HomeHome  PortalPortal  CalendarCalendar  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Üdvözöllek!
Köszöntünk Neminra csodálatos világában!

Regisztráció előtt kérlek tekintsd át a Szabályzatunkat és a Keresett karaktereket is!
Ha ezzel megvagy nincs más dolgod, mint regisztrálni, majd megírni az ETörténetedet.
Légy részese te is egy rejtélyes világ izgalmas kalandjainak!

Várunk!
A Staff jó játékot kíván!


Lashrael Laralytha
PM||Profil
Bárminemű dolog kapcsán kérdezzetek és jelezzetek nyugodtan!
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chat
Latest topics
» A királyért!
Today at 10:15 pm by Lashrael Laralytha

» Nekromanta csapdája
Today at 9:19 pm by Hirannis

» Szökésben
Yesterday at 11:57 pm by Shuga

» Az igazi ellenség
Yesterday at 9:06 pm by Aesma Daeva

» Mentőexpedíció
Yesterday at 8:02 pm by Lashrael Laralytha

» Titkos gyógyír
Vas. Nov. 18, 2018 9:24 pm by Lashrael Laralytha

» Mászni és mászni de vajon meddig?
Vas. Nov. 18, 2018 5:10 pm by Viridiel

» Vissza a mókuskerékbe avagy meddig tanácsos a tanácsos.
Csüt. Nov. 15, 2018 9:34 pm by Helléna Silvermoon

» Sötét Vastelep
Csüt. Nov. 15, 2018 5:01 pm by Shuga

» Mese mese átka vagy kit ásnak ki a sírjából.
Hétf. Nov. 05, 2018 12:50 pm by Shuga

» Joseph Pickering
Szomb. Nov. 03, 2018 1:38 pm by Joseph Pickering

» Képességötletek
Hétf. Okt. 22, 2018 4:07 pm by Lashrael Laralytha

Statistics
Összesen 110 regisztrált felhasználónk van.
Legújabb felhasználó: Joseph Pickering

Jelenleg összesen 18416 hozzászólás olvasható. in 533 subjects
Ki van itt?
Jelenleg 6 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 5 vendég

Lashrael Laralytha

A legtöbb felhasználó (27 fő) Pént. Nov. 02, 2018 9:12 pm-kor volt itt.
Top posters
Uráldur
 
Viridiel
 
Alia Caroline Azurre
 
Isis Do’Odrun
 
Lashrael Laralytha
 
Admin
 
Nava Jade Aiglieri
 
Shuga
 
Helléna Silvermoon
 
Angel Natalie Moonlight
 

Share | 
 

 Mentőexpedíció

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7  Next
SzerzőÜzenet
avatar
Viridiel
Hozzászólások száma :

2909
Join date :

2014. Nov. 23.


TémanyitásTárgy: Re: Mentőexpedíció   Kedd Okt. 30, 2018 2:27 pm

//Hirion//

Egyszerűen nem tudok most arra gondolni, hogy a kezem még ezek után is meggyógyulhat, annak a kőnek a hatására, aminek létét talán csak a halálom fedheti fel, mert ezt akkor sem akarom napvilágra hozni, ha még halálra is kínoz. Al-Nuszra nem tudhatja meg, hogy mi van bennem, soha….
De a kezemben lüktető kín, nem is enged más gondolatokat csak azt, hogy megszabaduljak a késtől, ami a székhez szegez.
Míg a hadvezér arcán valami baljós élvezet ragyog, addig az enyémen a fájdalom ráncai, de már a hangom is elment az ordítástól és csak rekedten nyögdécselek, ahogy megmozgatja a pengét.
Az első rúgásom után inkább nyugton maradok, mert azon kívül, hogy magamnak okoztam még több fájdalmat, nem értem el semmit, Al-Nuszra könnyedén kitért előle.
Az újabb ígéretek, amiket arra az időre tesz, ha megtalálják Lashrael-t, csak egy-egy lélegzetkimaradást eredményeznek nála, de képtelen vagyok erőt pocsékolni arra, hogy emlékeztessem rá, hogy fogalma sincs hol keresse őket és ha rajtam múlik nem is fogja megtudni.
Az erdei lány a húgom segítségével meg fogja találni a lehetőséget a kijutásra! Ebbe kapaszkodom, miközben könny pereg le a szememből, ahogy egy utolsó mozdulat után elengedi a kés nyelét és a kötélhez lép, amit a földön várja a sorsát.
Most nem figyel rám, most lenne talán esélyem arra, hogy elmeneküljek, a kést megmártva a hátában, csak ki kéne húznom……….
De olyan égető fájdalom lüktet a kezemben, hogy már ha rágondolok is rosszul leszek.
Ennek ellenére a másik kezemmel odanyúlok és a fogamat összeszorítva, hogy nem kiabáljak, megpróbálom kihúzni.
Beleremegek az erőfeszítésbe, de meg sem mozdul, olyan mélyen vágta a karfába a pengét a férfi.
Nem adhatom fel! Fekete foltok ugrálnak a szemem előtt, ahogy még jobban erőlködök és talán meg is moccan egy kicsit, de ez túl sok már…….Verejtékben úszva rogyok a szék háttámlájához.
Lehet percek telnek el, miközben zihálva igyekszem leküzdeni a rosszullétemet és csak Al-Nuszra hangja térit magamhoz, lassan nyitva rá a szemem, amit észre sem vettem mikor csuktam be.
Megint egy késsel játszik és én legszívesebben felnyűszítenék, mert már látom szinte, hogy mi a terve vele.
- Kint……kint találtam, a falakon kívül,…..amikor növényeket kerestem…….ott bóklászott…….meg akart ölni…..- válaszoltam rekedten, mert úgy éreztem, hogy a torkom por száraz, miközben kevertem a hazugságot az igazsággal.
Nem akartam még jobban feldühíteni, amíg olyanokat kérdezett, amit el tudtam féligazságokkal leplezni.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar
Lashrael Laralytha
Hozzászólások száma :

784
Join date :

2017. Jun. 27.


TémanyitásTárgy: Re: Mentőexpedíció   Szer. Okt. 31, 2018 12:10 am

//Mesélői//

A kínjaid láttán le se tudná tagadni, hogy mekkora élvezet tölti el őt. Elképesztően elégedett és boldog, hogy ilyen jól leolvasható minden kis fájdalmas rezzenés rólad, és talán még azt is hiheted ezek alapján, hogy nagyon ritkán van dolga hozzád hasonlóakkal. Persze amit érzel, azt nyilván más is érezné, és nem biztos, hogy jobban bírnák nálad, azonban a hadvezér bámulása és már-már gyönyörködése jócskán megkérdőjelezheti ezt az elképzelést.
Al-Nuszra türelmes érdeklődéssel hallgat téged a széked mellett, teljesen olyan ábrázatot vágva, mintha egy komoly megbeszélésen venne részt. Ebben persze annyi a különbség, hogy néha-néha fellelhető a tekintetében egyfajta perverz csillanás, mikor éppen a szenvedés jobban kiül az arcodra. A zihálásod is minden bizonnyal zene lehet hegyes füleinek, hiszen ezek is épp elég kielégítő reakciók a számára, ha már az ordításhoz több hangod és erőd nincs. Amíg összeszeded a gondolataid és a mondandód, addig, ő lerakja a fiolát, és biztos lehetsz benne, hogy az átlátszósága ellenére nem víz. Esélytelen, hogy víz legyen egy ilyen helyen, legalábbis feltételezem, hogy senki sem ezt sejtené az üvegcse tartalmának.
- A falakon kívül egy kicsit tág megfogalmazás, nem gondolod, Hirion? – érdeklődik, miközben leguggol melléd, a sérülésmentes karod oldalára, és a sanda gyanúd egyre inkább konkretizálódhat annak kapcsán, mire készül, szóval intenzívebben folytathatod az izzadást. – Sötételf területre jutott volna? Szerintem ahhoz túl jók a határőreink, hogy feltűnésmentesen kóboroljon át Zevadar vidékére... Te voltál akkor sötételf területen kívül? Ebben az esetben érdekelne, merre jártál. Csak nem... – ragadja meg a kezed ebben a pillanatban, hogy ne tudd félrerántani, de ha félre is rántod, akkor utánanyúl és erőszakkal tolja vissza az alkarod a karfára, hogy megismételje a korábbi mozdulatát: a másik kézfejedbe vájja a kést, átszakítva mindent, nem spórolva az erővel, még testtel is ránehezedve, hogy biztosan átüssön mindent. -... a senkiházi apád hagyatéka miatt?! – emeli a hangerejét dühösen, de furcsán torz, mivel alig artikulál és összeszorítja a fogsorait, ahogy az idegesség az izmokat görcsös merevségbe rántja, és ez teljesen felváltja a korábbi türelmes, szinte már barátságos érdeklődését. Egyértelmű, hogy a mézesmázos és kedveskedő hang maga a látszat, és ez az oldala is csak talán a felszínét karcolgatja annak, hogy micsoda egy bestiális vadállat tud lenni. Bár ezt a folyosón már valamelyest bizonyította kettőtök elverésével, most ahhoz képest finomkodik és türelmesen játszadozik.
- De hol is felejtettem a vendégszeretetem...? Kicsit kényelmesebbé teszem a helyzeted, ha nem bánod, gondolom, nem szeretnél önmagadban véletlenül kárt tenni, míg az én otthonomban tartózkodsz - emelkedik el tőled akár kiabálsz eközben, akár némán hallgatva kínlódsz, zihálva gyűrve le a felgyülemlett agressziót, lépve a kötelekhez, hogy a karjaidtól kezdve elkezdjen a székhez láncolni velük. Kínzó lassúsággal halad, kényelmetlen szorosan téve meg útját pontról pontra, így ez el fog tartani egy darabig, és biztosan fog még kérdezni tőled dolgokat közben. A lábadhoz nem ér el, egyelőre a bal karoddal indít, amit a karfához fűz, aztán a felsőtestedet szorítja a szék támlájához.


"Don't worry about me, I'll be fine. Just don't look into my eyes."
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
avatar
Viridiel
Hozzászólások száma :

2909
Join date :

2014. Nov. 23.


TémanyitásTárgy: Re: Mentőexpedíció   Szer. Okt. 31, 2018 5:51 pm




Tudom, hogy nem fog békén hagyni és mindent ki akar szedni belőlem és azt is tudom, hogy nem vagyok olyan erős, amennyire szeretnék, de vannak olyan titkaim, amit minden áron megpróbálok megőrizni. Ettől azonban nem válik könnyebbé a dolog számomra.
Lehet, hogy egy harcedzett veterán leköpne és kigúnyolna a gyengeségemért, de én akkor sem vagyok képes levenni a szemem Al-Nuszra-ról, ahogy a fiolával és a késsel jéátszik, láthatóan azon törve a fejét, hogy mi legyen a következő szadista játéka, amit kipróbál rajtam.
Végül a kés mellett dönt és nekem minden idegszálam megfeszül, ahogy megtévesztően kedves hangon tovább kíváncsiskodik és közben a másik kezem mellé guggol, erősen elmarkolva azt, ahogy kétségbeesett mozdulattal igyekszem elrántani a közeléből. Minden mozdulat kínszenvedést okoz, ezért nincs nehéz dolga, hogy lefogjon.
Mintha nem is várna választ, csak azt várja miként tud újabb és újabb fájdalmat okozni, máris meglendíti a kést és .........és én rájövök, hogy még maradtak tartalékaim az üvöltés terén.
- Kérlek.....kérlek.......ölj meg ....- hörgöm, ahogy az elsöprő kín után csatakosan és mikor már képes vagyok megszólalni.
Nem tudom kibírok-e még egy ilyen fájdalmat, bár már most is örülnék, ha magával rántott volna az ájulás sötétsége, ám valamiért nincs ilyen szerencsém. És muszáj válaszolnom, mert akkor talán békén hagy......
- Nem messze Capital-tól, itt Zevadarban ......- nyaltam meg kicserepesedett számat. - Mondom, ö talált rám, éjszaka meg akart ölni. - mondom tovább készségesen, mint akit megtört, bár szó se róla, megszabadultam volna a szenvedéseimtől szívesen. - És nem tudom, milyen hagyatékról beszélsz, - nézek rá rémületet színlelve, - ismered apám hozzám való viszonyát, sosem hagyott volna rám.....semmit. Az a szuka - biccentek a csendben álló Thea felé szenvedélyes haraggal, - mindent elkövetett, hogy szószerint elásson előtt.
Meg sem merek azonban mozdulni, a vérem csepeg csak csendesen a padlóra és lassan erőt vesz rajtam a reszketés, ahogy ismét ígéretekkel és mézes-mázos beszédével lát el.
Nem tudom mire készül, hogy még meg is kell kötöznie, mikor már így sem tudok mozdulni és ez egyre nagyobb rémülettel tölt el.
Ahogy a kötél a húsomba vág, kétségbeesett lépésre szánom el magam és behúnyom a szemem, megpróbálkozva egy dezorientációs átokkal, ami talán a kevés energiámból is elég, de megzavarhatja. De persze erre vajmi kevés az esély, hiszen, amikor még volt erőm, akkor is elsöpörte a mágiámat könnyűszerrel, de nem ülhettem csak ott, miközben várom a megváltó halált, talán hamar végez velem.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar
Lashrael Laralytha
Hozzászólások száma :

