Faj: Ember

Nem: Nő

Becenév: Angel/Angie

Kor: 19

Rang: Vérfarkasvadász/Démonvadász

Mágia szint: Nem rendelkezik varázserővel.

Öntörvényű és makacs jellem vagyok, ha valamit a fejembe veszek, attól senki és semmi nem tud eltántorítani.
Nyughatatlan természetem miatt folyton a bajt keresem, képtelen vagyok egy helyben, tétlenül ülni, míg kint nyüzsög az élet... No és a sötét teremtmények.  
Bátornak, sőt vakmerőnek gondolom magam, igencsak erős, határozott személyiség vagyok. De korántsem vagyok olyan kegyetlen és érzéketlen, mint amilyennek kívülről tűnök. Ez csak egy álcám, egy áttörhetetlennek tűnő fal, egy maszk, mely segít elrejteni ellenségeim elől gyengeségeimet. Egy időben azt hittem, hogy képes vagyok hidegvérrel ölni, de hamar kiderült, hogy nem gyilkosnak születtem.
Őseimtől sok mindent tanultam, de sokkal több harcedzéseket és túlélési gyorstalpalókat kaptam tőlük, mint szülői szeretetet, törődést vagy gondoskodást. Ez pedig a külsőmön is megmutatkozik. A rengeteg vörös tetoválás, ami a testemet díszíti, mind egy-egy sikeres feladat vagy küldetés elvégzése után került rám, és miután szakítottam a családom további hagyományaival, ezt az egyet megtartva a többi sikerrel vitt harcom vagy mentőakcióm után is mindig magamra tetováltattam egy újabb "csíkot", hogy ez emlékeztessen engem sikereimre.
Hosszú, barna hajamat többnyire szabadon hagyom. Leginkább a bőr ruhákat kedvelem, azok közül is azokat, melyeken sok hely van különböző fegyvereim elrejtéséhez.
Állandó harc az életem, sem az emberek, sem a démoni lények között nem találom meg a helyem. Örökös vándor vagyok, sosem maradok sokáig egy helyen. Célom a természetfelettiek segítése és az egyensúly megteremtése az emberi világ és a természetfelettiek világa között, de ettől még mérföldekre járok, és sokszor úgy érzem csupáncsak szélmalomharcot vívok, hiszen ezt rajtam kívül talán egyik fél sem akarja igazán.
S bár vadásznak születtem, de mára már nem maradt ebből más, csak egy űzött vad, kit a társadalom az erdő mélyébe száműzött.

Az egyik legősibb vérfarkasvadász család leszármazottjaként, elsőszülöttként jöttem a világra. A családom múltja ellenére meglehetősen hétköznapi neveltetést kaptam, szüleim minden áron meg akartak óvni a világ sötét oldalától, mindhiába.

Ez a fajta ősi tudás, ami a szüleim birtokában volt, az én ereimben is ott folydogált, így már 8 éves koromban is hittem a természetfeletti lényekben, mely hiedelmeimet előszeretettel hangoztattam társaságban is, ami miatt sokan őrültnek tartottak és a gyerekek furcsán, majdhogynem félve néztek rám, tekintve, hogy a családom gonosznak tartott minden természetfeletti teremtményt, s bár az én nézeteim merőben mások voltak, de ez rám is rányomta a bélyegét.  

Egyedül az uokaöcsémmel, Aaronnal tudtam megértetni magam, aki mindig mellettem állt, s töretlenül hitt bennem.
A 13. születésnapomon aztán szüleim már nem halogathatták tovább, s beavattak a családi titokba. Meglepetésükre mindenféle csodálkozás nélkül fogadtam a hírt, s egyből elkezdték a kiképzésemet is. Hamarosan kiderült, hogy remekül értek a fegyverekhez, és nagyon úgy tűnt, hogy hihetetlenül tehetséges démonvadász lesz belőlem. Olyannyira hittek benne, hogy a 15. születésnapomon elmeséltek nekem egy jóslatot, mely arról szólt, hogy majd születni fog egy lány, aki elhozza a fényt, s elűzi majd a sötétséget erről a világról. Ők pedig szentül meg voltak győződve arról, hogy ez a lány csakis én lehetek, s én is hittem ebben...
Minden arra is utalt, hogy ez valóban így lesz, s tényleg én vagyok a "kiválasztott", egészen mostanáig... No igen, naiv voltam s bolond, hogy hittem ebben a mesében, de a legrosszabb az egészben az, hogy mindaz, amiben eddig hittem, hogy amit teszek az jó... hogy mindez egy csapásra szertefoszlott.

