- Hatszázhúsz. – mondta Meara, miközben az asztalon támaszkodva farkasszemet nézett a karosszékében kényelmesen ülő, pocakos kalmárral.  
- Ötszázhúsz. – válaszolta a idősödő, már őszülő férfi rendkívül morcosan, mintha valaki beleköpött volna a sörébe.
- Komolyan ? – kacagott a nő. – És hol talál akkora balféket, aki ennyiért hajlamos ölre menni a Roven fivérekkel ? – kérdezte. Nem volt olyan bolond, hogy ne alkudozzon az áron, főként ha az olyan fickókra kellett vadásznia mint az kettő. Bertrand Roven. Egy szadista, erőszakos kurvapecér, aki beteges fantáziáját örömmel élte ki az elrabolt nőkön, miközben egy igazi patkányként élvezte a bátyja hatalmának védelmét...már amíg tartott. Gil Roven pedig olyasvalaki volt, akivel még ötszáz aranyért sem szívesen akaszkodott volna az ember. Az a fickó még emberhez képes is méretesnek számított, miközben a kétkezes pallosával rótta a várost balhé után kutatva. Még Meara sem szívesen futott volna össze bármelyikükkel egy sötét sikátorban.
- Ötszázharminc. – morgott a férfi miközben az állát kapargálta. – Ha nem tetszik, ne vállald el. Majd elválalja más.
- Aha... – biccentett a nő, majd végigfuttatta a tekintetét a kalmár gyönyörűen berendezett fogadótermének falain. - ...már látom is hogy valakit érdekel. – húzta ki magát, majd elindult az ajtó felé. Nem volt olyan bolond hogy egymaga elvállalja, ilyen olcsón. Már épp hogy az ajtóhoz ért volna, amikor a férfi végül utánaszólt.
- Ötszáznyolcvan ! – kiabált utána, már már vöröslő fejjel.
- Hatszáz arany. – nézett vissza Meara. – Egy ezüsttel sem kevesebb.  
- Az Isten verjen meg te átkozott hegyesfülű... – káromkodott a férfi, majd a tenyerébe temette az arcát. Tekintetét a falon lógó fiatal lány arcképe felé fordította, majd halkan motyogott.- ...hatszáz. De a két Roven fejét az asztalomon akarom látni ! Különben egy rézgarast sem fizetek !
- Megegyeztünk. – fordult vissza a nő.

Nem igazán érdekelnek a magánügyek.
Felőlem mindenki úgy rabol, ahogy akar. Miért ítélnék el bárkit is? Hisz én is csináltam már hasonlót, nem is egyszer. Felőlem akárhogy garázdálkodhatnak, egészségükre.
De ez most más helyzet. Itt valami másról van szó: olyasmiről, ami elég ahhoz, hogy seregeket mozgasson meg, testvéreket ugrasszon egymásnak, és irányítson azt, akit csak akar.
A pénzről. Mi másról?
Elég szűkszavú volt a kiírás, az igaz. Két gazfickó, akiknek a fejét el kell hozni, valami szép összegért, valami Roven? Nem olvasok valami gyorsan, de legalább ki tudtam venni, hogy merre van az, aki ajánlja ezt a melót. Először vagyok ebben a városban, és az igazat megvallva nem tűnik sokkal másabbnak, mint a többi. Nagy, zsúfolt, idegesítő; egyáltalán miért is keveredtem ide?
...hát persze. Azért, mert sehol máshol nem tudtak segíteni annak a két rohadéknak a megtalálásában. Valószínűleg itt se fognak, de legalább megpróbálom. Enni viszont itt is kell, és sajnos nem rabolhatok kedvem szerint egy ilyen ismeretlen környéken... viszont ha megszedem magam ezzel a barátságos csetepatéval, akkor nem kell törődnöm ezzel. Tiszta haszon.
Gyorsan el is érek hát abba a házba, ami a felkérésen szerepelt, és minden különösebb formaság nélkül benyitok. Előttem egy hosszú folyosó, elindulok hát azon, és ha utamba is áll valami jólfésült lakáj, legfeljebb kedvesen félretolom. Engem csak az érdekel, aki a pénzt adja...

- Merre találom őket ? - érdeklődött a nő.
- Utoljára észak felé látták őket. - mondta a férfi, a kupája után nyúlva. - Már ha a helyieknek lehet hinni... - sóhajtott, majd alaposan meghúzta a kupát.
- Szóval Nysiy, mi ? - tűnődött el félhangosan Meara, miközben akaratlanul is megtapogatta a hátát. Nem igazán akaródzott visszamennie oda, noha az esélyei sokkal jobbak voltak mintha egy mezőn kellett volna megküzdenie velük. - Bármi más amit tudnom kéne ?
- Csak az hogy holtan akarom látni őket. - morogta a kalmár. Meara biccentett egyet, majd az ajtó felé fordult, amely váratlanul nyílni kezdett. A nő hátralépett, majd gyanús tekintettel mérte végig a feltárulkozó ajtó mögül felbukkanó méretes alakot. A lehető legnagyobb meglepődésére vette tudomásul hogy a váratlan vendég egy ork. Na nem mintha nem látott volna még orkot, de az előtte álló egy kissé...pici volt ork mércével mérve. Keze finoman lecsúszott a tőrére, miközben a tekintete végigfutott annak méretes szablyáin és harcedzettedzettnek tűnő tekintetén, majd újabb lépést hátrált, utat engedve a jövevénynek.
- Maga meg ki az ördög ? - nézett nagyot a kalmár.

Szerencsére nem áll az utamba senki, jobb is későbbre tartogatni a balhét. Egyelőre meg kell találnom azt a kalmárt, aztán kiszedni belőle a részleteket.
Habozás nélkül benyitok a folyosó végén lévő díszes ajtón, és nem is csalódok: egyből két alakot is meglátok. Az egyik biztosan a kereskedő, amint pöffeszkedik a karosszékében, a másik meg egy hegyesfülű.
Érdekes alaknak tűnik. Ősz hajú nővel állok szemben, viszont valahogy mégsem tűnik idősnek. Nem tudom, kedvel-e, de azért felfigyelek, ahogy keze az oldalán lógó fogpiszkálóra csúszik. Vajon szívesen felkoncolna?
Mindegy, nem vele van dolgom. Legalább félreáll, hogy utat engedjen nekem.
- Nargash vagyok. - fordulok a kalmár felé. - Azért jöttem, hogy elvállaljam a Roven fivérek levadászását.

- Még hogy senki, mi ? - vigyorgott a kalmár Mearára, majd végigsimított a tokás állán. Nagyot kortyolt a poharából, majd az orkra nézett.
- A vérdíj a két Roven testvér és nyolc társukért jár, fejenként ötven arany, ötszáz ha minddel végeztek. - igazgatta a papírjait az asztalán - De csak akkor fizetek ha Bertrand és Gil fejét látom, és kérem kíméljenek meg attól hogy valami jött mentet vágnak le helyette. Tudom hogy néznek ki azok a fattyúk.
Meara halkan felhorkant, megvetően mérve végig a kalmárt, majd az ajtó felé fordult és megragadta a kilincset.
- Társuljanak vagy csinálják maguk, nekem teljesen mindegy, amíg a munka el van végezve. Egyéb kérdés ?

Mi az, hogy "még hogy senki?"
Megkérdezném, hogy mégis mi folyik itt, de hagyom, hogy végigmondja a szövegét, ha már ilyen lelkes. Azt én is olvastam, hogy ötszáz aranyat ajánl, de...
Tíz bandita? Hm. Érdekes.
- Kíméljünk? - kérdezek vissza értetlenül, miközben a nőre nézek. Mi van? Az egy dolog, hogy egyedül küldenek tíz köcsög ellen, de mit keres itt ez a hegyesfülű? Az viszont, hogy szerinte akár társulhatunk is, világossá teszi a dolgokat.
- Csak nem megzavartam valamit? - kérdezem, és a nőre vigyorgok; igaz, hogy közben az ajtó felé fordult, de ez nem igazán érdekel. Aztán visszafordulok a dagadt felé. - Azt se tudom, merre vannak ezek a jómadarak. Egyáltalán hajlandó mondani róluk bármit, vagy az ismeretlenbe induljak el, hogy levadásszak tíz alakot?

