/Toryg, a halálosztó, Uráldur nincs a helyszínen/

Egy kis szellő mozgatja a sátrak ponyváját a táborban, miközben a csípős reggeli időben az emberek talpa alatt ropog a hó.
-Toryg! Hol vagy már, a rossz nyavalya verjen meg! -üvölti a tiszt, hogy oda intsen egy fiatal kadétot- Azonnal kerítsd elő nekem a raydanit! Nem érünk rá egész nap. Fosztogatnak a közeli falvakban tán. Reggeli után azonnal útra kell kelnünk, hogy megnézzük.
*Ezzel int, hogy bárhova, de el innét a suhancnak. És sas éles szemeinek nem is kell sok idő, hogy kiszúrják, miért nincs ideje többre.
-Hát azokkal meg mi van? Így akartok csatába menni? Nem tűzifa ez, hogy egy halomra hányjátok! Miért nincsenek rendesen összeszedve a gerelyék?
*Aki még most ébredezik, az rohan az üstök némelyikéhez, hogy gyorsan kikaparja magának az alján maradtat, nehogy éhesen kelljen menetelni. Legfeljebb a maradékot majd magával viszi.
De a narrátor is ezt kérdezi... HOL VAN TORYG?

/Rád bízom, hogy elhelyezd magad a táborban, akár hallhattad is a parancsnok szavait, de lehet, csak a kölyök fog megtalálni... ha megtalál indulásig./

Csípős reggelre virradt a táborban, de a mogorva törpöt ez egy cseppet sem zavarta. Sokkal cudarabb időhöz volt szokva, így most is csak egy nadrág, egy öv és az ékszerei voltak rajta. A lábán egy agyon használt saru volt. Épp a haját igazgatta, amikor a távolból meghallotta az üvöltözést. Az egyik tiszt épp az ő nevét harsogta, de ő csak vállat vont, majd szépen beállította a hajkoronáját.
Ezt követően kilépett a sátrából, meghúzta pálinkás flaskáját, majd elindult abba az irányba, ahonnan a hangot hallotta. Nemsokára egy fiatal fiú torpant meg előtte, lihegve a fáradtságtól.
- Hallám mit mondá az a nagyszájú! - előzte be a kadétot, majd megveregette a vállát és már ment is tovább.
Út közben félre lökött pár embert az egyik üst körül és magához vett némi étket, amit út közben fogyasztott el. Pár perc múlva pedig megjelent a tiszt előtt, aki a nevét harsogta.
- Itten vagyám! - mondta, majd böffentett egyet. - Mija ménkű van mán? - kérdezte.
Láthatólag dühös volt, bár amióta az emberek közé került, azóta mindig morgolódott valamin.

A halálosztó nem igazán iparkodott a hang hallatán, ám a kis növendék annál inkább futkosott helyette is. Amikor hamarosan megtalálta... inkább mondhatni, hogy Toryg találta meg őt, rögtön kérdést is intézve hozzá. De ez nem sokat segített a zavarán.
-Hallám mit mondá az a nagyszájú!
-Nagyon ideges a főnök. Már két napja nem láttam ilyen idegesnek.
*Ezzel el is indultak felé, ám mint a tüzelő szukát látó kutyát, olyan nehéz volt számára irányba terelni az alacsony harcost. Nem is jó példa ez. Inkább olyan, mintha egy tigrist akart volna a farkánál fogva a jó irányba húzni, miközben az a hús felé megy. Mert bizony a törpe is a reggeli után nézett és mintha csak ügyet sem vetne az aggódó felvetésekre.
-Nem kéne inkább előbb megnézni, hogy mit akar? Nem is tudom...
*Ám az általa terelgetni kívánt nem egy tudat nélküli vadállat volt, hanem egy igen is öntudatos katona, aki már rutinból tudta, hogy jobb előbb megkapni a kaját és utána a parancsot, mert fordítva már nem biztos, hogy lesz idejük.
Így már éhségét is kicsit csillapítva jelent meg a csapat vezetője előtt.
-Itten vagyám! Mija ménkű van mán? -kérdezte
-Portyázó rabló hadat jelentettek a közelből. Purmerlandt báró úrral menjenek ki és derítsék fel, hogy mi történet! Tudni akarom, hogy nem-e vakriasztás. Addig a többiekkel a Lágyszellő dombon elzárjuk az útjukat és megvárunk egy másik őrjáratot. -mutatott egy széles kalapot viselő világos ruhában pompázó nemesre és talpasaira.


A kép csak illusztráció.

Ahogy az előkelő katona előre lépett eggyel, fejfedőjét megemelve hajolt meg enyhén előtte.
-Nagy örömömre szolgál, hogy elkísér minket. A lándzsásaim már útra készek, ha gondolja, indulhatunk is azonnal.
*Ezzel el is indulnának és a kutató csapat irányításával megbízott nem csak nagy lábon él, de gyalogolni is azon gyalogol. Így gyorsan haladtak északnak. És a kis kadét is velük tartott, hogy ne legyen láb alatt. Az egyik közeli falu határában egy öreg ember rohant velük szemben lélek szakadtan.
-Segítség! Segítség! Gyilkolják az embereket.
*Ahogy oda ér hozzájuk, a zihálástól alig tud lábon maradni.
-Mégis kik azok a galádok, mondja jó ember? -kérdezi azonnal Purmerlandt.
-Orkok. Vagy húsz-harmincan vannak. Öldösik a falubelieket. Aki csak tud, elszalad.
-Látja, uram? -fordul a raydanihoz a báró- Ezek lennének a mi barátaink. Állítólag szövetségben vagyunk velük, közben meg a mi településeinket pusztítják, mint a haramiák.
*Felháborodása többek számára tán jogosnak tűnhet. Az orkok igen gyakran megerősítik az elhatározásukat a többi nép vezetőjével szemben, hogy egy sötét elf támadással szemben ők is felsorakoznak. Ám harcolni vágyó énjük mindig arra ösztönzi őket, hogy háború szüneteiben más népeket támadjanak meg. És ez gyakran vezet az ígéretek semmissé nyilvánításához.
Ráadásul suttognak egyesek arról is, hogy az utóbbi időben Zevadarral is kettős játékot játszanak.

