Faj: Ember

Nem: Férfi

Kor: 28

Becenév: Gar, Véreskezű

Rang: Szörnyvadász

Mágia szint: Nincs

Meglehetősen jóképű fiatalember. Széles vállak, izmos testalkat, csinos, ám mégis férfias arcvonások és nem utolsó sorban a ragyogó kék szempár. Mondhatni fajtája gyöngyszeme, minden nő álma, stb. Tény és való, szinte mindenki szerint az egész családban ő sikerült a legjobban. Ezzel viszont a család nem ért egyet. Garrelből mindig is hiányzott az a könyörtelenség ami mindkét bátyjában megvolt. Az ami a családot naggyá tette az évek során. Természetesen ő sem a hibátlanság mintaképe, mindenesetre sokkal könyörületesebb és barátságosabb mint testvérei.  Rettentően türelmes ember, ám ha valaki feldühíti beláthatatlan következmények elé kell, hogy nézzen.

A történetem rövid, s szerintem említésre sem méltó, ám ha kívánod elmesélem.
A von Averill család legfiatalabb sarjaként láttam meg a napvilágot. Nem a leghíresebb ház, ám remek harcosainkkal kivívtuk a többi nemes tiszteletét. Na meg persze az is csodákra képes ha megfelelő összeget csúsztatsz be a megfelelő zsebekbe. Visszatérve a harcosokra, családom meglehetősen katonai beállítottságú. Már kisgyerek korunk óta közelharcra és a stratégia alapjaira tanítanak minket, és mivel én voltam a legfiatalabb hatalmasak voltak az elvárások. Varian remekül értett a közelharchoz. A mai napig rettegek attól, szembe kerülök vele. Harrior a fiatalabb bátyám pedig rettegett stratéga lett. Mindig három lépéssel az ellenfél előtt járt. Talán ezért is lett ő a családi vagyon örököse. Ha kettejüket ötvöznék létrejönne a tökéletes katona. A szüleim pedig pont erre törekedtek velem kapcsolatban. Rengeteget edzettem és tanulmányoztam különböző ütközeteket. Reggeltől egészen késő estig. Ám mindez hiába. Sosem érhettem fel egyik bátyámhoz sem és ezt a szüleim is belátták.
Tizennyolcadik életévemben, követve a családi hagyományokat beálltam a seregbe és mint ahogy az lenni szokott, külön kerültem bátyáimtól. Hála az égnek. Keletre vezényeltek minket. Az Oughwar hegység északi részére. Feladatunk a határ figyelése és védelme volt. Bár a védelem erős kifejezés. Alig százan voltunk. Csupa újonc. Egy komolyabb fenyegetés esetén még arra sem lett volna jó ez a "sereg," hogy feltartsa az ellenséget.
Hogyan ragadt rám a véreskezű becenév?
Őszintén szólva a nagy részére már nem is emlékszem. A hegyekben voltunk felderítésen. Én és még tíz ember. Szerencsére mind jól képzett kardforgató volt. Hogy miért szerencse? Már épp visszafelé tartottunk amikor rajtunk ütött egy csapat sötét elf. Kétszer annyian lehettek mint mi. Biztos voltam benne, hogy mind odaveszünk. Szinte azonnal szembe kerültem a rajtaütők vezetőjével. Sokkal jobb volt nálam. Éppen ezért örömére szolgált játszadozni velem. Többször is alkalma volt megölni, mégis csak apró vágásokat ejtette rajtam, vagy belém rúgott. Az társaim sorra hullottak én pedig semmit sem tudtam tenni. Az a fekete fattyú nem hagyott szabadulni. Egyre csak gyűlt bennem a gyűlölet. Az utolsó emlékem az, hogy ordítva rárontok. Aztán egy hosszas emlékezetkiesés után, arra eszméltem, hogy csurom vér vagyok. Nagyjából annyira, hogy azt sem tudtam az a vér az enyém, az ellenségé, vagy a társaimé. Hátam mögül hangos éljenzés hangzott. Győztünk. Összesen négyen maradtunk, de győztünk. Körülöttem, végig vörös volt a hó. Hullák hevertek mindenütt. Nem tudom mi történt, de a túlélők mind azt állították, hogy én végeztem az összessel. Ezért is aggatták rám ezt az idióta becenevet. Mindenesetre ez a parancsnok fülébe is eljutott és előléptetett a felderítők vezérévé. Nagyjából nyolc évig tevékenykedtem a seregben, majd visszatértem a családi birtokra.
Hazaérkezve szörnyű hír fogadott. A pincénkbe egy óriási fenevad fészkelte  be magát. Több katonát leküldtek már a kiiktatására, de mind kudarcot vallott. Talán Variannak sikerült volna megölnie a bestiát, ám őt eltűnése után halottnak nyilvánították. Így hát én mentem le. És hosszas küzdelem után meg is öltem a szörnyet. Csupán ekkor figyeltem fel arra mit művelt idelent. Mindenütt csontok és szétszaggatott holttestek. Az egész pince bűzlött a rothadó hústól. Egy temetőt meg lehetett volna tölteni azzal a sok hullával ami odalent volt. Ekkor esküdtem fel az emberek védelmére.
Innentől kezdve szabadidőmben a szörnyek és egyéb hozzájuk hasonló teremtmény vizsgálatával, majd kiiktatásával töltöttem. Tanulmányoztam a szokásukat, étrendjüket, előfordulásuk gyakoriságát és legfőképp a gyenge pontjaikat.
Mire észbe kaptam már egy rutinos szörnyvadász voltam.
Ez lenne rövid történetem. Remélem nem untattalak vele.