Szép lassan beköszönt a nyár, s nekem egy vérfarkasbanda leleplezésével sikerült ismét lenyűgöznöm a szüleimet. Viszonylag újak voltak a városban, s a hiedelmekkel ellentétben meglepően civilizáltak voltak, és sikerült teljesen beolvadniuk a városiak közzé, úgy, hogy senki sem fogott gyanút. Engem kivéve.
A zárkózottságuk és a folytonos titkolózásuk gyanút keltett bennem, de legfőképpen az, hogy nem voltak hajlandóak elmondani, pontosan hol is laknak. Végül aztán egyszer követtem egyiküket egy teliholdas éjszakán, s kisvártatva a város szélén fekvő erdő egyik eldugott bekötőútján lekanyarodva egy régi kúriához vezetett. Kint várakoztam, majd hirtelen vonítás hangzott fel, s akkor már tudtam, mikkel is van dolgom. Mivel egy egész farkasfalka ütött ott tanyát, így inkább nem próbáltam meg felvenni velük a harcot, s gyorsan kereket oldottam, s gyorsan értesítettem a családomat a fejleményekről.

Ekkor követtem el életem legelső hibáját...
A családom persze egyből a farkasfalka levadászását tűzte ki célul, s engem bíztak meg a csapat vezetésével és a stratégia kidolgozásával is, hogy bebizonyíthassam, valóban én vagyok az a lány, akiről a jóslat szól.
Mondanom se kell, hogy kudarcot vallottam. De ne szaladjunk ennyire előre!
Egy vérfarkasfalka levadászása koránt sem olyan egyszerű feladat. A hely ahol voltam kész erődítménynek tűnt, így úgy okoskodtam, egyszerűbb lesz egyesével elkapni őket, kicsalva őket biztonságos rejtekhelyükről. Mivel teliholdkor elveszítik az önkontrollt, viszont akkor erősebbek is, így legmegfelelőbb időpontnak az alkonyatot választottam. Akkor már kevésbé urai önmaguknak, de még órák vannak hátra az átváltozásik, így akkor a legsebezhetőbbek.
Persze ez a terv egy cseppet sem volt veszélytelen. Egyesek egyenesen őrültségnek tartották a dolgot, elvégre egy egész vérfarkascsaládot mindösszesen pár óra alatt levadászni... Enyhén szólva is merész vállalkozásnak bizonyult. Arról nem is beszélve, ha valami nem várt fordulattal is számolnunk kell majd...
Végül aztán csak rábólintottak vakmerő ötletemre, és elkezdődött a felkészülés a nagy pillanatomra. Mindent aprólékosan elterveztem, semmit sem bíztam a véletlenre. De bármily agyafúrt is az ember lánya, önmaga elől senki sem menekülhet el...

A vérfarkasok kicsalogatása erődítményükből igencsak nehéz feladatnak bizonyult. Ez volt az első fontos lépés, s a lehető leggyorsabban kellett elérünk, hogy a falka tagjai szétszéledjen az erdőben, hogy legyen időnk egyesével elkapni őket, mielőtt felkel a hold. Szerencsére azonban a családunk birtokába került egy síp, melynek hangját az emberek nem hallják, de a vérfarkasok számára fülsiketítőnek tűnik a hangja. Így ha ezt a hangot meghallják, akkor a lehető leggyorsabban próbálnak a lehető legtávolabb kerülni a zaj forrásától, s abban reménykedtem, hogy ezt a sípot bevetve elég nagy zűrzavart tudok okozni majd ahhoz, hogy szétszéledjenek, és megbontsam a falka rendjét és összetartó erejét, s csak akkor döbbenjenek rá, hogy mekkora hiba volt elszakadni a falkától, mikor már késő lesz. A síp eredete, mely a családom birtokában volt, senki számára sem teljesen ismert, csak annyi bizonyos, hogy már évszázadok óta a tulajdonunkban van. Még működési elvét sem ismeri senki sem, holott számtalan vadász próbálta már megfejteni a titkát, eredménytelenül. Mindez azonban nem számított, csak az, hogy minden bizonnyal hatásos volt ellenük. A legjobb pedig az volt benne, hogy viszonylag nagy hatótávolsága volt. Az volt a legmegfejthetetlenebb tulajdonsága a számunkra. Hogy egy ilyen pici síp számunkra nem is érzékelhető hangját, miként képesek a vérfarkasok akár egy kilométeres távolról is meghallani.
Erre a sípra alapoztam hát mindent.