- Valamit ? - mosolyodott el az orra alatt a nő - És mégis mire gondolt a valami néven ? - nézett kíváncsian a magát Nargashként bemutató orkra.
Noha a kalmár arcán láthatóan átfutott néhány gondolat, bölcsebbnek látta nem kimondani azokat és minél hamarébb az útjára küldeni a furcsábbnál furcsább zsoldosokat.
- Két alávaló alakról van szó, Gil és Bertrand Rovenről. - mormogta. - Ők ketten számos kárt tettek a vagyonomban, megloptak, megfenyegették a családomat, megölték az inasomat és két testőrömet ! Nem is említve az 'egyéb' bajkeveréseiket ! - emelte meg a hangerejét a fickó. - A múlt héten megtámadták az egyik szekerem és teljesen kifosztották ! Holtan akarom látni őket ork ! Eleget mondtam hozzá ?! - dagadtak ki az erek a fickó pufók, vöröslő képén, és már már úgy nézett ki mint aki bármelyik pillanatban kipukkan.
- Vigyázz, még a végén a képedbe robban. - nevetett Meara az ork felé nézve, majd az ajtófélfának támaszkodott.
- Utoljára észak felé látták őket, feltételezhetően a Nysiy erdeje felé tartottak. - nyelte vissza a mérgét, egy hatalmas nagy korty bor társaságában, a változatosság kedvéért ezúttal egyenesen a palackból. - Bár mind az erdőben vesznének az utolsó szálig ! De sajnos nem engedhetem meg magamnak, hogy bármit is a szerencsére bízzak.

- Nem tudom, biztos jól elbeszélgettek - vonom meg a vállam a nő felé, hisz még én is láttam, milyen jóban vannak a kalmárral. Viszont mikor felteszem a kérdésem a dagadtnak, furcsábban reagál, mint gondoltam.
Milyen tragikus. Szegény... elvesztette az embereit, meglopták, fenyegették, kirabolták egy szekerét. Komolyan mondom, mindjárt elsírom magam.
Egyre érdekesebbnek tűnik a két fazon, akit meg akar öletni. Ezt a puffadt alakot még én is szívesen kirabolnám... ha nem lenne szó fizetségről, felőlem úgy dögölhetne meg, ahogy akar.
De van szó fizetségről.
Mikor a nő nevet, csak morgok magamban valamit. Nincs nagyon kedvem az ömlengését hallgatni a kereskedőnek, de szerencsére rátér a lényegre. Északra látták őket, a Nysiy felé; bár soha nem voltam még ott, de azok alapján, amiket hallottam róla, nem is nagyon akarok.
Hát ez nagyszerű.
- Milyen szomorú... - mondom érezhető gúnnyal. - Én se szeretek semmit a szerencsére bízni, inkább megcsinálom én magam. Vegye úgy, hogy elfogadtam a megbízást.
Ránézek az elfre, és ismét elvigyorodok. Szememben érdeklődés csillan.
- Na, mi lesz? Nekimész egyedül a tízszeres túlerőnek, vagy összedolgozunk?
Végtére is... kétszázötven arany se rossz summa, és bármennyire is meggondolatlan vagyok, tíz bandita azért elég nagy célpont. Ha ez a nő tényleg hasznos a vadászatban, akár még a csapatmunka is belefér.
Ha viszont versenyezni akar...
...akkor mindketten tizeneggyel nézünk szembe.

Kesernyés mosolyra húzodott a szája ahogyan az orkot szemlélte. Vívódott az érzéseivel ahogyan az összedolgozást emlegette. Akaratlanul is újfent megérintette a hátát, azt a pontot ahol nemrégiben egy nyílvessző mélyedt a húsába. Azonban két fő még mindig több, mint egy, és az ork még kapóra jöhet ha valami balül ütne ki. Főként ha a Roven fivérekről van szó. Ha pedig az ork rossz irányba fordítaná a szablyáit, ő résen lesz.
- Fele-fele. - biccentett az orknak. - Ha megfelel, mehetünk. - intett a fejével a kijárat felé, majd nekiindult a folyosónak és egyenes, katonás léptekkel sétált ki az utca verőfényes napsütésébe. Kis hunyorgás után, elővette a kulacsát majd meghúzta a pálinkáját amíg az orkra várt.
- A nevem Meara. - mutatkozott be amint az feltételezhetően kiért, majd elrakta a kulacsát. - Most hogy már tudjuk egymás nevét... - törölte meg a száját - ...irány észak. Mehetünk ?

Furcsa ez a nő. Láthatóan nem fél tőlem, és ez jó dolog - nyilván nem is vállalta volna ezt a balhét, ha a saját árnyékától is megijedne. Nem, valószínűleg nem kell félteni. Ez tetszik. Szeretem az erős alakokat.
Csak bólintok a felező ajánlatra, majd elindulok az elf után. A kalmárra csak egy utolsó pillantást vetek, nem fárasztom magam az elköszönéssel sem, és nem is állít meg. Épp olyan zavartalanul hagyom el a házat, mint ahogy bejöttem.
Ezt még kirabolni se lenne nagy művészet...
Mikor megáll, kíváncsian nézek rá, persze az én szememnek is meg kell szoknia a napot. Előveszi a kulacsot, aztán iszik belőle. Nocsak, iszákos lenne?
Meara.
Felnevetek, mikor megkérdezi, indulhatunk-e.
- Te aztán nem szereted húzni a dolgokat - villantok egy vicsorba hajló vigyort. - Mehetünk, nincs szívem várakoztatni a banditákat.
Ha tényleg elindul, akkor vele tartok, az oldalán haladva.
- Nysiyben még soha nem voltam, de azt mondják, vendégszerető környék. - ha nem hallja ki az iróniát a hangomból, akkor egyszerűen hülye. - Mennyire vagy járatos arrafelé?
Jobb megtudni minél több részletet, nem igaz? Majd kikérdezem a gazfickókról is. Mégiscsak ketten vagyunk tíz ellen...

- Néhányszor már volt dolgom ott. - vakarta meg a füle tövét - De nem éppen kellemes környék, főként beljebb. Gomirra fészkek, barangoló ghoulok, barghest falkák, morvista odúk, óriáspók vermek, vérfarkasok... - sorolta a nő azokat a lényeket, amik hirtelen az eszébe jutottak. Nysiytől okkal tartott mindenki. Neki sem fűlt foga hozzá hogy újra arra az átkozott helyre tegye be a lábát. Ezúttal is csak egyetlen dolog járt az eszében : Gyorsan elintézni a munkát, és eltűnni onnan.
- Nem is beszélve a wendigókról... - piszkálta szórakozotta az íjának szarvát - ...egyszer láttam amint egy horda kiéhezett wendigo lerohant egy tábornyi kalandort... - nyelt nagyot, ahogyan az arcára kiült a tagadhatatlan borzongás, amelyet gyorsan felváltott egy fáradt sóhajtás. - ...nem szép látvány. Aztán még belefuthatsz umberdukokba vagy werit tigrisekbe - folytatta és a másikra nézett - de nem hiszem hogy egy orknak be kell mutatnom őket. - vont vállat. Szeretett volna feltűnésmentesen mozogni az erdőben, de egy ork társaságában fogalma sem volt mennyire fog menni ez. Nem tartotta kizártnak hogy egy ork képes kellő ügyességgel osonni, hiszen ő maga is látta a hústornyok méretüket meghazudtolóan halk settenkedését a seregben, de...voltak kétségei. Más helyen nem lett volna gond, de Nysiyben ? Az még egy erdei elf számára is veszélyes terep volt.
- Ha odaértünk, keresek egy ösvényt. - mondta. - Onnantól pedig szeretnék halkan dolgozni, ha lehet. Mennyire lősz jól ? - biccentett az ork íja felé.