784
Join date :

2017. Jun. 27.


TémanyitásTárgy: Re: Mentőexpedíció   Csüt. Nov. 01, 2018 7:32 pm

- Tudom, hogy ez nehezen hihető... – dől előre, komolyan nézve Eletheára. -..., de azon kívül, hogy a lehető legbiztonságosabb kihozásodra felesküdtem, semmi mást nem ígértem – válaszol, és bár még nem hagyja abba, Elethea felcsattan.
- TUDTAM! Te is akkor el akarsz rabolni?! – torzulnak a vonásai kétségbeesetten, mire Lash feltápászkodik, hogy önkéntelen mozdulattól vezérelve magához ölelje, de a lány kihátrál.
- Nem, szó sincs erről! – rázza meg a fejét. – Csak emlékezz, mit mondott Hirion, csak egy picit bízz bennem, tudom, hogy nehéz, tudom, hogy kiábrándító lehet, tudom... – magyaráz sietősen, hogy ne legyen lehetősége Eletheának közbevágni. – Ugyanazokat éltem át, mint Hirion, ugyanazt tapasztaltam, mint ő, a kitaszítottságot, a magányt és egyedüllétet, tudom, mennyire fontos vagy neki... – próbálkozik azokkal kezdeni, amikkel hathat rá, de őszintén fogalma sincs, hogyan kéne ebben a kiélezett helyzetben eloszlatnia Elethea bizonytalanságát és bizalmatlanságát, aki összehúzódik, kétkedőn hátrálva a mögötte lévő falnak.
- Nem tudod... – makacskodik tovább.
- Én elveszítettem azt, aki a világon a legfontosabb volt nekem – nyögi ki, lehajtva a fejét, és mikor felpillant óvatosan, Elethea érdeklődő tekintetével találja szemben magát. – Tudom, min menne keresztül, ha téged elveszítene... – enged meg egy esetlen mosolyt, érezve magán a lány kíváncsiságát és talán kezdetleges megértését, noha lehet, ez csupán látszat és továbbra sem hisz neki. Ennél őszintébben viszont aligha beszélhet hozzá, de a saját titkolózása lehet jelenleg az akadály, így ha kérdez, arra biztosan válaszolni fog. Muszáj, bármilyen nehéz.
- Ki volt az...? – érkezik a halk kérdés, mire Lash a hasához nyúlva simít végig rajta szeretettel, mintha még mindig ott lenne, benne és még mindig vigyázhatna rá. – De akkor anya fájdalmát is átérzed, nem? – kérdezi aztán Elethea, és úgy tűnik, annyira sokatmondó volt ez a pár mozdulat, hogy a kislány azonnal megértette a köteléket. – Miért nem neki segítesz inkább? – válik ismét gyanakvóvá.
- Én képes lennék lemondani a nevelésről és a szerepemről, ha teljes biztonságban lehetne a sajátom, még ha aztán meg is vet érte... És jelenleg ezt kéne csinálnia, mert te nem vagy biztonságban Al-Nuszra mellett, de ő sem – néz rá szomorúan.
Elethea elszontyolodva fogja meg jobbjával baljának könyökét, elfordítva a fejét. Tisztában volt ő ezzel idáig látszólag, talán csak nem akarta magának bevallani, vagy annak is teljesen tudatában van, hogy jelenlegi korában esélytelen a túlélésre és erre a megoldásra kényszerült: visszajönni Hirion hiányában.
- Nem akarlak kitúrni abból a pozícióból, amiben jelenleg vagy Hirionnál. Nem akarom elvenni tőled azt a szeretetet, amit tőle kapsz, de nem is tudnám. Fontos vagy neki, a legfontosabb, akit nem akar elveszíteni és senkire nem fog lecserélni vagy leváltani – veszi elő ezt az elképzelését is, mire a kislány nagyobbra nyitja a szemét, értetlenül pislogva rá az elfre, aztán dacosan elfordul. Eltalálta volna? – Fogalmam sincs, miken mentetek keresztül, nem tudom, milyen közös élményeitek vannak, de ez alatt a rövid idő alatt láttam rajta, mennyire ragaszkodik hozzád és mennyire szeret téged. Hogy bármit megadna csak azért, hogy védelmezze a húgát, és nehogy azt hidd, hogy én valaha elérem ezt a szintet... – nevet halkan. – Nekem egyébként is megvan a helyem máshol, és csak egy olyan társa vagyok, aki megérti a problémáit – lép közelebb lassan. – Nagyon jól ismerem azt, amit ő megél – áll meg előtte, leguggolva, finoman megérintve a karját. – És nem szeretném, ha értelmetlennek vagy reménytelennek találná az életét azért, mert téged elveszített véglegesen. Te sem szeretnéd, ugye? – beszél halkan, figyelve a lassú fejrázást, mire elmosolyodik. – Akkor keressük meg a kijáratot innen és hozzuk ki Hiriont.
Feltápászkodik, és ő is elkezd nézelődni, körbejárva a falakat, tapogatva a köveket, de nem sok idő kell, hogy feltűnjön neki Elethea mozdulatlansága. Értetlenül pillant az irányába, vizsgálva a fallal szembeforduló alakját, riadt tekintetét, bizonytalanul lépve közelebb hozzá, mielőtt azonban szólhatna, Elethea felé fordul.
- Nem nyílik... – suttogja rettegve, egyértelműen tudva, hogy ezzel elszúrt mindent, hogy nem a saját szobájában kellett volna keresnie. Lash gyomra is görcsbe rándul, rögtön tudva, hogy mi lehet a sorsa, ha itt maradnak, és egyáltalán nincs elragadtatva attól a jövőképtől, ami fokozatosan kristályosodik előtte.
- Mutasd – szól, összeszedve minden határozottságát, belül viszont ő maga is elképesztően fél, hogy innen nem lesz menekvés.
- De nem nyílik! – tárja szét a karját reménytelenül, önkéntelenül is félreállva, kétségbeesetten nézve, Lash mit akar vele. A tünde elkezdi tapogatni a felületet, behunyja a szemét, hogy az apróbb változásokra könnyebben koncentrálhasson, kizárva Elethea hisztérikus zihálását, és ugyanazt a jelet véli felfedezni, mint amit korábban odalenn, a börtönök közt.
- Kijutunk innen – jelenti ki határozottan és magabiztosan, és az ágaival megformálja az íves holdat, amit hozzáilleszt a fal megfelelő részére, ezzel egyező pillanatban hangzik egy női kiáltás:
- ELETHEA! – Egyértelműen nincsen már messze, talán csak néhány ajtó választja el őket, így vagy most sikerül ez a kísérletük, vagy minden bukik Elethea meggondolatlansága miatt. Rányomja az ágakat a falra, ám nem történik semmi, mire összeszorul a torka, reményvesztetten vizsgálva a köveket, kétségbeesett haraggal akarva ütlegelni azt, ám az utolsó pillanatok egyikében megmozdul, ajtót nyitva nekik. – Menj! – löki be Eletheát, akinek nem kell kétszer mondani, és aztán Lash is követi őt, a következő pillanatban a fal pedig elzárja őket a szobától. Lélegzetvisszafojtva várakoznak mind a ketten, meglepetésére a kislány kapaszkodik belé félelmében, és bár nem látnak semmit, hallják, ahogy az előbb kiabáló Thea becsörtet a szobába.
- Kincsem! Hol vagy, Elethea? – érdeklődik, hangjából képtelenség nem érzékelni a kínt, ami lánya esetleges elvesztéséből fakad. Lash egy pillanatra meg is inog, de finoman rászorítva Elethea vállára tudja, hogy nem szabad megadniuk magukat, és nem azért, mert így rossz sors várhat rá egy börtönben, megannyi katona folyton visszatérő társaságában. Tudja, hogy nem teheti meg sem Hirion miatt, sem a húga miatt, így fájdalmasan emeli meg a fejét, hunyva be a szemét, igyekezve kizárni azokat az érzéseket, amiket nagyon is jól ismer anyaként.
Hallja, ahogyan Elethea légzése némileg felgyorsul, miközben Thea feltúrja az összes holmit, benéz minden szekrénybe, az ágy alá, keservesen szólítva újra és újra a gyerekét, a végén pedig már elcsukló hangon ismételgeti a hívogató becézéseket. Érzi Elethea megfeszülésén, hogy ez neki is nehéz, egy igazi kísértés, hogy kimenjen anyjához, de mindketten jól tudják, hogyha itt megtör bármelyikük, az Hirion és a saját életükbe kerülhet.
Sajnálom, őszintén sajnálom, de ez a te és a lányod érdekében történik... kántálja magában önvigaszból, noha lehet, az előbbiek hallatán nem fogja soha megbocsánati magának, hogy valakitől elvette a saját lányát. Némán könnyezik, átélve minden fájdalmat, ami most Theát marcangolhatja, minden kétségbeesést, ami most a sötételf nőt uralja, de nem adja meg magát, legyen az bármilyen nehéz. Kitart a végégi, szem előtt tartva a fontosságot és a jövőt, hogy melyik biztat sokkal többel és jobbal.
Egy kétségbeesett kiáltással hagyja hátra Thea a helyet, mire mindketten megkönnyebbülten és halkan sóhajtanak fel.
- Jó, mi van itt? Én nem látok olyan jól, mint te – suttogja, látatlanban igyekezve Elethea felé fordulni, aki halkan mozgolódni kezd, bizonyára épp körbenéz és kémlel. Rövid hallgatás következik némi pakolászással, aztán halkan és tompán ugyan, de eljut hozzájuk egy férfi kiáltása. Riadtan kapja fel a fejét, és el nem tudja képzelni, hogy Elethea mit érezhet most, mert biztos benne, hogy Hirion kínzása megkezdődött és elképesztő kínokon mehet keresztül már most.
- Van egy ajtó – mondja Elethea. – Szerintem ez egy járat – teszi még hozzá, érezve magán a pillantását.
- Remek, akkor... – leguggol, kezeivel keresve Eletheát, hogy a vállait megfogja, ebben pedig segíti őt a kislány. – Most elmegyek Hirionért, visszahozom ide, és együtt elindulunk azon a járaton, rendben? – érdeklődik, próbálva a lány szemeibe nézni, de ebben a sötétségben nem sokat lát társával ellentétben. – Semmiképpen sem szabad, hogy visszakerülj Al-Nuszra kezei közé, ezt te is tudod, ugye?
- Igen... – hallatszódik egy hezitáló válasz.
- Nem lesz baj, visszahozom. Gondolj arra, hogy Hirionnak könnyebb lesz eljutni idáig, ha tudja, hogy biztonságban vagy – mosolyodik el bizakodón, aztán feláll, a falhoz fordulva pedig elkezdi megkeresni azt a követ, amihez a holdformát illesztve kijuthat. Elethea még segít is benne, amint ő találja meg, és az ágakat is odailleszti a megfelelő helyre.


"Don't worry about me, I'll be fine. Just don't look into my eyes."
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
avatar
Lashrael Laralytha
Hozzászólások száma :

784
Join date :

2017. Jun. 27.


TémanyitásTárgy: Re: Mentőexpedíció   Csüt. Nov. 01, 2018 8:07 pm

//Mesélői//

Sajnálatot és részvétet tettet, mikor elkezdesz könyörögni a halálodért, úgy simogatva meg a fejed, mint ahogyan azt egy büszke apa tenné, ha a fia valami sikert ért volna el, és bár soha nem tapasztalhattad ezt a fajta büszkeséget és dicséretet, szinte hallhatod, ahogyan azt mondja: ügyes vagy, fiam.
- Tudod, hogy nem tehetem meg, Hirion – biggyeszti le az ajkait, ismét leguggolva melléd, hogy jól láthasd átlátszó szomorúsággal telt ábrázatát. – Ez nem megy ilyen egyszerűen, előbb válaszolnod kell a kérdéseimre, és ha azok igazak, csak akkor tehetek ennek a kérésednek eleget – folytatja a részvétteljes magyarázatot, szinte már aggodalmasan nézve, ahogyan izzadsz. – Lehet, hoznom kéne neked vizet is, nem szeretném, ha ettől a súlyos izzadástól kiszáradnál... – tűnődik állán simítva végig, aztán feltápászkodik, úgy hallgatva tovább téged, lassan magához véve a köteleket, fel-felpillantva rád. Az érdeklődés végig az arcán van, egy pillanatra sem tűnik el most, hogy a rejtett agresszióját ismét visszakényszerítette tudata hátsó részébe, megtartva azt az erőt egy másik szadista megmozduláshoz.
- Az viszont még mindig nem fér a fejembe, hogy egy olyan gyenge csitri mégis mit keresett volna sötételf területen, ráadásul Capitaltól nem messze... – Hallhatod ennyiből a „hogyan” kérdést, de az erőteljes gyanakvás is könnyedén kivehető a szavaiból. Hiába igaz az, amit beszélsz, hiába van az a bizonyos romtemplom pár napnyira Capitaltól, ő erről és a teleportálásról mit sem tud, így értelemszerűen nem hiszi el a meséd ezen részét, legyél bármennyire meggyőző. A sötételfek egyébként is árulók és hazugok, bármit megetetnek a másikkal, ezt ő elég jól tudja, hogy még a legrosszabb helyzetbe helyezett fajtársának se higgyen azonnal, feltétel nélkül.
Thea felé biccentesz, de ő már csak a képzeted egy részéhez tartozik, hiszen Al-Nuszra elküldte őt azzal a paranccsal, hogy találja meg Eletheát, ez nem lehet annak a szörnyű asszonynak nehéz feladat, nem igaz? Mindenesetre annyira szenvedélyesen lendítesz az ajtó felé, hogy még a hadvezér maga is utánanéz, aztán vissza rád, nemlegesen megrázva a fejét.
- Hirion... Biztosan tudod, hogy ez értelmetlen – mosolyog rád, megkezdve a kötözésedet, a dezorientáció jelen állapotodban pedig nemes egyszerűséggel visszapattan a hadvezér szilárd és megingathatatlan tudatáról. – Az, aki örökölhetné Awernondyas tudását, már lassan négy éve halott. Eletheának nem adná át, legfeljebb évek múlva, az egyetlen normálisnak aligha nevezhető örököse meg te maradtál. Bevallom, elhamarkodott lépés volt megölnöm a félöcsédet, de másképp bizonyára elkezdtek volna kételkedni a határozottságomban és hatalmamban. Kiváló bizonyítás volt ez, és végső soron nem is veszítettem semmit. TUDOM – húzza meg egy ponton az eddigieknél jobban a kötelet. -, hogy mindent tudsz apád démoni dolgairól, Elethea elmondta, hogy beszélgettek vele, vagy legalábbis a szellemével... – áttér a másik karodra, azt kezdve el a karfához szorítani, de a kést még nem veszi ki. – Csak néhány szó lenne, amit követne egy tesztelés, aztán teljesítem a kívánságod: megöllek. Végül is tényleg jobban járnál te is és mindenki más, neked sem kell elviselned azt a szégyent, hogy egy fattyú korcs vagy, és másokat sem érne kellemetlenül a jelenléted... Vagy esetleg kutassak a táskádban? – fejezi be a karod és a mellkasod székhez kötözését, a lábaidat viszont békén hagyja. Utána a fiolához sétál, amit megemel, és mikor visszafordul feléd, észreveheted, hogy az átlátszó folyadék eltűnt, helyette undorító bogarak és csúszómászók mászkálnak intenzíven benne.
- Mindenesetre teszek azért, nehogy elfertőződjenek a sebeid... - hallhatod Al-Nuszrát, lepattintva a fiola tetejét, ráöntve egy részét a bal kézfejedre. Érezheted a bőrödön az apró lábak mozgását, a sikamlós testüket csúszkálni rajtad, pillanatokkal később pedig eléri a tudatodat az elképesztő fájdalom, amint a rovarok egy része körbeveszi a sérülésedet, elkezdve enni a felszakított bőröd alatti húsból. Ha nem borulsz fel a székkel, akkor ezt a másik oldalon is elismétli, és így már két kézfejeden csámcsognak a förtelmes lények, miközben Al-Nuszra visszahátrál az asztalához, annak nekidőlve vizsgálva téged elégedett képpel.


"Don't worry about me, I'll be fine. Just don't look into my eyes."
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
avatar
Viridiel
Hozzászólások száma :

2909
Join date :

2014. Nov. 23.


TémanyitásTárgy: Re: Mentőexpedíció   Pént. Nov. 02, 2018 5:23 pm



Tudom, hogy nem fog megölni, még nem. De annyira szerettem volna, ha véget érnek a szenvedéseim, annyira fájt......
Próbáltam elrántani a fejemet az atyáskodó símogatása elől, de csak félig-meddig sikerült, hiszen mozdulni se igen tudtam.
- Igazat.....mondtam.... - mondtam halkan, bár tisztában voltam vele, hogy úgy sem hiszi el, amit nem kínzással szed ki belőlem és én sem terveztem, hogy mindent felfedek előtte, csak részigazságokat.
A víz emlegetésére nagyot nyelek, vagyis csak nyelnék mert már a nyál is elpárolgott a számból, de nagyon vágynék egy kortyra, ám sejtem, hogy ez is a kínzás része, eszébe sem jut ezt megadni nekem, inkább a kötelekért nyúl és olyan szorosra fűzi a kapcsolatomat a székkel, hogy úgy érzem lassan, de biztosan eggyé válik vele.
De ez a fájdalom már a többihez képest szinte simogatás és összeszorított ajkakkal tűröm, hiszen hogy a késeken kívül ennyire meg akarja erősíteni, hogy ne mozogjak, az nagyon rossz jövőt vetít elém.
Ahogy egyébként gondoltam, nem hisz nekem és ismét és ismét rákérdez, mi oka volt ott lenni Lashrael-nek, ahol volt, de eszem ágában sincs megosztani vele azt a templomi átjárót, ami minden bizonnyal az erdei elf egyetlen esélye, hogy hazatérjen és talán az enyémé és a húgomé is.
- Nem tudom....talán.....én azt gondoltam megszökött valakitől, de mivel nem volt hova....hazamennem, így magammal hoztam...... - füllentettem tovább, hiszen senki nem volt, aki ellentmondhatott volna nekem és már eléggé megkínzott, hogy legalább részben hitelt adjon a szavamnak. Sosem gondolta, hogy erős lennék, hogy ne tudna megtörni és talán ezt a magam javára fordíthatom. Túl fogom élni a megvetését.
Ha Thea nincs is itt, Al-Nuszra tudja mire gondolok.
És a mágiám, ahogy számítottam rá, semmit nem ér.
Még szánalmas állapotomban is megérint az amit mond, szerencsétlen féltestvérem halála az ő kegyetlen kezén szárad.
- Semmit nem ártott neked az az ártatlan kölyök és csak a szégyenedet bizonyítottad, hogy egy gyermeket kellett megölnöd, hogy erősítsd a hatalmadat. - fakad ki belőlem, halkan szűrve a szót a fogaim között, hogy ne rezdüljenek meg a kések a kezemben.
Akaratlanul felszisszenek, ahogy a kötél az eddiginél is jobban a húsomba vág.
Nem hibáztatom Elethea-t, hogy elárulta a hadvezérnek, bár valószínűleg inkább az anyjának, hogy apám visszajár hozzánk szellemként és el tudom képzelni, hogy ez mennyire bökheti a csőrét Al-Nuszrának.
- Te magad mondod, hogy csak egy fattyú korcs vagyok, apám inkább magával vitte a család titkát a sírba, mint, hogy megossza velem. - igyekszem logikusan érvelni, habár a gondolataim nem működnek teljes kapacitással.
Nem érdekel, hogy kutat-e bárhjol, hiszen nem találhat semmit, ami segítene neki, az amire szüksége van, az a fejemben van és soha nem kaphatja meg.
Amikor aztán megfordul és a kezében meglátom az undorító nyüvekkel teli üvegcsét, minden izmom összerándul és újabb fájdalomhullám szorítja ki belőlem a levegőt.
Mire magamhoz térek már a kés nyitotta sebekbe öntötte és érzem, ahogy rágni kezdik a bőrt, a nyers húst és bár tudom, hogy ostobaság, de nem tudom megakadályozni, hogy ne próbáljam elrántani a kezem.
A kíntól öklendezni kezdek és ha nem vigyáz biztos telibe hányom, aztán nemes egyszerűséggel elájulok.