A nagy napon még egyszer átvettünk a csapattal mindent, hogy mindenki tökéletesen tudja a feladatát. Az akciót mivel én felügyeltem, így nekem is kellett elindítanom a síp segítségével. Addigra a csapat többi tagjának is a helyén kellett lennie: az erdőben szétszóródva, különböző helyeken elrejtőzve, ahonnan könnyen lenyilazhatják az arra tévedő vérfarkasokat ezüst, sisakvirágba mártott nyilaikkal, melyekkel elég csak megsebezniük a vadat ahhoz, hogy egy-két napon belül véget érjen életük ezen a világon. Azonban a családom tagjai mind profi vadászok voltak, szinte sose tévesztettek célt. A vadászat a vérünkben volt, és ezúttal tényleg nem hibázhattunk. 
Amint elérkezett a szürkület és elkezdett sötétedni, már csak a tökéletes alkalomra kellett várnom arra, hogy elég sötét legyen ahhoz, hogy az erdő valamennyire védelmet nyújtson rejtőzködő családtagjaimnak, s hogy megfújhassam a sípot, aztán pedig csatlakozzak a hajtóvadászathoz.
Az erdő szélén állva vártam a megfelelő pillanatot, majd megfújtam a sípot, jó erősen, s csak hogy biztosra menjek belefújtam még egyet, majd zsebre vágtam a hangszert, és rohanni kezdtem az erdő mélye felé. Hála annak, hogy gyerekkoromban a szülői tilalom ellenére sokszor itt bóklásztam, sötétben is tökéletesen kiismertem magam az erdő sűrűjében, hisz ismertem annak minden fáját, minden rezdülését. Hamarosan megtaláltam kedvenc búvóhelyemet, egy sűrű bokrot egy kisebb domboldal tetején, mely ágai egy helyen v alakban elágaztak, s így ott egy apró rés keletkezett, melyen könnyűszerrel kiláthattam, és mellette még az íjam hegye is akadály nélkül kisüvíthetett célja felé. A kis résen kinézve jó pár társam körvonalát ki tudtam venni, bár ez annak is köszönhető volt, hogy eleve tudtam, ki hol fog lesben állni.

Néhány perc telt el csak ebben a néma csöndben, (ez alatt még egyszer belefújtam sípomba) majd hirtelen az erdő életre kelt, ahogy a terv szerint szétszéledő falka előtt menekülni kezdtek a vadak. Őzek, rókák, nyulak rohantak át az erdőn hanyat-homlok menekülve a vérfarkasok elől. Ez némi nehézséget okozott, elvégre nehezebb dolgunk volt a valódi célpontot eltalálni. Nemsokára az első vérfarkasok is feltűntek a láthatáron, és hallottam, ahogy a nyilak átsuhannak ez erdőn, ahogy a vadászok szinte egyszerre eresztették rájuk nyilaikat. Láttam, ahogy az első nyíl célba talált, és a vérfarkas üvöltve térdre rogyott, és szinte azonnal testébe csapódott a második ezüst nyílhegy is. Azonban nem egy nyíl célt tévesztett, elejtve egy-egy nyulat vagy őzet is.

Én mindeddig némán, felhúzott íjjal várakozva figyeltem a völgyben zajló eseményeket, ám ekkor két vérfarkas is megjelent pár méterre előttem, kik lassítani kezdtek, és egyből üvöltő társuk felé meredtek, majd összenéztek. A két vérfarkas apa és fia lehettek, a fiú pedig nem volt több nyolc évesnél. Láthatólag rettegett, apja pedig tanácstalanul álldogált fia mellett, nem tudva eldönteni, hogy üvöltő társának segítsen megkockáztatva, hogy őt is találat éri, és bevigye fiát a tűzvonalba vagy itt hagyja fönt magára utalva, vagy hagyja cserben a földön vonagló falkatagját, és inkább a fiát védelmezze.
Míg a farkas ezen töprengett, én kihasználva tanácstalanságát s azt, hogy a felnőtt példány minden figyelme a lenti jelenetre összpontosul, ezüst nyilam hegyével megcéloztam a háta közepét.
Épp elengedtem a húrt, mikor a kisfiú valamiért felém fordult, s mivel az ezüst nyílhegyen alig láthatóan bár, de megcsillant a fény, észrevette, mire készülök. Szemében láttam a félelmet, a rettegést. Majd a következő pillanatban a kisfiú vékonyka hangját felkiáltott, hogy "Apa!", majd azon nyomban a férfi elé vetette magát, a nyíl pedig egyenesen a mellkasába fúródott, s nem mozdult többet. Az apa felüvöltött, és a támadót kereste, de aztán nyilak zápora zúdult rá a közeli fa tetejéről -,ahol apám állt lesben, hogy bármikor a segítségemre lehessen-, és hamarosan ő is elterült a földön, és követte ő is fiát a túlvilágra.
Egy percig semmi sem mozdult. Ekkora már a lent üvöltő vérfarkas hangja is elhalt. A távolból hallottam a nyilak záporát, de messze, nagyon messze. Számomra egy percig minden lelassult, minden zaj csendesebbnek, távolibbnak tűnt. Olyan volt, mintha a két vérfarkassal együtt egy részem is meghalt volna. Aztán szinte teljesen öntudatlanul, íjammal a kezemben kibújtam rejtekhelyemről, és odabotorkáltam a halott kisfiúhoz. Szájából folyt a vér, szeme lecsukva. Megérintettem kis kezét... Ő pedig csodák-csodájára, gyengéden megszorította az enyémet, majd megrebbent a szempillája s rám tekintett haldokló, szenvedéstől elhomályosult, tündöklő kék szemével. Tekintete tele volt fájdalommal, és ott volt benne a kérdés "Miért?".

