Mivel Lisbeth nem nagyon tud beleszólni a taktikába, így szívesen követi azt, amit kedvese vagy Angel tanácsol, bár kissé később rájön, hogy bizony ez nem is olyan könnyen teljesíthető. Bár soha nem akart mások bajával és nyűgjével foglalkozni, sőt inkább kihasználni szerette őket, most magát is meglepi, hogy mennyire összeszorul a gyomra a sikolyok és más kegyetlen hangokat hallva a házak felől.
Szinte örül, mikor végre a katonák nekilódulnak és harcba kezdenek. A lopakodás meghozta gyümölcsét és hamarosan már majdnem egy tucatnyi szakállas harcossal végeznek, mielőtt a többi támadó észleli őket és védekező állást vesznek fel a falu közepén.
A jósnő igyekszik nem láb alatt lenni, inkább a házak oltalmában húzódik, hogy ott segítsen a sebesülteknek, akikből hamarosan van bőven.
Bár igaz, hogy nem sok betolakodó maradt, de azok komoly veszteségeket okoztak Aligátor katonáinak és Lisbeth nagyon remélte, hogy a továbbiakban sem Angel-nek, sem a katonának nem esik baja, ha tovább folyik a harc.
- A láb és hasi sérültek nem harcolhatnak, a többieket lábra tudom állítani, de ne várj tőlük sokat. – keni gyógybalzsammal a vágásokat és kötözi be őket. – Van még méreg fiolám azonban, mely marja a szemet és az orrot, így talán könnyebb lesz lerohanni őket. – ad a katona kezébe pár kis üvegcsét.

Aligátor végül az én javaslatom szerint járt el, és bár nehéz volt a terv kivitelezése, de mindenképpen eredményes taktikai támadás követte a hosszas, megterhelő lopakodási hadműveletet. Utólag kiderült, hogy jól tettük, hogy nem rohantuk le őket egyből, mert még annál is keményebb és jobban képzett harcosok voltak, mint az elsőre látszott. A mi képzetlen katonáink nem tudtak volna szemtől-szemben megmérkőzni velük, legalábbis az biztosan nagyobb veszteséggel járt volna, és nem sikerült volna megfeleznünk a vikingek csapatát. Addigra azonban az ellenség rájött a taktikánkra és volt idejük egy nagy kört alkotva összegyűlni a téren, és együttes erővel szembeszállni velünk, ami jó pár sérülttel járt, ám így még mindig kevesebb volt a kiesetteink száma, mintha a nyílt támadást választottuk volna.
Ám még ezzel az óvatos taktikai lépéssel is húsz embert vesztettünk, és még ennyien meg is sebesültek, közülük tizenegyen pedig elég súlyosan ahhoz, hogy ne tudjanak visszatérni a csatatérre.

- Sajnos Lisbethnek igaza van - csóváltam meg a fejem.

- Ezek a lábsérülések elég súlyosak. Ugyan talpra tudnak majd állni, miután lekezeltem a sérüléseiket, de sántítani fognak még vagy egy hétig. Kizárt, hogy ilyen lábbal harcolni tudjanak, vagy ha mégis visszaállnak a csatasorba, akkor valószínűleg hamar újból itt fognak kikötni, ha nem hullazsákban végzik majd. A hasi sérültekkel is hasonló a helyzet, sőt náluk ha lehet még súlyosabb. Szerencsésnek mondhatják magukat, ha a vágás nem ért fontosabb szerveket, és nem okozott belső vérzést. Utóbbi esetben az sem biztos, hogy életben maradnak. Akik viszont oldalt kaptak sebet, azokkal nem lesz probléma, ők visszatérhetnek a küzdelembe - mondtam, megerősítve a nő szavait.

- Lisbeth, a kardvágástól szenvedteket lásd el te, velük kisebb a baj, én meg addig kezelésbe veszem a hasi sérülteket, hátha meg tudom még menteni őket. Utána pedig ha ez így megy tovább, akkor lehet kénytelen leszek én is harcba szállni - sóhajtottam, mert nem igen fűlött a fogam részt venni egy kisebbfajta háborúban.
Eleget harcoltam már a közelmúltban, így ebből szívesen kimaradtam volna, de ha ez így megy tovább, és ilyen iramban esnek el, illetve dőlnek ki a csatasorból képzetlen katonáink, akkor lehet nem marad majd más választásom.