Milyen barátságosnak festi le a környéket; komolyan, a beszámolója után kedvem támad felkerekedni, hogy ott éljem le a hátralévő életem. A ghouloktól kezdve az óriáspókokon át a wendigókig mindent felhoz, ami el akarhat fogyasztani.
Vajon tényleg ilyen zord az az erdő, vagy csak felnagyítja a veszélyeket? Nem tűnik olyannak, aki alaptalan gyerekmesékkel rémisztgetne.
- Találkoztam már én is jó néhány bestiával, Oughwar se túl vendégszerető környék. - merengek el kissé a távolba, ahogy visszaemlékszem. - Voltam már párszor szorult helyzetben, úgyhogy csak megoldom ezt is valahogy. - vigyorodom el megint. Nem arról van szó, hogy nem veszem komolyan ezt az egészet... egyszerűen nincs értelme félnem. Minek? Attól kevesebb veszély fog rám leselkedni? - Na meg ha szerencsénk van, nem kell bemerészkednünk.
- Hát... mozgatom meg a vállam, amin az íjam meg a tegezem van - ...vadász vagyok, úgyhogy elboldogulok az íjjal, de nem érek fel egy képzett íjászmesterrel. Jobban szeretem a közelharcot, ha lehet, de középtávolra egész jól lövök. A szarvasokat is el kell találni valahogy - minek rejtegetni? Nem vagyok holmi bárd, hogy dicsőítő ódákat zengjek magamról. Az csak gondot jelentene, ha valódi próbára kerül a sor. - Ha elég közel tudunk lopózni hozzájuk, akkor megleszek, a halk mozgással meg nem lesz gond.
Hát igen, legalább az jól megy. Igaz, azt se szeretem csinálni. Miért nem ronthatunk nekik szemtől szembe?
...ja, hogy tízen vannak... most már emlékszem. Talán mégis jobb lesz az íjamra hagyatkozni.

- Én inkább távolról jeleskedem. - bólintott a nő - Leszedhetem az őrszemeiket, amíg közelebb lopakodsz. Nyolcvan méterig bőven eltalálom a célpontom. - simított végig az íján, majd az ork szablyáira nézett - Ha kell, keverhetek mérget a pengédre. Csak meg ne vágd magad vele ! - nevetett.
Egy pár pillanatig hallgatagon sétált az ork mellett, miközben tétován tapogatni kezdte a zsebeit, majd a táskájában kezdett kotorászni.
- Bár tíz emberről van szó, csak Gil Roven az egyetlen komoly ellenfél. - szólalt meg a nő újra, majd lassan egy vékony pipát húzott elő az oldaltáskájáról. Oldaláról leakasztott egy aprócska fadobozt, amelyből aztán szorgalmasan tömni kezdte a pipáját.
- Vele könnyen meggyűlhet a bajunk. Veterán katona, nyakig páncélban. Az öccse, Bertrand inkább patkány, mint sem ember... - morogta - ...bár lehet a patkányok ezt rossz néven veszik. Alattomos egy rohadék, az a típus aki azonnal hátbaszúr amint lehetősége adódik rá. - emelte a szájába a pipát, majd egy törp tűzszerszámot halászott elő övéről és szikrát kezdett csiholni vele.
- A többiek, hát... - vont vállat, miközben apránként szívogatta a még csak éledező parazsat - ...kocsmai bunyósok, lótolvajok, uzsorások, hamiskártyások, és hasonló söpredék. Egyik sem képzett kardforgató.
Meara ezekután csendben maradt, egykedvűen pöfékelt magának, miközben megállás nélkül rótta az utat. Jólesőeket szívott a dohányának kellemes, enyhén gyógynövényillatú füstjéből, majd apró karikákat hagyott hátra maga után.

Nyolcvan méter? Szép. Messze nem vagyok olyan jó, mint ő, de hát ez van. Kíváncsi vagyok, vajon engem is lelő-e "véletlenül", mikor harcolok a gazemberekkel, de ezt úgyse tudom előre megmondani. Ha megteszi, az égiekre mondom, nem halok meg addig, amíg magammal nem viszem.
Méreg?
Lehet, hogy mégis jobb vigyáznom... de legalább nekem ajánlja fel. Tényleg egyszerűbb lenne úgy harcolni, de vajon megéri?
- Mégis milyen mérget kevernél? - nézek rá kíváncsian. - Majd igyekszem, hogy ne vágjam meg magam - vigyorgok, és újra magam elé nézek.
Egyre furcsább alak ez a Meara. Ősz, mégis kortalan, és egyre inkább hiába töröm a fejem, mit akarhat. Mármint pénzt, hogyne, de nem tudom, az én fejemmel is meg akarja-e toldani a zsákmányt.
Épp rákérdeznék azokra a banditákra, de magától kezd el magyarázni. A tíz emberből csak egy jelent komoly fenyegetést? Akkor lehet, mégsem olyan komoly a helyzet. Nyugodtan figyelem, ahogy rágyújt a pipájára. A két lókötő neve még mindig nem érdekel, nekem elég annyi, hogy Roven, a többieket pedig valószínűleg megkérdezni sem érdemes.
- Csak nehogy tőrbecsaljanak minket - jegyzem meg. - Bár ha el kell rejtőzni, mi leszünk előnyben. - ja, nekik van egy kész táboruk, mi meg csak úgy vígan rájuk rontunk... sokan hátrányként gondolnák, de ez pont, hogy jól jön a számunkra. Főleg az erdőben.

- Lássuk csak...van még valahol sisakvirágom... - tapogatta az övét, majd a kulacsa mellől előhúzott egy bőrtokba ágyazott fiolát és meglötyögtette a tartalmát. - ...ha lőni akarsz, bemérgezhetem a nyilaid, de akkor csak az egyik kardodra lesz elég. - vont vállat - Vagy csak a két kardot. A sisakvirág mérge elég egyszerű, de nagyon lassú sajnos. Tíz perc után kezdődnek a tünetek, először romlik a látásuk és a hallásuk, percek múlva tántorogni kezdenek, végül összesnek. Rángatóznak még egy darabig - tette az övére a fiolát. - aztán teljesen végük. Vagy kereshetünk valami komolyabbat, mint pókmérget. - pöfékelt egyet - Csak ahhoz kéne egy pók. Nagy pók...
Alig észrevehetően összerázkódott, ahogyan eszébe jutott Nysiyben otthonos óriáspókok. Ha valamibe, hát akkor egy olyan nyolclábú iszonyatba semmiképpen nem akart belefutni. Már a gondolatától is felállt a szőr a hátán ahogy azokra a lényekre gondolt.
- Maradjunk a sisakvirágnál. - kapott észhez hirtelen. - Ha megtalálom a táborukat, leszedhetem az őreiket, te meg közel lopódzhatsz. Le is nyilazhatjuk a többséget, de Gil nehezen hiszem hogy ennyire egyszerű lesz. - szívott egyet újra - Ott hasznos lehet a méreg, és én is ott leszek. Adsz egy jó szöget és meglékelem a bádogdobozt. Ez egészen...terv-szerűnek hangzik.