- Sajnálom - suttogtam, még mindig kábán, fel sem fogva a történteket. - Sajnálom - ismételtem - nem akartam... - motyogtam.
Fogalmam nem volt, mint mondhatnék. Nyomorultul éreztem magam, elvégre a fiúnak már csak percei lehettek hátra, s nem volt mód, mellyel megmenthettem volna őt. Ő csak egy ártatlan gyermek volt, semmi több... Szememből egy könnycsepp hullott arcára. A fiú még egyszer megszorította a kezemet, és a szemembe nézett. Ártatlan, fájdalmas tekintetében ott volt a megbocsátás, mintha megértette volna, hogy mit is akartam mondani, s tudná, miért is tettem mindezt. Szorítása gyengült, majd kinyitotta a száját és elhalló suttogással, nehézkesen megszólalt:

- Kérlek... mentsd meg... a családomat - kérlelt. Szájából vér bugyborékolt elő minden egyes szónál, melyet nagy erőfeszítés árán préselt ki magából.
Én nyeltem egyet, majd bólintottam, és ezt feleltem:

- Megmentem őket. Megígérem - mondtam neki, majd szinte könyörögve fordultam hozzá:

- Kérlek, mond meg a neved!
- Jace - nyögte.
- Sosem feledlek el, Jace! - mondtam neki. - S meg fogom védeni a családodat!
- Köszönöm - lehelte, majd egy hosszú, mély sóhajjal egy utolsót lélegzett, és kis teste végleg elernyedt.
Kék szeme üresen meredt a csillagos ég felé, én pedig gyengéden lecsuktam azt, és a családunk szokásai szerint ráfektettem a halálos sebet okozó nyilat mellkasára, és két szemére egy-egy ezüst pénzérmét helyeztem.

- Ég veled, Jace - suttogtam, majd felálltam. Már nyoma sem volt a kábaságomnak, s pontosan tudtam, hogy mit kell tennem. Elhatároztam, hogy betartom a fiúnak tett ígéretemet, s teljesíteni fogom Jace utolsó kívánságát, bármit is kelljen fizetnem érte. Meg kell akadályoznom ezt a mészárlást.
Azonban épphogy megfordultam, apám haragos, és kissé szánakozó pillantásával találtam szemközt magam.  
- Minden rendben, Angel?
Én csak megráztam a fejemet válaszul, s annyit motyogtam az orrom alatt, hogy "Nem, ez nagyon nem jó így, meg kell akadályoznom...", majd fogtam magam, leráztam a vállamról apám kezét, és se szó-se beszéd, futásnak eredtem. Apám nem követett.  

Én elrohantam a völgyszerű tisztás széle felé ahol egy kisebb csapatnyi farkasember közeledett fenyegetően, harcra készen. Jól tudtam, hogy a családomat semmiképpen sem tudom már megállítani, hiszen még ha lenne is olyan eszköz, amellyel az összes vadásznak egyszerre adhatnám ki a parancsot, hogy "Állj, hagyjátok abba, elég volt a vérrontásból, itt az ideje hazamennünk!", akkor sem lenne semmi esélyem meggyőznöm őket, nem lenne olyan érv, amivel megértethetném magam velük, és elfogadnák ezt a döntésemet. Nem, ezt csak egymagam fordíthatom vissza, vagy legalábbis mérsékelhetem a pusztítást, de a családommal ezúttal ebben nem számíthatok. Így hát mindösszesen egy lehetőségem maradt, méghozzá, hogy a vérfarkasokat figyelmeztetem a veszélyre. Ez azonban talán még a levadászásuknál is nagyobb őrültségnek hatott, és még annál is nagyobb veszélyt rejtett magába, hiszen azt terveztem, hogy szemtől-szembe a vérfarkasok elé állva közlöm velük, hogy miattam haltak meg társaik, ennek ellenére segíteni szeretnék nekik. Ennél abszurdabb helyzetbe nem is keveredhettem volna.
Továbbá az is problémát jelentett, hogy fogalmam sem volt, hol keressem a falkájuk többi tagját, és arról sem tudtam, hogy pontosan hányan vannak, s abból még hány maradt életben, kiket van még esélyem megmenteni családom karmai közül.
Mindezen buktatók ellenére meg kellett próbálnom segíteni nekik, még úgy is, hogy nagy valószínűséggel ezzel az életemet kockáztatom, de úgy éreztem ennyivel tartozom a kisfiúnak és a saját lelkiismeretemnek is.

