Faj: Ember

Nem: Nő

Kor: 24

Becenév: még senki nem becézte

Rang: zsoldos csapat vezetője / fattyú hercegnő

Mágia szint: -

Hogy ki vagyok? Azt talán még magam sem tudom. Hogy mi vagyok? Azt már valamivel jobban, feltéve, ha hihetek annak, ki engem a világra szült. Azt azonban nem szokásom híresztelni. Elmondom inkább azt, hogy milyennek szeretem magam látni. Határozott, talpraesett, fiatal nő, aki néha tud hölgy is lenni, ha úgy látja kötelezőnek. Öltözékemen látni, hogy nem szenvedek hiányt vagyonból, bár nem is szeretek túlzásba esni. Egyszerű bőrből készült szerelés, könnyű fémrészekkel megáldva, mik valamivel növelik védelmi érzetem, miközben érzem azokat karcsú testemre feszülő bőrömön. Hosszú fekete hajam kiengedve hordom. E-téren, mármint a hajam színét illetően, meglepő módon anyámra ütök, mi elég szokatlan, ugyanakkor cseppet sem bánom. Női fortélyokat nem szégyellek használni, ámbár nem is szeretem túlzottan. Jobban kedvelem az acél által vívott tisztességes küzdelmet. Igyekszem kedves és barátságos lenni, csakhogy sokan megérdemelnek egy-egy ellenszenves, nem tetsző pillantást, melyet ugyanolyan könnyedséggel lövellnek aranyszín szemeim, mint a barátságosakat és biztatóakat. A fajok közt nem teszek különbséget. Mind között van mindenféle, a kérdés, hogy melyikkel hoz össze a sors. Örökölt erődömben pedig nyugodt szívvel fogadok mindenkit, akinek segítségre lenne szüksége. Persze csak némi fizetség fejében, elvégre a katonáimnak enni kell.

