Egy erre ritkán látott alak vág át a búzamezővel körbevett főúton a vidéki tájon. A királyság szerte elő-előbukkannak papok, kik mágiával felvértezve indulnak a király megbízásait teljesíteni vagy évente egyszer az új tanítványokat felkutatni a falvakban.
Ám a legtöbb feladattal ellátott csuhás a határ irányába halad gyorsan tovább és nem a nagyobb városok közötti összekötőutakon bukkan fel. Ám maga a főpap mégis itt gyalogol, valószínűleg nem sokat fecsegve kísérőjével arról, hogy Ulrikhoz tart, a szörnyvadászok vidéki házába. Elbeszélgetése lesz vele.
Ez idő alatt épp egy földművesnek segített egy páncélba bújt zsoldos. Ám a munka úgy hozta, hogy be kell mennie a közeli városba a kovácshoz valamiért. Így találkoznak össze.
Lehet, hogy elmennek majd egymás mellett...

Gwardowyr már elszokott a hosszas gyaloglástól, de egyáltalán nem panaszkodott, hiszen ez az út jó volt arra is, persze a tervezett célon felül, hogy kicsit kimozduljon, a saját szemével lásson dolgokat, meg megmozgassa magát. A kastélyban töltött évek, nem múltak el nyomtalanul és erőnléte már régen nem a régi.
Hűséges tanítványa sem volt az a szószátyár alkat, pont ezért is hozta magával, így útjuk csendes elmélkedések és a táj, meg az emberek figyelésével telt.
- Már nem lehetünk nagyon messze, lassan utunk végére érünk. – közölte azért mikor meglátta a feltűnő házakat, amik azt jelezték, hogy végre megpihentetheti fáradt lábait és megtöltheti valami meleg étellel a hasát, nem csak azzal, amiből amúgy sem sok lapul már az iszákjukban. – De jobb lesz, ha megszállunk eme városban, hogy megpihenjünk és rendbe szedjük magunkat. Nem akarok Ulrich-nál porosan és fáradtan megjelenni.- mondta, de csak inkább magának, ahogy elhagyták az első utcát.
A meleg fürdő és a puha ágy csábítása kissé figyelmetlenebbé tette, meg már a füle sem volt olyan, mint több évtizeddel ezelőtt, így nem csoda, hogy szinte bele szaladt egy termetes páncélba, majd azzal a lendülettel fenékre is huppant.
- Miért hagyják ezek a kereskedők az árujukat az út közepén! – höbörgött a fejét fogva, nem is nézve „annyira” fel, hogy lássa, nem csak egy kazanyi páncélba ütközött, hanem abban van is valaki.

A papság vezetője korholja a kereskedőket a hanyagságukért, miközben hát mögött a tanítvány szokásához híven csendben marad. És nézi, ahogy egy pajzsra rászáll egy kis madár.
A szél lágyan ringatja az út menti fák ágait és minden békés.

/Nem szeretném ennél részletesebben leírni a semmit. Gondolom érthető okok miatt. /

- Uram, ezt…..ezt nem a kereskedők hagyták az úton. – világosítja fel a főpapot csendes tanítványa halkan, amire már maga Gwardowyr is felpillant és meglátja a felé nyújtott páncélos kezet és a keskeny résen az élénk tekintetet, mely rá tapad.
- Khmm…..khmmm! Igen….igen! Te bocsáss meg lovag, úgy látszik nem csak a hallásom, hanem a szemem sem a régi már. – fogadja el a felkínált segítséget és hamarosan már ismét a saját két lábán áll és bár szívesen megdörzsölné fájó ülepét, mégis csak adnia kell a látszatra, meg a hölgy jelenlétére.
A meghajlása tényleg hagy némi kívánni valót az udvari etikettet figyelembe véve, de a főpap nem ad ilyen kicsinységekre, főleg ha olyan termetes személlyel párosul, mint aki előtte áll.
- Hát fiam, téged aztán jócskán megáldottak az Istenek, ahogy elnézem. – méri fel a lovagot tetőtől talpig és csak azért nem füttyent, mert már rég elfelejtett, hogy kell. – Nem kell szabadkoznod a történtekért, mert én voltam, aki nem nézet a lába alá és még szerencsém, hogy beléd botlottam és nem egy szekér hajtott át rajtam, amiért botor módon nem néztek körül. – lapogatta meg a páncélos vállát, csak gesztusként, mert az érezni biztos nem érzett belőle semmit. – Egy fogadóba tartok, hogy megpihenhessek, de ha tudsz mutatni egyet, hálám jeléül meghívlak egy seritalra, ha elfogadod.