Sisakvirág? Nem is rossz. Nem vagyok otthonos a mérgekben, de valamit azért csak tudok erről a roppant hasznos növényről, Meara viszont profinak tűnik, szóval inkább ráhagyom. Bár mikor a pókról beszél, majdnem közbeszólok, de szerencsére ő is jobb belátásra tér.
Egész jó tervet vázol fel. A kisfiúkat kinyírjuk távolról, a bádogembert meg elintézzük a méreggel. Ha meg valami gond lesz, még mindig ketten vagyunk egy ellenfélre.
- Ha kell, lefoglalom addig, amíg teleereszted nyilakkal - bólintok. - Bár érdekel, milyen erős... - vakarom meg kissé zavartan a homlokom - ...de ha körbe leszünk véve a többiekkel is, nem jó ötlet kipróbálni. Sajnos.
Most mi van? Szeretem az erős embereket. Ha tényleg olyan talpig páncélos, veterán alak, amilyennek az elf leírta, akkor érdekes lehetne ellene küzdeni.
- Jobb lesz néhány nyilat is bekenni. Húsz van, elég lesz ötre meg az egyik szablyára? - nem tudom, mennyi mérge van, de kettőnknek kell, öt nyíl meg csak elég lesz. Főleg, hogy az íjászatot inkább ráhagynám, amennyire lehet.

- Elég lesz. - felelte határozottan, majd egy pillanatra megállt és felnézett az égre. A nap már a dél felé közeledett, és legjobb esetben is legalább két óra gyaloglással járt az út. Nehézkesen egy utolsó szívott a pipájába, majd kifordította belőle a maradék dohányt. - Hosszú út lesz, de sötétedés előtt még visszaérhetünk. - biccentett az erőd kapuja felé.
Az útjuk hátralévő részében már nem volt mit mondania. Igyekezett nem feltűnővé tenni, de egyszer sem lépett az ork kartávolságába. A hátában még mindig érezte azt a három nyílvessző nyomát. Ugyan nem volt nagy valószínűsége hogy Nargash rátámadna, de még mindig megnyugtatóbb volt számára tartani a távolságot a többiektől, mint megbízni egy ''csapattársban''. Tekintetét azonban egyre inkább az előttük feltornyosuló vad rengeteg vonzotta maga felé, amely szemlátomás aggodalmas vonásokat aggatott az már amúgy sem fiatal arcára. Nem volt elragadtatva az ötlettől, hogy olyasvalaki társaságában lépjen be erre a helyre, aki még sosem járt itt. Rengeteg szörnyűség lakozott ebben az erdőben amit jobb szeretett volna elfelejteni. Kalandorként már többször is megfordult itt, de egyik sem volt kellemes élmény. Tavaszodott, a sétáló pöffetegek ilyenkor élednek...nem túl bizalomgerjesztő.
Az erdő szélén megállt, majd az ujjával finoman végigsimított az egyik nyárfa kérgén és beszélgetni kezdett vele. Eleinte útbaigazítást kért, majd pár percig a területen található szörnyekről és furcsa hírekről beszélgetett. A beszélgetés befejeztével jelezte Nargashnak hogy kövesse, és síri csendben vezette a bokrok közé. Egy alig látható, vékony ösvény lapult mögötte ami alig fél perc kissé szűkös séta után egy kis rétre jutottak, amelyet egy vékony patak vágott ketté.
- Víz. - mosta le a kezét a hűs, hideg vízben. Megoldotta az íját tartó kapcsokat, majd könnyedén elővette és beakasztotta az idegét. Alig két, gyakorlott mozdulatból felajjazta az íját, majd könnyedén megfeszítette. - Tedd a kőre a nyilaid és a szablyád. - bicentett egy széles, lapos kősziklára.

Elégedetten bólintok. Tehát lesz öt mérgezett nyilam meg egy mérgezett szablyám? Nem is rossz. Néha azért sajnálom, hogy lusta vagyok a méregkeveréssel szórakozni... de hát kinek van kedve annyi növényszedéshez, válogatáshoz meg az égiek tudják, mihez? Mi vagyok én, kertész? Ugyan, én megmaradok a barátságos, hideg acélnál. Ha valakinek lecsapom a fejét, akkor nem lesz szükség méregre.
De mi tagadás, tényleg kényelmesebb lesz így harcolni. Pláne tíz bandita ellen.
Mikor a hosszú utat emlegeti, ismét bólintok egyet.
- Ha végigjöttem gyalog egész Neminrán, két óra sétát csak kibírok - vigyorgok. - Amúgy sincs bajom a sötéttel. - ...ja, csak az erdőben bajos lenne éjszakázni, bár ezt már nem teszem hozzá.
El is indulunk. Meara nem igazán akar társalogni útközben, nekem pedig ez tökéletesen megteszi: másnak talán kényelmetlen lenne, ahogy két órán keresztül némán gyaloglunk egymás mellett, én viszont jól érzem így magam. Egyvalami azonban megragadja a figyelmem: vajon csak képzelem, vagy az elf nő tényleg távol marad tőlem? Nem mintha én kézenfogva akarnám megejteni ezt a romantikus sétát, de valamiért úgy tűnik, gondosan ügyel a tisztes távolságra. Meg arra, hogy soha ne kerüljek a háta mögé.
Milyen aranyos. Ha rá akarnék támadni, azt szemtől szembe tenném.
Közben elgondolkodom az úticélunkon. Nysiy... sok borzalom otthona, már ha bízhatok a mendemondákban meg Meara elbeszélésében. Vajon melyik a jobb? Egy kopár hegyvidék, ahol még elbújni is csak az elszórt fenyvesekben lehet (úgy-ahogy), vagy egy dús erdő, ahol csak a növények nem akarnak megölni?
...vagy még azok is. Tudja a franc.

Az út eseménytelenül telik. Az erdő szélén megállunk, és már pont kérdezném az elfet, hogy most merre, de nem teszem: odamegy az egyik fához, ráteszi a kezét, és valószínűleg elkezdi a hókuszpókját. A franc se érti, mit is csinálnak ilyenkor a hegyesfülűek, de már a saját bőrömön is tapasztaltam, milyen hasznos tud lenni a növények segítsége. Most is jól jöhet, mert mikor befejezi a varázslatot, int, hogy kövessem. Nocsak, végre a háta mögé enged? Igaz, hogy ezen a rejtett, keskeny ösvényen még egyesével is nehezen férünk el, nem hogy ketten... de csak rövid ideig tart a szűkölködés, utána kiérünk egy kis rétre. És még azt mondják, barátságtalan az erdő? Hisz nem látok semmi különöset, még egy kis patak is csörgedezik előttünk. Remek, úgyis épp elfogyott a vizem.
Meara felvilágosít arról, mi van a patakban.
- Kösz, már pont kérdezni akartam, mi folyik itt - jegyzem meg, aztán előveszem a kulacsom, hogy megtöltsem. Miközben lehajolok a vízhez, figyelem a mozdulatait: profiként ajzza fel az íját, aztán meg is feszíti, de úgy, mint aki mást se csinált egész életében. Ez a nő tényleg profi íjász, nem hazudott: ha lőni is ilyen gyakorlottan tud, még azelőtt leaprítjuk az útonállókat, hogy tehetnének bármit is.
Rámutat egy kőre, hogy tegyem oda a fegyvereim. Nem kerüli el a figyelmem, hogy a kő is tisztes távolságra van tőle, sőt, igazából meg se lepődöm rajta. Legyen hát: leveszem a tegezt a vállamról, kiteszek öt nyílvesszőt, aztán a jobb oldali szablyám is odafektetem. Aztán hátralépek párat, hogy még véletlenül se legyek túl közel hozzá. Mindenkinek lehetnek rigolyái, nem igaz?

