Mielőtt regisztrálnál, kérlek, nézd át a Szabályzatot a regisztrációra vonatkozó kikötések miatt. Az oldal keresett karaktereire is nézz rá, ha esetleg találnál egy számodra érdekes karaktert, akkor arra lecsaphass.
A regisztrációt követően a leírások alapján nekivághatsz az adatlapod elkészítésének és beküldésének, az elfogadást követően pedig szaladhatsz a játéktérre, hogy belemerülj a világ történetébe és részese lehess annak alakításában!
Ha bármi kérdésed van akár regisztráció előtt, akár regisztráció után, a lejjebb található chatablakban felteheted a kérdésedet. A regisztrációt követően pedig az admint is felkeresheted egy privát üzenettel, ha nem szeretnéd a chatet használni rá.
Tárt karokkal várunk és előre is jó játékot kívánunk!
Az emberek királysága. Viszonylag fiatal, mégis hatalmas régió. Végtelenbe nyúló tájak, melyek számtalan regét, verset s legendát rejtenek, évszázadok, évezredek óta. Emlékek hadát. Vén föld ez, színes történelemmel. De már mindenki meghalt, aki emlékezhetne rá. Napjainkban, Neminra a szabad népek korát éli. Egymástól független földeket, egymástól független népek uralják, s igazgatják. Ám ők sem tudhatnak mindent, mind a múlt, mind a jelen rejtély számukra. Olyan dolgok vannak készülőben, melyeket ha akarnának, se tudnának felfogni. Nem is olyan régen, ezeket a vén földeket parasztok százai művelték. Szőke hajuk csak úgy lobogott, a mindig túl korán érkező, nyugati szélben. Ennek a falucskának a lakói, Wanreen megalapítása óta, békeidőket éltek. Wanreen volt a falu neve. S nem rendelkeztek se hadsereggel, se őrséggel. Kissé elvágva élek a külvilágtól. Érdekes népség volt ez, három embert raktál egy szobába, mindig hat vélemény született. Sosem tudtak döntésre jutni, semmiben – legalábbis békés úton nem. De mivel a fegyver megragadása nonszensz volt nekik, ezért inkább nem tettek semmit. Csak ültek a veteményeseiken, s süttették a hasukat a napon. A fejlődés, mint olyan ismeretlen volt számukra. Minden megfelelt nekik, úgy, ahogy van. Ám, az, hogy mi nem teszünk semmit, az közel sem jelenti azt, hogy a világ is megáll körülöttünk. Nem vettek tudomást róla, de a dolgok változtak. A békeidők, egy nagyobb vihar által váltak semmivé. Amikor orkok ezrei vágtak át a vidéken, ők, a mindentől elszigetelt, védtelen falu, mint nyeszlett barmok lettek a farkasok vacsorái. Túl gyengék voltak, túl kevesen, túl törékenyek, s túl restek voltak a múltban ahhoz, hogy tehessenek is bármit. Mégis akadtak túlélők. Egy varázslólány, hatalmas Griff hátán – mint valami meséből szökött szereplő – elkergette a rosszat ezen vidékről. Hontalanoknak irányt mutatott, majd ő, s a Griffje eltűntek az éjszakában, de nem egyedül. Eleiben, nem tudták, de jómagam is ott voltam. Ott, a nyomukban. Alig voltam hét éves, családomat szemem láttára darabolták fel, anyám rideg szemekkel búcsúzott, amikor orkok mögé állt, s lökdöste hátulról, mielőtt kivégezte volna. Ugyanez volt, a nővérem sorsa is. Egy nő végzett velük, a föld, a víz, a levegő, s a tűz által elpusztította mindet. Féltem, s egyedül voltam. Az egyetlen ember, aki mellett biztonságban éreztem magam, egy piros ruhás lány volt. Egy lány, aki Griffjével tűnt el az éjszakába. Kicsi volta, és naiv. Négy órán át követtem őket, mire a lábam alatt ropogó hó felfedte hollétem. De ügyet se vetve rám, folytatták útjukat. Talán azt gondolták, ha nem foglalkoznak velem, lemondok a követésükről, s visszatérek a népem, gyászoló tagjai közé. De túl kicsi voltam, s túl törékeny. A hidegben, éhség és fáradság által, gyenge lábaim felmondták a szolgálatot. Ételt adtak, hagytak pihenni, majd úgy döntöttek, elvisznek a legközelebbi emberi településre, s otthont keresnek nekem. Így is volt. Ám, én nem voltam hajlandó, még csak megszólalni sem. Elszöktem az új családomtól, s követtem tovább a lányt. A lányt, aki a levegőbe emelkedett hátasa által, s eltűnt, a végtelenben. Ám én makacsul mentem tovább, abba az irányba, amelyikben őket láttam köddé válni. Nem is tudom mennyit kutyagoltam a sötétben. Még mindig a sokkhatás alatt voltam, ami a faluban ért. Nem akartam senki mással lenni, mint a piros ruhás lánnyal. Mellette biztonságban éreztem magam. Bár tudtam, hogy esélytelen, hogy