bizonyára lesz egy nagyobb ok is arra, miért alakultak úgy a történések, ahogy – tekint a sámánra. - Ugyanakkor félek, hogy ismét megtörténik az a tragédia, amit mindig el akartam kerülni és meg akartam előzni - komorodik el, maga elé pillantva, borzasztóan félve attól, hogy Viridiel is rövid időn belül az őt kísértő holtak közé kerül. Meg kell védenie, sokkal jobbnak kell lennie ennél, még ha egyelőre elképzelése sincs, hátrányos helyzetben milyen módon válhatna hasznossá.
Félek attól, hogy Természet Anya ismét elveszi tőlem azt, amitől boldog vagyok. Sosem adott nekem belőle sokat – nevet keserűen. – Mivel hálálhatom meg, hogy nem hagytatok elpusztulni, ezzel új lehetőséget és… megvilágosodást adva nekem? - fordul aztán váratlanul az orkok felé. - Illetve hol van pontosan ez a hely? Nem akarom a társam életét kockára tetetni azzal, hogy ide elvezetem, inkább megpróbálok vele máshol találkozni - enged meg egy megkönnyebbültebb mosolyt, de mély benne a kimerültség, a megfáradtság és hatalmas beletörődés pedig főként tekintetében érzékelhető.


"Don't worry about me, I'll be fine. Just don't look into my eyes."
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar
Uráldur
Hozzászólások száma :

5926
Join date :

2014. Nov. 28.


TémanyitásTárgy: Re: A Halál után   Vas. Márc. 25, 2018 8:49 am

Letelepszel az orkokkal szemben és szemükben megnyugvást látsz, hogy átlendültél a holtponton. Csak ne kérdezték volna meg, hogy vagy!
-Akkor elhagyod a szomorú sorsú Pirézek törzsét, vándorkereskedő? A vadászok nem találták meg az árudat. De nagy tiszteletben tartjuk a knuutunk és királynőtök megegyezését, hogy földünkön sértetlenül kereskedhettek és amíg nem vadásztok, addig szívesen látott vendégek a lombtündék földjeinken.
Nem sok mindennel tudnál úgy sem csereberélni. Szegény a mi falunk. Volt egy nagy tervünk. Egy másik törzsfőnökhöz csatlakozott minden hadra fogható férfi egy portyára, melyet jó ötletnek tűnt nem délre, az emberek törvénytelenül bitorolt területei felé indítani, hanem északnak, az éjtündék otthona felé. Rengetegen indultunk, majd' minden közösség adott harcosokat, ám szinte az összes szerettünk ott pusztult, mikor megjelentek.
Szerencsére megúsztuk a bosszút, mely során sok falut lerohantak és fiatal nőket, asszonyokat és gyermekeket hajtottak rabszolgasorsba. Sok Oughwari település nem volt ilyen szerencsés.
Kívánom, hogy sokkal szerencsésebb legyen az utad és a szellemek kísérjék tekintetükkel! És társadat megtaláld!

* Úgy tűnik nem sok minden marasztal itt tovább. És ez a történet lassan a végére ér.


A karakter dala:

https://www.youtube.com/watch?v=lyejohCId7A

"A Sötétben születtem,
mégis világos lettem.
Az Életben én sok jót
és rosszat is tettem."
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar
Lashrael Laralytha
Hozzászólások száma :