Egy pillanatra végigsimított az íjának szarván, ujjbegyét finoman futtatva annak egyedien faragott vésetein. Már hosszú évek óta szolgált hű és egyetlen társaként, aki sosem hagyta cserben. Igazi Awrys-i gyártmány volt, a népének egyik specialitása amelyet nagy odaadással ápolt és tartott karban. Akaratlanul is a szüleire gondolt, és hálásnak érezte magát ahogyan már olyan korán megtanították az íjjal való bánásmód minden apró fortélyára. Korábban tanult meg lőni mint beszélni, és előbb ejtette el az első szarvasát minthogy leírta volna az első betűjét.
Ahogyan az ork eltávolodott a sziklától, közelebb lépett majd leült a szélére. Az íját kartávolságon belül tartotta, majd elővette a fiolát és egy pici borotvahabhoz használt ecsettel elkezdte felmázolni a sötétzöld mérget a szablyára. Nem sietett vele, alapos óvatossággal kente végig a kard élén, ügyelve rá hogy lehetőség szerint a penge felső részére és annak hegyére is jusson. Néhol vékonyabban a fémlap belső felére is húzott némi csíkot, megpróbálva egy gyengébb második réteget húzni, ha esetleg minden méreg elmázolódna az első vágásnál. Tudta mit csinál. Szinte ezerszer csinálta már, még régen...a Légióban. Már a gondolat is keserű szájízt hagyott maga után, enyhén lefelé biggyesztve a szája sarkát. Nem keresett bűnösöket, nem haragudott senkire, és tudta hogy mindenki a tőle telhető legjobbat nyújtotta. Szerette az alakulatát, ugyanúgy ahogyan a bajtársait, büszkén szolgált éveken keresztül...de képtelen volt végignézni ahogyan mind követték a Parancsnokot a biztos halálba.
- Tch... - fejezte be a szablyát, majd a nyilakért nyúlt. Rossz helyen, rossz időben, és rossz téma felé akartak kanyarogni a gondolatai. A méreg maradékát már szinte irigylésre méltó ügyességgel finomkodta ki a fiola aljából és jó szaftos rétegeket vont az ork nyilaira majd mindet hagyta pár pillanatig száradni a kövön. - Kész. - szólt az orknak röviden, majd magához vette az íját és elhátrált a kőtől.
Egy nyilat húzott elő a tegezéből, és részben az ork számára figyelmeztetőleg, részben saját meggyőződésére maga elé tarva szemügyre vette annak enyhén lilás réteggel bevont hegyét. Ahogyan mindig, úgy most is jó előre bemérgezte a nyilait. Az idegére helyezte, majd oldalt fordult és szabad rálátást adott az eddig a kis alkatával kitakart övényszerűségre a tisztás túloldalán. Arcizma idegesen megrándult ahogyan a távolból még tisztán hallható karattyolás ütötte meg a fülét, amely emlékezete szerint leginkább gomirrákéra emlékeztette, noha ilyen távolságból képtelen volt biztosan megmondani hogy mi lehetett.
- Ha akarsz kérdezni valamit, most kérdezz. - mondta Nargashnak és a hangok irányába biccentett - Ha elindultunk, nem akarok semmiféle zajt csapni. Onnantól már csak 'vadászat' előtt egyeztetünk. - húzódott alig észrevehető mosolyszerűségnek is alig nevezhető grimasz a szája sarkába.

Nem sieti el a dolgokat. Mondjuk én se rohanok sehova, véletlenül épp ráérek; így a legkisebb türelmetlenség nélkül, csupán kíváncsian figyelem, mit szórakozik a fegyvereimmel. Ord'huk nem kente szét ilyen átéléssel az állati vért (meg ki tudja még, mit) a holmiján, mint Meara... ahogy elnézem, még inkább biztossá válik, hogy nem akarok ilyen időhúzó dolgokkal szenvedni.
Leülök a földre, úgy nézem, mit csinál. Ilyen művészkedést ritkán látok - bár az igazat megvallva nem is érdekel. Nekem elég, ha rákerül a méreg az acélra, a többit már elintézem szemtől szembe a csirkefogókkal.
Persze felfigyelek a hangra, amit kiad - mintha felszisszenne. Merre járnak a gondolatai? Biztos neki is megvan a saját harca. Ki tudja, talán épp oly reménytelen, mint az enyém a két sötételf ellen. Talán üldöz valakit, talán menekül valaki elől... lehet, nehezebb a sora, mint gondolnám.
...bár jobban belegondolva ez sem érdekel.
A nyilakat meglepő gyorsasággal fejezi be. Látszik, hogy ezt is sokat csinálta már, mint az íjászmesterséget; vajon melyikben a veszélyesebb?
- Kösz - zengek magasröptű ódát a mestermunkájáról, dicsőítve tetteit, s hálálkodással vegyes alázat járja át a szavaim.
Ja, nem.
Miután elhátrált, kényelmesen feltápászkodom a fűből, odamegyek a kőhöz, és pár pillanatra szemügyre veszem a műveket. Nem rossz, nem rossz: még mindig nem értek a mérgekhez, de azt még én is meg tudom mondani, hogy ez szép munka.
Közben az elf nő előhűz a saját tegezéből egy nyílvesszőt, és maga elé tartja. Nocsak, nocsak! Kíváncsi vagyok, vajon csak ellenőrzi-e a felszerelését, vagy figyelmeztet, hogy jobb vigyázni... az ott másmilyen méreg, mint ami az én holmimon van, ki tudja, talán azonnal öl? Nem akarom kipróbálni.
De ő sem akarja tesztelni, vajon lenne-e elég szufla bennem ahhoz, hogy a halálom előtt őt is megöljem.
Óvatosan elrakom a szablyát és a nyilakat, hogy ne maszatoljam el a talán még nem teljesen megszáradt zöld kenőcsöt. A hangra én is odakapom a fejem, de valahogy... mégsem tudok aggódni.
Tíz ellenfelet kell levadásznunk egy elég veszélyes területen, és engem kezd elragadni a közeledő harc izgalma.
Nem vagyok normális. De kit érdekel?
- Valahogy csak kibírom szótlanul - vigyorgok, majd megmozgatom a vállaim. - Felőlem mehetünk, hacsak nem akarsz még valamit bűbájoskodni a mérgeiddel.
Aztán ha neki is megfelel, elindulok vele együtt a halál felé. Hogy kinek a halála lesz? Az majd kiderül...