Míg ezen gondolkoztam fenéztem az égre. A hold már felbukkant az ég peremén, alakja pedig egyre jobban körvonalazódott. Fogytán volt az időm. Alig egy órám maradt hátra, mielőtt a hold fiai megkezdenék átváltozásukat.
Kisvártatva a farkasemberek hallótávolságának belülre értem, így mielőtt továbbhaladhattak volna a völgy felé, rájuk kiáltottam:
- Várjatok! Álljatok meg!

A farkasok azon nyomban, szinte egy emberként fordultak felém.
Egy percig mozdulatlanul, némán meredtek rám gyanakvó tekintetükkel, majd az egyikük megszólalt mély, fenyegető hangján:
- Mit akarsz tőlünk, vadászlány? - mordult rám az íjamra vetve pillantását. - Csak nem egymagad akarsz végezni mindannyiunkkal? - kérdezte maró gúnnyal.
- Épp ellenkezőleg - feleltem nyugodtan, s miután tettem egy-két lépést feléjük letettem a földre az íjamat a lábam mellé, jelezve, hogy nem áll szándékomban bántani őket.
- Segíteni akarok nektek.
Erre a vérfarkasok hitetlenkedve összenéztek, majd az, amelyik az előbb megszólított, felkacagott mély, öblös hangján. Mindenféle jókedv nélküli, ugatásszerű nevetés volt ez.
- Mégis miért kéne hinnünk neked? - tette fel a kérdést.
- Mi van, ha ez csak valami furfangos csapda a részedről, és egyenesen a vadászok karjaiba vezetsz minket? Miért kéne megbíznunk egy démonvadászban?
- Mert én vagyok az egyetlen esélyetek - válaszoltam egyszerűen, minden félelem nélküli magabiztossággal.
- Én vagyok az egyetlen, aki tudja, hol vannak a vadászok, s miképp van esélyetek arra, hogy élve kijussatok innen. Ezt az erdőt - mutattam körbe, szeretettel nézve az ismerős fákra körülöttem - gyerekkorom óta ismerem, könnyűszerrel kivezethetlek innen titeket, még úgy is, hogy az erdő szinte minden területén vadászok lesnek rátok, s alig van olyan hely, ahol nem várnak rátok nyilak tucatjai, mint ahogy itt, e völgy szélén is biztonságban vagytok. Ám ha lementek a völgybe, akkor azon nyomban nyílzápor zúdul rátok, ahonnan lehetetlen lesz megmenekülnötök.  
- Ez még mindig nem elég ok arra, hogy megbízzunk benned - szólalt meg egy másik, némileg barátságosabban. - Honnan lehetünk biztosak abban, hogy mindez nem-e csak hazugság?
- Úgy tudom a vérfarkasoknak megvan az a képességük, hogy az ember szívverését hallgatva meg tudják mondani, hogy valaki igazat mond-e, avagy sem. Hát hallgassátok meg a szívverésemet, és mondjátok meg ti, hogy igazat mondok-e! Halljátok az igazság halk, egyenletes dobbanásait?
- Tegyük fel, hogy elhisszük, hogy igazat mondasz - szólalt meg végül egy rövid csend után a barátságosabbik farkasember -, de ha így is van, mégis miért akarsz segíteni nekünk? Mi az oka annak, ami miatt a társaid ellen játszanál?
Egy hosszú pillanatig farkasszemet néztem vele, és elgondolkoztam a válaszon, hogy vajon elmondjam-e nekik a teljes igazságot. Végül, mivel eléggé sürgetett az idő, úgy döntöttem, hogy az őszinteség lesz a legjobb megoldás, mert azzal tudom a leggyorsabban meggyőzni őket.
- Jace miatt - mondtam végül -, mert ez volt az utolsó kívánsága. Én pedig ígéretet tettem neki, hogy megmentelek mindannyitokat. S mivel én vettem el az életét, így tartozom neki ennyivel.
- Megölted az öcsémet, te kis fattyú?!- üvöltött fel a mély hangú, majd egy szempillantás alatt áthidalta a köztünk lévő távolságot, és egy erős, határozott mozdulattal a legközelebbi fához vágott. - Megöllek!- vicsorogta dühösen.