A lányok szorgos munkájának hála néhány sebesült újra harcrendbe tudott állni, ám annál többen akadnak, akiknek az életükért küzdenek most is vagy csak hosszú lábadozás után tudnak újra talpra állni.
Ám az intelmet megfogadva a sebesülteket a hátsó sorba állítja Aligátor és előre inkább az épeket küldi. És nagyon bízik benne, hogy nem járnak pórul. Az már a lerohanásból kiderült, hogy az egy szem lándzsa nagyon kevés avatatlan kézben. És az ellenfél nagyon ügyesen forgatja a saját fegyvereit.
A katona nagyon bízik benne, hogy a jól begyakorolt formáció megteszi hatását, hiszen jól láthatóan a vikingek is ezzel próbálkoznak. Ám Lisnek hála van egy titkos fegyverük, amivel megbonthatják az ő soraikat.
Téglalap alakú széles arcvonalon nyomultak előre, a parancsnokuk azt a tervet főzte ki, hogy a túlerőt kihasználva oldalszárnyon előre törnek az utolsó pillanatban és bekerítik a fosztogatókat. Ám nem minden úgy történt, ahogy elképzelte.
A nagy, kerek pajzzsal felszerelt csapat gyorsan kezdte az övükből előkapni a még megmaradt baltáikat és szinte még fel sem ocsúdtak, a vért és pajzs nélküli védtelen emberek sorban kezdtek el hullani. Pillanatok alatt öt újabb halott és hét sérült esett ki, amikor kétségbe esett lépésre szánta el magát a most kényszerűen gyalog mögöttük közlekedő könnyű lovas.
-Támadás! Rohamra! -kirántotta a kardját, hogy úgy tegyen, mintha a következő pillanatban azonnal átugorná a gyenge bagázst és egyedül akarná magát az idegenek közé vetni. Remélte, hogy feltüzeli annyira az önkéntes csapatot, hogy hatásos legyen.
És ekkor eldobta az üveget. Sokkal hamarabb, mint tervezte, jobb szerette volna, ha a végsőkig azt hiszi a kis pajzsfal, hogy szervezett védekezéssel és fegyelemmel nyerhet, ám ijesztő volt a sebezhetőségük. Nem is sejtette, hogy ha nem kapkodja el, akkor néhány halott után kifogynak a dobófegyverekből a másik oldalon.
Ám a csata mégsem vereséggel ért véget. A maró méreg hatására valóban szétrobbantak a portyázók és hanyatt-homlok szaladva fogták menekülőre.

- Rendben, talán tényleg sikerül legalább egy részüket életben tartani. – int Lisbeth a társnőjének, aki a nehezebb feladatot vállalta, hiszen a hasi sérültek mindig fél lábbal már a sírban vannak, ha mást nem a fertőzés miatt.
Minden esetre a jósnő megteszi, ami tőle telik és amit a mostoha körülményeket figyelembe véve megtehet. Balzsamot tesz a vágott sebekre, melyek csillapítják a fájdalmat és a fertőzést is távol tartják, de ennél többet most nem tud tenni. Ezek a férfiak aztán újra fegyvert foghatnak, hogy másodszor tegyék próbára a szerencséjüket.
Aligátor azért legalább annyit megtesz, hogy nem az első sorba küldi őket. Lisbeth nem ért a harchoz, de azért látja, hogy ezek az emberek nem vehetik fel a versenyt a tekintélyes méretű és sokkal harcedzettebb ellenséggel, csak a létszámfölényükben bízhatnak, amíg még meg van.
Egy újabb roham után, azonban vészesen sok lesz a sebesült és a lelkesedés már nagyon alább hagyott, pedig kedvese mindent megtesz, hogy tartsa a lelket a csapatban.
Lisbeth fedezékbe támogatja az újabb sérülteket és reméli, hogy a katona még időben veti be a mérget, amit adott neki, hátha ez a javukra dönti a mérleg nyelvét.
- Angel, mit gondolsz, nyerhetünk? – kérdezi, de ekkor végre Aligátor eldobja a fiolát és a vikingek védelme megtörik. – Most csapjatok le rájuk! – buzdítja az embereket. – Nehogy a nyakunkra hozzanak még többet. – morogja inkább csak halkan, hiszen még ezzel a párral is alig bírtak.

