A vastag falak jó ideig a jövevény felett magasodnak. Bár alakja nem túl fenyegető, az őrök mégiscsak elébe állnak, várva, hogy bemutatkozzon az idegen. Jelenleg ketten állnak lenn a kapunál. Egyszerű, fekete szövetet viselnek, mi alól csak karjukon bukkan elő a láncing, tekintve, hogy ott nem takarja őket sötét leplük. Derekukon jókora kardok, míg lándzsáik kesztyűkkel borított kezeikben állnak készen. Fentről a falról két íjász les le rájuk, lövésre készen. Címert köpenyükön hordanak, így azt most nem láthatja az alak. Csak egyikük int, jelezve, hogy kövesse, míg a másik helyén marad. Ekkor mutatkozik meg Finto előtt a vérvörös köpenyen megjelenő ábra. Egy kard, melyet szárnyak fognak közre. Jókora, lefelé ívelő szárnyak, mindez fekete pajzsba foglalva. A kard pengéjén két tövisekkel tarkított rózsaszár fut végig, folyamatosan keresztezve egymást, a markolatgombnál vörös rózsában végződve, melynek közepén valódi ékkő ragyog. A rózsa szára arany, míg a szárnyak maguk ezüstszínűek, fekete szegélyekkel.
Az őr határozottan megindul. Elhaladnak számos kisebb épület mellett, azonban láthatóan nem szándékoznak bemenni egyikbe sem. Amennyiben így is kérne magának egy helyet Finto, beereszti az egyik szolgalakba, hogy eleget tegyen kérésének, mit sem törődve azzal, miféle szerzet lehet az idegen. Amikor azonban mindezzel megvannak, semleges képpel vezeti tovább, egyenest egy nem éppen kicsi, de szerénynek mondható épülethez.

Annak teraszán egy nő ácsorog, két karjával a széles korláton támaszkodva. Előtte katonák gyakorlatoznak, könnyű felszerelésben. A kardok és egyéb fegyverek csattanása élettel tölti meg a teret. Szolgálók járkálnak fel-alá, téve a dolgukat, az az egy nő azonban csak figyel és hallgat. Hosszú, sötét haját lengeti a lágy szellő. Aranyszín szemei elégedetten csillognak. Csupán egy bő, fehér inget és egy egyszerű, barna bőrből varrt nadrágot visel, lábain térdig érő csizmákkal. Derekán széles öv tart fenn egy díszes markolatú kardot, nyakából pedig éppoly vörös kő lóg le ezüst láncon, mint amilyen katonái köpenyén díszeleg, csak ez ezüstbe van foglalva. Nem is igen figyel az újonnan érkezőre. Rájuk sandít, míg látja, hogy harcosa meghajol előtte, aztán pillantása visszatér a gyakorlatozókra. Csak akkor szentel több figyelmet a jövevényre, mikor az köszönti őt. Ellöki magát a korláttól, kiegyenesedik, majd lágyan elmosolyodik.
- Nem sok vendégem akad, ki ezen a néven szólít – jegyzi meg.
Kezével int egyet, mire a Fintot ide kísérő távozik. Láthatóan megindul vissza őrhelyére, magukra hagyva a társalkodókat.
- Minek köszönhetem látogatásod, „csak a Finto”? Milyen ügyben szeretnél velem beszélni? – teszi fel kérdését.
Valahogy nem lepi meg, hogy beszélni akarnak vele. Bár mostanság nem oly nagy sűrűséggel, de azért akad dolguk bőven. Jelenleg is csak kis csapatának néhány tagja tartózkodik otthon. Azok, kiket többnyire saját maga mellett szeret tudni. Amíg a válaszra vár, alaposabban megszemléli a jövevényt. Azt ugyan nem tudja, hogy miért van itt, de úgy sejti, nem éppen vendégségbe akarják hívni.