Én szótlanul hagytam, had töltse ki rajtam a dühét az őrjöngő fenevad, eszembe se jutott védekezni. Épp újra nekivágott volna a fának, mikor meglepve tapasztaltam, hogy a társa lefogta a kezét és szelíden megállította a mozdulatban.
- Nyugalom, Gordon! Hallgassuk végig a lányt.
- Hogy mi? - hörögte hitetlenkedve.
- Látom a megbánást a szemében. Valóban segíteni akar- magyarázta, majd lezártnak tekintve a vitát társával felém fordult: - Szóval, miképp jutunk ki az erdőből?
Csak egy biccentéssel fejeztem ki köszönetemet a vérfarkas felé, majd kérdésére magyarázni kezdtem:
- Itt átlósan kerüljétek meg a völgyet. Nemsokára az egyik főbb útvonalhoz értek így ki, de ne menjetek el addig, mert ott további vadászok csapatja áll lesben, az utat és környékét fürkészve. Amint megpillantjátok az utat induljatok el jobbra, vele párhuzamosan, de ügyeljetek arra, hogy a vadászok ne vegyenek észre titeket, ami nem lesz egyszerű, tekintve, hogy sokan a fákon fentről lesnek rátok, akárcsak sas a prédájára. Azonban ha észrevétlenül sikerül eljutnotok nagyjából az út közepéig, ahol egy alig látható, régen nem használt, elvadult, elgazosodott ösvény ágazik ki belőle, és át tudtok vágni odáig, akkor már viszonylag egyszerűbb lesz a dolgotok. Azzal az úttal szemben közvetlenül egy vadász guggol, akinek egyetlen feladata azt az utat szemmel tartani. Iktassátok ki hátulról, de hangtalanul, és ne tegyetek kárt benne! Ha csak egy haja szála is meggörbül az illetőnek, másnap én magam megyek el értetek, és végzem ki mindnyájatokat! - fenyegetőztem.
- Nem teszünk benne kárt, ígérem - fogadkozott egyikük.
- Ugye, Gordon? - nézett rá szúrósan a még mindig ökölbe szorított kézzel álló, villogó szemű vérfarkasra, mire az csak pár morgással felelt.
- Remélem is, hogy így lesz, és meg tudjátok fékezni ezt a kis méregzsákot - feleltem karba tett kézzel. Tudtam, hogy nem túl okos dolog őt ingerelnem, de nem tudtam megállni, hogy ne szúrjak oda neki egyet. Láttam rajta, hogy alig tudta fékezni magát, hogy ne essen ismét nekem.
- Tehát. Ha idáig eljuttok - folytattam -, akkor onnantól már szinte gyerekjáték lesz. Egyetlen nehézséget az ösvény szélén lévő két másik vadász figyelmének elterelése lesz, de ha ezzel megvagytok, akkor szabad utatok lesz. Ez az elhagyatott gyalogút ugyanis nem a városba visz, hanem félúton elkanyarodik, és a város szélén lévő pusztaságba vezet benneteket. Itt egyetlen egy elhagyatott, omladozó ház áll, melyet Madárijesztőként ismernek a városlakók, a ház köré elhelyezett, tizenhárom madárijesztő miatt. Már aki ismeri egyáltalán, mert sokan csak egyfajta városi legendának hiszik. De aki ismeri is, messze elkerüli, mert az a hír terjedt el róla, hogy szellem járják. Én nem egyszer jártam már ott, és biztosíthatlak titeket arról, hogy semmi sem igaz az egészből. A babona miatt azonban ez tökéletes menedékként szolgál majd a számotokra, míg bevárjátok a többieket. Azonban azt tanácsolnám, hogy hagyjátok el a várost minél előbb. Én sajnos nem tarthatok veletek, már ha minél többeteket meg akarom menteni. Kövessétek az utasításomat, és akkor élve kijuttok innen - zártam le a beszélgetést, majd elbúcsúztam a társaságtól, akik még annyit megosztottak velem, hogy összesen tizenheten voltak. Ez a kis csapat négy személyből állt, akik búcsúképpen be is mutatkoztak nekem, Gordont kivéve.