718
Join date :

2017. Jun. 27.


TémanyitásTárgy: Re: A Halál után   Vas. Márc. 25, 2018 11:25 am

Halványan elmosolyodik a vándorkereskedő említésénél - ennél nagyobbat nem is tévedhetnének! Sose nézték ennek, de valahol talán érthető, hiszen mi mást is keresne egy ilyen helyen egy lombtünde? Alapvetően bizonyára semmit, hacsak valóban nem a kereskedés céljából érkezett, erre azonban sose adná a fejét, nincs kifejezetten érzéke hozzá, noha akaratos és a döntéshozatalnál határozott személyisége talán meg is engedhetné, ha tanulna hozzá némi simulékonyságot.
- Az áru elvesztése legyen a legkisebb gond. Legalább élek - vonja meg a csonkot, mely furcsán könnyűnek hat. Mennyi idő lesz ezt megszokni... Mennyiszer fognak rá ezért még sajnálkozón tekinteni... Nyomasztó ez a változás, és nem tudná megmondani, hogy a még nagyobb elzárkózás lesz a megoldás vagy valami egészen más. Majd elválik, itt már csak várni lehet, még ha nehéz is. Muszáj, nem sietheti el.
- De nincs maradásom. Nem akarom, hogy a tartalékaitok bánják meg az ittlétemet, nem tudnám viszonozni a segítséget ilyen állapotban - teszi aztán hozzá. - Na meg mihamarabb be kell szereznem újra az árut, hogy ne kopjon fel az állam - tartja fenn azért a látszatot, biztonságosabbnak érezve ezt a lépést, megengedve egy szórakozottabb és jókedvűbb hangszínt, de nem érzi az igazinak. Belül valami tompán fáj, valami lüktet - talán a gyász, az elmúlás és elfogadás érzése ez. Hozzá fog tudni ehhez szokni? Annyira nehéz lesz ez is úgy, hogy hosszú évtizedekig kísérte őt a súlya, és most hirtelen tűnt el, hogy aztán más megoldandó problémát adjon neki, mely már a jelenben tartja őt.
A sámán történetét fáradt érdeklődéssel hallgatja, a kezdeti lelkesedés azonban hamar átfordul részvétté. Tudta, hogy senki sem fog megmenekülni a háború és harcok borzalmaitól, de valahol igencsak szomorú tudatosítani a tényt, hogy nincs már teljes mértékben tiszta lélek. Mindenkinek kell valamit tennie, valami gonoszat, hogy életben maradjon, vagy ha nem folyamodik ehhez, akkor a veszteséggel kell számolnia, ami ugyancsak rossz irányt vehet és megkeseríthet. Vele is ez történt - először megkeseredett, majd gyilkossá vált annak érdekében, hogy életben maradjon. Még mindig felfordul a gyomra, ha erre gondol, a bánya felidézésétől pedig egyenesen öklendezni támad kedve. Az a kép, az az emlék, a tény, hogy képes rá pillanatnyi megbánás nélkül, hogy nem riad vissza a brutális kivégzések használatától sem... Kiábrándító a számára és ijesztő. Talán a taníttatása mégsem volt hiába, noha erre ő aligha büszke, bezzeg ha apja látná...
Kesernyésen mosolyog, tekintetét az idősebb orkról maga elé vezeti, ismét különösnek találva a látványt, hogy nincs ott jobbja. Szokatlan, hogy nem tud támaszkodni rá, hogy már nem nézheti - hogy már soha nem lesz ott. Hányszor kerül majd még elő ez a gondolat? Bizonyára számtalanszor és még annyiszor.
- Ezt sajnálattal hallom - reagál a gyászos eseménysorokra. - De biztosan nem volt hiába, később be fog köszönteni egy jobb kor. Meg fogja érni az áldozato... - Hirtelen felrémlik előtte a jégfelszínen történtek, mire belé fagy a szó pár pillanatra. Lehet, ott harcoltak? Az lett volna a portyaút? Nem hagyhatja figyelmen kívül az ott elhangzottakat, egyébként is fogja még az álmait kísérteni egy ideig, na meg... Az a baljóslat, amivel szolgált... Nem, ezt nem hallgathatja el.
- Lehet egy kérésem? - néz ismét a sámánra, és egy pillanatig elgondolkodik azon, mennyire avassa be a részletekbe. Talán nem kéne azt fejtegetnie, hogy egy élőholt figyelmeztette őt az elkövetkezendő eseményekre, így ezt az apróságot ki kéne hagynia. Tündeként bizonyára el fogják fogadni az álláspontját, na meg az ő kultúrájuk sem eshet annyira távolra, hogy hagyják ott nyugodni a holtakat egy elfeledett csatamezőn.