Az őrült törp morgolódva figyelte a tisztet, de amikor elárulta, hogy miről van szó, felcsillant a szeme. Megvakarta a szakállát, majd az említett férfira nézett, amit egy sercintés követett. Bólintott egyet a tisztnek, majd oda ment Purmerlandt báróhoz. Alaposan szemügyre vette a harcosokat, majd fintorgott egyet.
- Meheténk. - szólalt meg.
Ezután elkezdődött a menet ami kissé örömmel töltötte el a halálosztót. Nagyon szeretett volna harcolni és most lehetőséget kapott erre, így hát akár egy vaddisznó, úgy indult meg a csapat élén. Fejét lehorgasztotta és meglehetősen erős tempót diktált. Amikor a távolból valamilyen hangot hallott megszaporázta a lépteit, így szinte már futott. Majd egy öregember jajveszékelve állította meg őket. A törp ekkor arrébb húzódott és a báróra hagyta a társalgást. Hallván, hogy orkokról van szó, azonnal előrántotta fegyvereit és várta, hátha rájuk támadnak. Azonban ez nem történt meg, így azonnal a vezetőhöz sietett.
- Mán indujjunk oszt vágjuk le űköt! Toryg harca szomjúhozik!
Ekkor össze csapkodtak picit a fegyvereit, melyeknek fémes csengése bánthatta a többi katona fülét. A törp egyre jobban kezdte feltüzelni magát a közelgő harc hírére, szinte már rohant volna, hogy legyen kit megölnie.

Purmerlandt báró lelkesedett az ötletért, hogy megfékezzék a mészárlást. Mindig szívén viselte különc öltözéke ellenére is a rá bízott emberek sorsát és életcéljának tekintette az ő védelmüket egy félre eső, veszélyes vidéken. Még ha ifjú kora miatt nincs is meg benne a kellő tapasztalat, a szíve már megvan, hogy atyja jó utóda legyen.
-Ez ám a beszéd, jó uram! Ne is késlekedjünk! Előre!
*Ezzel megindulnak a házak felé, melyek feltűnnek a domb túloldalán. Alkalmazkodnak Toryg tempójához, de ha ő futni akar, bizony akkor futólépésben közelítik meg, ügyelve azért, hogy közben felvegyék az egy soros alakzatukat. Szúrós vashegyek merednek előre, ahogy ülnek a fa nyélen és csak az első utcába beérve kell a kilógó szárnynak leválnia és pár ember hátrébb megy. A tizenöt katonából alig négyen, miközben egy kisebb éket alkot a nemes, ki kivont karddal pár lépéssel előrébb tartja a tempót a raydanival. Kezében olasz stílusú kard van, markolata végén a kosár visszakanyarodik és az egész kézfejet védi. Bár bátornak tűnik ennyire elől lenni a sorfal előtt, ám jól tudja, hogy bármikor visszaléphet a harc során és gyalogosai utat nyitnak neki hátul.
Az egyik házból egy hosszú szoknyás asszonyt rángat ki vagy öt ork. Jajveszékelve könyörög kegyelemért, ám hatalmas ütést kap és lerogy az utca porába. Az egyik ork a nyakára teszi a kardját és talán el is vágta volna, mikor hirtelen meglátják a felmentő sereget.
Nem restek, azonnal elkezdenek futni feléjük. Elől a xiphoszt kezében tartó rohant elől, kardját lengetve. Mellette két oldalt egy kétkezes csatabárdot forgató, illetve egy buzogányos, majd mellettük szintén kicsit lemaradva balról egy dárdát Toryg felé hajító, kinek baljában ott vigyorog egy lándzsa, míg jobb szélen egy pajzsos-szekercés.
A dárdás kivételével mindegyikük bőrpáncélt visel, és gyorsan szaladt feléjük. Ám vigyázni kell velük, a harcmodoruk sokkal inkább alakult a csapások elöli gyors elhajlásra és a fürge mozgásra, mint a vértezetre és a zárt rendű harcra. Mindannyian egyszerre lépnek és az egész falut valami különös ritmus rázza meg.
-Angard! -szegezi előre a vívó kardot Purmerlandt.

Miután megtudták hol az ellenség, nem haboztak, azonnal folytatták az útjukat. A tempót a törp határozta meg, aki erőltetett menetben indult el, hogy végre gyilkolhasson.
A csapat lassacskán felvette az alakzatot és úgy folytatta az útját. Toryg szándékosan az első sorban helyezkedett el, magának akarta az első levágott orkot. Hamarosan pedig meglátták, amint maréknyian épp egy nőt rángattak ki a házából. Az orkok azonnal felhagytak a tenni valójukkal és a csapatot vették célba.
- Gyertek csak rücskösképüjek! - üvöltötte a törp, majd sokkal nagyobb sebességre kapcsolt.
Toryg őrült rohamba kezdett a társait lehagyva, nem törődve semmilyen veszéllyel. A felé lendülő fegyvert egy tigrisbukfenccel kerülte el, majd amint átfordult a földön, féltérdre ereszkedett és buzogányát a hozzá legközelebb eső orkhoz vágta. Testre célzott, elvégre az a legnagyobb cél, amit a legkönnyebben el lehet találni. Ez az egész csak pár pillanatot vett igénybe, majd már vitte is tovább a lendület, egyenesen a pajzsos-szekercéshez.
Csatabárdját két kézre fogta, majd úgy tartotta, mintha azzal készülne lecsapni. Ehelyett azonban egyszerűen csak az ellenfelének ugrott, hogy le tudja dönteni a lábáról.
Ha az ellenfele a pajzsát maga elé tartotta, akkor még fel is ugrott a levegőbe, hogy a súlya teljesen letaglózza az ellent. Ha viszont az ork ellene támad, akkor fegyverével próbálja félre csapni a másik fegyvert, hogy úgy ütközhessen. Ha az ellenfele megpróbál félre ugrani, akkor követi őt, vagy ha túl kockázatos a manőver, akkor hirtelen célpontot vált és azt próbálja lehengerelni.