Ezután elindultam az ellenkező irányba, és vérfarkasok nyomait kutatva haladtam az erdőben, igyekezve észrevétlen lenni vadásztársaim számára. Hamarosan rá is bukkantam két újabb vérfarkasra, akiket az utolsó pillanatban sikerült elrántanom egy-egy jól irányzott nyílvessző elől, majd a lehető legtömörebben elirányítottam őket előbbi négy társuk nyomába, és már folytattam is az erdő átkutatását. Sokáig sajnos nem igazán jártam eredménnyel. Vérfarkasokra rátaláltam ugyan utam során, de mindnek már csak a holttestét találtam meg. Végül aztán egy viszonylag vadászmentes területen egy újabb példányra bukkantam rá, aki egy fiatal lányka volt, és egy pillanatig sem vonta kétségbe szavaimat, így vele túl sok gondom nem akadt, azt leszámítva, hgy a lányka nem tudta, merre menjen, mert láthatólag teljesen összezavarodott, így felajánlottam neki, hogy elkísérem a bekötőútig, amit hálásan fogadott. Az utunk nagy része eseménytelenül telt, ám aminthogy kiértünk a fő útvonalra, egy másik farkasemberrel kereszteződött az utunk, aki legalább olyan zavarodott volt, mint a mellettem álló lányka. Amikor a nő megpillantott minket, a kislány odarohant hozzá, az anyja pedig megköszönte segítségemet. Épp válaszolni akartam neki, hogy "szóra sem érdemes", mikor egy nyílvessző fúródott a nő combjába, aki azonnal a földre roskadt. Egy pillanatig fogalmam nem volt, mi történt, elvégre az itt strázsáló vadászt az előttünk elhaladt farkasembereknek ki kellett volna iktatnia, ahogy azt javasoltam nekik, így támadásra egyáltalán nem számítottam. A nyílvessző irányába sandítottam, és próbáltam kivenni támadóm alakját, de már túl sötét volt ahhoz, így semmit nem láttam. Azonban nem kellett sokáig fürkésznem az erdőt, mert hamarosan kilépett az útra apám testvére, Ulrik és fia, Aaron. Előbbi felajzott íjjal állt velem szemben és gőgösen meredt rám, mintegy diadalittasan, hogy tetten érhetett engem, amint az ellenségnek segítek. A mögötte álló fiú ezzel szemben teljesen tanácstalanul tekintett rám. Láttam rajta, hogy segíteni szeretne, de ugyanakkor nem mer szembeszegülni apjával, így csak ott állt tétlenül, bocsánatkérő tekintettel nézve rám.
Ulrik azonban egy másodpercig sem teketóriázott, azonnal egy újabb nyílvesszőt küldött felém, a lábamat célozva meg vele. A támadás nem lepett meg, de még így is épphogy csak el tudtam kerülni a nyílvesszőt, ami így a lábam mellett fúródott a földbe. Ulrik szándéka elsősorban az volt, hogy elfogjon engem, máskülönben a szívemet vette volna célba. Ulrik ismét célba vett engem, ám mielőtt kilőhette volna a nyilat, egy tőr fúródott a csuklójába. Döbbenten és dühösen fordult fia felé, aki elszántan nézett farkasszemet apja szikrázó tekintetével.
- Te - hördült fel Ulrik -, hát te is elárulsz engem, fiam!? - kérdezte. Hangjában a düh és a csalódottság keveredett.
- Sajnálom, apám - felelte Aaron őszintén -, de Angel a féltestvérem, és nem engedem, hogy bántsd - jelentette ki, majd felém fordult:
- Angie, menj, apámat majd én elintézem - mondta, mire Ulrik a tulajdon fiára támadt, a következő mondattal kísérve tettét: - Én is sajnálom, fiam, de az árulóknak meg kell bűnhődniük.
A döbbenettől dermedten figyeltem apa és fia küzdelmét. - Fuss! - kiáltott rám Aaron, ami észhez térített, és hátra sem nézve futásnak eredtem.
A vérfarkasok már messze jártak, és nekem hirtelenjében fogalmam sem volt, merre is menjek. Lábaim automatikusan hazáig vezettek. Senki más nem volt ott, egyedül anyám, a többi vadász még nem érkezett vissza. Én azonban ügyet sem vetettem rá, egyből a szobámba mentem. Fogalmam sem volt, hogy mi vár majd rám, miféle büntetésben lesz majd részem. Ám amit végül büntetésként kaptam, az mindennél rosszabb volt...
A vadászok egy része (hála az én magánakciómnak), vérfarkassá változott, és közöttük volt Aaron is. Miattam elhúzódott a harc, és nem sikerült időben elkapniuk a vérfarkasokat. Akik pedig nem voltak elég gyorsak, azok vagy meghaltak, vagy egy-egy harapást hoztak haza ajándékba. A szerencsésebbek karcolásokkal, karmolásnyomokkal megúszták, vagy egyszerűen valami csoda folytán megúszták az átváltozást, nem váltak bestiákká. A kevésbé szerencsések meg időben elmenekültek. A többiek vagy önön kardjukba dőltek, vagy pedig Ulrik emberei végeztek velük.

