A játék a karakterem szempontjából úgy nagyjából 10 évvel ezelőtt történt!

Életem egyik legmegrázóbb eseménye fogadott testvéreim elvesztése volt, kik egészen fiatalon haltak meg egy veszélyes küldetés során. Mindkettejüket a sötét elfek földjére küldték, és egyikőjük sem tért vissza többé. Családom, kik örökbe fogadtak mindig nagy szeretettel neveltek, akárcsak a saját gyermekeiket. Sosem éreztem úgy, hogy kevésbé szeretnének engem náluk, sosem éreztették velem, hogy én valójában nem tartozom hozzájuk, s ezért nagyon hálás voltam nekik.
S ez azután sem változott meg, hogy vér szerinti gyermekeik a másvilágra kerültek.

Az a nap viszont óriási nagy gyászt hozott mindhármunk szívébe, én pedig sokkal távolságtartóbb lettem. Tisztán emlékszem arra a napra. Egészen addig egyszer sem kerestem fel Awyris erdejének legeldugottabb, s sokak szerint egyik legmesésebb, s mégis legszomorúbb helyét; az Emlékezés tisztását.
Hiszen nem is volt okom rá, hogy meglátogassam ezt a szent helyet, de akkor amint megtudtuk, hogy mi történt, én szó nélkül felálltam és elindultam az erdő mélye felé, hogy rátaláljak erre a helyre, ami az erdő közepén lelhető fel.

Az út nem volt teljesen veszélytelen, de a farkasfalkám ide is elkísért engem, hiába tiltakoztam ellene. Nem akartak magamra hagyni ilyen feldúlt állapotban. Nekik köszönhetően végül épségben megérkeztem a tisztásra, nem sokkal sötétedés előtt. Leültem a tölgyfa elé, és ámulattal figyeltem, miként változik meg a hely, hogyan kezdenek el ragyogni a színes virágok, és miként tündökölnek a szentjánosbogarak az éjszakában. Az előttem álló tölgyfa pedig szépen lassan lehullajtotta a bal oldalon lévő összes vörös színű levelét, míg az eddig zöld színben pompázóak szürkévé váltottak át.

Így ültem egy darabig csendben, a halott testvéreimre gondolva farkasaim társaságában, mikor egyszer csak hangokat hallottam a hátam mögül, s hamarosan egy tapasztalt, idős, nyilvánvalóan sok veszteséget megélt lombtünde jelent meg a tisztás szélén, én pedig várakozva figyeltem őt farkasaim gyűrűjében, kik védelmezően vettek közre engem. Mindig ezt tették, ha számukra idegen valaki jelent meg a közelemben.

Rengeteget gondolok a mesteremre, aki megtanított az íjászat művészetére. Úgy gondolom, több volt köztünk, mint tanító és mester közötti normális kapcsolat. Barátok voltunk, sőt... akár szerelmet is éreztem iránta. De ő meghalt. Ráadásul az általam gyűlölt, sötét elfek elleni csatában. Ezen napon úgy döntöttem, ismét meglátogatom az Emlékezés tisztását. A hely közelében, azon a napon, amikor megtudtam, mi történt vele, egy növényt ültettem el. Azóta is sokat járok oda, szinte minden hónapban, megnézem az én kis virágomat.
Szóval elmentem a tisztásra és egy darabig egyedül, a virággal előttem, üldögéltem. Majd megjelent Oala, az egyik legrégebbi és leghűebb barátom. Ő egy Lurnix, vagyis egy tapasztalt erdőjáró. Az állatokra nem hat ez a hely úgy, mint az elfekre, ha egyáltalán hat rájuk. Nem éreztem semmi jelét a fájdalomnak Oalában, így azt a következtetést vontam le, hogy csak miattam van most itt. Fel akar vidítani. Épp indulni készültem, amikor kiérve a fák takarásából, a tisztás széléről észrevettem egy embert. Farkasok vették körül, bizonyára ő is ért az állatokhoz. Közelebb indultam hozzá, de lassan közeledtem felé, mert nem akartam, hogy félreértse a szándékom. Mikor hallótávolságon már bőven belülre kerültem, odakiálltottam neki:
- Emlékezni jöttél? - Kedvesen kérdeztem. Ha válaszol rá, tán azt is kifejti, kit vesztett el. Mikor még közelebb értem, bemutatkoztam neki.
- Gawyline vagyok, az Awyris erdei Zhava faluból. - Remélem barátságos lesz és beszélgethetünk.

A lombtünde lassan, óvatosan és barátságosan megindult felém, próbálva jelezni farkasaimnak, hogy békés szándék vezérli, és szavaival is megerősítette ezt, én pedig elmémen keresztül megszólítottam a falkát: - Nyugalom, láthatjátok ti is, hogy nem akar bántani. Nem kell egyből a legrosszabbra gondolnotok. Csak beszélgetni akar. Egyébként is, az Emlékezés tisztásán vagyunk, rémlik? Ez a lehető legbékésebb hely, még az erdőn belül is - mondtam nekik gondolatban, mire a farkasok végül megnyugodtak, és immáron ellazulva leheveredtem a fűre, vagy érdeklődve figyelték a felénk közeledő idegent.

- Szia Gawyline! Én Raffael vagyok - köszöntem vissza neki kedvesen, és intettem neki, hogy most már nem kell óvatoskodnia, s nem kell tartania farkasaimtól.
- Elnézést kérek miattuk - mondtam neki -,már nem fognak gondot okozni. Csak próbálnak védeni, s néha kicsit túlzásba viszik - magyaráztam.
- Igen, a bátyáimról jöttem megemlékezni - feleltem szomorúan. - Éppen ma vesztettem el őket. A haláluk nagyon megrázta az egész családot. Olyan idegennek tűnik most minden nélkülük... Te kit vesztettél el? - kérdeztem tőle kíváncsian és együtt érzően.

Az elf is nyugalomra inti farkasait, így hamar védekező állásból, semlegssé válnak. Így már nem kell tartanom tőlük, bár eddig sem nagyon féltem. Közelebb megyek a férfihoz, aki bemutatkozik. Bólintok miután elárulja a nevét.
- Nem kell magyarázkodnod. Az állatok kötődnek a gazdájukhoz, de ezt gondolom, Te is tudod. - Valahogy érzem, hogy Raffael ért az állatokhoz, talán ő is állatidomító, mint én, így nem is ragadok le sokáig ennél a témánál. Az elvesztettekről kezdünk csevegni.
- Sajnálom a bátyjaidat. Csak nem háborúban vesztek oda? - Kérdezem együttérzően. Ha igen lesz válasza, még jobban együtt tudok érezni vele.
- Én a mesteremet. Aki talán... a szerelmem is volt. - Hangom bizonytalan, nem biztos, hogy tudok erről beszélni egy idegennek. Még az ismerőseimnek sem szoktam ilyenekről beszélni. - Ő egy sötételfek elleni csatában halt meg. Ő tanított meg íjászkodni is. - Magyarázom tovább és közben egy emlék felidézése után, egy mosoly jelenik meg az arcomon. Ezen a helyen szinte percenként más és más emlék villan át az agyamon. Nagyon különleges hely.
- De hidd el nekem, idővel jobb lesz. A bánat is enyhül és egyre kevesebbet fogsz rájuk gondolni. - Bíztatom Raffaelt és szám egy kedves mosolyra húzódik. - Bár az igaz, hogy családtagok elvesztése után, nem mindenki épül fel. Vannak akik soha többé nem lesznek ugyanazok az emberek.