- Nincs ebben semmi bűbáj. - kuncogott halkan az ork megjegyzésén. A mérgek egyszerű dolgok voltak, amelyek egyetlen célt szolgáltak. Az pedig a lehető legkevéssbé sem volt bájos dolog. A halál nem válogatott sosem, jöjjön az ráncos öregkor, rideg acél, keserű méreg, vagy vértől átázott agyarak képében. Még a legtalpraesettebb és legkeményebb harcosok sem állhattak ellen neki.
Ahogyan a tisztásról kivezető ösvényre lépett a testtartása ösztönösen engedett lejjebb, térdei kissé megroggyantak, a lépései pedig szinte a fél talpára nehezedtek. Könnyedén haladt előre a súrű bozótosban, elf létére egyenesen eggyé válva a természettel. Szeme vadul kutatta a környezetet, fülei élesen figyeltek az erdő minden aprócska rezdülésére. Szinte alig bukkant elő a bokrok és fák törzse mellől, fedezékről fedezékre osonva időközönként kézjelekkel utasítva társát a megállásra. Ilyenkor feszülten figyelt, hallgatta az erdő zaját amelynek időnként morajló hangjait hol karattyolás, hol egy-egy elnyújtott üvöltés váltotta fel, míg máskor csontok ropogása és vad, mohó csámcsogás zavarta meg. Az idegei sokszor pattanásig feszültek ahogyan az éles füleivel tisztán hallotta a bordacsontokat is elroppantó lények állkapcsának erejét. Néhol egy megkopott ösvényt követett, de elég volt egy ág roppanása egy nehéz súly alatt ahhoz, hogy szinte azonnal belerángassa az orkot a legsűrűbb csalitosba és messze elkerülje azt a lényt amely útjukat keresztezte. Volt amikor köveket dobált maga elé, és ezek néha meglepő módon mélyen csobbantak egy-egy füves tisztás közepén, jelezve a méter mély lápot amely meghúzodott alatta. Halál vette körül minden sarkon, ott leselkedett minden kanyarban, ott bújt minden fa árnyékában. Hol egy werit üvöltése verte fel a madarakat az ágakról, máskor gomirra falkák loholtak el előttük, és még egy umberdukot is láttak teljes egészében, ahogyan a sűrű fák árnyékában egy jól megtermett ghoult húzott be az odújának kellemes sötétségébe.
Alig fél órát tartott az út, mire Meara hirtelen megállót intett. Egy méretes lurinx bújt elő a sűrű rengeteg árnyékából, amely lihegve hajolt le a láp széléhez szomját oltani. Meara síri csendben jelezett volna Nargashnak, amikor szinte egy pillanat alatt hangos üvöltés verte fel a környék csendjét. Ahogyan az elf odakapta a fejét, még egy pillanatra látta ahogyan a hatalmas farkas eltűnt a lápban...a testébe kapaszkodó morvistákkal együtt. A csontos fejű, félig kígyószerű lények mélyre meresztették a fogaikat és karmaikat az áldozatukba, még csak meg sem próbálva megölni azt, de már egyenesen élve falva annak húsát. Az elf sietősen kapkodta a lábát és jelezett az orknak is hogy kövesse, és innentől megállás nélkül kis híján futva tette meg az út hátralévő részét. Alig tíz perc volt hátra az útból, de ezalatt éberen őrködve és oltalmazóan terelgetve vezette az orkot az egyre sziklásodó terület felé. Teljes egészében a füleire és ösztöneire hagyatkozva szinte mintha elfeledkezett volna az ork iránt érzett bizalmatlanságáról, többször is közel merészkedve hozzá, kezével alaposan és érthetően mutatva hogy pontosan merre és milyen irányban fognak haladni. Nem mintha a bizalmatlanság eltűnt volna, de a rengeteg veszély minden egyes érzékszervéen maximális kapacitását követelte.
- Tch...átkozott morvisták. - köpött egyett, amint kellően eltávolódtak a láptól. Noha már kívül voltak a szörnyek területén, a dögszag nem igazán akart múlni. - Felverték a fél erdőt. - morgott az orra alatt, ahogyan odahúzódott az előttük elnyúló széles kőszikla szélén napozó, félig elrohadt hullához. Fickó fél fél arcát lezabálta valami, ahogyan a két lábát és a fél kezét is, azonban a lemezvért miatt valószínűleg nem tudott hozzáférni a belsőségekhez. A páncélja a felismerhetetlenségig volt roncsolva, szerte karmok és fogak nyomai látszottak rajta ahogyan valami megpróbálta lefeszíteni róla, de szemlátomást alaposan meggyűlt vele a baja.  - Fél óra és a környéken hemzsegni fognak a gomirrák - szorított össze a fogát. - Vagy rosszabbak.
Lenyúlt a hullához és néhány pillanatig matatni kezdett körülötte, majd gyorsan átmászott rajta és a sziklák tetején álló bozótosba vetette magát. Intett az orknak hogy húzódjon közelebb, majd a peremen átnézve szemügyre vette az előttük elterülő pici völgyet. A fás rengeteg közepén egy apró tisztás terült el, amelyen meglepő módon valami egészen emberi találmányt fedezett fel: tábortüzet. Körülötte apró alakok mozogtak, akik mintha egy gyülekezőből indultak volna a fák irányába. Néhány a tisztás szélén álló szekérhez vonultak, valamit pakolni kezdtek, míg mások felfegyverezve indultak a fák közé. A tisztást bezáróan egy barlang ásítozó szájában egy magas, még ekkora távolsából is jól láthatóan nagydarab fickó állt.
- Gratulálok. - vigyorgott az orkra tisztes távolságból - Túlélted az első utad Nysiyben. Ez már pontosan egyel több, mint amennyit a legtöbben túlélnek. - mutatott fel vigyorogva egy bő tíz centis agyart, amelyet a hulla oldalából húzott ki, majd az orknak dobta. - Legyen emlékeztető. Már ha akarsz rá emlékezni. - nevetgélt halkan.

- Hát, hívd, ahogy akarod - vontam meg a vállam. Engem aztán nem érdekel a megnevezés; elég annyi, hogy nem fogok ilyenekkel vesződni feleslegesen, és kész. Ha ez magával vonja azt, hogy tudatlan leszek a mérgek kapcsán, ám legyen. Kit érdekel?
Nem szaporítjuk tovább a szót, elindulunk az erdőbe. Figyelem, ahogy Meara megrogyasztja a tartását, hogy halkabb legyen: ez a nő tényleg profinak tűnik, bár egy elftől nem is igazán vártam mást. Nem a semmiért hívják őket erdeieknek: ha a saját otthonukban vannak, jóformán mindenről tudnak, amit csinálok, és gyakorlatilag lehetetlen mögéjük kerülni.
Persze azért engem se kell félteni. Messze nem vagyok olyan jó, mint a nő, és az erdőkből is inkább az oughwari fenyveseket szoktam meg, aminek teljesen más a természete, de mégis megvan az eredménye annak, hogy vadászként (is) keresem a kenyerem: igazodom a szokatlan aljnövényhethez, és bár az első pillanatokban nem is, kisvártatva már olyan csendesek lesznek a lépteim, hogy minden bizonnyal Mearának is megfeleljen.
Az út kezdete úgy-ahogy békésen telik. Bár természetesen én is figyelek, lopakodás terén még mindig rábízom magam az elfre, és nem is hiába: nem egyszer int megállásra, hallgatva a kedves, csalogató hangokat, mint például a csámcsogás vagy a csontropogás, és biztos vagyok benne, hogy ezek számára többet jelentenek. Néha eldob egy-egy követ, ami megmutatja, hogy bizony lápos területekből sincs hiány; még az is előfordul, hogy egyszerűen berángat a sűrűbe. Nocsak, hova lett az óvatosság velem szemben? Bár igazából megértem: nem egyszer látunk olyan teremtményeket, amik láttán még az én hátamon is végigfut a hideg. Jó részének még a nevét sem tudom, hisz bár én is nem egyszer voltam veszélyes helyzetben, ez... mégis más.
Lehet, hogy a hegyek ridegek, de ez az erdő mintha maga is meg akarna ölni.
Mikor Meara újra megálljt mutat, szót fogadok (ilyen se gyakran van), és figyelem, mit vett észre. Nem kell sokáig várnom: egy lurinxet pillantok meg, teljes pompájában, ahogy lehajol inni.
Vajon engedi, hogy megsimogassam? Ki kellene próbálni. De sajnos nincs időm megfontolni az ötletet. A hangos üvöltéstől összerezzenek, és ösztönösen a szablyámhoz kapok: ámulva figyelem a méretes farkast, ahogy szinte eltűnik a gyilkosai alatt.
Morvisták.
Meara nem igazán akar velük társalogni, így én is felhagyok a lurinx-simogató tervemmel (amúgy se maradt olyan sok belőle), és követem a nőt, ahogy menekül. Épp hogy nem rohan, és én is követem a példáját.
Vagy tíz percig még csak nem is lassítunk. Erre már egyre inkább megjelennek a sziklák is: bár messze nem olyan szépek, mint a hegyek, azért jó érzés valami ismerőset látni. Megint úgy érzem, hogy az elf inkább választja az életben maradást a bizalmatlanság helyett, közel merészkedik hozzám, úgy mutatja az irányt. Nem hülyeség, hisz most értelmetlen lenne megölnöm: szinte a saját halálos ítéletemet mondanám ki vele. Tényleg, ki tudnék keveredni innen? Talán igen... de valamiért jobbnak látom félrerakni a kísérletező kedvem.
Végre úgy tűnik, kiértünk a veszélyes területről. Megállunk, Meara tisztelettudóan köp egyet, és tanúbizonyságát teszi a morvisták iránti szeretetéről.
Ekkor veszem észre a hullát. Az ilyesmi általában nem túl jó előjel, főleg, hogy a szerencsétlenről mindenhol leették a húsát, ahol nem fedte a lemezpáncél. Sok értelme volt a vértnek: talán két perccel tovább élt.
És egyáltalán hogy került ide? Lehet, hogy egy a banditák közül? Nem lennék szomorú miatta: tíz ellenfél helyett kilenccel kellene szembenéznünk. Sőt, lehet, hogy az összes munkát átvállalja helyettünk Nysiy. Mondtam, hogy barátságos környék, nem?
- Tiszta szerencse - mondom, mikor Meara megemlíti a gomirrákat. Mikor int, követem, és óvatosan a peremre merészkedem.
Nocsak, milyen othonosnak tűnik! Kárörvendően elvigyorodom, mikor meglátom a tábortüzet meg a körülötte sürgő-forgó alakokat. Ezek szerint tényleg egy banditát szedtek szét a szörnyek. De mit művelnek? Pakolnak valamit?
- Nagyszerű - morgom gúnyosan. - Remélem, nem az utolsó. - könnyedén elkapom a véres agyart, szemügyre veszem, aztán leteszem a földre. - Kösz, de jobban szeretem saját magamnak megszerezni az emlékeztetőket. Márpedig ahogy azt a nagydarab fazont elnézem... - pillantok a barlang szélén álló férfi felé - ...lesz még mire emlékeznem.
Ha minden jól megy, Gilnek már nem kell emlékeznie semmire. Bár ki tudja, a hallottak mennyire felejtenek könnyen? Még nem próbáltam ki.
- És most? Egyenként szemezgetjük a gazfickókat, amíg észre nem vesznek minket? - nézek Mearára. Kíváncsi vagyok, mi a terve, már ha van egyáltalán. Ha tetszik, még az is lehet, hogy tartom magam hozzá...

