Admin
Hozzászólások száma :
657
Join date :
2014. Sep. 29.
|  Tárgy: Rövid leírás  Hétf. Dec. 01, 2014 2:38 pm | |
|  Az Awyris-i elfeket manapság mindenki úgy ismeri, mint erdei elfek, akik harmóniában élnek a vadonnal, az ősi erdő növényeivel és állataival. Régen azonban máshogyan volt. Majdnem ezer évre nyúlik vissza ez a történet, és csak kevesen ismerik már a fűzfákon kívül.
Akkoriban az erdei elfek csak simán elfek voltak. A szabad ég alatt éltek szétszórtan mindenfelé, közel a hegyekhez, az erdőkhöz, de leginkább a nagy síkságokon. Akkor még nem értettek a mágiához, csupán a fegyverekhez. Vadásztak, halásztak, kereskedtek, néha állatot is tartottak. Keresték a békét a többi néppel, de az orkok akkor is vadak és harcra éhesek voltak, sőt, az emberek barbár törzsei is fosztogattak és háborúztak még, hiszen onnan nézve még távoli a nap, amikor királyt választanak maguknak.
Azért sokáig megéltek így, és csak az istenek a tudói már mióta is. És talán ma is így élnének, ha Hagas lánya, Elanil idő előtt meg nem hal. Mondanom sem kell, hogy mély volt Hagas bánata. Felesége után lányát is elvesztette, így egyedül maradt, magányosan. Hallott azonban az orkok sámánjairól és az ő mágiájukról, és azt gondolta, hogy ott segítségre lelhet. Elindult az Oughwar hegység felé vezető hosszú úton. Napokon keresztül vándorolt, míg odaért. Megmászta a hegyeket, bejárta a falvakat. Nem látták vendégül, de nem is üldözték el, amolyan megtűrt volt az orkok között. Így keresgélt, hátha egy sámán nyomára bukkan, akitől segítséget kérhet. S végül rátalált Murbagra, a vénre.
Murbag hatalmas sámán volt, persze ezt nem hirdette hangos szóval, és az ork törzsek sem szokták világgá kürtölni sámánjaik nevét. Ezért is tartott sokáig, amíg Hagas ráakadt. Akkor pedig elmondta neki nyűgét, baját, bánatát, és kérte a vént, hogy hozza vissza szeretett Elanilját az élők közé.
Murbag hamar kötélnek állt, ugyanis akkoriban kísérletezett a holtak megidézésével. Úgy gondolta, hogy egy elhunytat a szellemek segítségével vissza lehet hozni az élők közé, ha a halott lelke is úgy akarja. Persze ma már tudjuk, hogy ez nem lehetséges. Akkoriban azonban ez még új, és ismeretlen ösvény volt a mágia útjain, de Murbag fel akarta fedezni. Önzetlen volt a tette, nem is sejtette, hogy Elanil csupán egy báb lesz a kezei között. Nem volt élő a lány, de békében sem nyugodott, és Hagas szíve összeszorult ezt látva. Kérte a sámánt, hogy hagyja abba, had leljen békére gyermeke. Ő pedig teljesítette a kérést.
Murbagnak volt két tanítványa. Egy lány, Shel, aki még mesterénél is hatalmasabb sámán lett, és Gogron, aki később sötét útra lépett. Úgy tartják, hogy a Zevadar pusztaságba költözött, és mind a mai napig ott él, immár majdnem ezer évesen.
Gogront lenyűgözte a lehetőség, hogy holtaknak parancsoljon. Az éj leple alatt mestere szertartását lemásolva ismét feltámasztotta Elanilt, a bánatos apa azon felriadt, és látva a szentségtörést dühében az orkra támadott. Nem tudni mi történt akkor, de Gogron elmenekült, később Murbag pedig elüldözte magától.
Hagas rövidesen visszatért az övéihez. Hazaérve azonban megbetegedett, és rövid időn belül ő is elhunyt. Lelke talán találkozott felesége és lánya lelkével, de teste pár nap múlva újra mozogni kezdett. Felkelt a földből, és ghoul lett belőle, egy falánk és fertőző lény. Igen, sokakat megfertőzött az elfek közül, sokan haltak meg, hogy újra felkeljenek, és társaikra törjenek. Sáskarajként pusztítottak éjjelente, míg végül az elfek menekülni kényszerültek. Így indultak az erdők felé, remélve, hogy a rejtélyes vadon távol tartja a holtakat. Azzal azonban nem számoltak, hogy a rengeteg őket is behatolónak tekinti. Többen betegek voltak még a fertőzéstől, gyengék és harcképtelenek, a vadak és a gyilkos növények azonban nem kímélték őket sem. Rengetegen meghaltak, mire elértek egy tisztáshoz, aminek közepén egy nagy tó terült el.
A víz partján hatalmas fák meredtek az ég felé, és vígan lengtek a szélben. A bohókás óriások között egy zöldbőrű asszonyi teremtmény szaladgált és játszadozott meztelenül, dalokat dúdolva ismeretlen nyelven. Vidám volt és boldog, ahogy az egész tisztás is. Nevetni látszott minden, mikor ő is nevetett. Nyna volt a neve, és egy volt ő az erdő nimfái közül.
Mikor meglátta az idegeneket megijedt tőlük és azonnal elbújt előlük. Őket lesve és nézve azonban hamar rájött, hogy nem akarják őt bántani. Nem akarnak ők ártani senkinek, csupán békére vágynak. Nagy volt a hatalma Nynának, ismerte az erdőt és minden lakóját, így megkérte őket, hogy ne bántsák a menekülteket, csak a démoni teremtményeket. Ekkor kíváncsian figyelni kezdte az elfeket, míg végül megesett rajtuk a szíve. A szenvedésüket és nyomorúságukat látva bánatában sírni kezdett, hogy még a fák is megérezték szomorúságát, s ágaik lefelé hajlottak, és úgy állnak még ma is. A könny, ami a földre hullott hamar párává majd köddé lett, hogy aztán lecsapódjon a növényeken és köveken. Ezért olyanok a tóparti fűzfák ma is, mintha sírnának, ahogy Nyna könnye csöpög róluk a vízbe. Innen ered a tó neve.
Nyna könnyének párája pedig meggyógyította a még beteg elfeket, akiket immár az erdő védett. Megerősödtek a tó partján, de többé nem tértek vissza a síkságokra. Szövetséget kötöttek a vadonnal és annak teremtményeivel, és így leltek új otthonra a fák között. Ide vezetett Hagas önzősége, hogy lányát visszakapja. Így vett a sok csapás végül szerencsés fordulatot.
|
|
Kezdőlap