Mikor eljött a holdtölte apja, Aaron félve várta, hogy feljöjjön a hold. Tudta, érezte, hogy ő is át fog változni, én azonban az utolsó percekig reménykedtem. Ám amikor másnap reggel csurom véresen, szakadt ruhában, szinte még öntudatlanul a birtok széléhez botorkált, minden reményem szertefoszlott. Tudtam, hogy ha a vadászok meglátják így, akkor azon nyomban megölik, hacsak előbb nem végez ő magával előbb. Így hát egyből elé rohantam, és biztonságos helyre vezettem, egy másik vérfarkascsalád bunkerébe, akiket nemrég én bújtattam el oda, és eléggé megbízhatónak tűntek. Talán pusztán azért esett meg rajtuk a szívem, mert volt egy három éves kisfiuk,akinek kék szeme arra a kisfiúra emlékeztetett, akinek nemrég kioltottam az életét.
Ám nem sokáig tudott Aaron rejtve maradni. Pár hónap után egy vadászcsapat ütött rajtuk. Kiderült, hogy egyikük végig engem követett, én pedig valamiért nem vettem őt észre. Nem voltam elég óvatos. Hogy a kisfiút és az anyát biztonságba tudhassuk, mi ketten Aaronnal feltartóztattuk a csapatot, ám nekünk már nem sikerült elmenekülnünk. Elfogtak mindkettőnket, és a vallatószobába cipeltek, majd leláncoltak mindkettőnket egymással szemben egy-egy vasszékre. Tudták, hogy a kötelekből se perc alatt kiszabadulnánk. Én pusztán bénító mérget kaptam, semmi egyebet, amit először furcsálltam is, de hamar rájöttem, hogy Ulrik egészen másfajta kínokat szán nekem. Aaront, a saját fiát kezdte el kínozni. Lassú halált szánt neki, úgy tervezte, hogy végignézeti velem, ahogy szépen lassan, a lehető legfájdalmasabb módon végez vele, míg én tehetetlen vagyok. Az arcán pedig élvezetet láttam. Olyan hidegvérrel tette ki a saját fiát újabb és újabb, rosszabbnál-rosszabb szenvedéseknek, mintha egy utolsó senkiházit kínozna épp. Semmi megbánás, semmi fájdalom nem tükröződött rajta. Jéghideg mosoly játszott az ajkán. Aztán nem tudom miképpen (talán a fájdalomtól és a szabadulási vágytól erőtörő farkastól), de Aaron kiszabadította magát láncaiból, és egy erős ütéssel a földre küldte Ulrikot, majd a többi vadásznak esett. Végül megpróbált engem kiszabadítani, de az nem sikerült neki, és hamarosan egy pár csizmás láb tűnt fel a lépcső tetején, megnézve, mi történhetett. Aaronnak nem maradt több ideje az én kiszabadításommal foglalkozni, és ezt ő is tudta. Mivel a bénító méreg még hatott, így csak egy biccentéssel tudtam a tudtára adni, hogy menjen, és ne törődjön velem, ő pedig egy bocsánatkérő pillantás kíséretében elindult a lépcsőn felfelé, és lelökte a vadászt a lépcsőt, majd eltűnt a szemem elől. Csak a dulakodás zaját hallottam. Aztán csend lett. Én pedig ott vártam tehetetlenül, hogy Ulrikék magukhoz térjenek, és nem is kellett sokáig várnom. Akkor aztán Ulrik nem finomkodott többé velem, és minden eszközt bevetett, hogy kiszedje belőlem, hová ment Aaron. Én azonban csak az arcába röhögtem. Nem akartam megadni neki azt az örömet, hogy lássa, mekkora szenvedést okozott a különböző kínzóeszközeivel. Azt azonban tudtam, hogy nem fog megölni. Még nem. Mikor aztán végre befejezte, már szinte félájult voltam a fájdalomtól. Akkor aztán eloldoztak és felvonszoltak a szobámba. Szó szerint belöktek oda, és rám zárták az ajtót. Csak ennivalót és vizet hoztak be nekem, de menni nem mehettem sehová sem. Rab voltam a saját házunkban. Hallottam, hogy anyám próbál Ulrikra hatni, de nem ért el vele semmit sem. Velem is próbált beszélni, hogy megtudja, valójában mi történt, de senkivel sem voltam hajlandó beszélgetni. Amint pedig erőre kaptam, összeszedtem a cuccaimat, és eltűntem otthonról mindörökre, s elhatároztam, hogy csakis egy cél fog vezérelni: hogy bebizonyítsam a családomnak,tévedtek; a legtöbb mágikus teremtményt nem a gonosz vezérli, ők pusztán az áldozatok, akiket segíteni és védeni kell. Én pedig elhozom majd számukra azt a korszakot, ahol üldözés helyett védelmezik majd őket. Ám ami gonosz, azt továbbra is vadászni fogom. Ennek az énemnek sosem fordítok hátat, hiszen ha akarnám sem válhatnék más emberré, mint ami a véremben van. Vadásznak születtem, és az is leszek, amíg csak élek, bárhová is sodorjon engem az élet.