Faj: Oawa

Nem: Férfi

Kor: 45

Becenév: Zen, Sarab, A Hegyek Ura

Rang: Kitagadott, volt vezér

Mágia szint: Mester

Fajtámban mára-már egyedülálló faj vagyok. Én vagyok az utolsó hóleopárd, legalábbis tudomásom szerint. Zöld, smaragdszínű szemem bölcsességet és békét sugároz, arckifejezésem leginkább komoly, ritkán látszik rajta bármiféle érzelem. Testalkatom erőt és magabiztosságot áraszt, megjelenésem egyszerű, de lerí rólam, hogy harcos vagyok, amit az oldalamra szíjazott kard is mutat.
Régen erős, magabiztos, megbecsült vezér voltam népem között. Ma már mindenki őrültnek tart, rettegnek tőlem, pedig nincsen okuk rá. Legalábbis addig, míg magukra nem haragítanak. Akkor ugyanis, ha elpattan a cérna, igazán kegyetlen tudok lenni. Ilyenkor nem tudom visszafojtani a bennem feszülő erőt és agressziót. Egyszerűen kitör belőlem, s úrrá lesz rajtam egyfajta külső erő, mely erősebbé, legyőzhetetlenebbé, veszélyesebbé tesz. Ez az ismeretlen, kontrollálatlan erő válik irányítómmá. Ilyenkor nem vagyok ura önmagamnak. Szerencsére azonban nem túl könnyű engem feldühíteni. Nagyon szabad lélek vagyok, nekem senki és semmi nem parancsolhat, s ezzel mindenki tisztában is van. Vezérnek születtem, bennem csörgedezik az ereimben a részemmé vált ez a szerep, és ettől a pozíciómtól sosem válnék meg, sohase hódolnék be senki előtt se. Nagyon büszke teremtmény vagyok, s igencsak könnyű megsérteni a becsületemet. S nem tűröm, hogy bárki is sértegetni merjen engem, a Hegyek Urát!
Régen azonban, bármily meglepő is, de kifejezetten békés természetű voltam. Türelmem szinte határtalan volt, mindenki tisztelte és becsülte béketűrésemet és bölcsességemet.
Aztán egy napon minden megváltozott.

Már kölyökként is különös figyelmet kaptam fajtársaimtól, elvégre nem csak hogy ritkának számítottam az oawák között, de ráadásképp még a népünk vezérének gyermeke is voltam, méghozzá nem is mindennapi gyermek. Hihetetlenül tehetségesnek és okosnak bizonyultam, nagyon hamar elsajátítottam a különböző tudományokat és persze a gyógyító mágiát is, valamint a kardforgatást is remekül elsajátítottam. Mindenki kimondottan szeretett engem, és én meg imádtam a figyelem központjában lenni, és élveztem ezt a nagy-nagy figyelmet.
Anyámmal meglehetősen jó kapcsolatot ápoltam, apámat azonban sosem ismertem, és ahogy cseperedtem egyre kíváncsibbá váltam, hogy vajon ki is lehet ő, így hát elkezdtem kérdezősködni a népem öregjeinél, kik azonban minden kérdésemet elhárították, anyámmal egyetemben. Én azonban nem nyugodtam bele ebbe olyan könnyen. Végül aztán a falu legbölcsebb aggastyánja megsajnált engem, és néhány titkot megosztott velem róla. Elmondta, hogy apám, Valid Odin Al'Sarab egy nagy és erős hópárduc volt, és anyámmal együtt érkeztek ide, a leopárdok nemzettségébe, miután a háború alatt az olykor oly büszke fajunk, a párducok nemzettsége majdnem teljesen kipusztult. Talán ők ketten voltak az egyetlen menekültek, bár ezt nem tudhatják bizonyosan. Hamar meg is választották apámat a nép vezérének, hiszen fiatal kora ellenére eléggé nagy tudással és rengeteg bölcsességgel rendelkezett. Aztán egy napon - senki sem tudja, miért és hogyan - teljesen megtébolyodott, és mágiáját fajtársai ellen fordította, de nagyobb baj nem történt. Egyedül anyám tudta őt lecsendesíteni, a bizottság pedig úgy döntött, hogy kirohanása ellenére maradhat, de csak akkor, ha több ilyen nem fordul elő. Apám ezek után minden tőle telhetőt megtett, hogy még csak hasonló se történjen soha. Este azonban egyre gyakrabban küzdött rémálmokkal, egy napon pedig végleg elvesztette az önkontrollt, és vagy öt társával is különös kegyetlenséggel végzett, és anyámnak is nekitámadt, aki épp akkor volt várandós velem. Apámban csak ekkor tudatosult tette, és elmenekült onnan, senki se tudja, hogy hová. Azóta se látták őt, helyét pedig anyám, Sophia Al'Capola vette át. Népünk ezután sok évig békében élt, de aztán egy sötét elfnek köszönhetően anyám életét vesztette, és rajtam volt a sor, hogy a leopárdok élére álljak.