A raydani erősítés előre rontott, hogy mindenképpen övé legyen az első trófea, igen nagy veszélyt vállalva. A harcra éhes faj őt vette célba elsőként és a kardos ork már suhintott is felé. Ám nem véletlen az évek száma, nem holmi fiatal szélcsap ember, hogy ész nélkül kergesse a halált.
A xiphosz elsuhant a feje felett és a dárda, melyet felé hajítottak, az egyik ember hasában állt meg. Kirántotta és folytatta volna a harcot, de egy hátul lévő megragadta és határozottan tolta hátrébb, hogy ő álljon egészségesként a helyére. Bár a csatabárd is célba vette Torygot, a buzogánya hozzá vágásával ledöntötte a lábáról az oughwarit és már csak a pajzsos volt ezen a szárnyon a kis csapatból.
Eközben Purmerlandt emberei is neki rontottak a kis csapatnak, élükön a nemessel, ki a még mindig azt a halálosztót figyelő élharcos felé szúrt és bár sikerült az utolsó pillanatban hárítani, egy villám gyors mozdulattal megkerülte a bronz pengét és sajátjával mellkason szúrta a fosztogatót. Már csak percei voltak hátra a földön fekvőnek.
De a falu utcái sem maradtak kihaltak, egy tíz fős csapat lépett ki az egyik sikátorból és ők is ugyan azt az ütemet mormolták, mint amit mindenhonnan hallani lehetett. Egy barna kapucnit fején hordó alak gyalogolt középen egy bottal, míg a többiek különböző kézifegyverekkel. Gyorsan vetették magukat a lándzsásokra, kik már több helyen szúrták az első öt haramiát, amikor két dolog történt egyszerre.
Egyfelől a kis ember neki csapódott a pajzsát maga elé tartó szekercésnek és egyszerűen lesöpörte a lábáról. A másik dolog egy hirtelen hang, mely a felmentő sereg egyre jobban villódzó testén átsöpört. Négy lándzsás teste robbant fel az első sorban és maga a báró is földre került. A többiek is megszédültek egy-két pillanatra, előnyt adva az ellennek.
Ideje újra csatarendbe szedni magukat, hiszen az orkoknál is megérkezett az új csapat és igen kiélezett a küzdelem. Majdnem a felmentő sereg harmada veszett oda az artériákat szétrepesztő hangtól, melyet nem álltak meg a többiek dúdolni. Ám ezen felül is sebesültek és haldoklók mind két oldalon.
-Ezer ördög! -kiáltott fel a csapat vezetője- Mi a fene volt ez?

Az őrült törp eszeveszett rohama egész jól sült el, kivéve hogy egy társa megsérült. Miután feldöntötte ellenfelét, egy határozott mozdulattal végzett azzal, egyszerűen csak levágta a fejét. Ekkor viszont újabb ölni való érkezett, köztük egy különös szerzettel. A következő pillanatban egy fura zajt hallott, ami megritkította a társait.
- Mija fene?? - dörmögött.
Ekkor a vezér felkiált, mire Toryg visszaiszkolt a csapathoz, hogy velük együtt vegyen fel védelmi alakzatot.
- Boszorkányság... - mondta, majd sercintett egyet. - Asziszém eléggé nagy bajban valánk, el kell intézni aztat ott. Ő olyan boszorkányos szerzetnek tűne. - mutatott arra az alakra, akinél csak egy bot volt fegyver gyanánt.
- Mija parancs? - kérdezte, majd már azon járt az agya, hogyan végezhetne azzal az átkozott mágiahasználóval. Sajnálatos módon a buzogánya még nem volt a keze ügyében, így nem kockáztatta meg, hogy a fejszéjét eldobja. Viszont egy ork fegyver használhatott volna ilyen célra...

A majdnem kétszáz esztendős fegyverforgató is a társai mellé sorakozik fel, miközben igyekeznek tartani a vonalakat. Az ellenség sorai is fogyatkoznak, ahogyan az övék is, így ahogy egyre többen a földre kerülnek, már csak 8-9-en maradnak körülötte, de az ellen soraiban is. Az első öt érkezőt hamar legyűrték, ám a sámán körül állók még szinte csak most kapcsolódtak be az adok-kapokba.
Purmerlandt egy kisebb sebbel szintén visszahúzódott, és tanácstalanul néz a törpére.
-Nem tudom. Nem értek a varázsláshoz, egyszerű embereket vezetek. -kis szünet után bizonytalanul hozzá tette- Íjászok kellenének.
*Eközben Zorpofa megbotlik egy fadarabban, ami épp az elsőként felé elhajított dárda volt, melyet a szerencsétlen katona kihúzott a hasából és eldobott. Ez a pillanatnyi megingás nem jött jól, hiszen ellenfelével végezve az egyik barátságtalan fosztogató épp őt szemelte ki célpontjául és miközben a lába alatt egy nem kívánt fegyver volt, pont ezzel egy időben szúr a lándzsájával felé, hogy aztán kőbaltájával a nyaka felé suhintson.
Ez alatt a hang újra elkezd erősödni és érezhetik is a közelben állók mindegyike, hogy kezd ismét kritikus szintre érni és testük lassan szét csattani akar.