utolérjem, makacsul tartottam az irányt. Messze, messze az éjszakában, kísérteties hangoknak adott teret a köd. Hörgések, morgások kísérteties sorozatától rázott ki a hideg. Ő is közeledett felém, de én is felé. Süket is lehettem volna, a mindent átható rothadt hús szaga minden épeszű teremtményt elrémisztett volna. Tudatában voltam, hogy rossz az irány, amit tartok, mégsem változtattam. Annyira nehéz volt tájékozódni, hogy attól féltem, ha letérek az útról, soha többé nem találok vissza. Pedig nem is volt semmiféle út, se nyom. De kicsi voltam, és naiv. A hang forrása egy csúf, hosszú kezű, csupasz teremtmény volt. Vadul támadt rám. Nem tehettem semmit, csak vakon kiabáltam az éterbe. Segítségért ordibáltam, de rajtam, s a ghoulon kívül, senki sem volt az éjszakában. Féltem, nagyon féltem. Nem tudom, hogyan, vagy miért, de minden haragomat, s bánatomat egy ’kehelybe’ gyűjtöttem, majd szabadon ereztettem azt. A szörnyeteg átvilágított még a mindent átható ködön is, a tűz, amit rászórtam, minden éjszakából nappalt csinált volna. Elég sokáig, reggelig égett az összeroskadt, magatehetetlen teste. Én csak lefeküdtem mellé, s vártam a felkelő nap melegét. Napok teltek el étel, ital, társaság és biztonság nélkül. Tartottam az irányt, reméltem, szembetalálkozok a lánnyal. De nem így történt. Addig-addig mentem, mígnem egy hatalmas, végtelenbe nyúló erdőséggel találtam szembe magam. A megszámolhatatlan fák alkotta rengeteg az utam végét jelentette. Nem találtam rá a lányra. S újfent lejártam a lábam, elgyengültem. Összeestem. Életemet egy lány mentette meg. Kicsi volt, kedves. Valamiképpen teletöltötte a hasamat étellel, s ahogy rám nézett, majd’ kicsattantam az energiától. Egy nimfa állt előttem, az erdő egyik jóságos szelleme. Ez a lélek, a Nysiy erdőségnek lakója volt. S nem tudom miért, valamiért úgy határozott, hogy nem pusztán megmenti nyomorult életemet, otthont, s biztonságot is ád. Kunyhót emelt nekem, indák s ágak hadából, bent, az erdő titokzatos mélyén. Új nevet is kaptam. Azt szerette volna, ha nem pusztán hátat fordítok a múltnak, el is felejtem azt. Valahogy úgy éreztem, mintha bele látott volna az elmémbe, mintha hallotta volna minden gondolatomat. Oian-nak nevezett el. Elmondása szerint, ő volt ennek az erdőnek az ura, sok évszázadokon át, sok évezreddel ezelőtt, akkor, amikor Neminra világa fiatal, ébredező föld volt. A nimfa rengeteg mindent tanított nekem. Megtanította, mit is jelent az a varázserő. De nem tanított varázsolni. Úgy tartotta: - megkell ismerned, a hatalmad forrását, mielőtt használni kezded azt. Vannak teremtmények, kiknek varázsa sötétebb még, a holdtalan éjszakáknál is. Mégis ugyanazt a varázserőt használják, mint te. Pusztán egy sokkal rettenetesebb forrásból táplálkoznak. A gyógynövényekről, s varázshatású italokról, szinte mindent megtanított. Úgy, ahogy az állatokról is. Szinte minden tudását átadta, de leszögezte, hogy ő sose fog varázsigéket tanítani nekem. Bár szerettem, elzárt az igaz hatalomtól. Kézzel, körömmel próbálta utamat állni ezen a téren. Végsősoron, odaáig jutottunk, hogy már ki sem engedett az erdőből. Varázslatokkal, trükkökkel szabotált minden egyes alkalommal, amikor megkíséreltem elmenni. Tetszett neki a békés semmittevés, gondolom az elmúlt korok nagyrészét azzal töltötte. Egyszer, amikor körülbelül ezredik alkalommal kötötte lelkemre, hogy hanyagoljam a varázslást, mégis varázsoltam. „Flammae Globus” volt a neve annak a varázsnak, melyet az erdő egy már sokkal gonoszabb, dörzsöltebb teremténye mutatott meg nekem, az árnyékok mögül. Nem tudom ki, vagy mi volt, de túltett a nimfa trükkjein, s valamiképp eljutatta hozzám a tekercset. Meg voltam ról a győződve, hogy az a valami, ezzel akart elvágni engem az erdőtől. Talán, nem látott már szívesen. A varázsigét egy ideig némán, az árnyak leple alatt gyakoroltam. De egyik alkalommal elszaladt velem a ló, s felgyújtottam az erdőség igencsak nagy részét. Nem volt kérdés. A nimfa, mint szavát megszegő gyermeket, elbocsájtott uradalmából. De nem volt gonosz teremtés. S mivel nem volt perc, amit nem a fejemben töltött volna el, bizonyára sejtette, hogy eljön ez a nap. Kezembe adott egy botot, s meggyőzött