Faj: Kentaur
Nem: Nő
Kor: meglehetősen fiatal, húsz éves
Becenév: Finaly
Rang: kora miatt nincs
Mágia: nem jártas, bár hallott már róla
Jellemem:
Szőröm vöröses, s imádja a napfényt. Ezt aranyos ragyogásával jelzi. Lábaim erősek, bár csakúgy, mint társaim, nem bírnak sokáig futni. Mind ők, mind én elfáradok.
Barátaim csak Finalynak hívnak. Ez amolyan becenév.
A szabadság és a sebesség a szerelmem, Kirl mellett.
Az első kettő már-már megszállottság, a harmadik pedig valós szerelem.
Visszatérve a szabadsághoz és a szerelemhez, ezeket hosszúra nőtt és szabadon hagyott vörös hajammal mutatom.
Valóságos tinédzser vagyok, akinek minden átmenet nélkül változnak az érzései; ha valami nem tetszik, nem spórolja az energiát duzzogásra se; na és persze néha-néha, egy-két normális pillanatban rájön a ember, hogy milyen normális az illető.
A mágia mindig is érdekelt, ám a többiek nem engedték, hogy felkutassam, ugyanis mindenki úgy gondolja, hogy veszélyes. Talán igazuk is lehet...
Múltam:
Egy törzsben születtem, a Cerella síkságon, azon belül a Nagy füves pusztán- mi csak így hívjuk. Egy nagy folyó mellé telepedtünk le, még évekkel ezelőtt. Akkor még csak a gondolatom se létezett.
Ez a folyó minden évben egyszer megárad, s olyankor mindent elönt. Ennek ellenére mi mindig kitartóan megvártuk, míg visszavonul és eltüntettük a károkat.
A Nagy Kékség- így nevezzük a folyót- általában csendes. Szoktam lejárni a partra, és olyankor megmártózom. Vize hűvös és üdítően kellemes. Mindegy, hogy boldog vagyok, vagy majd megőrülök szívem fájdalmában, mindig jól esik a víz csobogása.
A Nagy Kékség nem csak fürdésre és pihenésre jó, innen nyerjük ivóvizünk, s a növényeket is belőle öntözzük.
Legjobb barátnőm a folyóban élő ponty. Különösebb neve nincs, én is csak Pontynak hívom.
Szüleimet nem ismertem, és furcsa mód senki más se a törzsben. A nevüket kellene tudniuk, elvégre közöttük születtem. Akárhányszor érdeklődnék mivoltomról, közlik velem, hogy nincs idejük badarságokra. Csak annyit szándékoztak elmondani életem kezdetéről, hogy akkor még sokan voltunk, s egy háború következtében lettünk ilyen kevesen- 30 fő. Úgy tartják, hogy szüleim elestek a csatában, én meg nem mentem velük a túlvilágra.
Figyelem! A szerelem elég korán megtalált. Talán túl korán.
Alig voltam öt éves mikor megismerkedtem Andressal. Azóta is együtt vagyunk, bár... egyre nehezebb, ugyanis valami megváltozott. Nagyon más lett minden. Nem találom a helyem se a törzsben, se a nagyvilágban.
A falu vadásznak akar. Mindenáron úgy gondolják, hogy értek a gyilkoláshoz. Nem is tudom, miért... én inkább életeket mentenék. A kettő között van különbség. Bezzeg ha a szüleim élnének, ők biztos megértenének... :'(