Miután csatlakozott társaihoz, ádáz küzdelem kezdődött, melyben mindkét csapat jelentősen megfogyatkozott. A báró szavaira Toryg bólintott egyet, ő is úgy gondolta, íjászokra lenne szükségük, de sajnos azokkal most nem rendelkeztek. Ezután elindult, hogy levágjon egy újabb orkot, amikor megbotlott valamiben. A törp szitkozódva nézte meg mi az, majd már majdnem belerúgott, amikor az eszébe jutott valami. Azonban a terve megvalósítása előtt még meg kellett ölnie egy támadót.
Gyorsan felemelkedett, de csak féltérdre sikerült neki, ugyanis egy lándzsa érkezett felé. Azonnal oldalra dőlt, majd szabad baljával rámarkolt a fa nyélre. Ezt követően egy kőbalta zúgott felé, amit a sajátjával hárított. Az ork silány baltája nem is igazán bírta a megpróbáltatást, a feje azonnal leesett. Így hát Toryg maga felé húzta a lándzsát, amitől talpra tudott állni. Ekkor hatalmasat csapott a bestia combjára a fejszéjével, majd testével lökött egyet az orkon, hogy egy utolsó csapással ketté hasítsa a fejét.
- Mostan végzek itten! - morogta, majd kirántotta az éppen földre hulló ork kezéből a lándzsát és célba vette a varázslót.
Hatalmasat üvöltött miközben lendületet vett, majd elengedte a fegyvert és hagyta, a lándzsa hagy vessen véget az átkozott mágiának. Ezt követően pedig a földön heverő fegyvert is felvette, hátha újabb dobásra lesz szüksége.

A halálosztó kihasználja nem csak tudását, de fürgeségét is. Kitér a felé érkező szúrás elől és mielőtt még visszaránthatná a jóval fiatalabb ellenfele a fegyverét, már meg is markolja és nem engedi el. A gyenge minőségű másodlagos fegyver úgy törik szét, amint a törpök mestermunkájának számító... Végülis elgondolkodott már valaki azon, mit jelent az, hogy ez a faj önbecslésén alulinak érzi férc művet kiadni a kezei közül? Mert létezik egy tévhit, mely szerint ez azt jelentené, hogy minden termékük mester munka.
És aki így gondolja, az bizony azon sem csodálkozik, hogy egy elit harcos kezében ilyen kiváló minőségű csodaszerszám van. A kőbalta olyannak tűnik mellette, mint éti csiga a szupernóva mellett.
Igen gyors véget ér küzdelmük, mely a rabló banda egy újabb tagjának halálával végződött. És megragadva a lehetőséget és még mindig görcsösen szorítva annak fegyverét azt neki dobja a sámánnak, ki holtan rogy össze. A hang nem szűnik meg, az orkok próbálják követni a dallamát, ám szellemi vezetőjük nélkül egyre jobban kiesnek a szerepből és már az apró torzulások is jelentősen csökkentik a rossz érzést, melyet az emberek a testükön éreznek. Hamarosan megszűnik minden, ami az első roham katasztrófáját juttathatná az eszükbe. Ám az ellenség sorai csak megritkultak, a veszély nem hárult el.
A nemes új ellenfelét messze kinyújtott karral próbálja távol tartani. Az őt rohamozó egy kiegyenesített kaszához hasonlót tart messze maga elé. A hosszú lándzsa tulajdonosát esélye sincs így sem elérni, ám annak végén egy kardhoz hasonló penge van. Gyorsan tőröznek egymással, sehogy sem bírva a nehézkesen mozgó fegyvert átbűvészkedni a vívó kardon... egészen addig, míg taktikát váltva a lábát nem veszi célba és szúr mélyen sebet a combjába.
A báró felüvölt és hanyatt esik. Torygtól alig nem messze. Miközben őt magát egy fogazott kardos veszi célba. A másik oldalról pedig láthatja, ahogy érkezik hamarosan hozzá egy láncos buzogányos.
Ám rutinja vajon ezúttal is kimenekíti?

Toryg egész ügyesen oldotta meg a helyzetet, ráadásul a sámánnal is végzett. Most már valamennyivel könnyebb volt a dolguk, elvégre nem kellett varázslatoktól tartaniuk. Viszont még mindig túl sokan voltak!
Lándzsával a kezében nem tudta eldönteni, mit csináljon következőnek. A báró épp a földön hevert, ha nem vigyáz, akkor akár meg is halhat, őt magát pedig többen is támadják.
- A rossz nyavalya törjön bélitek! - üvöltötte, majd egy villámgyors mozdulattal elhajította a lándzsát, egyenesen nemest szorongató ork felé.
Ezután újra magához ragadta fejszéjét, hogy szembe nézzen a rátörő veszedelemmel. Azonban a tekintete gyorsan végig siklott a környezetén, hogy megkeresse a buzogányát. A távolban meg is találta azt, a buzogányostól nem is olyan távol. Két kézre fogta csatabárdját, majd megrohamozta a kardost. Egyszerűen csak belerohant, hogy feldöntse azt, miközben fegyverével egy éles félkört írt le. Nem érdekelte, hogy ellenfele meghalt-e, egyszerűen csak sercintett egyet, majd megint a buzogányos felé. Hatalmasat üvöltött futás közben, majd amikor már csak két méternyire volt az orktól, váratlanul fejszéjét a testébe hajította. Ha végzett vele, akkor magához vette fegyvereit és elüvöltötte magát.
- Rendezőggyetek egy csomóba! - adta ki a parancsot. - Ne haggyátok hogy szijjét szórjanak tenmagatokat!
Ezt követően csatlakozott az emberekhez, hogy felvegyék az új alakzatot.