Meara elmosolyodott ahogyan Nargash egyszerűen elhagyta a fogat. Valószínűleg fogalma sem volt róla hogy egyes helyeken harminc aranyat is fizetnek egy ilyen szép darabért. Óvatosan közelebb húzódott a sziklaperemhez és alaposan szemügyre vette a terepet.
- Ott. - mutatott balra, ujját a borostyánnal borított lejtős sziklafalnak szegezve. - A fák lobkoronájának köszönhetően takarásban leszünk amíg lemászunk. Először én megyek, és leszedem azt azt az egyet aki alattunk van, azután őket ott...a nyugati oldalon. - mutatott rá az erdő szélén álldogáló két fickóra, akik a fegyverüket a vállukon átvetve épp eltűntek az fás részek között. A fák és a bokrok kellően sűrűnek tűntek ahhoz hogy észrevétlenül el tudja rejteni a hullákat. - Kerülök egyet észak felé, és lőpozíciót veszek fel a szekértől feljebb, a barlangtól jobbra a dombok között. Te addig kelet felé kerülsz, leszeded azt a kettőt akik az előbb mentek be az erdőbe, azután pedig a barlang közelébe lopakodsz és vársz a jelemre. - paskolta meg az oldalán lógó, rendkívül furcsa kinézetű tülkét. - Amint jelt adok, lerohanod Gilt. Én gondoskodom arról a négyről a szekérnél. Ha minden jól meg, tíz perc alatt meg is vagyunk. - ropogtatta ki az ujjait. Gyorsan megigazította a haját, ujjaival hátrafésülve az arcába lógó hajtincseit, majd újfent felkötötte a hosszú, ősz haját. Meghúzta a felszerelése szíjait és enyhén megfeszítette az íjának idegét. Még a biztonság kedvéért végigsimított a nyakában lógó légós nyakláncán, mintha csak abban bízott volna hogy szerencsét hoz, majd elégedetten szusszant egyet.
Ha az ork rábólintott a tervre, szinte már úton is volt, várakozás nélkül lendült neki a sziklafalnak és alig pár szempillantás alatt lekapaszkodott a közel tizenöt méter magas sziklafalon. A talajt elérve szinte nyomtalanul eltűnt az aljnövényzetben, elf módjára beolvadva a természetbe hangtalanul haladt előre az amúgy meglehetősen hangos, krákogó és köpködő fickó felé. Nem kellett sokat mennie mire meglátta a borostás, félszemű férfit akinek enyhe tántorgása és vörös pufók képe erősen árulkodó volt az ittas állapotáról. Meara arcára széles vigyor ült ki, ahogyan egy nyílvesszőt helyett az íjára és egy fa törzse mögött elrejtőzve megfeszítette azt. A férfi mellkasára célzott, kicsivel a nyaka alá a teste jobb oldalára amelyet csak egy koszos, szürke ing borított. Az ember még csak észre sem vette őt mikor lőtt, csupán megtántorodva hanyatt esett a találat erejétől. Lelki füleivel szinte hallani vélte az összeomló tüdő és a levegőért riadtan kapkodó, fuldokló szerencsétlen hangját. Ugyan a szerencsétlen vergődése még eltarthatott egy fél percig, a nő nem várt azzal hogy elinduljon a nyugati oldal bokrai között...

