Faj: Ember

Nem: Nő

Kor: 24

Becenév: Nincs

Rang: Madame

Mágia szint: Nem mágiahasználó

Mézédes bor fénylik meg ajkain a pislákoló gyertya fényében. Lassú, alapos megízlelés után kortyol újabban a cikornyás fémpohárból. Elégedett a saját szerzeményével, még egy különleges kompozíciójú fűszeres nedű mely gazdagíthatja palack gyűjteményét.
Az élvezeti értéke és gyógyhatása miatt kedveli az efféle borokat és különösen magas elvárásai vannak ezen szeretett kedvencei felé. 
Jellemére leginkább a gyengéd, kifinomult jelző illene, ám a kellemes külső sokszor megtévesztheti az átható szemeket.

Néhány alkalommal rákényszeredett már drasztikus, fájdalmas döntéseket meghozni, más hús vér emberek életéről. Mint általánosságban mindenkit, a nehéz döntések gyötrelmes súlya az ő vállát éppoly teherrel nehezítik. Az évek azonban kezdik mindinkább megerősíteni, mint gyengíteni. Lassan megtanulja lenyelni a bűntudat és harag keserű zamatát, közben büszkén, emelt fővel képes szembeszállni vagy elfogadni sorsát.
Személyiségét lehengerlő külsejének vitathatatlan szépsége, kellő tiszteletet vív ki sokak szemében. 
Hátközépig érő vörös fürtjei ékkőként emelik ki kék szemeit, amelyek csillogása mélyen elmerül mások tekintetében. 

 

Poharát halk koppanással helyezi a tölgy asztalra nyitott könyve mellé. Mélyet szippant a vázában lévő több színben pompázó csokorból. Emlékeket vált ki belőle, régieket. Azok a korok fájdalmasak Mechilnek. Történhetett volna másként, de akkor mindaz ami idáig formálta őt, s mindaz mit elért, egyszerűen köddé válna. 
Egykoron születésének évfordulóin káprázatos virágokat kapott atyjától. Lucas Von Elgar jószívű, szerető atyaként nevelte egyetlen gyermekét. Feleségét az akkor tomboló himlő vitte a túlvilágra, bár vitatják, hogy a nemesi családokat efféle förtelmes betegségek megfertőzhetik. 
Az akkor még gyermeki korban lévő Mechil, tanulmányaival kötötte le idejét a hatalmas, kihaltnak tűnt ház falai közt bezárva. Annyit tudott, hogy atyja a király szolgálatában áll és ezért sok időt van távol tőle. Lucas túlságosan óvó gondoskodása kalitkába zárta leányát. Semmit sem tudott a barátság vagy akár az ellenség fogalmáról, pedig sok könyvben keresett vigaszt, de azok nem okították magáról az életről.
Majd történt egy nap, az ajtók kinyíltak, csalogatva hívta a nemesi negyed bámulatos kézzel érinthető látványa. Mégsem bizonyult kedvesnek a fogadtatás. A szolgák iparkodva hagyták el a házat. Még sosem mentek el így mellette, egy biccentéssel vagy pillantással sem méltatva. Nem tudta mi történik, összezavarodva állt az eddig védelmet nyújtó ház küszöbén. Valaki mégis visszanézett rá. A dada, aki születésétől viselte gondját, úgy érezte utolsó szolgálatot téve megmenekíti.
Távol jártak már, de Mechil még mindig vissza visszapillantva várta atyját. 
A szegény negyed zsibongó utcáin köszöntött rájuk a sötétség, ahol hosszasan, suttogva beszélt hozzá az idős hölgy. Árulásról, támadókról… Csupán ennyit volt képes megjegyezni mielőtt a szavak már nem csendültek fel, a dada pedig kiszabadította magát a lány kezei közül, s mire feleszmélt már sehol sem volt.  Mindössze tizenhárom esztendősen csöppent bele az ádáz, való világ szenvedéseibe.
Megtudta mit jelent éhezve éjszakázni hajlék nélkül. Kilátástalan helyzet, amiből a kivezető út mondhatni, hamar rátalált. 
Finom kelmés kesztyű telepedett meg az otromba utcát járó lány vállán. Mechil öltözete még szakadtan és piszkosan is elárulta, hogy nem tartozik a csavargó utcagyerekek közé. Szerencse vagy balsors, ide vagy oda, hajlékot kapott, attól a hölgytől. Tűz piros ruhát viselt, koromfekete haja természetellenesen omlott vállaira amint kiegyenesedett. Ariának hívták, ez a név jól belevésődött emlékeibe. Hosszú éveken át a szárnyai alatt védelmezte, tanította. 
Az áruló nemes sarj kivételes figyelmet kapott mentorától, aki olyan rejtelmekbe vezette be őt, amivel úgy tűnt, bármit megszerezhet.
Ahogy idősebb lett, eltűnt a védelemre szorult gyermek, Ivein Von Elgar eltűnt, Mechil megszületett, s Aria váratlan halálával ő lett a Bíbor fogadó Nagyasszonya.