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar
Lashrael Laralytha
Hozzászólások száma :

784
Join date :

2017. Jun. 27.


TémanyitásTárgy: Re: Mentőexpedíció   Pént. Nov. 02, 2018 9:04 pm

//Mesélői//

Talán mondanom sem kell, hogy továbbra sem hisz neked, azonban a megértő hallgatás folytatódik, és issza szavaid már csak a látvány kedvéért is, illetve azért, hogy némi bizakodást ébresszen benned. Persze már sokadszorra játssza el ezt veled ez alatt a rövid idő alatt, és a vissza-visszatérő kegyetlen megmozdulásai talán meg sem lepnek, legfeljebb a fájdalom, hogy mennyire könnyen tönkretehető egy test és megőrjíthető az elme csupán ennyitől.
- Nem akartam, hogy Thea túlságosan elkényelmesedjen, de az sem lett volna jó, ha a féltestvéred kerül aztán a helyemre. Nehezen viseltem volna el, ha az apja nyomdokaiba lép, engem letaszítva a jelenlegi kényelmes pozíciómból – vonja meg a vállát.  – Téged meg senki sem tenne egy csapat élére már csak a származásod miatt sem.
Mikor a logikus érvelésedre kerül a sor, elmosolyodik, elgondolkodón dörzsölve meg az állát, miután befejezte a kötözésedet.
- Nem rossz meglátások – ismeri el elégedetten. – Ugyanakkor ebben az esetben miért legyeskedne körülöttetek? Ha nem lenne semmi értelme a pátyolgatásotoknak, már régen eltakarodott volna szellemként is innen. Még valami reményt fűz hozzátok talán végső elkeseredésében, nem érdekelve, melyik szánalmas szégyenfolthoz kell nyúlnia, hogy bizonyítsa vérének dicsőségét. És ha így van, nem hinném, hogy előled, a fiaként sajnálná a tudást, még ha törvénytelen is vagy. Tudod, ha ló nincs, jó a szamár is, és így talán még nincs minden veszve, ennél mélyebbre úgyse süllyedhet.
Az apró férgeket könnyedén potyogtatja rád, arra azonban nem számít, hogy így felfordul a gyomrod. Teljesen megleped őt ezzel, és ha nem is találod el teljes egészében, a ruhája egy része biztosan mocskos lesz a félig megemésztett ételtől, ami az elmúlt időszakban esetleg lecsúszott a torkodon, más esetben bűzös nedvek áldozatává válik csak. Igyekszik egy ugrással kihátrálni, ám nem sok sikerét leli benne, és halkan szitkozódik, de nem kapsz ezért újabb fejmosást részben azért, mert más tervei vannak, részben meg el is ájulsz, így a továbbiakat nem hallhatod. Az ébredésed a következő Lash-poszt eseményei alapján eldöntheted.


"Don't worry about me, I'll be fine. Just don't look into my eyes."
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
avatar
Lashrael Laralytha
Hozzászólások száma :

784
Join date :

2017. Jun. 27.


TémanyitásTárgy: Re: Mentőexpedíció   Pént. Nov. 02, 2018 10:08 pm

Amint az ajtó kinyílik előtte, még utoljára rámosolyog a kislányra, minden belső fájdalma ellenére is, amit Thea kétségbeesett kutakodása kiváltott belőle. Tudja, micsoda kínokon mehet keresztül, és biztosan engedne az elvesztett anyaságból adódó meglátásainak, ha nem lenne tudatában a helyzet veszélyességének. Ha nehezen is, de ő is képes lenne lemondani arról, amire vállalkozott a gyerek megszületésével csak azért, hogy biztonságosabb közegben legyen, hiába fájna neki és később hiába lenne bizonyára csalódott a saját vére. A leszármazott jóléte és biztonsága az első, és ha ezt megteremtheti, bármit megtenne érte – akár önmagát is megfosztva a nevelés örömétől. Betegesen ragaszkodik ő is, de tudatában van annak, meddig mehet el anélkül, hogy mást veszélyeztetne.
- Mindenképp maradj itt – köti Elethea lelkére, ezúttal komolyan nézve a lányra, minden határozottságát és szülői szigorát igyekezve mutatni, nehogy ellenszegüljön, különben tényleg baj lehet, de okos ez a sötételf, hogy ne másszon bele a bajba. Legalább most ne. – És ha jönnek a falban mászkálók, semmiképpen se engedd őket be, rendben? – várja el a bólintást, és amint Elethea bizonytalankodva megteszi, helyeslő biccentéssel lép hátrébb. A fal aztán visszakerül a helyére, ő pedig mély levegőt véve veszi fel állati alakját, hogy meginduljon a folyosón, óvatosan és némán, nehogy esetleg Thea meglepetésből rárontson, bár állatként legfeljebb csak úgy vonatkoztathat rá, mint a reggeli dög, így reméli, hogy problémamentesen, a szagok és illatok alapján visszajuthat Hirionhoz. Nem állítja egyáltalán, hogy Al-Nuszrával képes lenne szembeszállni, mert még mindig érzi a hasogató fejfájást, de a gyógyítás miatt már sokkal jobban van, persze a képességei így is igencsak csekélyek a hadvezéréhez képest. Valamit majd ki kell találnia, vagy csendesen odaosonni mögé, vagy... Elképzelése sincs, de nem is nagyon tervezhet – itt csak a hirtelen jött ötletek számíthatnak, az improvizálás. Kellemetlenül harapdálná a száját, ha tündeként közlekedne, a kényeskedő morgást viszont elfojtja, míg Elethea illatát követi végig, ami vegyes Theáéval és némi vérrel, mely megbabonázza egy kissé. Igyekszik kizárni a tudatából a szagát, amely megbolondítaná őt, így mielőtt elkezdene bámészkodni azon a folyosórészen, ahol Al-Nuszra elbánt velük, továbbsiet.
Az ajtók nyitva vannak, vélhetően Thea hagyta mindegyiket úgy kétségbeesésében, amitől megint összeszorul a torka és a szíve egyaránt, nem szeretve szenvedést okozni. Neki is erősnek kell lennie, és ki is tart a véleménye mellett, legyen az bármilyen nehéz, hiszen még mindig Elethea és Hirion sorsa múlik ezen az egészen, és ha ő most itt elgyengül, akkor nem csupán a saját jövője miatt sírhat, hanem az övéké miatt is. Mély lélegzettel szaporázza meg lépteit, negyedik lába híján döcögősen haladva, ám a friss illatok nagyon jól tájékoztatják őt, akárcsak a saját vére, ami még a levegőben terjed nem túl régről. Az út során talál pár olyan helyet, ami alkalmas búvóhelynek, noha nem hiszi, hogy Eletheán és rajta kívül beférne oda bárki is, Hirion már egy fiatal férfi, aki igencsak kényelmetlenül férne el benne gond esetén még úgy is, ha ő macskaként szorul be mellé. Nem túl biztató a felhozatal, a polcokra nem is néz, amik itt-ott ékeskednek a csupasz falakon, a kisebb szekrényekre se hederít rá, még ha lehet, lenne bennük hasznos dolog, akkor sem. Nem tud most erre koncentrálni.
Az egyik fordulóba érve hallja meg Hirion második kiáltását, mire megdermed pár pillanatra. Még emellé szökik valami, talán sietős lépések zaja, de nem venne rá mérget, annyira leköti tudatát a szenvedés, amin a férfinek keresztül kell mennie. Aggodalmassága aztán hamar erőt vesz rajta, rohanva haladva végig a folyosón fordulva egyszer, aztán még egyszer, úgy érezve, hogy kicsúszik minden a mancsai közül és hogy túl későn ér oda, habár valószínűleg a hadvezér nem fogja Hiriont megölni. Kell valamire neki Hirion, máskülönben már végzett volna vele, és nem állított volna ilyen aljas csapdát. Érzi, ahogy a tagjai reszketni kezdenek a félelemtől, az esetleges szomorú végkifejlet gondolatától, meg-megbicsaklik, de nem tántorodik meg; halad dacosan tovább, imádkozva Természet Anyához, hogy minden a helyzethez mérten a legjobban legyen.
Amint a fordulat után megpillantja Theát az ajtófélfában álldogállni, visszahúzódik a fal rejteke mögé, mielőtt meglátná szeme sarkában vörös bundáját. Zakatoló szívvel hallgat addig, ameddig kell és ki nem mozdulna onnan, legfeljebb akkor iszkolna valamilyen bútorzat alá, ha errefelé jönnének. Tudni akarja, mi zajlik valamivel odébb, a kis szobában.
- Al-Nuszra! – kiabálja a nő rettegve, ám vélhetően jelenleg nem a férfi bosszújától fél.
- Hozz jeges vizet, nem bírta tovább, pedig még csak bele se melegedtem – hallatszódik odabentről a férfi hangja, és nem tudná eldönteni, hogy elégedettséget vagy csalódottságot fedez fel a hangszínében – lehetetlennek tűnik, de talán mindkettőt: elégedett attól, hogy ennyire jól végzi a munkát, csalódott amiatt, hogy Hirion „csak” annyit bírt? Nem tudja, de az megnyugtatja, hogy ezek alapján még biztosan életben van, hiszen mire másra kéne a víz, ha nem arra, hogy eszméletéhez térítse valamivel kegyesebb módszerekkel?
- Elethea nincs SEHOL! – hagyja figyelmen kívül Thea a parancsot, dacos kétségbeeséssel beszélve. – Azonnal tudni akarom, hol a lányom! - követeli remegő hangon.
Kis szünet, talán Al-Nuszra mély lélegzetet vesz, amíg átgondolja a döntését.
- Jól van, megkérdezem a katonáimat is, Hirion aligha fog innen elszökni. – Elégedett kuncogás. - Addig hozz vizet, nem lenne az se jó, ha kiszáradna, de talán jobban is örülne ébresztésül annak, mintha ismét fájdalmat okoznék – lép ki a teremből Al-Nuszra. – Egy kis reménykeltés után úgyis kegyetlenebb a kiábrándítás – indul el egyenesen, Thea pedig némi hezitálás után követi. Még mintha köpne egyet indulás előtt, mélységes gyűlöletét fejezve ki Hirion iránt, amitől elkomorodik, és ezen a ponton nem bánja, hogy elviszik tőle Eletheát. Nem érdemli meg ilyen viselkedéssel és ilyen mély gyűlölettel szinte mindenki iránt, hogy nevelje, noha ez alól ő sem igazán kivétel. Annyi mindenkit utál és megvet, még ha meg is van rá az indoka, és bár próbál ezen változtatni, megbocsátani és barátságosan közeledni akkor, mikor képesnek érzi rá magát, nem sok változik. Rejtőzködik, de az sem jó, barátságos, de akkor meg visszaélnek vele...
Elfordítja a tekintetét, hallgatva a távolodó lépteket, és amint már csak halk visszhangjuk éri el a füleit, megindul a nyitva hagyott ajtó irányába, hogy belépve meg is dermedjen a látványtól. Hirion egyértelműen ájult, de hosszú másodpercekre teljesen megrökönyödik, mert azt hiszi, hogy Al-Nuszra végzett vele. Visszaváltozik, erdei elf alakját visszavéve támolyog oda a szék mellé szédelegve, nem érdekelve őt a bűz, ami a sötételfet körüllengi és árad a ruhájából és maga körül. Borzadva nézi végig a megkötözött testet és a kézfejekbe állított pengéket, és kis híján lerogy eszméletlen társa elé hihetetlen mértékű döbbenetében.
- Édes Természet Anya... – suttogja, és képes erőt venni magán annyira, hogy észrevegye a mellkasa emelkedését és süllyedését, még ha a megviseltségtől elég nehézkes is, amitől azonnal egy megkönnyebbült sóhaj szakad fel belőle. Most, amíg a hadvezér nincs odabenn, addig segíthet rajta, kihúzza a pengéket a kezéből, és aztán segíti őt Elethea szobájáig elmászni, igen, igen, ez jó lesz...
Megragadja a kést, az ágakat is ráfonja, hogy azok együttes erejével kihúzza a pengét.
- Bocsáss meg nekem, ez most talán nagyon fog fájni... – motyogja elszoruló torokkal, és mielőtt nekiveselkedne a kés kihúzásának, még egy pillanatra becsukja a szemét, összeszedve minden bátorságát és elhatározását. Rászorít ujjaival és ágaival a markolatra, és minden erejét belevetve húzza ki fogcsikorgatva a fegyvert, azonban a köteleket még nem vágja el, nehogy az ébredés utáni, fájdalomtól vezérelt rángatózástól több kárt tegyen magában az éjelf. Amint a penge kikerül a helyéről, lerakja a földre, és ha Hirion nem kelt fel közben üvöltve, akkor folytatja, kivéve a másik pengét is, és ha még erre sem kel fel, akkor eloldozza a köteleket, amik a székhez szorítják a férfit. Leguggol elé, sajnálattal figyelve meggyötört vonásait, elkezdve halkan szólítani őt, miközben táskájából az ágai segítségével előkotorja a kulacsot, látva, mennyire izzadt a kínok alatt és így mennyi folyadékot veszített. Ha valamikor az egész közben felébred, akkor az első hangja hallatán magához öleli a fejét szorosan, és mivel Hirion lekötözve van, kénytelen feltérdelni egyik lábával a székre, Hirion lábai közé, de muszáj tompítania az esetleges hangoskodását, nehogy bárkit visszacsábítson. És talán egy békés ölelésben könnyebb megnyugodnia az után a rémálom után, amit tapasztalnia kellett.
- Semmi baj, Hirion, kihozlak innen - mondja, igyekezve a lehető legnyugalmasabban kiejteni a szavakat. - Minden rendben lesz, minden, csak egy kicsit tarts ki... Csak még egy kicsit Eletheáért...