- Rengeteg holtat láttam a... tavon, vagy nem tudom, mi volt az. Innen bizonyára nem messze, ahol a vadászok találtak. El kéne őket temetni. - Ha most összekulcsolhatná ujjait, biztosan elkezdené tördelni is őket. - Van egy rossz érzésem azzal a hellyel kapcsolatban... Most ki lehetne őket a jég alól szedni, majd végső nyugalomba helyezni a testeket - erre esetleg van lehetőség? Biztosan meg lehetne szervezni a többi törzzsel, hogy ha nem is az egészet, de egy részét az ottani hősöknek eltemessék. A... A lelkük békében pihenhetne utána - mosolyodik el bizakodóan, és valóban reménykedik, hogy erre esetleg találnak módot. Majd még Viridielnek is felhívja erre a figyelmét, elvégre ő több helyen fordul meg, és talán több sikerrel is jár ezáltal. Az ő szava többet fog érni, mint egy félelfnek nézett alaké, akinek már hiányzik egy karja is. Nevetségesen kevés lesz a felé megszavazott bizalom, de majd megküzd vele valahogyan.
Ahogy a férfi képe bekúszik gondolatai közé, a szavai is eljutnak hozzá, amitől pillanatnyi lelkesedéssel kapja fel a fejét akaratlanul is, aztán úgy süllyed vissza, hiszen még egy nehéz beszélgetés előtt állnak. Fogalma sincs, miként fog reagálni, és legyen akármekkora az elfogadás a lehetőségek felé, attól még fél az elutasítástól - képtelen kiküszöbölni ezt az érzést. Egyelőre azért igyekszik örülni annak, hogy a futár még mellette áll, hogy aggódik érte, és ez így meg is melengeti a szívét.
~ Néhány kedves ork társaságában. Sikerült menedéket találnom, szerencsére ~ válaszol talán túl nyugodtan és szelíden. ~ Pirézek törzse ~ ad egy konkrétabb választ, merre és kiknél is tartózkodik tulajdonképpen. ~ Találkozzunk mihamarabb, kíváncsi vagyok, ugyanolyan forró-e a cs... ölelésed, mint legutóbb. ~ Nem sok híja van annak, hogy belevörösödjön az emlékbe, ám ez valahol keserűséggel tölti el, hiszen lehet, többet egyiket sem fogja megkapni már. ~ Mit szólnál egy fogadóhoz? Nem tudom, te hol jársz, de adj meg te egy helyszínt, lehetőleg hozzám közelebb esőt, az én tappancsaim kicsit aprók a gyors haladáshoz. Amilyen sietősen csak lehet, eljutok odáig. A találkozásunkat meg megkoronázhatnánk az ígért párnacsatánkkal ~ enged meg egy mosolyt, mintha csupán egy kellemes, régen történt élményt dédelgetne, és talán ez így is van, elég régi eseménynek tűnik innen nézve a bányába menetelük és az ott kötött ígéretük. Az az érzelmi hullámvasút, az a kutyaszorító, amin keresztülmentek azóta... Mintha évtizedeket öregedett volna alatta.
Ha Viridiellel sikerült megbeszélniük a helyszínt, akkor feltápászkodik ültéből. Visszamegy a bőrrel elfedett helyre, hogy körbenézzen, van-e bármilyen felszerelése, ami hiányzik, és megpillantja a tőrt, aminek eredetéről fogalma sincsen. Egy darabig elnézegeti a tárgyat, aztán a csizmaszárába csúsztatja, végül még egyszer végigvezeti tekintetét a helyiségen, igyekezve az eseményeket ténylegesen és mély belenyugvással elfogadni, de még túl friss és bántó ahhoz, hogy teljes értékű legyen. Kilépve még ránéz a sámánra egy kérdés erejéig.
- A karom elégetésre került? - érdeklődik furcsa lágysággal, mintha nem szenvedne egyáltalán a tudattól, hogy soha többé nem kerül vissza hozzá, hogy ilyen keserves és szánalmas módon veszítette el tagját, amitől bizonyára gyökeresen meg fog változni az élete.
Akármilyen választ is kapjon, biccent egyet, megköszöni még egyszer a segítségüket egy finom főhajtás kíséretében, majd némi jókívánsággal elbúcsúzik tőlük. Itt az ideje találkozni Viridiellel, és míg beszélgetnek, nem változik át, de amint a helyszín és az útirány teljes tisztázásra került, valamint kellő távolságba került az orkoktól és kíváncsi tekintetektől, felveszi macskaalakját. Egy pillanatig nem érti a kellemetlen érzés okozóját, ám mikor sikeresen elbukik, bele a puha és hideg hóba, rájön, hogy igencsak nagy hátráltató tényező lesz mínusz egy lábbal közlekedni, de idővel biztosan hozzászokik ehhez is. Mély lélegzetet vesz, azzal követi azt az útvonalat, amit fejben felvázolt. Nem várakoztathatja meg szerelmét.