A báró már azon gondolkodott, hogy itt a vége-e az életének, vagy történik valami csoda vagy hirtelen ötlet, de ellenfele lerogyott, ahogy az oldalából hirtelen egy fa darab állt ki. Értetlenül nézte és fogta meg, hogy kihúzza. Ám nem jutott vele semmire. Lába alól kiszaladt a föld és ő elterült.
A törpe viszont nem túl sokáig ünnepeltette magát, rögtön az életére rontó újabb veszély ellen fordult és bár hirtelen manővere nem oltotta ki annak életét, ám reccsenés hallatszott a csatabárd nyele ahogy talált és valószínűleg egy csont eltörése lehetett mögötte, mert lendülete lesöpörte a földre és meg sem állt, míg harmadik ellenfelével nem végzett.
Ha körbe néz, azt láthatja, hogy vagy hét talpas életben maradt és a nemes. Ám sokan közülük véreznek. Ahogy a falun túl pillantanak, mint a tenger egy hulláma, úgy özönlik el az egyik környékbeli domb oldalát az újonnan érkezők. A fosztogató brigád maradék fele igyekszik hozzájuk csatlakozni. Még vagy fél óra távolságra vannak, van idő kimenteni a megmaradt helyieket, ám a saját csapatokat is értesíteni kellene, hogy a hallott kisebb haramia csapat csak az előőrse egy jóval nagyobbnak.
Vajon Toryg mit javasol a hűbérúrnak?

A halálosztó a nevéhez híven vitt végbe pusztítást az ellenség sorai között. Elégedetten sercintett egyet, majd elindult, hogy össze szedje megmaradt társait, miközben parancsokat kiabált. Szerencséjére az ellenség a visszavonulás mellett döntött, legalábbis pár pillanatig így tűnt.
- A fene egye meg! - mondta a törpök nyelvén, amikor meglátta az újabb orkokat. - Valaki szalaggyon erősítésér'! - adott ki egy új parancsot az emberek nyelvén.
A báróval nem foglalkozott, átvette az irányítást a parancsolgatásban. Azt viszont csak remélte, hogy hallgatnak rá, vagy hogy Purmerland továbbítja az embereinek.
- Ne ájjunk le harcóni! Vigyük az embereket oszt vonujjunk vissza! - mondta, majd eltette fegyvereit és egy földön heverő lándzsát vett kézbe.
Ha engedelmeskedtek neki, akkor segít az evakuálásban, majd a visszavonulásban.

A reggeli szélben az ork hadsereg zászlói lobogtak. Több törzs jele is feltűnt a zöld bőrűek masszájában, úgy tűnik, egy csinosabb kis hadsereg állt össze a támadásra.
A harci dobok ütemére menetelt az ellenség, ahogy közeledett a feldúlt község határához. A báró csapatából egy katona gyors ütemben rohant a saját gyülekezőpontjuk felé, ha az ottani erősítés időben ide érne, akkor minden megmenekülhet. De Toryg jól látja, hogy ezzel a haddal egyedül nem vehetik fel a harcot. Igyekszik is minél hamarabb evakuálni a lakosokat. A falusiak is hamar összekapkodják kis értéküket, rohannak a támadás elől.
Ez így megy, mindaddig, míg az utolsó ember is el nem hagyja a házakat és az oda érkező ellenség azonnal elkezdi átkutatni még ki nem mentett vagyonka után. Szegény földről érkeztek, nekik minden kis garas nagy kincsnek tűnik, elég harcéhesek, hogy akár az életüket is kockáztassák egy-egy tyúkért vagy egy vég szövetért.
Ám nem ér véget a történetük a menekülteknek sem. A parancsnokkal összefutnak a Lágyszellő domb felől vonulva. Már megindultak ők is, és órák kérdése, hogy a két had egymással szemben álljon egy búzamező két oldalán. Ne gondoljon senki arany színű, omló kalászokra! Még csak szárba szökkenni próbálnak a nem rég kihajtó kis növények. A tavaszi búzát még el sem vetették a földbe, de egy gazdag földműves szerencsétlenségére az ő őszi búzáját készültek letaposni.
-Mi hír a faluban, jó Purmerlandt? -kérdezte a vezető a sebesülten vánszorgó, egyik lándzsát mankónak használó nemestől.
-Öltek és fosztogattak, de hála jó törpe barátomnak, Torygnak, visszaszorítottuk az előőrsöt. Fele katonám ott maradt, de tán mind oda vesztünk volna, ha ő nincs. Az én életemet is megmentette egy alkalommal, derekasan harcolt.
-Ez derék! Nagy hálánk ismételten, hogy segít nekünk megbirkózni a peremvidék nehézségeivel. -fordult oda a kis emberhez- Tárgyalni kéne velük. -felelte elgondolkodva- Talán elkerülhető a további vérontás.

Toryg határozottan maga mögé utasított mindenkit, amikor a visszavonulásról volt szó. Ő továbbra is az ellenséget figyelte, kezében a lándzsával pedig azt várta, mikor kell újabb orkot megölnie. Azonban erre még egyenlőre nem volt szükség. Majd végre össze futottak a szövetséges csapatokkal. A törp nem igazán törődött a dicsérő szavakkal, hiszen ő csak a dolgát végezte. Viszont amikor a tárgyalás került szóba, mérgesen felmordult.
- Enmagam nem igazán tárgyana azokkal a fattyakkal... - mondta. - Oda haza betudánk bújni az alaguttyainkba oszt onnét leckézteténk meg űköt. - ekkor sokat mondóan körbe nézett. - Itten viszont... a tik játékotokat jáccuk. Oszt mit akarsz felajánlani nékik? - kérdezte érdeklődve.