A főpap már eddig is eléggé megdöbbent volt a lovag méretétől és erre csak még rátett egy lapáttal, hogy a marcona külső, milyen udvarias és segítőkész belsőt takar.
- Akkor maradjunk ennyiben, barátom, én sem haragszom természetesen, így nem lesz okod álmatlanul tölteni az éjszakádat. - mosolyodott el Gwardowyr.
Figyelmesen végig hallgatom, hogy merre találhatjuk azt a kakasos fogadót és mivel nincs messze, így mindjárt vidámabban bólogatok a termetes páncélos vitéznek.
- Nem vagyok nagy igényű, csak legyen ehető ételük és egy puha ágyuk, mert a földön alvás, már nem az én öreg csontjaimnak való. Azonban egy napot mindenképpen itt töltünk, így az ajánlatom továbbra is áll, ha végeztél, akkor szívesen látlak egy kupa sörre vagy bármire, amit megkívánsz, amiért ilyen jólelkűen álltál egy idegenhez, aki ráadásul majdnem fellökött.
Persze az öreg is tudta, hogy messze volt ő attól, hogy akár megingassa ezt a monstrumot, de hát jobb volt ezt így kimondani.
- Neked is szép napot és viszont látásra a fogadóban.
Az útmutatás után simán megérkeznek az ivóval összekötött fogadóba, ami szerény ugyan, de tisztának tűnik és hely is akad, így tanítványának és neki is akad szoba.
Miután kicsit rendbe szedte és felfrissítette magát, visszasétált a kocsmába és az egyik asztalhoz telepedve várta tanítványát, addig pedig étket és italt rendelt.

A rövid ismerkedés után elválnak egymástól. Ám nem tervezik hosszan, csak amíg a régen megrendelt árut megnézi a nagy ember, hogy elkészült-e már. Hamar meg is találja a műhelyet, nehéz lenne eltéveszteni. Az ajtó felett nagy tábla hirdeti is a nevét, így tudja, hogy jó helyen jár.
-Á, igen! No lássuk csak, félre raktam azt hiszem, még nem fejeztem be. No igen! Itt is van. Hiányzik még hozzá egy adag fémet. Csak a szükséges fát és az elkészítés árát adták ide. Ám a fejsze fejéhez a nyersanyag hiányzott, ezért nem fejeztem még be.
*A lovagon múlik, hogy mitévő lesz. Elveszi csak a fejsze nyelét vagy inkább megpróbál ismét segíteni. Ha előbbit választja, a mester száját húzva, hogy ez nem kész, átadja. Ám ha utóbbit, akkor elmondja neki Vincent, hogy három faluval odébb talál egy törpét, akinél mindig szokott lenni minden fémből bőségesen érc. Ám nem ingyen szokta oda adni, természetesen.

Látta megérkezni a szép szál termetű lovagot és ismét megnyugtatta magát a főpap, hogy jól tette, hogy nem folyamodott első mérgében valami könnyed varázslathoz, azt hívén, hogy egy halom vasat kell csak arrébb söpörni az útból.
Egyelőre a páncélos vitéz nem nézelődött sokat, csak kivette egy szobát és csörömpölve felvonult az emeletre.
A főpap sejtette, hogy hamarosan viszont látta, de biztos elvétette volna, ha nem várja, hogy le is érkezzen valaki, így a lépcsőn tartotta a szemét.
Így bár a férfi arcát sosem látta, azért nagy valószínűséggel ő volt az, akinek nekiment, aki most jött le egyszerű gúnyában.
Az idős férfi kissé megemelte a kezét, hogy magára vonja a férfi figyelmét, bár a lovag biztosan nem téveszthette el, nem az a hétköznapi jelenség ő sem.
- Ülj le asztalomhoz és rendelj magadnak bátran, fiam! - szólítja is meg,a hogy közelebb ér.