arról, ha ezt mindig magamnál hordom, a varázserőm sosem fog igazán cserbem hagyni. Állítása szerint Oian, Nysiy egykori urának varázsbotja volt az, melyet évezredek óta nagy beccsel őrizgetett. Mint anya a gyermekére, nézett rám azon a napon. Tanácsot is adott. Méghozzá azt, hogy keressem a lányt, és a griffet. Ezzel hátat fordítottam a nimfának, s lezártam életem eme szakaszát. Új fejezetek nyíltak az életemben, már nem volt, ami megkötötte volna a kezemet. Bár, az életemmel tartozom a nimfának, s gyakorlatilag felnevelt, s olyan tudást adott át nekem, melyre nem mindenki tesz szert, visszatartott. Egyik szemem sírt, a másik nevetett azon a napon. Többet nem is láttam. De a tanácsát megfogadtam. Ha hatalmas mágus szeretnék lenni, meg kell találnom azt a lányt, ki a griffen vált eggyé a szürkület homályával. Tudtam, hogy nem lesz könnyű feladat. De neki vágtam a kalandnak. Kezdetben kisebb falvakat látogattam, néha heteket töltöttem ott, segítettem az ott lakókat. Pénzért, ételért és szállásért cserébe meggyógyítottam a betegeiket, s kenőcsöket, gyógyszereket kevertem ki nekik. Gyorsan tanultam, megismertem azt, amit itt civilizált életnek neveztek. Alig telt el öt-hat év, s már észre se lehetett venni, hogy erdőben nevelkedtem. Legalábbis, a külső szemlélőknek nem. Én nem tudtam sose egy helyben maradni, nem illeszkedtem be sehol igazán. A kis otthon le-élegetős élet nem az én reszortom volt, már itt tudtam, hogy én, a hatalom útjának rabja vagyok. Egyetlen cél, amit az életemben követnem kell, az a hatalom megszerzése, amit csak a griffes lány adhat át nekem. Húsz esztendőmbe került, mire minden emberek lakta településen átmentem. Ez idő alatt találkoztam több varázslóval és mágussal, rengeteg dolgot tanítottak nekem, rengeteg tekercset és könyvet kaptam tőlük. De a piros ruhás lányt sehol, sehol sem leltem. Nem is tudom miért szerettem volna vele találkozni annyira, valószínűleg már vén, s nem is emlékszik rám. Még csak fel sem ismerném. De akkor is! Akkora erőknek parancsolt azon az éjjelen, amilyeneknek én akarok. Egyik év telén, betértem a papokhoz, de csak szállást remélve. Nem voltam a rendjük tagja, de hallottak már rólam, a vándorról, ki úton útfélen betegeket gyógyít. Adtak ételt, adtak italt, s szállást. Cserébe, praktikákat és tanácsokat kértek, a betegek gyógyítására. Ámultak, honnan szereztem ezt a tudást, de soha sem árultam el nekik. Gyakoroltam náluk, tanulgattam és minden tekercsüket és könyvüket minimum négy-öt alkalommal átnyálaztam. Éveket töltöttem el közöttük, szinte már rendtagként kezeltek. Ez idő alatt feltettem nem egy alkalommal nekik a kérdéseimet, a lánnyal kapcsolatban. Úgy hittem, ha ők nem, akkor senki sem tudja, ki is volt ő valójában. Bár, ez idő alatt is rengeteget vándoroltam ide-oda, az emberek királyság berkein belül, de mindig visszatértem a papokhoz. Akik több alkalommal megkértek arra, csatlakozzak a rendjükhöz. Mindig visszautasítottam, nem bírtam volna ki, ha megkötik a kezem. Egyik télen, amikor egy hatalmas hátizsákkal a hátamon, s botommal a kezemben megérkeztem a rend épületéhez, láttam egy griffet leszállni az épület hátsó kertjében. Mikor betértem, s kérdezősködtem, senki se tudta, miről is beszélek. Volt pofájuk a képembe hazudni, láttam, amit láttam. De hagytam a dolgot. Legalábbis, látszólag. Amint beesteledett, neki feküdtem a dolognak. S meg is találtam a lányt. Pont oly’ fiatal volt, mint amikor találkoztam vele. Egy szobában aludt, egy olyan szobában, amelyet csak a nagyobb hatalommal bíró varázslók képesek érzékelni. Ott van, nincs elrejtve. A gyengébb akaratú lények mégsem vesznek róla tudomást, valahogy szándékosan elkerüli a figyelmüket. Ezért lehet ott évek óta az-az ajtó, anélkül, hogy bárki észrevegye. Én is csak most vettem észre. Megtudtam, a lány, a főpap törvénytelen gyermeke volt. De vaknak, bénának és gyengének született. Meghalt volna. A főpap, s a többi rendtag magához vette, s együttes erővel meggyógyították őt, majd felnevelték. Ám a lány nagyon nagy erőre tett szert ezáltal. Tizenéves korában el is szökött, s azóta is csak néha tér vissza. Senki sem tudja, miként maradt fiatal, a griffről már nem is kérdeznek. Válaszokat úgyse kaptak sose.