Lisbeth szorgos munkájának köszönhetően a sérültek egy része ismét harcba állhatott, míg én a hasi sérültekkel voltam elfoglalva, próbálva megmenteni őket a borzalmas haláltól, már amennyire az tőlem telt. Először úgy-ahogy kitisztítottam a sebet, amit a harcedzettlen katonák többsége elég nehezen viselt el, így csak úgy zengett üvöltésüktől a környék, már-már elnyomva a csata zaját. Azokkal sokkal könnyebb volt a helyzet, akik egyszerűen elájultak a fájdalomtól. Ők legalább szép csendben tűrték a kezelést. Miután a fertőtlenítéssel végeztem, némi gyógynövényt tettem a sebre, majd kötést tettem rá, és az ágyba parancsoltam a beteget. Csak remélni tudtam, hogy így legalább a fertőzést meg tudtam állítani, és a nagy részük túléli, de persze az utolsóknál ez az esély sokkal kisebb volt, hiszen minél később lett lekezelve sérülésük, annál kevesebb volt a túlélés esélye is.
Aligátor eközben újra csatasorba állította a még harcképes sérülteket; szerencséjükre legalább az utolsó sorba kerültek, és nem egyből a halálba küldte őket a tábornok, ami mindenképpen jó döntésnek bizonyult, főleg mivel miután a még meglévő túlerőnket kihasználva körbevették az ellenséget elég gyorsan hullani kezdtek az emberei, hiszen a vikingek kiválóan bántak fegyvereikkel, míg a mi szedett-vedett csapatunk egy szem lándzsával és mindenféle védőfelszerelés nélkül vajmi keveset tudtak tenni ellenük. Még csak megvédeni se igen tudták magukat, így az újabb roham után ismét jócskán el leszünk látva munkával Lisbethel, a csapat lelkesedése pedig egyre inkább alábbhagy, és szinte remegve néznek szembe az ellenséggel. Szemmel látható volt, hogy ezt a csatát gyorsan le kell zárni, míg még van esélyünk a győzelemre, mert ha ez így folytatódik, akkor elég hamar el fogjuk veszíteni a létszámfölényünket, és csúfos kudarcot vallunk. Csak abban bízhattam, hogy a hadfi idejében beveti Lisbeth-től kapott méregfiolát, és azzal megfordítja az állást. Épp akkor dobta el azt Aligátor, mikor Lisbeth kérdést intézett felém.

- Úgy hiszem így most már van esélyünk - válaszoltam.
- Ez a méreg jó ötlet volt a részedről, remélhetőleg eléggé összezavarja őket ahhoz, hogy védtelenebbé váljanak, és vagy elkergessük, vagy földre kényszerítsük őket. E nélkül viszont azt hiszem még ennél is nagyobb pácban lettünk volna.
Aminthogy kimondtam a vikingek szemüket dörzsölgetve, dühödten ordítva szélednek szét, és menekülőre fogják a dolgot, így pedig nagy veszteségek árán bár, de magunkénak tudhatjuk a győzelmet.

