Gyűlölettel telt szívvel, és haragvó lélekkel, lépdeltem a sűrűben, és vágytam a halált.
Igen! Minden tagom, minden érzékem csendre vágyott, a végtelenből sugárzó nyugodt csendre, mely feketén ölel körül kizárva mindent elmémből, és testemből.
Elértem célom! Király vagyok! Az egy és igaz nép királya, de ennek súlya mázsás kőként ül vállaimon, és marcangolja tudatom. Nem ereszti, és nem pihen meg, lassan sodorva az őrület felé. Biztosan, lomhán tolva a szakadék szélére ahol a tudat meghasad, ahol az érzék szétrobban, és sejtelmes csend lesz az osztályrészem. Csend, melyben nincs értelem, nincs megértés, nincs kímélet. Ez vagyok én magam! Ez vagyok, mert ilyenné kellett válnom, mert ezt kívánták tőlem. Ölj, hogy élhess! Fut végig fodros elmémben a mondat, és arcom izmai megrándulnak.
Kézfejem ökölbe szorul, és nem bírom tovább, állkapcsom bizsereg, gyomrom kőkolonc ként feszíti belsőm, és megállíthatatlanul tódul torkomba a tartalma.
Egy fának támasztva kezem hajolok kétrét, és öklendezve adom ki tartalmát. Számat keserű epe önti el, és orromba tódulva csöpög a földre a véres massza.
Nincs több levegő! Nem jut már a tüdőmbe, sóhajtanék, de a kesernyés massza utat talál oda is köhögve rogyok térdre, saját mocskomban.
A fájdalom most nem izgatja, érzékeimet, nem repít jótékony kéjbe. Nem! Letaglózva tör rám, minduntalan, mint nyughatatlan ellenség. Ostromolja minden porcikám, és csaknem felülkerekedik rajtam. Erőt merítek a fájdalomból, igen ezt kell tennem. Felállnom mikor mindenki bukásom várja! Felállnom és erővel odavágni mikor mindenki úgy hiszi nincs már erőm győzni!
Lassan ökölbe szorul ismét kezem, és felállok. Még rám törnek a görcsök, még nem bírok felegyenesedni, de már érzem közel a győzelem. Könnyem kicsordul, és hangosan hörgök fel, ahogy végső erőpróbával felegyenesedem, és szétárt, karokkal ordítok az erdőbe.
- Nem fogsz legyőzni engem soha! -
- Ha akartam volna halott lennél király! –

Szólt egy fátyolos síron túli hang.
Tőlem egy kőhajításnyira lépdelt elő az árny, és szoborként állt meg, hogy őrülettel telt tekintetével agonizálásomban találjon kéjt.
- Miért jöttél? – Kérdezte, és tudtam, hogy nincs egyedül.
Tudtam! Mind itt vannak, körülöttem a háborodott kitaszítottak, kik kínzásokat, éltek túl, de elméjük beleháborodott. Megtört meggyalázott testek, és szétmarcangolt elmék.
- Válaszokért árny! – Válaszoltam, hörögve, de már felegyenesedve.
- Mit akarsz tudni? –
- Azt hogy mit hoz a jövő. – Államról töröltem közben gyomrom váladékát kézfejemmel.
- A jövő, örök mozgásban van király! Nincs, ki biztosat tudna róla. Amire te vagy kíváncsi arra már választ is találtál, de csökönyös vagy és öntelt ahhoz, hogy beismerd.
- Kitépem a nyelved és mellkasodra szögezem féreg! – Ordítottam felé, de csak egy mély hangú nevetés volt a válasza.
- Tedd hát, ha ez nyújt élvezetet. Tőlem már nincs mit elvenned. Azonban attól még az maradsz, aki vagy. Kiábrándult, hit és vágynélküli kiégett fatönk, mit az utolsó férgek is elhagytak, mert nincs már mit lerágni rólad király. Senkid sincs, és hatalmad ellenére semmid sincs. Senki vagy király!
- Elég! – Ordítottam ismét, immár uralva fájdalmam és a végtagjaimba kúszó gyengeséget.
Dobótőr csúszott a tenyerembe, és szinte azonnal cikázott is az árny felé. Torkában állapodott meg, és ő hörögve kapott markolatához. Rosszul találtam el, nem ért gégét, vagy hangszálakat, és erre mosolyt kaptam válaszul. Vad, elemésztő mosolyt. Kitépte magából a tört, és felnevetett.
- Eddig még sosem jutottál! Gratulálok király! – A vízbe dobta a tört és eltűnt a fák közt. Éreztem, ahogy övéi is visszahúzódnak. Elmémbe vágott szavaival ezután.
Elérted célod! Ha itt az idő csatlakozunk seregedhez király!
Farkas vicsorra húztam ajkaim a mosolyom közben, és lehunytam a szemem a diadalom hallatán.
Már fordultam volna vissza mikor ujjbab üzenete, kilőtt nyílvesszőként vágódott gondolataim közé, és vadul nyilallva, lüktetve tepert a földre. Összegörnyedve szorítottam a fejem, és úgy éreztem belülről akarják szétszaggatni acélos kezek.
Azért is, mert egy vagy közülünk király! De még nem vagy azon a szinten, hogy beismerd magadnak halott vagy! Meghaltál, mikor kivégezted húgodat, az egyetlen lényt, akit szívből szerettél!
- Hazudsz! Pusztulj a fejemből mocsok! – Ordítottam mikor kissé csökkent a nyomás, de mire négykézláb fel tudtam kecmeregni az elmémet ért csapásból, már nem éreztem jelenlétüket.
Egy korhatag fadarabot szorítottam a földön, szorítottam minden erőmmel, még nem első ujjperceim reccsenve el nem törtek.
Ekkor feltérdeltem, és hosszú ordítással kiáltottam az erdőre fájdalmam minden búját. Lelkem minden felhalmozódott szennyét, minden marcangoló vágyát, ami már tudtam sosem fog beteljesülni. Soha, mert megöltem őt!
Koszosan, mocskosan, sárosan indultam vissza a kastélyba. De immár magam mögött hagyva mindent, vad fél mosollyal nyugtáztam, hogy elnyertem a tévelygő árnyak támogatását.