Összehúzott szemekkel hallgatom Mearát. Nagyon hozzászokhatott már a lesből támadás tervezgetéséhez; összeszedett, korrekt stratégiát vázol fel, márpedig ha nekem tetszik egy terv, az már jelent valamit. Még mindig jobban szeretek egyszerűen nekirontani az ellenségnek, de most mégiscsak kilencen vannak ellenünk.
Na meg kijut majd a fejjel a falnak rontásból is, ha minden jól megy. Végre megnézhetem, milyen erős az a rohadék.
- Számíthatsz rám. - vigyorgok, a félelem legkisebb jele nélkül. - Főleg a lerohanás részét várom - nézek ismét Gil felé, aki nem mozdul. Parancsokat osztogatna a többieknek? Könnyen meglehet, viszont nemsokára nem lesz kit utasítgatnia.
Az mondjuk meglepett, hogy az elf nő ilyen könnyedén bevállalta, hogy elintézi a szekérnél lévő négy banditát. Rendben, hogy mérgezett nyilai vannak, meg elf hókuszpókusza, meg tudja a tököm, de hogy ennyire bízik magában? Nos, majd meglátjuk... hiába képzetlenek, négyen azért elég szép galibát tudnak okozni. Tapasztalatból mondom.
De ez nem az én dolgom. A csapatmunka egyébként is azt jelenti, hogy úgy-ahogy megbízunk a másikban, nem?
Meara nem késlekedik: mire felocsúdok, szinte már le is ért a völgybe. Én is összeszedem magam, lemászom a fák közé (már csak azt látom, hogy szinte beleolvad a természetbe), aztán próbálom felmérni a távolságot.
A hátbatámadással nem lesz nehéz dolgom. Azok a barmok valószínűleg nem számítanak arra, hogy valami hülye utánuk lopózik a Nysiybe - balszerencséjükre épp akadt két hülye. Az egyiket leszedhetem az egyik nyíllal, de a másikkal mi legyen? Mire lőhetnék még egyet, valószínűleg felverné a kiáltásával a többieket, azt meg nem szeretném... arra nem számíthatok, hogy eltávolodnak egymástól, így vagy nagyon közel merészkedem hozzájuk, vagy kitalálok valami ügyes trükköt. Az előbbi jobban a kedvemre való, de hogyan oldjam meg?
Majd csak megcsinálom valahogy. Óvatosan lépkedek, nehogy meghalljanak, közben leveszem a hátamról az íjat, és felajzom. Végtére is pont ugyanolyan lesz ez a vadászat, mint az összes többi, csak itt nem szarvast hajtok, hanem marhát. Mi baj lehet?
Mikor meghallom a két bandita jókedvű beszélgetését, meggörnyedek, és még óvatosabbra veszem a lépteim. A büszke ork, ahogy nyusziként bujkál... torz vigyorra húzom a szám a gondolattól. Büszkeség? Becsület? Köszönöm, a dicső halál nem nekem való. Szívesen összemérem az erőm bárkivel, de ha a szükség megkívánta, soha nem érdekelt, milyen módszerekhez nyúlok.
Csak nyugodtan, nem szabad elsietni... előhúzok két mérgezett nyílvesszőt, és egyik fától a másikig lopakodom észrevétlenül, ügyelve, nehogy véletlenül rálépjek egy száraz gallyra vagy hasonlóra. Ilyenkor irigylem az elfek könnyed testalkatát, nekik sokkal egyszerűbb dolguk van. Bezzeg nekem! De szó se róla, én se hozok szégyent magamra: egész gyorsan sikerül lefaragni a távolságot alig több, mint öt méterre. Igaz, ebben az is segít, hogy nem igazán figyelnek a környezetükre: egyszer-kétszer körbenéznek, az egyik alkalommal hajszál híján le is bukok, de a szerencse a pártomon áll.
És még csak nem is simogattam nyakláncot.
A franc tudja, mit akarnak ezek csinálni, de még mindig haladnak előre: azt hittem, csak pisálni jöttek, de akkor már rég meg kellett volna állniuk. Úgy könnyebb dolgom lett volna, így viszont jobban kell igyekeznem: az egyik vesszőt az íjat tartó kezembe fogom, a másikat ráhelyezem az idegre, és célra tartom.
Aztán lövök.
Ilyen közelről még egy gyerek is eltalálná ezt a szerencsétlent: a bal oldali banditát célzom, és tisztán átfúródik a nyakán a nyíl. Az egyik oldalon be, a másikon ki: pontosan úgy, ahogy elképzeltem. Nincs időm azonban büszkének lenni - a jobb oldali odafordul, és már nyílik a szája, hogy ijedten felkiáltson.
Milyen kár, hogy pont erre számítottam. Eleresztem az íjat, kivételesen nem törődve azzal, hogy a talajra esik - egy közepes íjászmester ezért felképelne, de itt most nincs olyan. A mozdulat szinte már ösztönből jön: álló, megrogyasztott helyzetből szinte elrúgni magam a földtől a lábaimmal, hogy pár lépéssel átszeljem a köztünk lévő néhány métert, egyáltalán nem okoz nehézséget; és mivel a szablyával nincs időm szórakozni, a bal kezemben tartott nyílvesszővel a nyaka felé szúrok.
Nem jön be: ahogy meglát, kiül a rémület az arcára, de még épp időben emeli fel a kezét, hogy a tenyerén szúródjon át az éles hegy.
Nagyon helyes.
Nem hagyva időt még arra sem, hogy a fájdalom elérjen a tudatáig, jobb kezem öklével olyan gyomrost húzok be neki, hogy egy elhaló nyögésnél többre nem futja. Hátratántorodik, én viszont még nem fejeztem be: elengedem a nyilat, hadd tartsa csak meg szuvenírnek, a jobb kezemmel kirántom a bal oldali szablyát (azt, ami nincs bekenve méreggel), és ismét meglódulok felé. Mindezt olyan rövid idő alatt, hogy még levegőhöz is alig jut: ismét próbálná maga elé emelni a kezeit, szinte ösztönből, de már késő. Megragadom a mellkasán a ruhát, magam felé rántom, és egyidejűleg a szablya széles pengéjét átszúrom a torkán. Az acél gond nélkül áthalad a csigolyái közt, és az arcára ráfagy a rémült kifejezés.
Hiába, számít a rutin: ha csendben kell valakit elintézni, mindig nyakra érdemes menni. Az útonállók se véletlenül az áldozat torkát vágják el: így belefojtanak minden hangot a szerencsétlenbe. Ennek itt is valami torz hörgés-nyögésféle, ami utoljára kiszakad a tüdejéből, aztán végleg távozik belőle a lélek.
Megvan.
Nagy levegőt veszek - ez nem sokon múlt. Jobban kell figyelnem, hisz most is kis híján sikerült felvernie a többieket, és bukott az egész... de a lényeg, hogy sikerült. Kihúzom a szablyám a hulla nyakából, óvatosan a földre eresztem, aztán megtörlöm a ruhájában a szablyám. Elrakom a tokjába, aztán egész egyszerűen felkapom az élettelen testet, és kicsivel arrébb, egy igen sűrű bokorcsoport közé tuszkolom. Persze előbb kiveszem a nyilat a tenyeréből, nehogy már pazaroljak... igaz, a méreg lejött róla, de most már mindegy.
Következőnek a nyakonlőtt fickót viszem ugyanoda. Kihúzom a nyílvesszőt, és az előzővel együtt ezt is úgy-ahogy letakarítom a ruha durva anyagával. Visszadugom mindkettőt a tegezbe, aztán a másik testet is szépen a bokrok közé rakom.
Milyen édesen fekszenek egymás mellett, mindjárt meghatódok... megigazítom az ágakat, hogy senki ne zavarja meg őket, aztán már csak az íjam van hátra. Le sem ajzom, úgy indulok el a megbeszélt irányba, a barlang felé.
Egész jól jártam. Megmaradt mind a húsz nyílvesszőm (igaz, öt helyett már csak hármon van méreg), a szablyáknak és az íjnak se esett baja, én pedig nemhogy egy karcolást nem gyűjtöttem, de még be is melegítettem a fő mutatványra. Kívánhatnék-e többet?
Addig lopakodom, ameddig tudok: a környék pont nekem kedvez, hisz a sziklafalhoz tudok húzódni, mégis a fák közt maradhatok. Itt már senki nem zavar meg, Meara tényleg jól felmérte a terepet: nincs más hátra, mint előkészülni a harcra. Még nem megyek ki teljesen az erdő szélére, előbb az íjat a szikla tövébe fektetem, hangtalanul leveszem a tegezt és a hátizsákom, és mindkettőt odateszem az íj mellé. Úgyse venném most hasznát, hisz Gilen páncél van, én meg nem vagyok valami nagy lövő; ha Mearának van kedve ilyennel szórakozni, akkor egészségére, én jobban szeretem a fegyvereimet. Elő is húzom mindkettőt - bal kezemben van a mérgezett, jobb kezemben van a "tiszta", és most már óvatosan, hangtalanul annyira közel húzódom a tisztáshoz, amennyire csak lehet. Innen már jól látom Gilt is: tényleg olyan nagydarab, mint amilyennek Meara leírta. Vajon erős is? Ha igen, az megspékelve a vérttel igencsak kellemetlen lehet.
Nem ártana félnem. Mégis... már alig tudom visszafogni magam. Ösztönösen rászorítok a markolatokra, az egyik szélső fa mögé lapulok, és az izmaim pattanásig feszülve várják, hogy kiadjam nekik a parancsot.
Hülye vagyok? Természetesen. Az is lehet, hogy nem élem túl. De ha meghalok, inkább legyen azért, mert én kísértem a sorsot, mint nem létező értékeket védve. Bajtársiasság, büszkeség... ugyan, ezek nem nekem valók. Én a saját értékeimért harcolok, és halok meg, ha úgy hozza a sors.
Igen, lehet, hogy Gil megöl.
De arra megesküszöm, hogy akár a fogaimmal is magammal rángatom a pokolba, ha kell.