Ahogy futásnak eredtek az idegen harcosok, a házakból előjöttek a legbátrabbak. Kapára, kaszára kaptak és noha a legtöbbjük próbálkozása csúnya és nagyon vörös véget ért, ám a sok falusi áldozat között volt három újabb óriás is, akit sikerült agyon ütniük. Egyet a milícia ért be és vágta a hátába az utolsó métereket megspórolva az egyik ifjú. És egy ötödiket maga Aligátor lőtt le, mikor megfeszítette íját -kibújtatva azt pár árulkodó percre a kötésből- és eresztett el felé három nyílvesszőt.
A diadal megvolt, még ha a rablók negyede el is menekült és nagy árat kellett fizetni érte. Ez halottak mellett számos sebesültet is jelentett, akiket a gyógyítás terén épp csak járatos két hölgy kezelt. Mire végeztek minddel, nem lehetett volna róluk megmondani elsőre, hogy szeletelték pácienseiket vagy csupán összevarrták.
Ám Lis udvarlója nem volt csalódott azzal, hogy nem sikerült mindenkit megölni. Ez bizony előfordul manapság. Elég gyakran előfordul, hogy az egyik félnek megroppan a morálja és ezért futásnak ered. Ezért is fektetnek a katonák kiképzésében nagy hangsúlyt a konok parancskövetésre és az egység egyben tartására. (Könnyűlovasként ő inkább az utóbbiból kapott többet, hiszen az ő eredeti sportja a gyors rajtaütéseket és annál is gyorsabb visszavonulásokat követte meg. És az önálló kezdeményezőkészséget, ha a helyzet úgy kívánja.)
Örömmel engedte el embereit, akik egymást félre lökve próbáltak minél gyorsabban a legyőzöttekhez közel férkőzni, hogy értékes fegyvereket zsákmányoljanak. A sebesültek többsége is legalább egy kiváló minőségű távolsági harceszközzel gyarapodtak, noha használatában még nem voltak túl rutinosak. És az összeszedett pár felszerelés darab még közel sem vehette volna fel így sem a versenyt a vikingektől látott jól tanult harcrenddel és összeszokottsággal.
Ám a szabad csapat nem állt meg itt. A parasztok házait is átkutatták és több lovat elrekviráltak a rendkívüli helyzetre való tekintettel. Aligátor Tábornok nem győzte aláírni az átvételi papírokat, miután jó maga is egy ökröt tartott nélkülözhetetlennek a további harcok folytatásához meg három vég selyem textilt.
~Hmmm... Milyen csinos ez a lány! Lefoglalhatnék egy eljegyzési gyűrűt is, csak azt nem tudom, hol találok ilyet anélkül, hogy botrányt kavarnék?
*Gondolkodott, de akár hová forgolódott, már így is aggódtak a gazdák amiatt, hogy túl sok mindent visznek el tőlük. Még ha inkább a saját fiaik, mint ezek a törvényt nem ismerő óriás gazemberek.
-Mondja csak, szép hölgy! -kezdte egy épp arra járó felé fordulva- Nincs itt esetleg egy ötvös művész? Nagyszerű lenne, ha tudna nekem csinálni egy varázsgyűrűt.
-Varázsgyűrűt? -teljesen elképedt a felvetésen- Nem, uram, mi egyszerű emberek vagyunk. Ha nagy ritkán valaki ékszert ajándékoz az asszonyának, ahhoz be kell mennie a városba.
*Igen csak elszomorodott a katona. Ám Angel kezei között meghalt az egyik betege, akinek az ujján egy fura ékszer volt. Talán pont ő lesz a szerencsés, aki gyorsan zsebre rakhat egy Aligátor által keresett tárgyat?

Mióta Lisbeth Delosz-ból menekülni kényszerült a feje tetejére állt az egész addig nagy nyugalomban folydogált élete. Városról városra, faluról falura menekült és valaki mindig beleköpött a levesébe.
Aztán megismerkedett Aligátorral és Angel-lal és még kaotikusabb lett a helyzete, hiszen az előbbiben a kedvesére, a másikban egy barátnőre tett szert és most itt tart, hogy kedves nővért játszik boszorkány létére. Na jó, persze igazából nem boszorkány, de szívesen kacérkodott a gondolattal.
- Soha nem tudhatja egy magamfajta, mikor kél el egy ilyen segítség, így megtanultam mikor minek vegyem hasznát. – vonja meg a vállát némileg megkönnyebbülten, ahogy meglátja a prüszkölve, könnyezve menekülő vikingeket.
A máskor oly könnyedén maga mögött hagyott sebesültek, most mégis nagy súllyal nyomták a lelkét és izzadva igyekezett arra a feladatra koncentrálni, hogy a szaporodó sérülteket legalább kicsit ellássa, nem volt rá kíváncsi, hogy a bosszúért lihegő falusiak, miként veszik vérét pár nem túl szerencsés menekülőnek.
A kötszer, amit magukkal hoztak már rég elfogyott, így kötözött, amivel tudott, inggel, gatyával, tarisznyadarabbal, aztán némi segítséget kapott pár nőtől, akik hoztak tisztább gyolcsot neki.
Nem voltak szép látvány a katonák, de legalább elmondhatták magukról, élnek.
Volt dolga elég, így nem foglalkozott a csata utáni rablással és ha látta volna is, eszébe sem jutott volna, hogy szót emeljen ellene, a fiúk, férfiak megérdemelték, hogy így eresszék ki a gőzt és a felszerelésüket sem ártott „fejleszteni”.
A falusiaktól való rekvirálás sem érdekelte addig, míg nem fajult eldurvulásig a dolog, de úgy nézett ki, Aligátor kézben tartotta a dolgokat.
Nem most volt tanúja először, hogy a katonák vagy a városi őrök visszaéltek a hatalmukkal, bár nem is töltötte el boldogsággal.
- Ideje lenne visszamenni a szentélyhez, talán már az erősítés is megjött. Ha azok, akik elmenekültek hozzák magukkal a társaikat, ezekkel a fáradt és jórészt sebesült csapattal, aligha vehetjük fel velük a küzdelmet. – szól oda Angel-nek, idegesen fürkészve a környéket és aggódva pillantgatva „tábornoka” felé.