//A húsevő bogárkák nincsenek ott a valóságban, csak egy elmejáték volt kivételesen nagy valóságossággal.//


"Don't worry about me, I'll be fine. Just don't look into my eyes."
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
avatar
Viridiel
Hozzászólások száma :

2909
Join date :

2014. Nov. 23.


TémanyitásTárgy: Re: Mentőexpedíció   Szomb. Nov. 03, 2018 2:24 pm



Azt gondoltam, hogy majd felhergeli magát arra, hogy gyengének neveztem a gyerekgyilkosság miatt, de egyáltalán nem veszi magára, sőt látható elégedettséggel tölti el a tény, hogy megoldott egy számára égető problémát. Ebből is látszik, hogy milyen kicsavarodott a lelkivilága.
Az, hogy engem nem tart az ellenfelének, nem lep meg, hiszen a legtöbben osztják a véleményét a fattyú korcssággal kapcsolatban és már rég túlvagyok azon, hogy ezt magamra vegyem, így nőttem fel.
Apám utólagos, szellemként való pesztrálásához meg nem nagyon tudok mit hozzátenni, hiszen magam sem értem miért épp most támadt fel benne az atyai szeretet, de talán igaza van Al-Nuszrának abban, hogy nincs túl sok választása, akárhogy vesszük, csak a fia vagyok.
Ha nem akarja, hogy a Háza örök feledébe merüljön, akkor kénytelen belenyugodni abba, hogy nekem adta át a démonok örökségét.
Ám a Házunk szapulásával sem tud kihozni a sodromból, még ha nem lennék ilyen szánalmas állapotban, akkor sem. Nekem csak a húgom számít, az Awarendes család sosem tett értem semmit.
Aztán az újabb, igen csak kreatív kínzási módja meghozza a várt eredmény, mármint az én általam olyan hőn várt ájulást, legalább nem kell végignéznem, ahogy a nyüvek lerágják a kezemet......
Most még azonban az eszméletlenség sötétjét is nyugtalanság kíséri, aztán valószínűtlennek tűnő, igen rövid idő múlva úgy nyilall belém a fájdalom, hogy bennem reked a levegő és a szemem kipattan, az suhanva át a fejemen, hogy a hadvezér épp levágja a kezemet.
Aztán a levegő egyszerre tódul ki a számom, hogy ha még képes vagyok rá sebes torkommal, kiáltással adjak hangot a fájdalomnak.
Valami meleg és puha testbe temetődik az arcom, így a kiáltás, tompa nyögéssé szelidül, ám most már mindenképp szabadulni akarok, hiszen nem bírom tovább. Vonaglani és hadonászni kezdek, nem törödve a kannal......várjunk csak, hadonászni????
- A .....kezem........ - lehelem, bár meg vagyok győződve, hogy ez csak a kábulat okozta képzelgés, Lashrael nem lehet itt, nem találhatta meg őket az a dög...... - Nem törsz meg te álnok kígyó, hagyj! - igyekszem ellökni magamtól, bár a kötelek nem engednek túl sok mozgást, a kezemre meg ránézni sem merek. - Már eleget kínoztatok, ölj meg. - suttogom kicserepesedett ajkakkal, meggyőződéssel, hogy Thea áll előttem.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar
Lashrael Laralytha
Hozzászólások száma :

784
Join date :

2017. Jun. 27.


TémanyitásTárgy: Re: Mentőexpedíció   Szomb. Nov. 03, 2018 4:27 pm

Kihúzza mind a két kést, már csak azért is ki fogja húzni, ha már elkezdte. Az elsőre Hirion aligha reagál, ami egyszerre tölti el aggodalommal és megnyugvással, hiszen így a hangoskodással nem kell törődnie, mert még mindig csendben van, de az érzéketlensége nagyon is aggasztó. Elképesztő lehetett az a kín, amit átélhetett, bár fogalma sincs, pontosan mit műveltek rajta ezen kívül – biztos sokkal többet a gyomortartalom jelenlétéből ítélve. Egyáltalán nem irigyli, és sajnálattal vegyes elhatározással igyekszik megtenni azt, amit meg tud, ám a második penge kihúzásával érzékeli a keserű ébredését, és sietteti a penge eltávolítását. Azonnal le is dobja a földre a pengét, hogy mihamarabb magához szorítsa az éjtündét, szinte ő zokogva attól a fájdalomtól, amit az öleléssel belefojtott üvöltésből kihall, reszketegen ismételve a szavakat:
- Jól van, semmi baj, minden rendben lesz, minden megoldódik, nincs semmi baj... – simít végig izzadtságtól átnedvesedett haján, úgy ölelve őt, mintha a saját gyerekét próbálná védeni minden bajtól és rossztól, megvigasztalva őt egy kegyetlen álomtól. Nem tudja leküzdeni ezeket, ahhoz túlságosan fájdalmas neki is mindez, és jelenleg egymáson kívül aligha támaszkodhatnak másra.
Annyira hallja a megvető kacagást és undorodó szavakat, amikkel illetnék őt csak amiatt, mert egy sötételfet védelmez és segít. Annyira rossz ez így, annyira helytelen, és annyira elszomorítja, hogy a sötételfek még saját magukat sem kímélik, pedig ugyanaz a nép ugyanazokkal a vonásokkal és képességekkel, hát miért? Egyébként is rossz nézni, ha bárkit megkínoznak, a látványa és az áldozat megtörtsége őt is elmondhatatlanul elkeseríti, Hirion fiatalsága miatt az anyai törődése is felébred, amit soha nem adhatott meg a saját leszármazottjának, így csak benne volt eddig szomorúan és céltalanul.
- Kihúztam, kihúztam a kezedből a késeket, és mindjárt meggy... – magyarázza, még mindig ragaszkodón és vigasztalón ölelve elkeseredésében, de a további szavak és a húzás a ruháján, ami néha-néha tolásba megy át, beléfojtják a továbbiakat. Hátrál, mély döbbenettel figyelve Hiriont, és a következők hallatán tudatosodik benne az egyértelmű: Hirion még mindig annak a rémséges álomnak a részeseként hiszi magát. Elborzadva fogja fel, hogy a saját halálát kívánja, gyűlölve, hogy ezt elérték nála, de nem késlekedhet, muszáj meggyőznie őt, hogy  nem bántani jött. Ágaival rögtön elkezd a táskájában matatni néhány rongy után, miközben felveszi az egyik kést, és bár egy pillanatra hezitál, hogy esetleg Hirion eloldozása veszélyt jelenthet őrá nézve, kiveri a fejéből ezt az elképzelést. Gyorsan kell cselekednie, még ha kockázatos is a lépés, elvégre a férfi bármilyen felindulásból leterítheti őt, megvan hozzá a fizikai ereje, noha sérülten talán most ő lenne előnyben fürgeségével.
- Kérlek, maradj nyugton, nem akarlak megvágni – néz rá kérlelőn, és az éles pengét a kötél és az éjtünde ruhája közé csúsztatja, hogy néhány mozdulattal eloldozza először az egyik kezét, kilazítva ezzel a mellkasát is valamelyest. Eloldozza aztán a másik kezét is, végül lerántja az éjtünde felsőtestéről a meglazult köteleket, és ha nem ütközik ellenállásba, akkor az utolsó kötelek levételekor az üres rongyot végigfuttatja párszor Hirion izzadtságtól csillogó arcán, aztán letérdel elé, egyik ágával a kulacsáért nyúlva, miközben reménykedve figyeli a másikat.
- Soha ne kérd a halálod, elkeserítesz vele nemcsak engem, hanem Eletheát is - erőltet magára egy halvány, bizakodó mosolyt, előrántva a kulacsot. - Igyál valamennyit, addig meggyógyítalak valamennyire, de utána sietnünk kell, mielőtt visszajönnének.


"Don't worry about me, I'll be fine. Just don't look into my eyes."
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
avatar
Viridiel
Hozzászólások száma :

2909
Join date :

2014. Nov. 23.


TémanyitásTárgy: Re: Mentőexpedíció   Szomb. Nov. 03, 2018 8:20 pm



Lassan, nagyon lassan jutnak el hozzám a nyugtató szavak és érzékelem a rettegés és a fájdalom ködén át, hogy ez egyáltalán nem Thea hangja, hanem ...
- Lash.....rael.... - nyöszörgöm, de még én sem értem a saját szavaimat, annyira összemosódik és torzan szól, ráadásul mivel a nő, aki remélem, vagy nem is tudom, hogy mit szeretnék éppen......hogy itt legyen-e vagy sem, szóval épp a hasába motyogok.
Mélyet sóhajtok, ahogy eltávolodik és próbálok fókuszálni rá, de csak egy homályos árnyékot látok, aki viszont biztos, hogy ismerős hangon beszél és már egyre tisztábban is látom az arcát.
Ám mikor a késsel kezd közeledni hozzám, ismét hátrarándulok és csak nagy erőfeszítéssel tudom kordában tartani azzt, hogy ne kezdjek el remegni, pedig annyira utálom érte magam.
- Tényleg te vagy az? - kérdezem továbbra is halkan, mert hangom az még az előbbi ordítás miatt annyi sincs mint előtte.
Érzem, ahogy lehullanak rólam a kötelékeke és most már biztos vagyok benne, hogy az, aki előttem áll Lashrael.
Mikor puhán törölgetni kezdi az arcom, legszívesebben sírva fakadnék, de erőt veszek magamon és már nyitom a számat, hogy megmondjam neki, mennyire butaságot csinált, de a kulacs látványa bennem rekeszti a szót. Úgy szívom magamba a vizet, mint valami sivataglakó.
- Nem szabadna itt lenned! Mindjárt visszajön! - ragadom meg azonnal a kezét, ahogy végre megjön a hangom. - Borzasztó dolgokat tenne veled és engem is sarokba szorítana.....Hol van Elethea! - nézek körbe rémülten most már teljesen magamhoz térve az aggodalomtól.
A kezemből pedig kicsúszik a kulacs, mert a vérem sikamlóssá tette és a fajdalom ismét belehasít. Már az is csoda, hogy érzem az ujjaimat, azt hittem Al-Nuszra teljesen tönkre tette a kezem, bár még semmi nincs kizárva.
- Nincs idő....... - nézek rá lemondóan. - Így meg nem tudnék veled menni, csak hátráltatnálak és ti is fogságba kerülnétek.......és akkor.....végünk......Al-Nuszra-nak a . család......démonaira ....fáj a foga. Ha elfognak....ha elfognák......elmondanám....neki......
Avatom be az erdei lányt az indokaimba, bár valószínűleg semmit nem ért belőle és én sem mondanám el neki, ha teljesen magamnál lennék. Legalábbis nem így. - Menjetek el......kérlek.....



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar
Lashrael Laralytha
Hozzászólások száma :

784
Join date :

2017. Jun. 27.


TémanyitásTárgy: Re: Mentőexpedíció   Szomb. Nov. 03, 2018 9:23 pm

Nem hallja a halk szót, ami a neve, annyira el van foglalva a saját vigasztalásával és nyugtatásával, azokkal a szavakkal, amikkel mihamarabbi eredményre szeretne jutni nem csupán Hirionnál, de saját magánál is. A kést viszont muszáj megemelnie és azzal közelednie, a tőr meg ugyanazt a hatást váltaná ki belőle, és sajnálattal fogja fel, hogy mennyire meg van riadva a férfi. Eldobná, ha nem lenne problémás az egyszerű kikötözés, mert az meg főleg nem áll a szándékában, hogy elriassza, hiába volt korábban ez a célja mindenki esetében. Már nem az az alak, aki magányos akar lenni és mindenkit ellök ennek érdekében. Már más és másképp kezeli a dolgokat, noha utálattól még mindig nem mentes, sőt, ahogy visszahozták őt ebbe a színekkel teli világba, csak felerősödött mindent. Az eddigi csendes gyűlölete éberen figyel és lesi az alkalmat, mikor uralkodhat.
- Tényleg én – erőltet magára egy mosolyt, de elmondhatatlanul szomorú a hangja. Mihamarabb megszabadítja Hiriont a kötelektől, rögtön nekikezdve az ellátásának, amint szabaddá válik, a kulacs elvételével pedig újabb mosoly kúszik az arcára, de nem a vidám fajtából. Amíg az éjelf kiissza a tartalmát, addig a kulacsmentes kezét, ami vélhetően még a karfán pihen, elkezdi gyógyítani, legalább egy kicsit, nem is téve előkészületeket, mivel a szagból egyértelmű, hogy már leöntötték alkohollal a sebeket. Mikor társa hirtelen kap a keze után, ijedten összerezzen, riadtan nézve Hirion szemeibe, értetlenül vizsgálgatva őt, mégis mire fel cselekszik így. A hirtelen rémület részvétté és megértéssé válik hamarosan, és egyértelműen tisztában van azzal, hogy Al-Nuszra mikre szánná rá magát, már csak abból ítélve, hogy Hirionnal mit tett. Kitörő aggódása viszont őt is felrázza, és ha nem szorítja annyira a kezét, akkor a szája elé emeli, nyugalomra és csendre intve.
- Csss, nincs baj, ne aggódj! Al-Nuszra a katonákhoz ment, Eletheát keresik, mert nem találták meg, biztonságban van. Találtunk egy járatot a szobájában, azon keresztül van esélyünk eltűnni – tisztázza rögtön. – Ha szerencsénk van, akkor néhány katona jár pórul helyettünk, de nem késlekedhetünk – rakja el az arctörölgetésre szánt textildarabot, és már kérné el a kulacsot, mikor Hirion ujjai közül kicsúszik. Úgy kap utána gyorsan ágaival, körbefonva őket rajta, majd eltéve, meg sem tisztítva. Jelenleg nem érdekli, hiszen sietniük is kell.
- Nincs – bólint egyet komolyan és komoran. – És velem fogsz jönni – jelenti ki határozottan, feltápászkodva a helyéről, elengedve a démonokat a füle mellett, mert jelenleg ez nem számít. Kérdéseket vet fel benne, ugyanis nem sok köze van ehhez, de a démonokról megvan a maga véleménye a pokolnak köszönhetően, és hiába lenne jelenleg ez egy jó alkalom, hogy megismerje a sötételfek ügyesbajos dolgait, nincs rá idő. Nem kockáztathatja meg, és nem azért van itt, hogy Hiriont kihasználja és a bizalmába férkőzve minél több információt csepegtessen ki a saját javára, majd hátrahagyva őt segítse ezzel a többi fajt. Nem azért van itt, első a megsegítése és felgyógyítása, a menekülésük és szabadságuk, ezt határozottan állítja magában, vesse meg érte bárki.
- Nem megyünk el nélküled – rázza meg a fejét, megragadva annak a kezének a csuklóját, amit elkezdett meggyógyítani. – Eletheának megígértem, hogy visszaviszlek hozzá. A bátyja vagy, az egyetlen, akire számíthat és támaszkodhat, és velem soha nem érezné olyan jól magát, mint veled – ránt egyet a karján, és lehet, ez nem elég arra, hogy a székéből felrántsa Hiriont maga mellé, de minden egyes cselekedete magabiztos és megingathatatlan. – Hirion, szüksége van rád, arra, aki vigyáz rá, aki mellett védve lehet, nem hagyhatod magára, hiszen te se akarnád semmiképpen az egyedüllétet, nem adhatod fel. Számít rád - válik némileg lágyabbá a hangja. - Jelenleg csak én vagyok itt, Elethea biztonságban van, miattam pedig nem kell aggódnod. Most pedig gyere, odaviszlek, és még egy szó arról, hogy hátra kell hagyjalak, leütlek és úgy rángatlak magam után – enged meg egy őszintébb és boldogabb mosolyt, de elég erőteljesen keveredik a helyzet okozta keserűséggel.


"Don't worry about me, I'll be fine. Just don't look into my eyes."
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
avatar
Viridiel
Hozzászólások száma :

2909
Join date :

2014. Nov. 23.


TémanyitásTárgy: Re: Mentőexpedíció   Vas. Nov. 04, 2018 4:55 pm



Először kicsit megnyugszom, hogy nem a képzeletem játszik velem és tényleg az erdei lány van itt, de aztán a rettegés lesz úrrá rajtam, hogy vajon akkor hol van Elethea. Nem is foglalkozom a kezemmel, csak azt akarom hallani, hogy jó helyen van és nem esett Al-Nuszra fogságába, vagy Thea kezébe, mert az egyenlő lenne a véggel mindkettőnk, de inkább mindhármunk számára.
Megrándul az arcom, ahogy megemeli a kezem, de rögtön megértem, hogy mi készteti erre és visszafogom az izgalmamat a hangommal együtt. Nem én akarok az lenni, aki miatt bajba kerülünk ismét.
- Hála a szellemeknek! - fújom ki a levegőt és igyekszem megzabolázni szívem vad dobogását.
- És akkor jól emlékeztem, hogy van valahol egy ilyen járat........óhh.....annyira örülök, hogy eszembe jutott. - dőltem hátra lehúnyt szemmel és az egyszerre erőtlenné váló kezemből kicsúszott a kulacs.
A szavaira azonban döbbenten néztem rá, mert most nagyon határozottnak tűnt, de kételkedtem benne, hogy ebben az állapotban képes leszek vele menni, tényleg komolyan gondoltam, hogy hagyjon itt és meneküljenek.
Viszont, ahogy egyre jobban belemelegedett, kezdtem elszégyellni magam, hogy neki előbb eszébe jutott, hogy vajon mit érezne a húgom és mi lenne vele, ha nem állok a sarkamra. Miatta tűrtem el a hadvezér kínzását és most miatta kell összeszednem magam.
Bár a legkisebb mozdulat is fáj, most, hogy az érzelmi feszültség némileg csökkent, nem rántom el a kezem, tudom segíteni akar.
- Nem tudom, honnan van ennyi erőd Lashrael. Már annyit segítettél és most is te tartod bennem a lelket. Azt hiszik a fajtársaim, hogy ők erősek és az erdeiek gyengék, de te most igen csak rácáfoltál. Köszönöm! - nézek rá hálásan. - Igazad van, nem adhatom fel és nem is fogom! - szorítom össze a fogam. - Menjünk, vezess a húgomhoz, de ha útközben belebotlunk valakibe, akkor elsősorban magadat mentsd kérlek. - szedem össze minden erőmet és feltornázom magam a székből.
Akármennyire is kímélném a kezem, meg kell támaszkodnom, mert forog velem a szoba és legszívesebben térdre roskadnék, de .....végül állok, kissé görnyedten, de a saját lábamon állok.
Aztán - valószínűleg belekapaszkodva a lányba, - de megindulok az ajtó és a folyosó felé, amennyire csak tudok igyekezve.




Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar
Lashrael Laralytha
Hozzászólások száma :

784
Join date :

2017. Jun. 27.


TémanyitásTárgy: Re: Mentőexpedíció   Vas. Nov. 04, 2018 7:06 pm

Békésen és visszafogottan mosolyog Hirionra, amint a hevessége csillapodik és megnyugszik Elethea biztonságát illetően, ugyanakkor nem szívesen maradna ezen a helyen. Még ellátná társát, hosszabb ideig gyógyítaná őt, hogy mihamarabb beforrjanak a sérülések, és elképesztően nagy szerencse, hogy csontok közt haladt a penge, nem törve el semmit. Akkor problémásabb lenne, így viszont némileg könnyebb, és ha nem is most, de biztonságos helyen mindenképp be fogja gyógyítani.
- Szerencsére, bár egy pillanatra majdnem elsírtuk magunkat, hogy talán mégsincs – gyűri vissza a cuccai közé az elkapott kulacsot. – Elethea is emlékezett a szobájában egy másfajta kőre, csak nem sejtette, hogy járat lehet. Nem nyílik annyira egyszerűen, de majd úgyis meglátod, oda nem fognak tudni követni a megfelelő tárgy hiányában és bizonyára még nem is tudtak róla, különben már lebuktunk volna...
A mesélős és békítő hangja hamar változik határozottá, ahogy a hangulata is. Eddig a megkönnyebbülés és részvét finomkodása volt benne, a lágyság, amivel elűzheti a rémségeket, de tudva, hogy nem sokáig maradhatnak abban az ábrándos, jótékony feledést előidéző állapotban, két lábára áll a szó legszorosabb és átvitt értelmében egyaránt. Ki kell jutniuk, és nincs más opció, ezt eldöntötte, így ha törik, ha szakad, akkor is ki fognak onnan kerülni, még ha talán a fizkai ereje nincs is meg hozzá. Na meg a sötételfekhez képest itt, ezen a vidéken a mágiában is jócskán elmarad, teljesen kiszolgáltatottá válva.
A határozott rántás persze nem vezet eredményre, Hirion nehezebb annál, mint amit ő képes lenne elbírni vagy felhúzni, és bár annak idején kapott kiképzést, nagyon régen volt és nem is teljesített jól benne, bizonyítva, mennyire nem való ő a harcmezőbe, legalábbis oda, ahol az összecsapások zajlanak. De a háttérmunkálatok mindegyikét rá lehetne jóformán bízni, amit tudna, ott megtenne, és most is így cselekszik: amire képes, azt végrehajtja, szavakkal igyekezve Hiriont buzdítani nem csupán azért, mert szeretne bele erőt önteni, hanem mert komolyan gondolja minden egyes megjegyzését. Nekik még van lehetőségük egy olyan életet élniük, ami nem a keserves kereséssel, fájdalommal és reménytelenséggel van tele, hanem az általa annyira áhított szeretettel és megértéssel. Nem hinné, hogy Hirion és Elethea esetében bármi gond merülne fel, ami megvalósíthatatlanná tenné azt, amire gyerekkora óta vágyott. Nekik legalább meglehetne.
Amint Hirion belekezd mondandójába, már gyűjti össze a szavakat, amiket válaszként fog megadni neki, de a köszönete teljesen ledöbbenti. Magasra ugrik a szemöldöke, egyáltalán nem számítva arra, hogy hallani fogja tőle, hiszen annyira nehezen engedte őt magához, annyira tartózkodott és igyekezett hideg maradni, aztán csak helyeslőn bólint, miközben újra elmosolyodik. Segíti Hiriont feltápászkodni a helyéről, rögtön támaszt nyújtva neki, nyaka mögött vezetve társa karját.
- Azért majd ne az egész testsúlyod helyezd rám, mert akkor én is dőlök veled – mondja némileg szórakozottan még az első lépések megtétele előtt, a többit viszont nem firtatja, nem érzi alkalmasnak. Mondaná, hogy az erő és a kitartás egyáltalán nem fajfüggő, ahogyan a gyengeség sem, most viszont a köszönet körüli gondolatai jobban lekötik, hiszen ez elég sokat jelent neki. Ugyanakkor azt se tudná tagadni, hogy furcsán érinti őt, hogy erősnek hiszik. Még mindig nem gondolja magát egy olyannak, akibe akkora erő szorult volna, csupán a múltja az, ami hajtja és a vágyai, hogyha neki nem, de legalább másnak több és jobb legyen. Talán, ha Viridiel nem lenne mellette, ha nem változtatta volna meg, akkor lehet, képtelen lenne, lehet, másokat is ugyanabba a keserű sorsba akarna taszítani, amin neki végig kellett mennie, de jelenleg biztosan állíthatja, hogy soha nem akarná senkinek azt az ösvényt, amit neki be kellett járnia, csak mert nem támogatták és mindent elvettek tőle. Az abból származó szenvedések miatt szeretne annyira kitartani, és ezt nem mondaná valami pozitívnak.
Mélyet sóhajt, mikor a saját életének előrébb helyezésére kerül a sor. Még a végén Délos megismétlődik itt, mikor egymást kezdik el menteni, noha reméli, erre azért nem fog sor kerülni, persze attól még humoros, hogy párjával mennyire próbálták egymást védelmezni. Ez az egész emlékezteti őt arra, hogy mennyire hasonló Hirionnal a helyzet, csak épp itt neki kell Viridielként viselkednie, megértenie és kitartania. Annyira megdöbbentően hasonló, ami egyszerre keseríti el és egyszerre boldogítja, mert mégiscsak talált valakit, akivel teljes lehet a megértés a hasonlóságokkal teli múltjuk miatt. Nem mintha ez után képesek lesznek tartani a kapcsolatot vagy ő képes lenne aztán távolról segíteni a testvérpárnak, még ha meg is tenné, így csak imádkozni tud értük, amint sikerült kijutniuk.
- Ha bármi baj van, azonnal szólj, és megállunk. Amint viszont elértük Eletheát, meggyógyítalak, nem tudom, mennyire piszkos a járat, de nem engedhetem meg, hogy elfertőződjenek a sebeid – mondja még, amint sikeresen kimásznak az ajtón, elindulva jobbra, végighaladva azon a folyosón. Végig feszülten hallgatja a környezetét, keresi a visszhangzó lépteket, de jelenleg eléggé úgy tűnik, hogy Al-Nuszra a katonáival foglalkozik, Thea pedig körülötte legyeskedik, és ez egy soha vissza nem térő alkalom, amit nem szabad kiaknázatlanul hagyniuk. Számára kínosan lassan telnek a másodpercek, és úgy érzi, soha nem fognak odaérni, de ahogy megpillant egy ismerős bútort, ami mellett eljött még idefele jövet, tudja, hogy közeledik a cél. Egyszer, az egyik ajtó előtt elhaladva dübögést hall, amire igyekszik nem megtorpanni és marad Hirion tempójánál, teljesen igazodva hozzá, de le se tudná tagadni, hogy kis híján elájult a rémülettől, ami elfogta őt. Szerencsére nem nyitnak rájuk, csupán felfordulás van ebben a lakosztályban – lehet, még egyszer elmentek Elethea szobájába körbenézni, de ugyanúgy nem találtak semmit.
Alsó ajkát harapdálva lépi át azt az ajtót, ami arra a folyosóra vezet, ahol Al-Nuszra mindkettejükkel elbánt.
- Mindjárt ott vagyunk – suttogja Hirionnak, nem bízva abban, hogy a megterhelések után még képes fókuszálni. – Már csak pár lépés, és Elethea mellett lehetsz – mosolyog, azzal megteszi az utolsó pár lépésnyi távolságot is, még beleadva apait-anyait, hogy Hirion esetleg egyre inkább ránehezedő súlyát elbírja. Belép aztán Elethea szobájába, amitől bár görcsben áll a gyomra, mert bárki lehet odabenn, szerencsére teljesen üres. Megkönnyebbült sóhaj szakad fel belőle, és el sem hiszi, hogy ennyire szerencsésen megúszták, noha még az utolsó pillanatban könnyedén lebukhatnak.
- Tudsz állni egy kicsit a saját lábadon? – érdeklődik, óvatosan bújva ki alóla, de még tartva annyira, amennyire tudja és amennyire lehet. Ha társa egy darabig megmarad a falnak dőlve, akkor ő odamegy a jellel ellátott falrészhez. Egy darabig tapogatózik, emlékezve még nagyjából, hogy hol van, és hamar meg is találja. Az ágait behajlítja az íves hold formája mentén, hozzáérinti, és nem sokkal utána a fal elmozdul olajozott csendességgel, már mondva az ott megbújó kislánynak, hogy visszaértek, ám hirtelen nem találja Eletheát. Teljesen elsápad az üresnek tűnő, egyébként mindenféle kacattal telerakott hely láttán, és előrébb lép, mintha a közeledéssel bármi változna.
- Elethea...? – suttogja. – De nem mehetett innen ki, nem volt nála olyan tárgy, nem... – Teljesen értetlenül áll ez előtt, és fogalma sincs, mégis mit kéne tegyen vagy egyáltalán mit kéne mondjon. A rémület szétszedi a fejét és a gondolatait, és kis híján szédelegve rogy le a földre, azt meg már el sem meri képzelni, hogy Hirion mit fog gondolni róla ezek után. Mégiscsak őrá bízta a húgát, és ha most kiderül, hogy nincs itt és emiatt csalódik benne, hogy az ő hibája miatt nincs itt Elethea...
Szaggatottá válik a légzése és zaklatottan kutakodik a tárgyak közt, de csak tekintettel, keresve valamit, ami a kislányhoz tartozik vagy bármiben segíti őt a megtalálását illetően, mozdulni ugyanakkor egyáltalán nem mer.


"Don't worry about me, I'll be fine. Just don't look into my eyes."
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
avatar
Viridiel
Hozzászólások száma :

2909
Join date :

2014. Nov. 23.


TémanyitásTárgy: Re: Mentőexpedíció   Hétf. Nov. 05, 2018 3:03 pm

//Hirion//

Valószínűleg képtelen lennék egyedül megtenni az utat, nem, hogy Elethae szobájáig, de az ajtóig sem, hiszen a kezdeti fellángolás, aminek köszönhetően a lábamra álltam, pár kínlódó lépés után elhagy. Bár, ha azt nézzük, nem voltak olyan borzasztóak a sérüléseim, de a lelki terror, amit a hadvezér alkalmazott és hozzá a fizikai, úgy látszik elég erőmet kivette.
Mindezek ellenére próbálok nem Lashrael-re támaszkodni, csak amennyire muszáj, hogy egyenesbe tartsam magam.
- Nem szeretnélek magammal rántani, ha túl sok bajt vagy kényelmetlenséget okozok neked, csak engedj el nyugodtan, vagy támasz egy falnak, ígérem, nem fogok megsértődni rajta. – próbálok enyhe humort csempészni a szavaimba, mert jobban szégyenlem az erőtlenségemet, mint sejtené.
Meggyőzött, hogy a húgomnak szüksége van rám és csak ez miatt tartok vele, miközben nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy mennyire védtelenné teszem őt az esetlegesen felbukkanó ellenségekkel szemben.
- Mennünk kel…..ki fogom bírni. – szorítom össze a fogaim és a szokottnál is sápadtabban, de megyek, amerre az erdei lány irányít, mert most az emlékezetemre nem hagyatkoznék.
Mivel elég szorosan fogódzunk össze, így természetes, hogy szinte minden rezdülését érzem, tudom, hogy a szavai ellenére mennyire feszült és éberen figyel minden neszre, ami a folyosókról és a szobákból hallatszik.
Tényleg nem akarom, hogy bármi baja essen és még az is az én lelkiismeretemet terhelje, hiszen –bár már felajánlottam neki, hogy elmehet, - mégis velem tartott, így a halála az én lelkemen száradna.
- Jól ….vagyok. – leheltem, mert ez is erőfeszítésbe került és én most csak arra figyeltem, hogy egyik lábam tegyem a másik elé. – Jól……
Megbotlottam és majdnem magammal rántottam, de még időben kaptam el az ajtófélfát.
Hát az biztos, hogy nem rajtam múlt, hogy nem fedeztek fel minket, hanem az óriási szerencsénken.
A szobában nem volt senki, én meg az erőm végén jártam.
- Engedj csak el……nem lesz baj. – dőltem hátammal a falnak és nagyon igyekeztem, hogy fókuszálni tudjak és nem dőljek el, mint egy zsák.
Most, hogy nem kellett erőt pazarolnom a járásra, kezdtem kicsit jobban lenni. Megtöröltem vizes homlokomat és körbe néztem, míg Lashrael láthatóan keresett valamit, aztán azt a furcsa karját használta, ami egy ághoz volta hasonló és kinyílt a titkos bejárat.
Felsóhajtottam.
Nem gondoltam volna, hogy sikerül.
Ám ezt a kis ideig tartó jóérzést azonnal elsöpri az erdei lány hangja és a benne csendülő aggodalom.
Ellöktem magam a faltól és kissé imbolyogva, de mellé vonszoltam magam.
- Mi az? Mi történt? Hol van Elethea? – igyekeztem látni is valamit a sötét járatban, de ha a húgom ott lett volna, már engem ölelgetne, tudom…….. – Lashrael,…….. hol a húgom?



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar
Lashrael Laralytha
Hozzászólások száma :

784
Join date :

2017. Jun. 27.


TémanyitásTárgy: Re: Mentőexpedíció   Hétf. Nov. 05, 2018 4:10 pm

Hamar megtapasztalja Hirion gyengeségét, és igyekszik szilárdan tartani őt, már amennyire tőle telik. Ő is kapott valamennyit, de a jelek szerint jóval kevesebbet, arról nem is beszélve, hogy elkezdte saját magát gyógyítani is, na meg volt egy szusszanásnyi ideje, hogy képessé váljon összeszedni magát. Hirionnak semmi nem adatott meg, hogy jobb állapotba kerüljön, de majd a biztonságban összefoltozza, ahogyan bármelyik társával tenné.
Értékelve az igyekezetet, elmosolyodik, mást azonban nem ad reakciónak; koncentráljon a társa a mozdulatokra, a haladásra, és ne azon agyaljon, milyen választ adjon az esetlegesen elhangzó szavakra.
- Helyes, nem kell sokat kibírnod, csak egy rövid ideig kell kitartanod – szorít rá egy picit Hirion oldalán a ruhába helyeslésének jelzéseként. – De csak a haladásra koncentrálj, minden mást bízz rám – mondja, azzal ő is elcsendesedik, figyelve onnantól a környezetére, meg hogyha Hirionnak szüksége van valamire, akkor azzal is törődik. Az út maga feszültségtől nem mentes, de legalább gondok nélkül megússzák, ám mikor meghallja a halk szavakat, rögtön csitítja:
- Csss, ne beszélj, nem kell, tartsd az... – Muszáj félbehagynia, mikor megbotlik, keményen támasztja ki magát egyik lábával, ágaival is rögtön körbefonódva Hirion karján, hogy megtartsa, karjával is igyekezve fogást találni a férfin, és bár először meglepődik, hogy nem esnek el, hamar rájön, hogy Hirion megtartotta magát az ajtófélfában. Megkönnyebbülten felsóhajt, viszont ahogyan visszaállnak a sérült és támogató tipikus pozíciójába, érzi, hogy meghúzta az oldalát ezzel. Kellemetlenül morran, de mivel ellene nem tud semmit se csinálni, annyiban hagyja. Előbb egyébként is Hirionnak kell biztonságba kerülnie, utána morgolódhat a saját sérülései miatt.
- Jól van – távolodik el bizonytalanul, de keze még mindig maga előtt, hogyha az éjtünde kivágott faként akarna eldölni, akkor valamelyest felfogja a zuhanását. Aztán, meggyőződve, hogy képes kitartani addig, amíg megtalálja a jelet, eltávolodik tőle, a jel megtalálásával kinyitja a titkos járatot, és elképzelése sincs, ezerszer bánta-e meg azt, hogy elment Hirionért, magára hagyva Eletheát vagy sem. Mintha nyakon öntötték volna hideg vízzel, felriasztva egy kellemes álomból, de egyszerre érzi ezzel párhuzamosan azt, hogy leforrázták. Nem tudja, mit érezzen, a mérhetetlen zavartság viszont dominál, és elképzelése sincs, mit kéne kezdeni vagy egyáltalán mit mondjon Hirionnak, noha az ábrázata elég árulkodó lehet még oldalról is. A hangja? Hát az meg főleg.
A bizonytalan léptek meghallásával megfordul, már támogatná vagy megállítaná az éjtündét, mikor nekiszegezi a kérdéseket, és ha eddig próbálta is riadt pillantását elrejteni, most már biztosan nem tudja. Tanácstalan, a gyomra görcsben van a feszültségtől és attól, hogy most veszíthette el Hirion bizalmát, mert hát mégiscsak az egyetlen személyt kellett volna megvédenie, aki neki van, de... Mégis mit kellett volna tennie? Ha nem segít Hirionon, akkor meg Elethea fog csalódni és egyedül maradni.
Remeg a keze és a lába, a tekintete nedvesedik, miközben a torka a vállaira nehezedő súly okozta sírástól összeszorul, és hirtelen kapja vissza pillantását a sötét szobába, ahol nem egy olyan tárgy van, amiben vagy ami alá Elethea elbújhatott. Vagy továbbment, használva a belső ajtót...
- Én... – kezdi reszketegen, és ő maga se ismer rá a saját hangjára, annyira retteg a következményektől. – Én mondtam neki, hogy ne menjen sehova, én... Én megvártam, amíg a fal bezárul – fordul vissza Hirion felé tehetetlenül, legalább ennyihez erőt véve, hiszen soha nem hazudott, a tekintete mindig mindent elárult, hiába érez bűntudatot, amitől leginkább lefele szegezné a tekintetét. – Itt volt benn, a lelkére kötöttem, hogy maradjon itt, amíg visszahozlak téged. – Folyamatosan megbicsaklik a hangja, és ha a férfi nem állítja meg, akkor belép a szobába, kétségbeesetten kezdve el pakolgatni a dobozokat, ősrégi, porosodó tárgyakat, egyik-másikat eltolni vagy benézni alá. Vannak ruhák is, illetve egy hatalmas fekete kabát a sarokban, rádobva egy kupac valamire, vélhetően egy ruhahalom tetején landolt a kopottas szövet, de ezt a pontot ő meg se nézi, sőt, hogyha Hirion se tesz semmit vagy nem háborodik fel annyira, ami esetleg tettlegességig fajulna, a belső ajtó kilincsére rakja a kezét.
- L-lehet, elindult... – nyögi ki, és a jelek szerint szándékában áll nekiugrani felderíteni a járatot.