Remek vezérnek ígérkeztem, népem tagjai mind tiszteltek és felnéztek rám, bölcs szavaimat pedig szinte itták. Nyugalmamat pedig bárki megirigyelhette volna, senki és semmi nem tudott felhergelni. Még a legváratlanabb, legkritikusabb helyzetekben is álltam a sarat, és teljes nyugalommal adtam ki az utasításokat és adtam javaslatokat, bármily nagy teher is nehezedett a vállamra. Minden problémát meg tudtam oldani, és egy évtizeden át teljes békét hoztam népemnek.
Aztán egy nap mindez szertefoszlott. Amint elértem harmincadik életévemet, valami megváltozott bennem, de nem tudtam megfogalmazni, mi volt ez. Mintha valami megtört volna a lelkemben, mintha az eddig számomra ismeretlen sötétség valahogy utat tört volna szívemben, és szétterjedt volna egész bensőmben. Ez az eddig ismeretlen érzés pedig napról-napra csak fokozódott. Először jöttek a rémálmok. Minden éjjel folyamatos rémálmok gyötörtek, melyek egyre iszonyúbbakká váltak. Először csak álmaimban vesztettem el öntudatomat és váltam vérengző gyilkossá. Aztán már nappal is egyre labilisabbá váltam. Ingerült lettem, és sokszor megmagyarázhatatlan düh lett úrrá rajtam. Ezeket a dühkitöréseket azonban erős mágiámnak köszönhetően egy ideig tudtam kontrollálni. Ám aztán egyszer csak kitört belőlem, és megöltem azt az oawát, aki a legközelebb állt hozzám; a legjobb barátomat és egyben jobb kezemet, Kiarát.

Mikor tudatosult bennem, hogy mit tettem önként távoztam otthonomból, hiszen tettem nem ért bocsánatot, és rá kellett döbbennem, hogy mindenki számára veszélyes vagyok. Valamint azt is megtudtam, hogy feltehetőleg apámmal is valami ilyesmi történhetett. Egy-két évig apám nyomait próbáltam felkutatni, mindhiába. Abban reménykedtem, hogy ő választ adhat kérdéseimre, és ő talán tudja, mi történhet velem, de ez a reményem hamarosan szertefoszlott, mert egy apró nyomot sem találtam, ami elvezethetett volna hozzá. Úgy tűnt valóban teljesen nyoma veszett, így hát végül feladtam a keresést, és az Oughwari hegyekbe költöztem. A hegy legtetején állt egy kastélyszerű erődítmény, oda vetettem be magam, és évekig ott éltem teljesen magányosan. Mivel folyamatos dühkitöréseim voltak, így hamarosan a hegy lakói rájöttek, hogy jobb, ha messzire elkerülik ezt a vidéket. Néha azonban néhány vakmerő és ostoba teremtmény megpróbált kiűzni engem onnan, de ezek mindegyike holtan végezte. Végül ahogy telt az idő, megtanultam együtt élni ezzel a "betegségemmel", és megpróbáltam előnyt kovácsolni ebből. Mágiám felerősödött, s mikor előtört belőlem ez a meghatározhatatlan tomboló düh, akkor sokkal erősebb és legyőzhetetlenebb voltam, szinte megállíthatatlan erő birtokába kerültem, és a betegségem miatt közelebb kerültem az engem körülvevő természethez is, és úgymond "parancsolni" tudtam az itt lakó élőlények többségének, vagy legalábbis elfogadtattam velük a jelenlétemet, és néha a segítségüket is kérhetem. Megtanultam azt is, hogyan hívjam elő a bennem lakozó haragot. Egy valamit nem sikerült azonban megtanulnom: miként irányítsam dühömet, ha az elszabadul.