- Sajnos én nem igazán értek az ilyesfajta trükkös dolgokhoz - vallottam be Lisbethnek -, de jó, hogy legalább neked vannak ilyen praktikáid. Nekem ez sosem volt az erősségem. Jobban szeretem a fegyvereket.

Több szót azonban nem igen tudtunk váltani egymással, hiszen hiába szedték sátorfájukat a vikingek, pár vakmerő falusi a nyomukba szegődött, és a mi "harcosaink" is üldözni kezdték őket, így sebesültekből továbbra sem volt hiány, így eléggé el voltunk látva feladattal. Ráadásul már kötszerünk sem maradt, sőt a fertőtlenítőnk is kifogyóban volt, alig maradt már egy-két sebesültre belőle. A varrás pedig sosem volt épp az erősségem, főleg nem úgy, hogy gyors iramban kellett ellátnom a sérülteket, így a legtöbbjük sebei úgy néztek ki mikor végeztem, mint egy-egy kötözött sonka. De legalább életben maradtak, és a többségük a fertőzést is megússza majd remélhetőleg. Már akire maradt még alkohol, és nem sima vízzel kellett kimosnom a sebét.
Míg mi Lisbethel a beteg helybélieket és katonákat ápoltuk, addig a többi, épp, vagy már lekezelt katona igyekezett pár jó felszerelési tárgyat bezsebelni legyőzőiktől, illetve némi zsákmányra szert tenni az itteni lakosoktól. Szerencsére a zsákmányszerző portya nem fajult el, mivel Aligátor láthatólag kordában tartotta a helyzetet.
Közben néhány komolyan sérült személy vérzett el a kezeim között, párat pedig a sebláz vagy a fertőzés vitt el. Az egyik katonának az ujján pedig egy különösen szép, értékesnek tűnő gyűrűt találtam, melynek közepére valamiféle rúnaszerűség volt vésve. Lehet családi pecsét, vagy valami ilyesmi, mindenesetre elég csinos darab volt, így nem haboztam zsebre tenni ezt a szép értékes ékszert. Lehet eladom majd jó pénzért, de az is lehet, hogy megtartom majd magamnak. Először mindenképpen utánajárok majd valahol, hogy pontosan miféle gyűrű került a birtokomba. Ki tudja, lehet még annál is értékesebb, mint azt elsőre gondolom. Éppen hogy a zsebembe csúsztattam a gyűrűt, mikor társnőm fordult felém.

- Igen, alighanem igazad van, itt az ideje elhagyni a csatateret és megpihenni a szentélynél. Főképpen a katonáknak van nagy szükségük arra a pihenésre. Valamint fel kell töltekeznünk élelemmel, vízzel és persze gyógyfelszerelésekkel. Ugyan víz és étel van még elegendő, de több sebesültet aligha tudnánk ellátni - válaszoltam, és ha a tábornok is visszatért a zsákmányszerző körútjáról és neki sincsen ellenvetése, akkor visszatérünk oda, ahonnan elindultunk.