"Don't worry about me, I'll be fine. Just don't look into my eyes."
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
avatar
Viridiel
Hozzászólások száma :

2909
Join date :

2014. Nov. 23.


TémanyitásTárgy: Re: Mentőexpedíció   Kedd Nov. 06, 2018 5:29 pm



Először megnyugszom, ahogy már valamelyest biztonságban magunkra csukjuk az ajtót, na meg, amikor feltárul a titkos járat ajtaja, mert kezd feltámadni bennem a remény, hogy valami csoda folytán talán mégis kijuthatunk innen és végre biztonságban tudhatom Elethea-t.
Ám a csend felriaszt az álmodozásból és hirtelen rádöbbenek, hogy miért is furcsa ez.......nem hallom húgom hangját. Aztán, ahogy meglátom Lashrael arcát, az szinte egy nyitott könyv most előttem, annyira nem tudja leplezni döbbenetét és aggodalmát, ami feltölt olyan energiákkal, amiről nem is sejtettem, hogy még bennem lehetnek, így bár nem a legbiztosabb állapotban, de mégis pár lépéssel a nyitott rejtekajtónál álló lány mellé érek.
Egyre nyilvánvalóbb, hogy valami nem a tervezettek szerint történt és a szívembe fájdalom nyilall, ami majdnem a földre taszít, hiszen itt álltam a remény kapujában és most minden összeomlani látszik. Megtámaszkodom a falban, elfehéredő ujjaim az ajtót markolják, ahogy hiábavalóan fürkészem az üresen ásító sötétséget.
Sürgető kérdéseimre először a döbbent csend ad csak választ, aztán meghallom Lashrael elhaló hangját, de a tartalma csak lassan jut el hozzám, mert még mindig azt várom, hogy a húgom csak meg akar tréfálni és egyszer csak a nyakamba ugrik valami rejtekből, de nem történik semmi és a kétségbeesés kezd erőt venni rajtam.
Igen, nehezen, de felfogom, hogy az erdei lány szinte már a sírás határán áll, ahogy próbálja sorolni, hogy miket tett és mit mondott Elethea-nak.
Nézem, ahogy idegesen beljebb lép és kutakodni kezd, mintha testvérem elférne egy kis dobozban vagy valami ósdi fiókban.........
~ Elethea nincs itt! Elethea-t elvitték! ~ zakatolnak a gondolataim és csak körbe-körbe járnak a pánik határán, hogy Al-Nuszra vagy Thea megtalálta.
- Egyedül nem ment volna el. - válaszolom az erdei lánynak, reményvesztett hangon.
Aztán magam sem tudom mi által vezérelve, szinte mintha csak húzna valami a sarokba dobott ruhahalom irányába, lehajolok és felemelem a vastag, régi kabátot.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar
Lashrael Laralytha
Hozzászólások száma :

784
Join date :

2017. Jun. 27.


TémanyitásTárgy: Re: Mentőexpedíció   Kedd Nov. 06, 2018 7:49 pm

//Lash//

Az nem kifejezés, hogy retteg, hogy valamit elszúrt, pedig meggyőződött arról, hogy Elethea itt biztonságban lesz. Kijönni nem tudott volna, hiszen nem tud olyan formát felvenni a tagjaival vagy bármilyen másik tárggyal, ami miatt kiszökhetne, és mivel a tárgyak közt sincs, egyedül a másik ajtó szolgál jelenleg megoldásul a számára. Erősen figyeli a kilincset, határozottan azt gondolva, hogy arra kell mennie, a pániktól képtelenné válva a logikus gondolkodásra.
Kérdezné tanácstalanul és zaklatottan, hogy akkor mégis mi történhetett Eletheával, de nagyon fél, hogy ezzel egyértelműen kivívná társa haragját, ugyanis tisztában van vele, hogy mindez az ő felelőssége, és ha bármi történik Eletheával, az bizony az ő bűne lesz.
Megnézem a járatot, másfele nem mehetett, de nem megyek messzire – teszi hozzá, igyekezve nyugalmat erőltetni a hangjára, és ezzel a lendülettel nyitja is az ajtót, hogy belépjen az új járatba, míg Hirion odamászik a ruhahalomhoz. Amint a férfi is átlépi a küszöböt, mintha a fal ezt megérezné – vagy csak az éjelf időzített elég jól -, lassan visszacsúszik a helyére, egyre kevesebb fényt engedve be a benti szobába. Ez igencsak baj, és bár megfordul a fejében, hogy talán előbb Hiriont kezelnie kéne, de van egy olyan érzése, hogy addig nem engedné magához, amíg a húgát maga mellett nem tudhatja, így bár még megtorpanva hátranéz, hamar veszi fel állati alakját, hogy a járatban szimatolva valamire bukkanjon, de csak dohos szagot érzékel. Bizonytalanul lépeget azért tovább, nem bízva már a saját szaglásában sem, a látására a fogyatkozó fényforrás miatt meg egyre kevésbé számíthat egyébként is.

//Mesélői//

Az ajtóként szolgáló fal bezáródik, Hiriont azonban nem sokban gátolja a fényviszonyok megváltozása. Innen-onnan a kövek közül beszűrődik valamicske világ, ami bőven elég, hogy a sötételfek éjszakai látását tökéletesen alkalmazhassa. Végül a megérzéseid a kabáthoz vezetnek, ami gyanúsan akkora nagyjából, mint amekkora Elethea is lenne, ha beterítené őt mindenféle ruha, elbújva előletek ezzel a húzásával. Finoman hozzáérsz a régi ruhadarabhoz, és talán rezdülésre számítasz, nem történik semmi. Eközben Lash megindul a járaton is, és még bőven hallótávolságban marad. Amint aztán leemeled a kabátot...
Újabb ruhák. Mintha Elethea felszívódott volna teljesen, hiszen ha bízol annyira Lashben, akkor valóban nem tudott kimenni, ugyanakkor azt is biztosra veheted, hogyha a lakosztályon tartózkodna és elvitték volna, akkor már sikítozná a nevedet, hogy szabadítsd ki. Ezek a hangok idefele jövet azonban elmaradtak, és bár felfordulás van a környező szobákban, semmi nem arra utalt, hogy a kislányt innen elrángatták volna, ráadásul nagy eséllyel még találkoztatok volna az elkövetővel egyaránt. Persze lehet, Lash lehetett volna elővigyázatosabb, és mivel nem tudod, mik tartózkodnak a falban, amiket korábban hallottál, még az is felmerülhet benned, hogy azok ragadták el a húgodat.
Ha alaposabban megfigyeled a kupacot, akkor észrevehetsz egy fehér ruhadarabot, ami kísértetiesen hasonlít Elethea hálóruhájára, amiben eddig császkált. Mielőtt azonban megtapinthatnád vagy megkönnyebbülhetnél, úgy tör ki a ruhahalomból valaki, mintha rád akarna ijeszteni vagy le akarna teríteni, de ehelyett elslisszolva melletted a járathoz robog, rögtön becsapva az ajtót és kulcsra zárva azt. Ezt követően körbenéz, aztán egy széles vigyorral fordul feléd, rögtön sietve hozzád, hogy átöleljen szorosan.
- Jól vagy, Hirion? – kérdezi halkan. - Nem akarom, hogy bántsanak... Most már kimegyünk innen? Most már elviszel? - néz rád könyörgőn, úgy, mintha az imént semmit nem tett volna az erdei eltávolítása érdekében.


"Don't worry about me, I'll be fine. Just don't look into my eyes."
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
avatar
Viridiel
Hozzászólások száma :

2909
Join date :

2014. Nov. 23.


TémanyitásTárgy: Re: Mentőexpedíció   Szer. Nov. 07, 2018 3:27 pm

//Hirion//

Nem, nem tudok dühös lenni az erdei lányra, pedig valahol a gondolataim mélyén felbukkan, hogy egy normális self már a torkát szorongatná, hiszen talán pont ő az, aki eltűntette, vagy talán bántotta Elethea-t, de ez annyira abszurdnak hat, hogy nem is fogalmazódik meg bennem igazán.
Amennyire bizalmatlan voltam Lashrael-lel az elején, annyira nem tudtam most elhinni, hogy ártani akart volna a húgomnak. Nem azért nem hittem el, mert olyan nagyon logikusan tudtam volna felmérni azt, hogy milyen lehetőségei lettek volna rá, hogy bármikor engem vagy a testvéremet megölje, hanem a lelkem mélyén éreztem, ráadásul nagyon jó színésznek kellett volna lennie, hogy azt a kétségbeesett aggodalmat eljátssza, ami minden pólusából áradt.
Azonban Elethea nem volt itt. Lassan a gondolataim is megindultak és rájöttem, hogy nem hurcolhatták el, mert azt hallanunk kellett volna, de, ahogy az előbb már mondtam azt sem hittem, hogy elindult volna nélkülünk, legalábbis nélkülem…….
Meredten néztem a helyiségben lévő tárgyakat, lomokat, így csak szórakozottan biccentettem Lashrael szavaira, hogy elmegy körülnézni, szinte nem is fogtam fel, mert feltűnt az a halom ruha, amit mindenképpen szemügyre akartam venni és ami halvány reményt gyújtott bennem, csak nem értettem…….
Nem tudom mi oka lenne a húgomnak, hogy elbújjon előlem, hiszen tisztában van vele, hogy ez nem játék, így mikor már félig leemelve a kupacról a ruhákat sem mozdul semmi, a remény is kezd elhagyni.
Döbbenten áll meg a kezem a kabáttal együtt, amikor meglátom a fehér és ismerős ruhát, az aggodalom nyílként fúródik a szívembe.
Aztán hátra hökkölök, ahogy egy árny vágódik ki a halomból és olyan gyorsan csapja rá az éppen távozó erdei lány után az ajtót és zárja azt be, hogy még levegőt is alig tudok venni.
Röpke időn belül egy ölelő kar melegében találom magam és Elethea hangja szól hozzám, mintha minden rendben volna.
- Óóóó, Elethea….- nyögök fel és kissé eltolom magamtól, hogy jól megnézzem magamnak. – Miért teszed ezt velem, majdnem szívrohamot kaptam. – borzolom meg a haját, de nem kell nagyon erőltetnem magam, hogy tudjam mi a szándéka. – És most nyisd ki az ajtót, mert egyrészt Lashrael megmentette az életem, másrészt úgy is arra kell mennünk. Ráadásul, ha azt akarod, hogy el tudjak veletek menni, akkor kell Lasrael gyógyítása. – rogyok le a földre, mert a megkönnyebbülés kiveszi minden erőmet.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar
Lashrael Laralytha
Hozzászólások száma :

784
Join date :

2017. Jun. 27.


TémanyitásTárgy: Re: Mentőexpedíció   Csüt. Nov. 08, 2018 9:25 pm

//Mesélői//

Zavarodottan vizsgál téged, mikor eltolod magadtól, de boldogan veszi tudomásul, hogy őt nézed. Szélesen elvigyorodik, viszont azonnal elszontyolodik, ahogyan meghallja, mennyire aggódtál.
- Nem akartam... – motyogja bűnbánón, ruháját gyűrögetve ujjai közt, és ezt a bűntudatos képet hamar felváltják ismét a vidám vonások, amint a hajába túrsz. Halkan nevet, fejét a vállai közé húzva, utána ragyogó pillantással figyel rád, bizonyára már remélve, hogy elmentek innen ketten és csak ketten, mire közlöd a számára igencsak letaglózónak bizonyuló tényt: Lash visszaengedését. Nyomban lebiggyeszti a száját, dacosan fordulva oldalra, és már száján a válasz, hogy ő nem bízik benne – ami egyébként is lerí róla -, mikor lerogysz a földre. Most rajta a sor, hogy aggódjon, hirtelen azt se tudja, hogy mit csináljon, tanácstalanul bámulva téged, olyan karmozdulatokat téve, amikből tudhatod, hogy próbál segíteni, csupán fogalma sincs, mégis hol kéne megragadjon téged. Láthatan nem akarja tudomásul venni azt, hogy Lasht vissza kell engedni, így egy darabig meg se mozdul az ajtó irányába, csak akkor, mikor csendes kopogás hallatszódik. Duzzogva fordítja abba az irányba a fejét, tiltakozva az erdei elf beengedését illetően, hiába lenne minden szempontból logikus kinyitni az ajtót.
- Hirion...? – hallatszódik a túloldalról csendesen és szomorúan, valahol beletörődőn.
- Nem bízok benne... Fura... – mondja halkan Elethea ez után. – Ha nem gyógyít meg, akkor visszazárom – közli, aztán feltápászkodik a helyéről, duzzogva téve meg a lépéseket, és mielőtt még Lasht beengedné, hezitál. A kulcson a keze, vár a fordítással, mert nem akarja elfogadni egy teljesen más fajból származónak a segítségét, de mikor visszanéz Hirionra, meggyőződik arról, hogy muszáj. Mély lélegzetet vesz.
- Én nem akartam... – kezdi Lash, mikor elfordítja a zárban a kulcsot és feltárja az ajtót.

