Faj: Ember

Nem: Férfi

Kor: 20

Becenév: A Mozgó Erőd (röviden "Az Erőd")

Rang: Zsoldos

Mágia szint: -

Ami még bentebb van
Bearhelm olyan, mint egy farkasbőrbe bújt bárány. Rémisztő külseje és ereje ellenére nem kedveli a harcokat, ha teheti inkább segíti a közeli falvak népeit, legyenek bármilyen fajból is. Igazán segítőkész, főleg az árvákkal, nőkkel, öregekkel szemben, de a megfáradt parasztok is gyakorta kérik "kölcsön" egy-két órára izmos karjait, és ő mindig kész segíteni. Sokat mosolyog, és szereti a humoros embereket. Nevetése, akár egy vidám patak, és hangjának kellemes kisugárzása minden szívhez elér. Azt hinné az ember olyan a hangja, mint a rozsdás fűrészé, ám valójában olyan, mint a mézes ostya. Talán a fiatal kora miatt van, vagy a jelleme miatt. Mindenestre könnyen barátkozik, és igencsak hűséges. Természetesen azonban tudja, hogy sosem lesz béke, míg léteznek fegyverek. Így bármennyire is megveti az erőszakot, ha a helyzet úgy kívánja fegyvert ragad, és kíméletlenül lesújt az ellenségeire. Sokak szerint, mikor harcmezőn van rá sem lehet ismerni. Ha teheti megoldja a gondokat beszéddel, ám ha kard kerül elő, olyan akár, egy érzéketlen démon, ám a harcok végeztével minden elesettért imádkozik, legyen ellen, vagy barát. Két olyan elve van, amiből soha nem enged. Sosem fog nőket, gyermekeket, öregeket megölni. Illetve, hogy a halottakat el kell temetni. Az utóbbit olyan komolyan veszi, hogy akár egy uralkodó szavával is szembeszáll, csak hogy eltemesse a halottat.

A születésem elég gyakran viccelődés témájául szolgál a környezetemnek, mert mindenki meg van esküdve, hogy egyik szülőm óriás, a másik meg sziklagólem. Mindig is elmosolyogtam ezeken a túlzó állításokon. Pedig a helyzet valóban nagyon más volt. Egy átlagos paraszt családba születtem. Anyám egy beteges nő volt, aki sokszor nyomta az ágyat valami miatt, apám pedig egy egyszerű földműves. Mikor kérdezni szokták, hogy ő is akkora volt mint én, akaratlanul is el kellett mosolyodnom. Ugyanis egy vézna ember volt, aki még a legkisebb munkába is kimerült. Meglepő hát, hogy én mégis ilyen szép nagy ember lettem. A megélhetőségünk miatt hamar nekem is be kellett szállnom a paraszt lét minden napjaiban. Húztam az ekét, kapáltam a földet, és mikor megérett a búza, a napon izzadva learattam a termést. Nehéz évek voltak, de a fizikai munka jót tett számomra. Apámat egy nap azonban egyszer csak meggyilkolták, mikor a közeli városból hazatérve anyámnak hozott gyógyszereket. az elvesztése szörnyű hír volt mindkettőnknek. Anyám állapota súlyosbodott, szinte csoda volt, hogy még kibírt még két évet. Tizenkettő voltam, mikor anyámat, és apámat elvesztettem. A sors kegyetlensége, hogy anyám halálának évében a termést valamiféle betegség támadta meg, így hamar az éhhalál fenyegető mivoltával kellett szembesülnöm. És bár a helyzetem kilátástalan volt, a sors mást tervezett számomra. Mikor, szinte már éhhalál várt, egy zsoldos csapat talált rám, és befogadtak maguk közé. Bár lesoványodtam az évek során, izmos karom mit sem vesztett erejéből, sőt a harcosok közt felnőve az erőm megtöbbszöröződött. Meg tanultam írni, olvasni, és hogyan kell forgatni a pengét. Fizikai erőm hamarosan akkorává vált, hogy a csapat tagjai közül senki sem mert összemérni velem az erejét egy ökölharcban. Bár meg is értettem őket. Bár erőm és tudásom évről évre nőtt, a szívem gyenge maradt. A zsoldosok közt élve sem tudott elcsábítani a gazdagság, a hatalom hívása, inkább egy hatalmas űr tátongott a szívembe. Több csatát is túléltem, és sebeim mellett, az élettapasztalatom is nőtt. A vándorlásom végül egy apró falunál ért végül, ahol könnyes búcsút vettem a bajtársaimtól, és egykét csontropogtató baráti ölelés után elválltam tőlük. Ők is tudták, hogy ez lesz a legjobb. Engem sosem csábított semmi, csak a végtelen mező zöldessége, és az állatok halk nesze. Az évek során bejártam a világot, és ott segédkeztem, ahol csak tudtam.