Figyelmesen hallgatja a másik mondandóját. Elméje az elhangzottak körül kavarog, miközben olykor gyakorlatozó embereire sandít. Nem, nem kételkedik bennük. Biztos abban, hogy könnyedén elvégeznék a feladatot, ha úgy adódna, ugyanakkor… Még ha az elején elhangzottakkor el is vállalta volna az egészet, a versengés hallatán meggondolja magát. Harcosainak jobb dolga is akad annál, minthogy mások kedvére versengjenek egy darab kavicsért. Szép darab, az igaz, sőt, egészen különleges, csak hát nem a nő számára. Az ő szemében csak egyetlen különleges kő létezik, az pedig nyakában lóg, gyönyörűen foglalva el helyét ezüst fényű székén. Egy darabig azért még méricskéli a kődarabot, mielőtt visszaadná. Már csak azért is, hogy úgy tűnjön, gondolkozik az ügyön, holott döntése már rég megfogant fejében.
- Ez csupán egy kő, semmi több. Számomra nincs értéke – jelenti ki egyszerűen.
Nem inti csendre a hosszú fülűt. Végig hallgatja mondandóját, miközben lelke egyre jobban háborog. Az, amit hall, sérti füleit. Végről szaval, erre versenyt rendeznek, valamiféle ügy miatt, mi meg kell vallani, elég gyanúsan hangzik. Az egy dolog, hogy népük tagját akarják, de ha félnek a háború kirobbanásától, miért kellene nekik a diplomata is? Mindezt azért, hogy idegen csapatokat felbérelve összeugrasszanak olyanokat, kiknek jelenleg semmi köze nem lenne egymáshoz. Ha Diramel elvállalná és sikerrel járna, nem hozna-e bajt az emberek fejére?
- Nem akartok háborút, erre el akarnátok fogatni egy diplomatát. Az idő sürget benneteket, erre versenyt szerveztek a gond megoldására. Ha a versenyzőitek találkoznak, minden bizonnyal egymásnak esnek, még a küldetés teljesítése előtt. Akkor mégis mit tennétek? Újabb versenyzőket toboroztok? A válaszom nem. Ha szeretnél, pihenj meg egy éjszakára, de holnap távozol. Semmi szükség arra, hogy itt legyél – néz rá szikrázó tekintettel.
Kezeit keresztbe fonja mellei alatt, úgy néz a jelenlévőre. Láthatóan semmi kedve tovább foglalkozni ezzel.
- Azt azért még megmondhatod a királyodnak, vagy a megbízódnak. Akárki is legyen, aki küldött, hogy ti, erdőben ragadt erdeiek bolondabbak vagytok, mint hittem. Nem hittem volna, hogy valaha is tőletek kapnék efféle ostoba megbízást. Még jó, hogy Elaile nincs itt. A végén még megindulna, hogy értelmet verjen a fejetekbe... - sóhajtja.

Ezt az ügyet egész gyorsan letudják. Mikor tudomására jut, hogy a követ belenyugszik sorsába, el is fordul tőle, mit sem törődve vele tovább. Szavait azért még hallgatja és figyel. Túlságosan furcsa számára ez az egész ügy. Siet, de mégis elfogadja a szállást, ahelyett, hogy máris tovább menne a következő jelölt felé. Lehet, hogy nem árt pihenni, csakhogy az éj még messze jár, s addig jókora utat meg lehet tenni. Aztán ott van az idegen szava járása. "Nyugodtan a megbízóimra bízhatja, hogy a tündéket hogyan és miként irányítja." Hirtelen azt kívánja, bárcsak Elaile visszatérne végre az elfek erdejéből. Ha onnan jött a kérés, akkor minden bizonnyal neki is elmondják, akkor pedig tisztázódhat minden. Az, hogy mire fel ez a verseny, és hogy miért akarnának az elfek elfogatni egy másik diplomatát, mikor békeszerető népek?
- Mattin, mára végeztél! Kérlek kísérd vendégünk egy üres szobába és gondoskodj róla, hogy mindig legyen társasága! - szólít meg egy fiatalabb fiút, ki nagy lelkesedéssel edz egy nála valamivel idősebb alakkal.

A fiú azonnal abbahagyja, amit addig csinált. Kardját visszateszi helyére, majd úrnője elé lép, hogy ott meghajolhasson előtte.
- Igenis! - szólal még meg, majd már szegődik is az ismeretlen mellé, hogy elvezesse őt szállására, majd egész végig mellette legyen itt tartózkodásának idejére, ügyelve, hogy nem fogja zavarni vendéglátóját.