Az életnek sok állomása van. Születés, ismerkedés a világgal, az első önálló léptek, a felcseperedés hosszadalmas, többnyire eseménydús folyamata, majd az érettebbé válás, az öregség első jelei és végül a halál. Persze ezek mellett számos más is lehetséges. Az élet maga határozza meg, hány jeles alkalommal kecsegtet egy-egy teremtménye számára. A legtöbben el sem érik a felsoroltak utolját. Sokaknak jóval hamarabb véget ér minden, ez pedig már szinte ijesztően természetessé vált mindenki számára.
Az én történetem egy borongós őszi napon vette kezdetét. Az eső vadul kopogott az ablakon, az ég dörgött, villámlott, mintha csak jósolnák érkezésem, a hosszú és nehézkes szülés által. Mire azonban az est végéhez ért, Bralin Wymor karjában tarthatta első gyermekét. Első leány gyermekét, aki mint később kiderül, az utolsó is lesz. Sokan várták már eljövetelét. Sok barát megcsodálta a kicsit, akárcsak valami régi, gyermekeknek regélt esti mesében. A rangos urat jellemzi, hogy nem csak emberek jöttek látogatóba. Lánya az Escalie nevet kapja az erdei látogatóktól, így lett az a második neve, míg az elsőt egykoron megboldogult dédanyja után kapta, anyai ágról. Ennyi azonban elég is lesz születése körülményeiről.
Ahogy teltek az évek, úgy vált minden egyre szebbé, ugyanakkor veszélyesebbé is. Hogy miért, azt senki nem tudja, de nem egy támadás áldozatául esett a lány. Nem értett semmit. Nem tudta miért van mindez, egyszerűen csak megtörtént, még akkor is, mikor számos őr vigyázta még álmában is. Ez azonban kezdett az évek alatt egyre terhesebbé válni számára. Apját kérte, hogy tanítsa. Arra, hogyan védhetné meg magát, ki készségesen eleget tett e kérésnek. Ő maga sem akarta, hogy lányának baja essen, ennek esélyét pedig jelentősen csökkentette, ha megtanult bánni saját erejével és a pengékkel. A probléma itt nem is apjával, hanem anyjával volt, ki csak akkor egyezett bele, ha lánya megígérte, megtanul hölgyként is viselkedni, s tartja is magát az illemhez, akár még vívás közben is. Ez utóbbit nemigen sikerült betartani. Néha azonban hiábavaló minden erőfeszítés. Ha az ellen akarata erősebbnek bizonyul, bizony az áldozatok száma igencsak megnő. Egy hideg, téli estén nem várt dolog történt. A Wymorok erődjét támadás érte. Oly mértékű, melyre nem voltak felkészülve. Hogy miért, azt nem tudni. Valószínűleg hatalomvágyból, értékes területek reményében. Bármennyire is küzdöttek, az áldozatok csak halmozódtak, mígnem egy olyan személy vesztette életét, kinek sosem kellett volna meghalnia. Bralin Wymor lánya elé vetve védi őt, mígnem holtan esik össze a testét átfúró kardot szorongatva. Diramelt elönti a düh, olyannyira, hogy kardot ragadva azonnal az apja holtteste túloldalán állóba döfte a pengét. Akkor végzett először emberrel. Jó ideig kardot sem volt képes ragadni. Valahányszor kezeire nézett, vértől mocskosnak látta azokat. Emellett atyját is gyászolhatta. Azt, kit legjobban szeretett a világon, anyja mellett.
Miraliel nem tudta, hogy mit tegyen. Egyetlen gyermekét minduntalan csak sírni látta. Könnyektől felduzzadt szemeit lassacskán látni sem bírta. Enyhíteni akart végtelennek tűnő keserűségén, erre azonban csak egyetlen módot talált, az igazságot. Az igazságot, mi akkor, ott, mikor elhangzott, sokkal jobban fájt bárminél, később azonban segített megacélozni a szívet annyira, hogy gazdája újra tenni tudja azt, mit elméje sugall. A valós múltat nem sűrűn emlegeti. Talán érthető, elvégre néhány héttel Bralin halála után megtudhatta, hogy valójában nem az elhunyt Wymor, hanem a király gyermeke. Hogy egy oly riadalom eredménye, mi anyját szüntelen arra ösztökélte, hogy csavarja el az akkor még ifjú király fejét. Oly hirtelen feltörő kapzsiság, mi megtagadta azt, hogy szegénységben éljen az eljövendőkben, s bár a csábítás sikerrel járt, csupán néhány éjszakáig tellett erejéből. Ezt követően pedig anyja hozzáment az első úrhoz, ki házassággal kecsegtette. Csak a szerencsén múlott, hogy pont Bralin Wymor volt az illető.
Így már egészen érthetőekké váltak a támadások. Valószínűleg a király néhány jóakarója akarta eltüntetni a múlt hibáinak bizonyítékát, szerencsére sikertelenül. Ahogy elmondta mindezt, látszott Miralielen a keserűség. Ekkora képtelenséget még ő maga sem találhatott ki, így semmi ok nem volt arra, hogy lánya kétkedjen szavaiban. Egyébként is mindig az igazat hallotta tőle, ahogyan atyjától is, ki valójában nem is az, még akkor sem, ha mindig is úgy tekintett rá.
Miraliel ezek után eltűnt. Magára hagyta lányát, a Wymorok erődjében, remélve, hogy jó kezekben van. Katonák őrizték őt, biztonságot adó falak között, megbízható, harcképes szolgálók mellett. Azzal, hogy a nő eltűnt, Escalie pedig semmi jelét nem mutatta annak, hogy tudná a valót, abba maradtak a támadások. Csak a gyász maradt, egy apa kétszeri elvesztése és egy anya eltűnése után. A lány háborúkba menekült. Összeszedve katonáit zsoldosnak állt, hogy acéllal keressen vigaszt magának, egészen addig, míg meg nem enyhült lelke vihara. Akkor eleresztette harcosait, engedve, hogy letelepedjenek. Csak azok maradtak mellette, akik akartak. Belőlük áll most csapata, kiknek java általában az erődöt és földjeit őrzik, melyeket örökül kapott.
Azt hiszem, ennyi volna, amit mesélnék róla. A többit talán máskor. Talán ha elnyered bizalmam, majd akkor…