// Ez nekem magánjáték-gyanús (ami nem az emlegetett tündérfátyolozás, az kicsit odébb van), ahol adott esetben szívesen nyitok a megbeszélt helyen Very Happy
A kellemesen sok szenvedést pedig köszönöm szépen, Urál jól padlóra küldött engem is érzelmileg ezzel a szánalomra méltó szituval és picit sem hosszú posztokkal, szerintem egy időre kiírtam magamból a szadista vágyaimat, noha valószínűleg ez még folytatódni fog egy másik kaland folyamán... De azért ne ilyen súlyos árakkal Very Happy//


"Don't worry about me, I'll be fine. Just don't look into my eyes."
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar
Uráldur
Hozzászólások száma :

5926
Join date :

2014. Nov. 28.


TémanyitásTárgy: Re: A Halál után   Vas. Márc. 25, 2018 5:55 pm

A sámán bólint, mikor a tavat említed.
-Zevadar félsziget Lápvidéke. Az már a határ túloldala. Ork oda be nem teszi a lábát. Ha mégis, akkor a köd mögül támadnak a selfek. Rejtőzve, mint egy nagy, kihalt táj. Ám mindenhol az ő őrszemük van.
Ha megpróbálnánk eltemetni a több ezer halottat, akkor gyaníthatóan csak a hullákat szaporítanánk. Elátkozott vidék, amely rengeteg veszélyt rejt.

* Úgy tűnik, nem tervezték a tömérdek halott eltemetését. Rettegnek a vidéktől és az északi szomszédot provokálni. Ez még a halottjaiknak járó végső nyugodalmat is felülírja. Ám a fiatal megszólal.
-Talán nyáron, amikor melegebb lesz az idő, majd megpróbáljuk legalább a saját falunk halottait hazahozni. De most jég hideg a víz.
* Az öreg mérgesen néz rá. És békésen engednek el. Virivel hamar megbeszélitek a találkozó helyszínét és megindulsz sánta macska alakodban arra. Jól tudod, hogy állatként még az ork vadászokat is érdemes kerülnöd. És a csapdáikat...


/Kockadobás: Hatos
1-3-ig -Egy hurok csapdába érkezel mellső lábaddal és hamar felránt a faág felcsapódása, a kötélben a végtagoddal.
4-6-ig -Szerencsésen átjutsz Oughwar hegyein./


A karakter dala:

https://www.youtube.com/watch?v=lyejohCId7A

"A Sötétben születtem,
mégis világos lettem.
Az Életben én sok jót
és rosszat is tettem."
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar
Admin
Hozzászólások száma :

620
Join date :

2014. Sep. 29.


TémanyitásTárgy: Re: A Halál után   Vas. Márc. 25, 2018 5:55 pm

The member 'Uráldur' has done the following action : Szerencse, játék, kockázat


'Hatos' : 6


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://neminra.hungarianforum.com

Ajánlott tartalom


TémanyitásTárgy: Re: A Halál után   

Vissza az elejére Go down
 

A Halál után

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Halálos iramban FRPG
» Kirigakure Shinobi Kódex
» (Alapműveletek 1) Taijutsu
» -=Pusztakezes technikák=-
» A Kereskedelmi Vizek

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Neminra világa :: Játéktér :: Zevadar pusztaság :: A lápvidéken-