A két oldal egymással farkasszemet nézett. A zászlókat és jelképeket meglobogtatta a szél, miközben a sorfalak farkasszemet néztek egymásnak. Páran a szomszédjukkal beszélgettek halkan és voltak, akik a közös nyelven átkiabáltak egymásnak.
A parancsnok elgondolkodott azon, amit Toryg kérdezett. Vajon mivel fog előállni az ork hadsereg vezetője? Mind a két sereg egyre magabiztosabbá vált. Hamarosan az ougwhariak rigmusokat kezdtek skandálni. Bár nem értették, hogy mit mondanak. Ám sok legény füttykórussal próbálta felvenni a versenyt. Ám egy három fős, jól öltözött társaság kivált az ellenségtől és félúton megállt. Nem tűntek harciasnak és a jól öltözöttségük is korlátozott arra, hogy valami vezetőnek tűntek, de még egy ork törzsfőnök sem keverendő össze egy selyemfiúval. Ám a többi fajtársaitól jóval nagyobb termetük és arany díszítéseik kitűntek a tömegből.
-Nem tudom, hogy vajon mit akarhatnak. De ha nem akarják, hogy legyilkoljuk az egész bandát, akkor vissza kell vonulniuk. Gyertek!
*Az emberek vezetőjének gondolataiban azt mérlegelte, hogy vajon jó ötlet volt-e a törpét is hívni. Ám szerette volna mutatni, hogy ők bizony most a szövetségesek segítségében is bízhatnak az agyarasokkal szemben.
-Látja, ilyen barátság ez! -vetette oda a mankóra támaszkodó Purmerlandt- Ők lerohannak néhány falut mi meg tárgyalunk velük. Mert ha elkezdődne a vérontás, akkor a határőrök java része is meghalna. És egy újabb ork portyának már nem lenne ki útját állja.
*Mondta elkeseredetten a mellette lépdelő kis embernek. De valóban ez volt a helyzet. Kisebb csaták a feszültség levezetésére, amit a hazatérő rabló had hatalmas diadalnak állít be. Míg az emberek is könnyen pótolják a veszteségeiket. Ám ez az elpusztított faluk lakóiba került mindig.
Az indok kicsit több volt, mint hogy a Sötét Tömeg elleni háborúra spórolják az erőiket. De nem sokkal. A hadjárat szervezője pedig türelmesen várta a tárgyaló delegációt, kik kényelmes tempóban közeledtek. Van még idejük megvitatni, hogy mi legyen.

Az agresszív törp harcos a háttérbe húzódott, nem akart útban lenni a tárgyalások során. Elvégre ő nem egy diplomata, ahhoz ért, hogy gyilkoljon. Így hát picit eltávolodott az emberektől és várt.
- Hallgass mán el! - dörrent rá a mankósra. - Ki tuggya mifélék ezek a zorkok! Hallám mán olyan törpökrő is, akik a szurkos képűeket segíték, de én mégis itten vónák. Ráadású még segítek is tenmagatoknak! Előbb ki kén derítni, mi a fityfenét akarának!
Ezután fogta magát és elrángatta a mankóst, hogy ne legyen útban. Ezt követően pedig vissza sétált a tárgyalófelek közelébe és hallgatta, miről beszélnek.