//Lash//

Némán lépeget, csak a saját szívverését és kétségbeesett gondolatait hallva. Botrányosan érzi magát, a sötétben pedig semmit nem lát, így hamarosan felveszi állati alakját, ahol a bajsza és szaglása segíti őt a tájékozódásban. Az azonban egyáltalán nem nyűgözi le őt, hogy hasonló szagok járják át ezt a járatot, akárcsak a délosi bordélyház falainak közeit... Nem örülne annak, ha ide is bejutottak volna a koboldok, és bár nem utalnak arra jelek, hogy ténylegesen itt mászkáltak volna, a szag erősen átérződik a vélhetően mellette futó járatokból. Elfként savanyú ábrázattal fogná mindezt fel, jelenleg csak arra koncentrál, hogy Elethea illatát megtalálja, de semmi. Az éjelf egyáltalán nem haladt erre, hacsak a szaglása be nem csapja őt, és jelenlegi pánikállapotában nem tartaná kizártnak.
Szedi a tappancsait, óvatosan halad, ám mikor az ajtó becsapódik mögötte, riadtan ugrik meg. Hátrafordítja a fejét, kétségbeesetten fürkészi a mögötte lévő zsákutcát, amit a semmi fényben most már tényleg nem lát. Vakon, csak bajszára támaszkodva halad a járatban visszafele, ösztönösen szaglászik, hogy visszataláljon az ajtóig. Léptei bizonytalanok, ő maga pedig reményvesztett és értetlen, nem tudva felfogni, hogy mi csaphatta be az ajtót. Hirion megharagudott volna rá? Be akarja zárni? De csak nem talált egy másik kiutat onnan, nem volt másik járat... Legalábbis nem úgy tűnt, hogy lenne.
A gyomra görcsbe rándul, ahogy arra gondol, itt akarja őt tartani, noha jelenleg egyértelműen a férfi lenne kiszolgáltatottabb és szorultabb helyzetben, mivel ő beragad a járat és az őt kergetők közé. Mégis akkor mire fel csinálná ezt? Zavarodott, mielőtt azonban tovább fejtegethetné, nekiütközik vizes orra az ajtónak. Felpillant, mintha látna belőle bármit is, aztán visszaveszi elf alakját, csendesen érve hozzá, nekitámasztva a fejét. Szeretne hallgatózni, de nem tud, a saját, fülében doboló vére eltompít mindent, aggodalmasan rágódva azon, hogy ezt büntetésül kapja-e vagy más miatt. Hallotta, ahogyan a zárban elfordul a kulcs, így meg sem próbálja kinyitni, és csak egy mély lélegzet az, ami némileg megnyugtatja. Legalábbis egy időre.
- Hirion...? – szólítja meg keserűen, nagyon remélve, hogy semmi rossz nincs a háttérben, noha nem csodálkozna rajta, ha Elethea miatt logikátlanul gondolkodna és a kétségbeeséstől vezérelve zárta volna rá az ajtót, ezzel megkímélve magát attól, hogy ugyanott szívják a levegőt. Kissé nevetséges végiggondolva, a harag azonban sok mindenre vezethet, és hiába nem látott sem a tekintetén, sem a vonásain ilyen érzelmet, könnyen lehet, hogy elnyomja.
Bűntudatosan várakozik egy darabig, és még mindig nem hall semmit részben azért, mert a túloldalt vélhetően nincs mozgás, részben pedig azért, mert... Talán nem akar ő maga sem hallani. Nem akar elutasítást, nem akar bántani, nem akar sérülést okozni, és nem akarja tudatosítani, hogy esetleg itt mégis megtörtént az, amitől az esetek többségében ódzkodik.
Újabb mély lélegzet.
- Én nem akartam... – kezdene ismét a bocsánatáért esedezni borúsan, és meglepően könnyebb úgy beszélni, hogy nem látja őt. Mintha ott sem lenne, és igazából a semmibe beszélne. Talán ezért ennyivel egyszerűbb, mert nem látja azt, akinek szánja a szavakat, mielőtt azonban folytathatná, hirtelen nyílik az ajtó, és ezt is csak azért tudja, mert hallja a kattanást, illetve a keze és feje elől eltűnik a torlasz. Vakon figyel, nem látva sem Eletheát, sem Hiriont, emelve a kezét, hogy kitapogassa, ki van előtte.
- Hirion...? – szólítja még egyszer, de maga előtt senkit sem talál abban a magasságban, ahol kutakszik. Aztán még a lépése előtt apró kezek kulcsolódnak a csuklójára, ijedten rándulva össze, mert bár a kezek puhák, a szorítása ellenséges és magabiztos.
- Gyógyítsd meg – morogja Elethea közvetlenül előtte, ő pedig megrökönyödve hallja a kislány hangját, nem számítva a jelenlétére hirtelen eltűnése után. Köpni-nyelni nem tud, és nem tudná megmondani, mekkora a megkönnyebbülés, ami éri, és szó nélkül követi a rángatását. Csupán pár lépést tesznek meg, mikor Elethea megáll, és nem segít a továbbiakban, hanem dacosan félreáll, duzzogva figyelve csendben, mit tesz Lash, aki először maga előtt kezd el tapogatózni, és csak, miután egy óvatos lépéssel hozzáért Hirionhoz lábfejével, fogja fel, hogy valószínűleg leült.
- Hogy vagy? – kérdezi bele a semmibe, egyértelműen társának szánva a kérdést, miközben lejjebb és lejjebb kezdi el keresni a vonásait. – Csukd be a szemed, nehogy belenyúljak... – mondja, és ha társa nem segít megtalálni magát vagy nem teszi a sebe körüli területre a kezeit, akkor valószínűleg végigtapogatja a fejét, óvatosan csúsztatva ujjait a vállai irányába, és onnan a kezek felé.


"Don't worry about me, I'll be fine. Just don't look into my eyes."
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
avatar
Viridiel
Hozzászólások száma :

2909
Join date :

2014. Nov. 23.


TémanyitásTárgy: Re: Mentőexpedíció   Szomb. Nov. 10, 2018 5:31 pm



Mindent megadnék és mindent kockára tennék Elethea-ért, hiszen ő az egyetlen rokonom, aki szeret, de tisztában vagyok azzal is, hogy milyen makacs tud lenni, ha a fejébe vesz valamit. Ám nem gondoltam volna azok után, amit már egyszer megbeszéltem vele és hajlandó volt elmenni Lashrael-lel, hogy ez csak színjáték részéről és csak az alkalomra várt, hogy megszabaduljon tőle. Tagadhatatlan azonban, hogy a húgom okos és ravasz, ami viszont boldogsággal tölt el, de nem adhatok teret most a nevetésemnek, mert akkor azt hinné igaza van.
Az erőm, amit az elvesztése miatti elkeseredésem okozott, azonban cserbenhagy és a földön kötök ki és látom Elethea-n, hogy komolyan megijed, az előbbi kis tréfaja okozta vidámság lehervad az arcáról.
Felhúzom a szemöldököm és kérdőn nézek rá, mert még ennek ellenére is habozik. Mikor a kopogás után meghallom az erdei lány félénk hangját, intek a húgomnak.
- Elethea? Most, ha kérhetnélek.....
Halk szavai után, nagyot sóhajtok és magamhoz húzom, szorosan megölelve, szeretettel.
- Akkor ne benne bízz kicsi húgom, hanem bennem és hidd el már párszor meggyógyított és ha gyorsan el akarunk innen tűnni, nélküle nem fog menni. - bólintottam az ajtó felé és kicsit megnoszogattam arrafelé.
- Ne haragudj Lashrael, Elethea nem akart semmi rosszat....igaz? - nézek a nevezettre, arra biztatva, hogy mondjon ő is valamit. - Ő csak engem akar védeni és világéletében azt hallotta, hogy a mi fajtánkon kívül, ne bízzon senkiben. - tárom szét a kezem magyarázóan.
- Elethea! - szólok aztán a testvéremre erélyesebben, amikor oly mogorván ripakodik rá az erdei lányra. - Fejezd be!
Mikor aztán meglátom, hogy Lasrael milyen bizonytalanul botorkálva közeledik, először nem is értem mi van vele, aztán leesik.
- Itt vagyok! -nyúlok ki és húzom magam mellé. - Elethae, légy szíves keress valami világító eszközt, a járatban biztos van fáklya.
- Jól vagyok, csak elég gyenge, viszont nem maradhatunk itt sokáig, előbb-utóbb kutyákat hoznak és ki fognak szagolni minket. - teszem még hozzá.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar
Lashrael Laralytha
Hozzászólások száma :

784
Join date :

2017. Jun. 27.


TémanyitásTárgy: Re: Mentőexpedíció   Vas. Nov. 11, 2018 1:46 pm

//Mesélői//

Elethea elég nyöszörgősen akar belemenni Lash visszaengedésébe, és még mondana pár dolgot a bizalmatlanságával kapcsolatban, az arcára van írva minden, a kétkedése, a kétségei, a gondolat, hogy esetleg elárulja őket az erdei. Persze minden ellenszenve ellenére teljesíti a kérésedet, még ha durcásan is, a beengedését követően viszont meg se mukkan, még a biztatásodra sem. Duzzogva fordítja oldalra a fejét, semmiképpen sem akarva sem bocsánatot kérni, sem semmit az erdeitől, és mikor rászólsz, arra is csak morgás a válasz, továbbra sem akarva elfogadni, hogy szükségetek van a vörösre. Idővel biztosan enyhülni fog, de olyan gonosz és gyanakvó szemeket mereszt Lash irányába, hogy talán még ő is érzi az ezzel járó kellemetlen érzéseket.
- Jó, megyek... – egyezik bele abba, hogy valamit keres, mert hát ha egy járatban fogtok mászkálni, akkor egy idő után tényleg nem lesz semmi fény, ami minimálisan segítené a környezetetek kiismerését. Jók éjszaka az érzékeitek, de a teljes, csillagfény nélküli sötétségben értelemszerűen ti sem tudtok tájékozódni.
Nem sok idő telik el, hogy Elethea betrappogjon egy fáklyával a kezében, és csendes morcossággal nyújtja át Lashraelnek, aki hallani bár hall, látni nem lát. Elethea így duzzogva fogja meg a kezét, és adja át neki a fáklyát, körézárva az erdei ujjait.
- Én nem tudom meggyújtani – mondja tömören, és a hisztijétől vezérelve kicsit odébb telepszik le az egyik ládán, összegubózva figyelve az erdeit, mit kezd vele, még mindig gyanakvón vizsgálgatva őt.

//Lash//

Halványan elmosolyodik a botorkálása közben, mikor Hirion védelmezőn lép fel Elethea mellett annak ellenére is, hogy nagyon is magán érzi a lány ellenséges pillantását. Nem mintha hibáztatná a kislányt ezen viselkedése miatt, mégiscsak egy teljesen más fajból származik és idegen is a számára – teljesen megérti a helyzetet. És egyébként is, kellően vastag kérget növesztett magára ahhoz, hogy ezeket már ne vegye annyira magára. Vannak pillanatok, amikor súlyosan éri őt és bántja, de ennek is megvannak az indokai, itt viszont nem kell a keserű érzésekkel küzdenie. Rossznak rossz, mert valahol elhitte, hogy Elethea valamelyest megbízik benne, de a jelek szerint csak arra várt, mikor szabadulhat meg tőle.
Már ösztönösen jönne a kérdés, hogy hol van, mikor a vértől nedves kéz maga mellé húzza őt. Óvatosan, tapogatózva ereszkedik lejjebb, engedve a húzásnak, kitapintva a falat, úgy ülve Hirion mellé. Igyekszik elkerülni az ő érintését és taperolását, ami kínossá is válhatna, próbálva az érzékeire kifejezetten támaszkodni, majd nekidönti a hátát és zsákját a falnak, ölébe téve a kezét, megvárva, amíg Elethea hoz egy fényforrásnak használható eszközt. Mégiscsak jobb lenne teljes fényben gyógyítani, nem csupán emlékektől és jelenleg használható érzékek alapján tenni, ugyanis az Hirionnak is fájdalmasabb lehet, mint egyébként lenne.
- Addig jó, amíg jól vagy, de előbb biztosan begyógyítom legalább a kezeiden lévő sérüléseket. Nem tudom, hova vezet a járat és mennyire koszos, de nem szeretném, ha kezelhetetlenül elfertőződne és használhatatlanná válna – sóhajtja. – De legalább nemsokára kinn vagyunk. Innentől mi a terv? – kérdezi, vaksötétben keresve Hirion vonásait, vagy legalábbis úgy téve, mintha őt nézné, persze meglehet, egészen más pontot fürkészik így a szobában, kicsivel eltévesztve a szemeit.
Talán Hirion válasza után hallja, ahogyan Elethea visszajön, és mivel nem látja őt, csak a hangok alapján tájékozódva néz az irányába. Egy ideig nagy eséllyel csend támad, amint a lány megáll talán előtte, és összerezzen, mikor megragadja a kezét - már ha Hirion nem előzi meg és nem veszi el Eletheától előbb a fáklyát. Ha az ő ujjai közé kerül, akkor egy darabig tapogatja, de utána rögtön elkezdi kutatni a táskájában lévő gyűjtóeszközöket, amikkel némi tapogatást követően nekilát néhány szikrával tüzet csiholni. Hirionnak nem szívesen adná sérült kezei miatt, kímélve őt lehetőség szerint. Aztán, mikor sikeresen nem gyújtja fel az egész helyiséget, ügyelve arra, hogy ne legyen körülötte semmi gyúlékony, Eletheára néz.
- Megkérhetlek rá, hogy ezt fogod, amíg gyógyítok? - érdeklődik, összeszedve minden kedvességét és barátságosságát, úgy nyújtva felé a fáklyát, finoman tartva azt ujjai közt. Elethea Hirionra pillant, és látva a gyógyuló sérüléseit, elveszi a fáklyát. Ezt követően Lash a férfi felé fordul.
- Na, mutasd magad - nyúl a csuklójához, maga felé húzva őket, hogy aztán nekilásson a gyógyításnak. Nem tűnik fel neki, hogy Hirion összes sebe valamelyest összehúzódott a kőnek hála, hiszen erről nem sok tudomása van, egyszerűen betudja annak a rövid időnyi gyógyítói képességnek, amit alkalmazott rajta még indulás előtt. Pár percet biztosan eltöltenek így, a kellemes kékes-zöldes fény társaságában a fáklya tüze mellett, Hirion pedig ismét tapasztalhatja azt a kellemes melegséget, ami ennek a képességnek köszönhetően elfogja őt. Közben hiányolja már nagyon Viridielt, tudva, hogy nemsokára találkozhatnak, kicsit még türelmetlen is, ahogy egyre tisztábban megjelenik előtte a férfi képe, a mozdulatai, a búgó szavai. Vágyik az ölelésére, a szeretetére, a törődésére, arra a biztonságra, amit ő ad neki, és ha ezek az érzések hatással is vannak a képességhasználatára, egyáltalán nem tűnik fel neki: gyógyít, miközben ábrándozik. Ha végez a kezekkel, akkor Hirion arcán is végignéz, gondolatban még mindig máshol járva, mégis tudatosan téve minden lépést. Félresimítja a haját, megtapogatja a fejét, keresve azokat a sérüléseket, amiket nem láthat a sötét haj miatt.
- Szólj, ha fáj valahol - mondja, amikor a fürtjei közt kutakszik, és ha ott nem talál semmit, akkor az arcán lévő sebeket tűnteti el annyira, amennyire lehet, nem rejtve el egyáltalán, mennyire szereti ezt csinálni, ápolni és törődni. Ha ezzel végeznek, akkor indulhatnak is végig a járaton, remélve, hogy nem lesz semmi gond.


"Don't worry about me, I'll be fine. Just don't look into my eyes."
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
avatar
Viridiel
Hozzászólások száma :

2909
Join date :

2014. Nov. 23.


TémanyitásTárgy: Re: Mentőexpedíció   Hétf. Nov. 12, 2018 9:15 am

//Hirion//

Elethea nem túl lelkes, de legalább engedelmeskedik, miközben én igyekszem magam mellé terelni a sötétben kissé elveszett erdei lányt. Húgomnak, aki már említettem, nem esett a fejére, lassan be kell látnia, hogy most, ha tetszik neki, ha nem, együtt kell dolgoznunk.
Így bár duzzog és prüszköl minden egyes megmozdulásánál, azért csak megcsinálja, amire kérem.
- Tudod mire tanítottalak Elethea….. – néztem a derengő arcát, míg Lashrael a fáklya meggyújtásával tevékenykedett. – A jó mindig elnyeri a jutalmát….azt, amit megérdemel, vagy előbb, vagy utóbb, de mindig.
Reméltem, hogy egy kicsit felenged, főleg, hogyha látja, mennyit és hogyan tud segíteni nekem az erdei lány mágiája, akiben én viszont már teljesen megbíztam.
- Nem hinném, hogy olyan könnyen elfertőződnének a sebek, inkább csak a fogásban gátol, na meg összevérzek mindent és úgy nehezebb eltűntetni a nyomainkat.
Pont ezért nem tudok most a lánynak sem sokat segíteni, de feltalálja magát és pillanatok alatt már fel is lobban a fáklya fénye. Egy pillanatra én is és Elethea is behunyjuk a szemünket, hogy alkalmazkodjunk a fényhez, aztán sokatmondóan nézek a testvéremre, hogy most ne hőbörögjön, hiszen ezzel csak az én gyógyulásomat hátráltatja. Ez megteszi a hatását.
Néha teljesen el tudok feledkezni a gyomrom helyén lévő kőről, ám, ahogy most meglátom a kezem, azonnal eszembe jut. Igaz, még így sem szép látvány a roncsolt végtagomra nézni, hogy egy részt kapott egy kis gyógyítást már Lashrael-től és a saját erőmtől is, van mit helyrehozni még, ha kardot akarok venni a kezembe, vagy fel akarok lapozni egy könyvet.
Ellazulok, ahogy az erdei lány kezéből elindul a fény és a melegség. Csiklandós bizsergés járja át a sebeket, semmi kellemetlen, vagy fájdalmas nincs benne. A csend és ez az érzés, majdnem álomba ringat, csak akkor élénkülök meg, amikor a fejemet kezdi forgatni és végigtapogatni finom ujjaival.
- Mmmm….nem….már nem fáj sehol…. – fogok rá az arcomon lévő kezére és végig húzva az arcomon, megpuszilom az ujjai hegyét.
Magamat lepve meg legjobban ezzel, így aztán gyorsan el is engedem, fülig vörösödve.
- Ööö…. köszönöm….!
Gyorsan összekapom magam, hogy a zavarom ne látsszon és felpattanok, persze ettől megszédülök kicsit, ám hamar megtámasztva magam a falon, máris a járatba indulok, elvéve a fáklyát a húgomtól.
- Induljunk!