A kis csapat hamarosan útra kelt. Aligátornak még volt egy dolga, amit úgy érzett, el kell intéznie előtte. Lelkes szónoklatba kezdett a fiatalok körében, hogy ők is csatlakozzanak hazájuk honvédő háborújához, őseik sírjának megvédésében.
Ha valaki elkeseredést lát ebben, hogy nyakába vesz az életművész még néhány kiképzetlent, csak hogy a királyságot megmentse, az nagyon téved. Tudta jól, hogy ennél sokkal több -és sokkal jobban kiképzett- katonája van az uralkodónak! Ám ő Braslov után megkapta a tizedes rangot és így is száz embernek parancsol. Igyekezett a létszámot legalább megközelíteni újra, hiszen tudta jól, hogy ez további gyors előmenetelt ígérhet neki.
~Akár még százados is lehet belőlem, ha nem vigyázok! No, persze sokan leteszik majd a fegyvert, miután „elhárították falujuk felől a vészt”, ám az orkok még utánuk is ott lesznek. Egyetlen dolog, amit még nem látok, hogy hogyan kéretem át magam újra könnyűlovassághoz hasonló pozícióba?
*Ezen agyalt, ahogy masírozott mellette a sok harcra kész ifjú. Már többen rendelkeznek pajzsokkal vagy kardokkal, mindennel felszerelték magukat, amit a legyőzöttektől el tudtak venni. És Angel is szert tett egy gyűrűre, mely hatását még most sem ismeri. Ám idővel talán arra is sor kerül. Hiszen annak is ereje van!

Ahogy a kolostort már majdnem elérték, teljesen megváltozott kép fogadja őket. Több tízezer nehéz páncélba bújt gyalogos és több ezer lovag ütött tanyát. MEGÉRKEZETT AZ ERŐSÍTÉS.


/Egyelőre köszönöm a játékot! Hamarosan folytatni fogjuk, immár remélhetőleg többen./

Lisbeth soha nem érezte magát még ilyen fáradtnak és kimerültnek és soha életében nem dolgozott még ennyit. Igazán még dolgozni sem dolgozott, így már egy kicsivel is túlteljesítette a tervet.
Már az is meglepő volt, hogy egyáltalán itt volt, az meg már kész csoda, hogy másokon való segítséggel állt a haza szolgálatára. Ez csak is a két társának volt köszönhető, de nem tudta, hogy ezt most jó vagy rossz dolognak tekintse.
- Igen! Nem maradhatunk itt, biztonságos sem lenne és a sebesülteknek több mindenre lenne szüksége. – bólint Angel szavaira és Aligátort keresi közben a szemével, hogy neki is elmondja.
A katona épp lelkesítő toborzó beszédet tart, kihasználva a falusiak bosszúszomját és úgy néz ki sikerrel is jár, mert jó páran csapnak fel, felfegyverezve magukat az elesettek fegyvereivel.
Miután összeszedte az embereit a hadfi utasítást ad az indulásra, a falusiak saroglyáin cipelve a sebesülteket, így aránylag gyorsan maguk mögött hagyják a vérengzés színhelyét.
Lisbeth néha lopva tekintget a büszke katona felé, egyre jobban érzelmei rabjává válva.
Mikor felbukkan a láthatáron a kolostor, a kép erősen megváltozott elmenetelük óta, hiszen egy hatalmas, fényes sereg táborozik a zöld gyepen.
- Na végre! – sóhajt a jósnő, remélve, hogy ezzel számára vége a nehezének. – Ezek biztos vissza kergetik azokat a barbárokat a vackukra. – vigyorog Angel-re.