A két sereg várt, miközben vezetőik a tárgyalás helyszíne felé igyekeztek. Bár a parancsnoknak annál nagyobb reményei voltak, hogy az elkövetkezendők nem lesznek üres szófecsérlések, mint egyik kísérőjének, a jó Purmerlandtnak, de a feszültség kézzel fogható volt.
Mind a két oldal közel azonos nagyságú harcos csapat sorakoztatott fel és ki lehet a megmondhatója annak, hogy vajon melyik fél fog győzni? Ám az emberek védelmezőinek azért talán volt egy utolsó érve. Ha ők elesnek, akkor a határ menti falvakban szabad a rablás gyakorlatilag. Ám a királyuk körbe küldi a véres kardot és egy jóval nagyobb erő fogja kiszorítani a túlélő orkokat. Temérdek vér árán csak néhány hét szabad rablást kapnának. Bár kétségtelen, hogy ez idő alatt annyi ételt és vagyont lophatnak össze maguknak, hogy több évig nem kell a megmaradó győzteseknek újabb portyán részt venniük.
Minden esetre ha egy mód van rá, nem fog elmenni idáig a határőrök vezetője. Hiszen ahogyan ő is mondta, nem a győzelmet kivívó oughwariak járnának a legjobban mindezzel. Az őrgrófok seregeinek az összeomlásával inkább azt érnék el, hogy sokáig nem tudnák a határ mentén sorjázó végvárakat és őrtornyokat annyi emberrel feltölteni, hogy a saját védelmükön kívül gyorsan mozgósítható tartalékot is kiállítsanak, így az igazi jutalom épp azok kezébe kerülne, akik nem is ontották vérüket a védelmen való résütéshez.
Így érthető, hogy miért is bízik az egyik fél a békés rendezésben. De a társainál két fejjel magasabb támadó elöljáró vajon miben reménykedhet.
-Üdvözlet! Beszéled a közös nyelvünket? -kérdezi, a biztonság kedvéért.
-Üdvözöllek, emberek törzsfőnöke! Természetesen beszélem. Rangarök vagyok, egy a többi törzsfőnökből, akik ide eljöttek.
-Igen, és épp ez az, amiért beszélnünk kell. Ugyanis örömmel látjuk a szövetségeseink seregeit, amikor a közös ellenség, a démonok ellen kell küzdeni. De jelenleg csak egy pokoli történetről tudok, az pedig nem az északi elfek miatt volt, hanem szemtanúk szerint ti támadtátok meg az egyik falunkat.
-Nos, ha nem veszed zokon, hosszú történet lesz. Miért nem foglalunk inkább helyet és beszéljük meg egy jó pofa sör mellett.
*Ezzel intett és az emberei már hozták is a szétnyíló sorfal mögül az asztalt és rajta egy hordó sört. És két lócát. Igen furcsa volt nézni, hiszen könnyen lehet, hogy ez is az összelopott holmik része. Mintha csak a nemest a saját sörére hívta volna meg és még fel is ajánlotta, hogy leülhet a saját asztalához.
Ám azt el kell ismerni, azért nem minden diplomáciai érzék nélkül való volt a gesztus. Hiszen sokkal jobban festett a bűnös egy kis kocsmázás közbeni csevejben, mintha kihúzta volna magát és pökhendin egy helyben állva válaszolgatott volna neki szegezett vádaknak. Amit kár tagadni, tényleg elkövettek a fosztogatók.
Nem véletlen, hogy Purmerlandt nem is ült le parancsnoka mellé, inkább dacosan maga előtt karba font kézzel ácsorgott felettese mögött, miközben azok töltöttek maguknak egy kis italt.
-Nos, hallgatom. Mégis mivel magyarázza, hogy a knuut és a király közötti szívélyes viszony ellenére mégis ellenünk viselnek hadat?
-No no! Hadviselésről még közeli beszélni. Hiszen mi jogon is hívjátok azt a falut a sajátotoknak? Úgy tudom, hogy már a területeteken kívül fekszik.
-Ami települést mi lakunk, az gondolom érthető okokból a miénk. Rendszeresen járőrözünk ott és része az országnak, ahogy ez a pont is, ahol mi ülünk.
-És ha mondjuk a mi falunk végébe oda épít egy ember egy házat... Akkor már rögtön az én községem is a tiétek lesz? A határokat nem azért húzzuk a térképre, hogy pár év múlva bejelentsük, hogy „Ja, egyébként még az is a miénk, meg az is!” Ilyen egyszerűen nincs.
-Az a föld a senki földje. Nem tőletek vettünk el területet, csupán egy olyan helyen építkeztünk, amit nem használ egyik nép sem. Nem fogom eltűrni, hogy a szolgáink életére törjetek holmi jogi csűrés-csavarásra hivatkozva! Ilyen egyszerűen nincs.
*A vita hosszú ideig tartott, míg lassan elfogyott a sör a hordóból és az érvek is egyre távolodtak egymástól. Azt hihette volna a kívül álló, hogy ez rossz így. Hiszen ha már válaszolni sem tudnak egymás kérdéseire, csak elbeszélni egymás mellett, akkor csak egy hangyabokányira vannak attól, hogy mérgesen felállva egymásnak eresszék a mögöttük sorakozókat. Ám épp ellenkezőleg! Egyikük sem várta, hogy más kimenetele lesz annak a vitának, amit már több évszázada nem tudtak lerendezni.
Ahogy az idő telt és nem jutottak semmire, az agyarasok közül néhányan elkezdtek dobolni a lábukkal. Társaik a ritmust átvéve fegyvereiket a pajzsukhoz ütögették, ami átterjedt az egész seregre. Már nem szakadt rablóbandának tűntek, mint amikor csak megálltak rosszul felfegyverzetten a katonás emberi sorok előtt. Érezhető volt rajtuk a várakozás és az elszántság, hogy ha kell, vassal tesznek pontot az i-re. Ekkor a követnek előre küldött törzsfőnök felállt az asztaltól, majd kótyagos feje kissé előre billent és megtámaszkodott a fa lapon.
-Nos? Hogyan döntöttél? Összecsapunk vagy sem?
*Felállt beszélgető társa is, mielőtt válaszolt volna.
-Az én állás pontom még mindig ugyan az. Készek vagyunk megvédeni a népünket és ha nem mentek el békével, akkor harcra kerül a sor.

Toryg mogorván várakozott és hallgatott. Kissé meglepte, hogy az ork főnök sörrel kezdeményezte a tárgyalást, de azt nem is remélte, hogy ebből bármi is lesz. Elvégre jó ideje úton volt már, nem igazán engedhette meg magának az ivászatot, bármennyire is jó lett volna.
Csendben követte a "tárgyalás" menetét, néha horkantott egyet, vagy sercintett, de egyszer sem kotyogott közbe. Miután végeztek és nem jutottak semmire, megragadta a fejszéjét, majd rácsapott vele az asztalra.
- Nem kő ide íly nagy csatározás! - szólalt meg mérgesen. - Válassz egyet a harcosid közzű, a mi parancsnokunk is választa oszt majd azok megmérkőzének. Aki veszít, az távoza innét. Ha tényleg a szövetségink vagytok, akkor egyetlen párbajjal eldöntétek! Ne veszíccsünk el több harcost! Mit mondátok vezérek? - kérdezte
A Halálosztó érdeklődve figyelte a reakciókat. A háttérben az ork csapatokat alig tudták visszafogni, de még senki sem intézett támadást. Nem füllött a foga egy ilyen nagyobb harcnak, de ha a terület kell nekik, akkor ezzel akár el is dönthetik mi legyen.
- A harc természetessen nem halálig tarta! - jegyezte még meg utólag.