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar
Lashrael Laralytha
Hozzászólások száma :

784
Join date :

2017. Jun. 27.


TémanyitásTárgy: Re: Mentőexpedíció   Kedd Nov. 13, 2018 6:22 am

Határozottan furcsának véli a Hirion által tanítottakat, és nem azért, mert ne lenne igaza – vagy legalábbis próbálja mindig is elhinni ezt -, hanem csupán hihetetlen ilyet hallani egy sötételftől. Nem mintha Hirionék ne lógnának ki az átlagból, ettől függetlenül is teljes meglepetésként éri őt ez a tanítása, amiben ő maga is igyekszik hinni. Az eddigi rögös út, amin végigment, egyáltalán nem azt bizonyította nagyon sokáig, hogy ő kapni fog bármi jót is, hiszen Természet Anya mindig mindent csak elvett tőle, de most egyre inkább úgy tűnik, beigazolódik az ő esetében is ez az állítás. Aztán lehet, csak ő nem volt jó idáig, és azért nem őrizhetett meg semmit... Lehetne ezen hosszasan gondolkodni, hogy ki a hibás a vele történtekért, ám ahhoz most már túlságosan is jó a helyzete Viridiel mellett, hogy rágódjon rajta. Tény, még vannak olyan gondolatai, amiket át akar beszélni a férfival, rákérdezni és megérdeklődni a miérteket, hogy ugyanezeket a kérdéseket saját magának szánva szintén képes legyen választ adni, ugyanis pár dolgot még mindig nem ért.
- Hát, én nem bízok semmit sem a véletlenre, inkább most azonnal ellátlak – szögezi le, és itsztában van vele, hogy ilyen szempontból talán egy kicsit túl alapos és elővigyázatos, nem érzi annyira gondnak. Mégiscsak jobb megelőzni a bajt, mint kivárni, amíg megtörténik, de ha Hirion akadékoskodna is, akkor megfogná az egészet az ő szemszögéből: a nyomkövetés és fogás nehézségei indokok mellé gyűjtene még párat, ám erre végül nem kerül sor.
A tűzgyújtásra bár számít, a teljes sötétség után neki is alkalmazkodnia kell a fényhez, és mikor ő is és társai is megszokták a fényviszonyok változását, átadja Eletheának a fáklyát. Szerencsére elveszi tőle, még ha vélhetően nem csupán azért, mert szép szemekkel néz rá; nagy eséllyel Hirion mellette éppúgy figyeli őt, buzdítva a segítségre. A fáklya elkerülésével nekilát a gyógyításnak, társa sem áll ellen, így könnyedén szalad végig a látható sérüléseken, a kezeknél értelemszerűen több időt és figyelmet fordítva a tevékenységre, azonban a mellé tartozó álmodozás semmiképpen sem marad el. Ahhoz már túlságosan reménykedő a kijutásuk kapcsán, és ha arra gondol, hogy hajnalban, reggel, legrosszabb esetben délben már találkozhat párjával, legszívesebben beletekerne az időbe, hogy ne kelljen annyit várakoznia.
Boldogan veszi észre a másik ellazulását, örülve a bizalomnak, amit neki megszavazott Hirion, hiszen ez a kapcsolat is annyi bizalmatlansággal indult, főként a társa felől. Nevetségesen gyorsan elkezdtek megbízni egymásban, ugyanakkor nem volt más lehetőségük, ha ki akarták hozni Eletheát, de még emellett is jólesőn veszi tudomásul az éjtünde nyugalmát. A gondolatok és dolgai közt nem veszi észre, hogy kis híján még el is szundikál, ha így lenne, akkor biztosan hagyna neki némi időt a pihenésre, mert sejti, nem lehetett egyszerű jönni úgy idáig, hogy először miatta kellett ébernek maradnia, aztán a fogadóban eltöltött egy nap sem volt a legrózsásabb – még az is lehet, hogy ott sem pihent elegendőt. Aztán ez a tortúra... Lehet, hogy hozzászokott ezekhez a körülményekhez, de még talán most lenne a legjobb álma, amíg a képesség kellemes érzésekkel tölti el őt folyamatosan, és ezt is szívesen megadná neki. A megszokások ugyanakkor vezetik tovább, amíg ő a maga fantáziavilágában el-elmerül, óvatos mozdulatokkal keresve újabb és újabb sérüléseket.
Talán naiv és bolond, hogy azt hiszi kezének megfogásával, hogy társa újabb sérülés felé vezeti az ujjait, amit ő nem talált meg még a szavak ellenére is, ám megrökönyödve látja és fogja fel mind a látványt, mind az érzést, ahogy Hirion megpuszilja az ujjait. A gondolatai hirtelen hallgatnak el meglepettségétől, aztán káoszba fullad az értetlenség következtében, és bár szajkózza magának, hogy viccelje el, reagáljon úgy, mintha nem számítana semmit, tegyen úgy, mintha ez csupán egyfajta könnyed hálája lenne, de semmi komolyra nem emlékeztető, képtelen megszólalni. Csak bámul zavarodottan, egyáltalán nem értve, mégis Hirionnak honnan jött, mire felmerül benne, hogy lehet, túl sokat gondolt Viridielre, és megérezte, ő mit csinálna, aztán elveti, mert badarságnak tűnik. Továbbra is értetlen azonban, mivel még Hirion maga is tudja, hogy párja van és ő várja vissza – talán ezért cselekedett volna így? A mindegy miatt? Esetleg a sötételfeknél ez nem olyan meglepő?
A kezének hirtelen elengedése és az elvörösödése rögtön megcáfolja utóbbi feltételezését, és egyre határozottabban úgy tűnik, megismétlődik az, ami Viridiellel is, csupán fordított helyzetben. Nem szeretné, ha mindez félreértés tárgya lenne, még ha ez bizonyára egy egyértelmű utalás is a szimpátiára, hirtelenjében elképzelése sincs, mégis mitől alakult ki ennyire, aztán...
Rá kell döbbennie, hogy amit ő a saját, idáig elnyomott és ki nem élhetett anyai szándékából cselekedett, az más irányba terelte a kapcsolatot, mégiscsak egy fiatal férfiról van szó, nem egy gyerekről. És itt szúrhatta el, itt nyúlhatott mellé, mert bár tudta nagyon jól a Viridiellel történteknek köszönhetően, hová vezethet ez a túra érzelmileg, ha nem figyel, mégis beleesett a csapdába a húzós helyzeteknek hála. De csak nem vette komolyan, csak nem értelmezte másképp...
Vicceld el, vicceld el, Lash, reagálj már! – ismétli magában, viszont a rengeteg gondolat megbénítja őt, és mire már rászánná magát arra, hogy képes legyen bármit is mondani, Hirion elkezdi összekapkodni magát, tőle pedig ennyire futja:
- Igazán... nincs mit... – Legszívesebben főbe lövetné magát buta viselkedéséért, mert ha ez Hiriontól egy vélhetően önkéntelen, de erős utalás volt, akkor elkezdheti összeszégyellni magát, hogy képtelen volt figyelni a határ megtartására, ami nem engedi ezt az irányvonalat. És ezt mégis miként kéne kijavítania? Jó, persze, az érzéseknek nem lehet határt szabni, és lehet, egyébként is hasonlóra került volna sor, mert nem tudja legyőzni a túlzott törődését és figyelmességét, ráadásul Hirion különösen érzékeny lehet erre, még a legkisebb ilyen megmozdulásra is. Gondolatban már tövig rágta a körmeit, mert nem akar csalódást okozni, nem akar félreérthető reményt kelteni, és jelenleg eléggé úgy tűnik, hogy ezt teszi.
Csak a gyógyítás miatt van, csak a gyógyítás okozta kellemes érzések miatt van... – kezd el más indokot találni, hiszen Hirion maga is meghökkentnek tűnt a cselekedetét illetően. Biztosan a gyógyítás miatt van...
Az nem kifejezés, hogy nem tudja, innentől miként és hogyan kezelje Hiriont, mert ő leginkább úgy lenne képes nézni rá, mint a gyerekére, de semmiképpen sem úgy, mint lehetséges partnerre, ez viszont egy egyértelműen férfias udvarlási megnyilvánulás volt. Persze lehet, a tekintetét ő értelmezi félre, mert annyiszor látta már Viridiel szeretettel teli pillantását ugyanezen a mozdulatsor alatt, és csak ő látja bele, de...
Mély levegőt vesz, igyekszik nyugalmat erőltetni magára, és elhitetni önmagával, hogy túlreagálja, és az semmiképpen sem jó. Mondjuk ezzel is már elkésett, mivel már az elején nem szabadott volna túlreagálnia, csak annyira váratlanul érte! Cseppet sem számított rá, de bizonyára már mindegy, úgy kell kezelnie, mintha meg se történt volna, akkor jobban járnak, és a kalandjuk maradékában igyekszik komolyabban tartani magát a határhoz – talán nem lesz semmi, ami eltereli erről a figyelmét, mert tisztában van vele, hogy félreérthetőek a segítő szándékai.
Odakapna, amint megpillantja Hirion bizonytalanságát, de ő korábban reagál, és a falnak támaszkodva sikerül megállnia. Ő is elpakolja az elővett felszereléseit, aztán feláll, figyelve, amint Hirion átveszi Eletheától a fáklyát.
- Ne vigyem én? Lehet, még pihentetned kéne – mondja, igyekezve úgy beszélni, mintha az előbbieknek nem lenne rajta semmi hatása, de kit akar ezzel áltatni? Úgyse tudja leplezni a meglepettségét és a saját zavarát, ami bár nem uralkodik, attól még jelen van, és észre is lehet venni, ha szemfüles a hallgató. Akárkinél maradjon a fáklya, az indulásra bólintva megindul Hirion után, persze ha Elethea a nyomában akar maradni, akkor értelemszerűen előrébb engedi őt, zárva a sort lép be utolsónak a járatba, magukra csukva az ajtót.


"Don't worry about me, I'll be fine. Just don't look into my eyes."
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
avatar
Lashrael Laralytha
Hozzászólások száma :

784
Join date :

2017. Jun. 27.


TémanyitásTárgy: Re: Mentőexpedíció   Kedd Nov. 13, 2018 7:17 am

//Mesélői//

Hűha, forrósodik a helyzet, nem igaz? Mindenesetre a Hirion által tett dolgok mindkettőtöket kizökkentenek, de még ezek megtörténte előtt Elethea bólint egyet, ha nem is szívesen, nagyon is jól emlékezve a szavaidra. Csendesen kivárja aztán, amíg Lash intézi a gyógyítást, meredten bámulva a kékes-zöldes fénybe, és hamar csodálkozva veszi tudomásul a sebek jócskán gyorsabb regenerálódását. Ha nem lenne Lash irányában ennyire neheztelő és bizalmatlankodó, akkor talán még oda is rohanna a fáklyát eldobva, hogy hadd nézhesse meg közelebbről, jelenleg azonban igencsak tűrtőztetnie kell magát. Tagadhatatlanul furának találja ezt a képességet, ami náluk elérhetetlen és elképzelhetetlen, hiszen a képességtáruk tele van olyannal, ami ártó, de hogy valaki képes legyen erre… Ez neki valami csodával ér fel.
Hirion puszija nem csupán az adót és kapót zavarja össze, de magát Eletheát is. Ha nem lennének határok, amilyen keretek közt mozoghat, a szemöldöke biztos leugrott volna a helyéről, annyira magasra csúszik fel. Értetlenül figyel, aztán összeszűkített szemekkel nézi Hiriont, aki lehet, jelenlegi zavarában észre sem veszi, de biztos, hogy lesz néhány kérdése hozzá ennek kapcsán. Ha Lasht kedvelné, akkor még cukkolás formájában meg is említené a történteket, így viszont privátban fogja szinte ugyanezt megtenni, csak teljesen más hangsúllyal és éllel a hangjában. Tudja azt is, hogyha ő kapna a kezére egy puszit, annak egyáltalán nem lenne hasonló hatása, arról nem is beszélve, hogy Hirion még el is vörösödik!
Láthatóan mondana valamit, de amíg Lash a környéken van, addig csendben marad. Átadja Hirionnak a fáklyát, és innentől az ő döntése, hogy továbbadja-e Lashnek. Ha nem, akkor az indulással egyszerűen beelőzi az erdeit, hogy közvetlenül Hirion mögött sétálhasson, mert hogy ő nem engedi Lasht Hirion közelébe ezek után, az biztos. Maradjon csak utolsónak! Ebben ugyanakkor gyerekes dac is van bőségesen.
Lehetőség szerint fogja Hirion szabad kezét, úgy battyogva félig mellette, félig mögötte, ahogyan elfér, bár a kövekkel kirakott, szobák közt haladó járat nem épp a legtágasabb. Libasorban kényelmesen elfértek, így a haladás gyors, és eleinte csak arra a koszra lehettek figyelmesek, ami ide letelepedett. Eléggé úgy tűnik, hogy ősidők óta nem használták, mert jóformán akkora pormennyiség telepedett le, hogy lábnyomot hagytok magatok után. Nem olyan, mintha több centi hóban mászkálnátok, csak egy silány mása annak porból. Itt-ott pók nélküli pókháló, egy-egy kiugró, vaskos fatámasz a sarkoknál vagy a falba építve. Hosszú percekig csak ennyi történik, ahogy haladtok az egyenes útvonalon. Az megijeszthet titeket, mikor közvetlenül a falak mentén, de azok túloldaláln apró mancsok csattogását halljátok. Suttogás, de értelmezhetetlen – csupán annyiban lehettek biztosak, hogy valakik beszélnek, a hangszín alapján pedig az a fajzat, amelyik Eletheához is szólt. Ekkor Elethea rászorít Hirion kezére, lehetőség szerint kicsit közelebb húzódva hozzá, gyanakvón figyelve azt a pontot, ahonnan hallatszódik azoknak a kis szörnyetegeknek a hangja, de jelenlétével egyikük sem tisztel meg titeket.
Ez szinte folyamatossá válik, a mászkálásuk és szervezkedésük mindenképp, ha a beszédük nem is, és ehhez egyre gyakrabban társulnak még távolabbról érkező üvöltéshangok, amik akkor erősödnek igazán, ha elindultok lefelé azon a lépcsőn, ahova ez a szűk út vezet. Nincs elágazás, nincs semmi, így eltévedni sem tudnátok. Kivehetitek Al-Nuszra ideges beszédét is, amint lefele tartotok, de vélhetően ő már odalenn utasítgatja a népet, és csupán egy tompa kivonatát kapjátok meg az eredeti kiabálássorozatának.
- Idegenek – szólal meg valaki mögületek, mikor már a lenti folyosórészen haladtok, ami semmiben sem másabb, mint ami fönn volt: szűk, egy irányba vezet a szobák közt. – Idegenek az otthonunkban.
Ha megfordultok – Elethea biztos meg fog, de meg lesz rémülve nem kicsit -, akkor először egy pár villanó szemet találtok a félhomályban, amihez aztán társul még egy, és még egy, aztán még egy, gyülekezve mögöttetek, és legalább tízen összeállnak ott egy kupacban. A sötételfek könnyedén kiveszik ezeknek a lényeknek a vonásait: nagy fülek, undok, lehajló krumpliorr, tele ragyával, vézna végtagok, ápolatlan, büdös test, aminek szagát idáig is érezhettétek valamennyire, csak nem volt annyira jelentős. Most, többek feltűntével erősödik kellemetlen szaguk, de talán ezzel fogtok a legkevésbé foglalkozni, amint a fákyla fénye meg-megcsillan néhány fémen – fegyverek fémjén. Ha a menetirányotokba iramodnátok, akkor meg kell torpanjatok, ugyanis ott is van néhány jószág ebből a fajból, késekkel és tőrökkel felszerelkezve.


"Don't worry about me, I'll be fine. Just don't look into my eyes."
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online

Ajánlott tartalom


TémanyitásTárgy: Re: Mentőexpedíció   

Vissza az elejére Go down
 

Mentőexpedíció

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
6 / 7 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Neminra világa :: Játéktér :: Zevadar pusztaság :: Sötét elfek rejtekhelye-