//Én is köszönöm a játékot //

A vikingekkel való küzdelem még így is eléggé kimerítő volt, hogy én magam nem vettem részt benne, és pusztán a sebesültek ellátásában segédkeztem, s azt sem kellett egyes-egyedül véghez vinnem, hiszen Lisbeth szorgosan dolgozott mellettem. Ismerve - már amennyire e rövid idő alatt megismertem a jósnőt ugyebár - őt ez elég nagy szó lehetett. Nem tartottam valószínűnek, hogy valaha is ilyesfajta munkát végzett volna, már ha a hamis jóslatokon kívül csinált egyáltalán bármit is. Ennek ellenére most kimondottan elszántan végezte el a rá bízott feladatot, ráadásul eléggé nagy segítséget jelentett a jelenléte, és még a "hadseregünk" is részben neki köszönhette a győzelmet.
Be kellett vallanom, hogy a jósnő most kissé meglepett engem, és a kezdeti ellenszenvemnek iránta már nyoma sem volt, hiszen mondhatni barátnőre tettem szert a személyében, amibe belegondolva majdnem elnevettem magam. Viccesnek találtam, hogy milyen szituációba keveredtem, és hogy egy sarlatánnal kötöttem barátságot, meg egy semmirekellő, lódító, Aligátor becenévre hallgató hadfival hozott engem össze a sors és pont ennek a kettőnek köszönhetem, hogy túléltem a braslovi orktámadást és az utánam koslató orvgyilkosokat.

Ezen gondolkoztam, miközben a Braslov óta előléptetett katona épp nagy lelkesedéssel szónokolt a győzelmi harctól felbuzdult lakosságnak, elérve, hogy jó néhány ifjú csatlakozzon hozzá, és végül némi használható fegyverrel és pajzzsal is felszerelkezett, jóval harcképesebb ám jócskán megfogyatkozott sereggel térjünk vissza a kolostorhoz, ahol aztán a király katonái várnak ránk.
- Ideje volt már az erősítésnek - bólintok Lisbeth szavaira.
- Végre nem csak újoncokat látnak szemeim, hanem egy kész, ütőképes hadsereget. Velük mindenképpen többre megyünk majd, és nem kell a biztos halálba küldenünk ezeket az ifjoncokat - intek a mi csapatunk felé, akik meglehetősen kifáradtak már ettől a harctól is, és finoman szólva nincsenek éppen bevethető állapotba.
Én pedig remélem, hogy ezek a páncélos lovagok elvégzik majd a piszkos munkát és elkergetik végleg a betolakodókat, mi meg végre élvezhetjük a jól megérdemelt pihenésünket.

/ Én is köszönöm a játékot, már alig várom a folytatást. /

/Wes Stidoph, múltban játszódik/


Egy ember ül a kocsmában Novij Port kis halász falucskájában. Már igen erősen koordinációs zavarai vannak, de mivel állát két kézzel megtámasztotta és könyökeivel az asztalon igen stabil pozíciót próbál felvenni, ezért senki nem tulajdonit eme kis megingásoknak túl nagy jelentőséget.
Ám a vele szemben ülő fekete kabátos úri ember annál nagyobbat tulajdonit a részeg fószer által már órák óta mesélt történetnek. A kedves olvasó sosem fogja megtudni, hogy ki ez az alak. És a vele szemben ülő férfi miért áldoz ennyi időt eme több évvel ezelőtti történet meghallgatására. Csak annyit, hogy maga a story közel öt évvel ezelőtt zajlott egy sokkal nyugodtabb(nak tünő) korban. És hősünkről, Wes Stidoph egyik kalandjáról szól, amikor itt járt annak idején.


De ne is a kocsma alakjaival foglalkozzunk! Egy veszélyes szörny egyik szervét kellett volna megszereznie a rémvadásznak, mihamarabb kifizesse a jó módú kereskedő megbízója. Ám amikor áthaladt a falucskán, egy újabb munkába botlott.
Rajta áll, hogy az eredeti vadászatot folytatja vagy azt megszakítva elvállalja-e az épp a faluszélén táborozó karaván felkérését. Egy tragédia történt és az egyik kalmár feleségét holtan találták. Vékony, de mély karmolás nyomok szántották az arcát, a testét, deréktól felfelé mindenhol. Ám a halálát nem ez okozta, hanem egy kötél, amivel megfojtották. A nyomokból ítélve dulakodott a támadó bestiával, ám semmi esélye nem volt ellene.
Egy igazi szakembert igényel, hogy kiderüljön, mi ölhette meg az asszonyt. Sem a helyiek, sem az utazó kereskedők nem láttak még ilyet.