A két tárgyaló fél felkapta a fejét a törpe mondataira. Eddig nem nagyon látszott rajta, hogy bele akarna keveredni az események folyásába, így már lassan talán fel sem tűnt volna, ha fogja magát és elmegy. Ám javaslata nagy érzelmi viharokat váltott ki mindenkiből.
-Nos, én benne vagyok! -vágta rá szinte azonnal az ork. Neki ez volt a legmegfelelőbb, ami csak felmerülhetett, hiszen népe hagyományosan párbajban választja ki a vezetőit és gyakran intézik el nézeteltéréseiket ilyen módon. Ezek nem mindig halálos kimenetelűek, igyekeznek megkímélni ellenfeleiket, csak amolyan kutyák erőpróbája. Ilyen megmérettetéseken lépnek a fiatalok előre a hierarchia rangsorában. És emiatt elkerülhetetlenek is ezek a viadalok.
Ám az emberek vezetőinek igen hideg válasza volt erre.
-Nekem meg kell tárgyalnom a többi vezetővel a dolgot. Az ilyen ügyekben mindig együtt döntünk.
*Így hamarosan vissza is vonultak egy nagy sátorban.
A tanácskozás jó fél óráig eltartott, amit lehet kevésnek de akár igen hosszúnak is tekinteni ahhoz viszonyítva, ki mennyire számított. Ahogy kijöttek, a parancsnok azonnal szemével kereste a Halálosztót, hogy oda vonuljanak mind és beszéljenek vele.
-Megvitattuk, mit tehetünk a jelen helyzetben. Az embereim nem az egyéni érdemekben tudják biztosítani a határszakasz védelmét, mint inkább fegyelmezettségben és együttes mozgásban. Voltak kétkedők, de Purmerlandt úr igen lelkesen biztosított mindannyiunkat, hogy látott téged csata közben és te le tudod győzni, bárkit is küldenek ellened.
Ez inkább ork módi, szerintem, de ha majdnem biztos a győzelem, hát miért ellenezném? Én sem akarok feleslegese vért ontani. Ha elfogadod, hogy te legyél a bajnokunk, mi bele megyünk az egyezségbe.
*Ezzel ha Toryg is így gondolja, ő száll ringbe az emberi fajért... vagy legalábbis pár határ menti faluért. Az ellen oldalon számára nem teljesen idegen ellenfele kerül ez esetben. Hiszen a tárgyalásokat vezető két és fél méteres hústorony nem csak diplomáciában tört babérokra, de testi ereje és több portyán harcban szerzett jártassága miatt is a legjobb induló volt. És ez nem az a faj, ahol a nagyjai inkább „pihentetik” csodaütő ereiket és féltik furfangos eszüket és kiskatonákat küldenek maguk elé.
-Készen állsz a harcra? -kérdezte a baljában kétélű csatabárdot, jobbjában egy hosszú, görbe kardot tartó óriás a hozzá képest törpe -meg nem utolsó sorban tényleg törpe- ellenfelétől.

A mogorva törp tudta, hogy őt fogják megbízni a harccal, éppen ezért már lelkileg felkészítette magát. Ebben pedig nagyban segítette a törpe pálinka, ami az egyik zsebében lapult. Miután az emberek megbeszélték a dolgaikat és felkérték bajnoknak csak morgott egyet.
- Hát jó, elvállalom a dolgot. - mondta, majd sercintett egyet. - Sokba fog ez nektek kerülni, ha én nyerek! - jegyezte meg, majd csatabárdjával és buzogányával a kezében elindult az orkhoz. Alaposan megnézte ellenfelét. Mindig is szerette felmérni kivel fog éppen harcolni. A párbajokban legalább ezt megtehette, ütközetek során viszont nem, így gyakran volt vakmerő. Most viszont emberek életéért és otthonáért kellett megküzdenie.
- Naná! - válaszolt a kérdésre, majd össze ütötte fegyvereit.
Ezt követően viszont nem támadt. Bal lábát előre helyezte, baljában lévő buzogányát előre tartotta, míg jobbjában lévő fejszéjét a feje mögött tartotta. Ezúttal védekező testtartást vett fel.
- Na gyüjjé oszt döncsük el kijjé ez a terület. A tijéteké vagy ezeké a sz*ros nyápicoké?

A nagy darab ork többször végig mérte, tetőtől a talpáig Torygot, majd mintha csak nem is hívták volna ki egymást, hátat fordított és nagy léptekkel oda ment az egyik emberéhez. Úgy tűnik, megszomjazott, mert a neki nyújtott flaskából nagyot húzott és oda dobta a törpének is. De nem szólt semmit.
Ha a Halálosztó már nem iszik vagy el sem fogadja a felajánlást, akkor az agyarasok vezére megáll előtte nyugodtan, előre hajol, hogy kicsit közelebb kerüljön a feje hozzá. Majd tiszteleg a kardjával.
Nem tudni, miért illeszkedik a sorba, hogy leköpi, de sárga lötty spriccel a szájából és a szablya markolatát birizgálva szikrák pattannak ki onnan. Ha lángnyelvek alatt pedig a csatabárd lendül oldalazva támadásba. A kard még mindig védekező tartásban a feje előtt egyenest -jó, egy görbe vastól nem várható el, hogy egyenesen- az égre mered a bal markában.

Toryg csak állt mogorván és várta mikor kezdődik el a harc. Nem szól semmit, amikor az ork vissza megy inni, bár már kezd egyre türelmetlenebb lenni. Majd lassacskán a zöldbőrű is készülődik a harcra. A törp még mindig csak áll, kezében buzogánnyal és csatabárddal, miközben figyeli a másiknak a mutatványát.
- Cöh - szólal meg, majd sercint egyet.
A Halálosztó ezután össze üti a fegyvereit, majd ellenfelére ront. Villámgyors és erőteljes csapásokat indít útjára, de azokkal nem az orkot, hanem annak fegyverzetét próbálja illetni. Jelenleg csak annyi a célja, hogy kissé megrongálja az ellenfél fejszéjét és kardját, illetve hogy kiüsse azokat, hogy könnyebben tudjon harcolni.

Toryg arcától nem messze állnak meg a lángnyelvek a lehajoló ork szájából és bár nem tudni, mi lett a látványos bemutató alatt indított csatabárddal, de igen gyorsan ellentámadásba indul a raydani. Egyelőre nem túl nehezen védhető fogásokkal, ám ezeknek is meg van a maguk funkciója.
Az egykor uralkodó Grogír legidősebb fia hátrál még így is és kardja lapjával védi ki a csatabárd támadásait, hogy a fém kicsit egye az élét. A buzogányt pedig csupán finoman védi a hátrafelé lépkedő. Eközben baljába a másik fegyvere mellé újabb flaska kerül és immáron sejthető, hogy miféle fogást készül bevetni. Ahogy a szájába tömte az italt, a pengét igyekszik előre tolni, hogy ezúttal a Halálosztó csatabárdja nyelét kapja el és a feje beleakadjon. Így kiránthatja annak kezéből, ha elég ügyes.