Aztán egy napon újabb váratlan fordulat következett be életembe, mely ismét mindent fenekestül felfordított, de ezúttal jó értelemben. Épp a szokásos ellenőrzőkörutamat jártam (napjában egyszer végigjártam birodalmam határait esetleges betolakodókat keresve), mikor egy fehér tigriskölyökre lettem figyelmes.

A kis oawa félve húzta magát össze a hóban, igyekezve beolvadni környezetébe. Nem messze tőle ott feküdt anyja, aki már halott volt. Testén semmiféle külső nyom nem látszódott, nem volt egyetlen sérülése sem, és teljesen egészségesnek látszott. Leszámítva persze azt az egyetlen dolgot, hogy halott volt.  
Megesett a szívem a kis ártatlan tigriskölykön, így hát gondoltam egyet, és felnyaláboltam őt, és magamhoz vettem.
A kis tigris nagyon hálás volt nekem ezért, és apjaként tekintett rám. S én magam is fiamként szerettem őt. Ahogy cseperedett, egyre több mindent tanult el tőlem, én pedig nagyon büszke voltam rá. A fehér tigrist Onileos Valid De'Odin néven kereszteltem el, apám emléke előtt tisztelegve, akit ahogy ez a gyermek, úgy én sem ismerhettem meg sosem.
Ez a kis kölyök pedig nem csak, hogy a magányomat enyhítette, de úgy tűnt, hogy a lelkemnek is megnyugvást jelent, és elhozta a fényt az én sötét életembe. Aztán szép lassan felnőtt a fiú, és társaságra vágyott. Láttam a szemében, hogy elvágyik innen, hogy olyan magányos, amilyen én voltam, mielőtt ő ide került volna. Egy ideig úgy tűnt, hogy előbb-utóbb el fogom őt veszíteni, el fog menni innen, és ezt nekem majd el kell fogadnom. Ekkor viszont újabb váratlan dolog történt.

Egy kitagadott oawa, egy tigrisember keresett fel engem, mert hallotta híremet. Ráadásul nagy bajba keveredett, és tőlem várt segítséget, én pedig szívesen álltam mellé, és segítettem neki, amibe csak tudtam. Ekkor támadt az az ötletem, hogy otthont nyújtok a kitagadott oawák számára, és adok számukra még egy esélyt. Végül számunk ötre nőtt, és elkezdtünk zsoldért különböző megbízásokat teljesíteni, legfőképpen az elfek és a törpök számára, de néha az embereknek is segítettünk, ha úgy adódott. Ha szükséges volt becsatlakoztunk kisebb harcokba, vagy felkutattunk mágikus tárgyakat, lényeket, vagy eltűnt fajtársakat, s ha tehettük, akkor segítettünk a bajbajutottakon.
Attól a pillanattól fogva pedig minden rossz útra tért oawa előtt nyitva állt Zendral Al'Sarab kapuja, hol mindenkinek jár egy második esély.