A város menti kis taverna volt a vadászok egyik jól megszokott szórakozási helye. Rendszerint ide jártak legurítani együtt egy-egy jó pofa sört, vagy meginni egy jó évjáratú üveg bort, esetleg megünnepelni a legutóbbi vadászat sikerét.

Pár vadász most is ott lődörgött. Hárman ültek a törzsasztaluknál az egyik ablak mellett, és nem túl vidáman iszogatták sörüket. Épp vitatkoztak valamin, amikor Arthas betért ebbe a kis fogadóba.
Ha pap-tolvaj-bérgyilkosunk jól fülel, akkor elcsíphet a bárpult felé menet néhány mondatot a veszekedésből:

- Ulrik nagyon dühös lesz ezért... - morogta az egyik, egy körszakállas, nagy darab ember.
- Na ne mond! Szerinted én nem tudom? - morrant vissza a másik, egy sovány, sunyi tekintetű alak. - De akkor sem tehetek róla, hogy megint meglépett előlem...
- Már megint te szúrtad el ezt az egészet, Roli! - csapott az asztalra a harmadik.
- Miattad szívhatunk majd mind! - fröcsögte a Rolinak nevezett illető képébe.  

Arthas ha Ulrikot kereste, akkor úgy tűnt jó nyomon jár.
De vajon ha egyáltalán eljut a vadászok vezetőjéhez az talán segít majd neki? Ezt nem tudhatja biztosan a bosszúra szomjazó bérgyilkosunk, de végtére is megér neki egy próbát. Elvégre rengeteg helyen suttogták, hogy ezek a vadászok nem egy bérgyilkost vagy bűnbandát felfogadtak már egy-egy lény eltüntetésére, vagy épp felkutatására és elég bőkezűen jutalmazták azokat. Joggal gondolhatta tehát, hogy Ulrik talán tudhat valamit az árulóról.

Dönthet úgy, hogy csendben meglapul a társaság közelében lévő valamelyik üres asztalnál, és végighallgatja a beszélgetésüket, majd megvárhatja míg távoznak és követi őket, de akár közéjük is letelepedhet annak reményében, hogy talán hajlandóak lesznek válaszolni kérdéseire, és önként elvezetik őt Ulrikhoz.

Komoran öltöttem magamra orvgyilkos páncélom, szájmaszkom zsebemben lapult az imént kanyarított levelem mellett. Valamelyik délelőtt ferítettem ki, a vadászok késő este sokat járnak arrafelé, s ha meg akarom találni Ulrikot, ott kell kezdenem a keresést. Szaporázva lépteim, csuklyám mélyen fejembe húzva indultam hát el a város sikátorain keresztül.
Senkinek nem tűnt fel érkezésem. Valóban nem voltam túl figyelemre méltó: fekete palástom eltakarta egész öltözékem, felyem sem látszott csuklyám jóvoltából.
Szakmai reflexből néztem körbe a kis helységben: két kijárat van, ez, és ami a konyha felé visz; néhány ablak, előttük mind asztalok. Egy ötvenes éveiben járó férfi a csapos, izmokban nem teng túl. Egy harmincas félfi ült a pultnál magányosan, balra tőlem egy ártalmatlan zenésztársaság, az ablak melletti asztalnál pedig pár férfi sörözgetett.
Az első dolog amit tolvaj pályafutásom során megtanultam, az ez volt: amint belépek egy helységbe első dolgom legyen megszámolni a kijáratok számát az ablakokkal együtt, bemérni a helyiségben tartózkodó embereket ellenőrizve, ki mennyire lehetne ártalmas rám. Ez mára már belém ivódott, akaratlanul is kirajzolódik bennem az összes létező kijutási lehetőség, s a bent ülő emberek veszélyességi mérője is szinte már a szemem előtt lebeg.
Semmi értelmes beszélgetést nem hallva indultam el lassan a pult felé, de amint meghallottam az "Ulrik nagyon dühös lesz!"-felkiáltást, észrevétlenül felkaptam a fejem. A három férfi felől jött, s máris körvonalazódott bennem a terv.
- Csapos! - léptem oda hozzá. - Egy pohár jéghideg mézsört kérnék! Ott leszek szemben, a sarki asztalnál! - bököm kinelölf asztalom felé. Útközben a vadászok asztala mellett kell elsétálnom. Előhúztam a zsebemben lapuló apró levelem, majd útközben lecsúsztattam eléjük úgy, hogy azért ne egyből tűnjön fel nekik, majd levágtam magam a sarokba.
A levélben barátságos hangnemben megszólátva kértem őket segítségre, indiszkrét módon.
És próbáltam relytéjes lenni.
A hatás kedvéért.

A három vadász figyelmét természetesen nem kerülte el a különös alak, aki elment az asztaluk mellett, így egyből abba is hagyták a beszélgetésüket, és gyanakodva szemlélték a jövevényt.
Kivéve persze a nyurga alakot, akinek továbbra is be nem állt a szája, és minden figyelmét lekötötte saját álláspontjának megvédése, így azt sem vette észre, mikor lepottyant elé a kis levél.

- Persze miattam, mi? - morogta a bajsza alatt, majd utána kicsit halkabban azért igyekezett megvédeni magát:
- No és a negyedik társunkkal, Gregorral mi a helyzet? Arról is én tehetek, hogy az gyáván elhúzta a csíkot, mi? Őt nektek kellett volna megállítani! Szerintetek mégis mit fogunk kapni azért, mert őt is futni hagytuk?
- Majd azt mondjuk neki, hogy meghalt - vont vállat a nagydarab.
- Egyébként pedig pofa be - hajolt oda Rolihoz, és egészen közel hajolva az arcához suttogott -, nem hiszem el, hogy annyira vak vagy, hogy észre sem vetted, hogy az új vendégünk épp az imént foglalt helyet a szomszédos asztalnál. Biztos hegyezi a fülét, mert felhívtad ránk a figyelmét az ordítozásoddal, te balfék. Ha ezt is elszúrod, te barom, ígérem, hogy a két kezemmel verlek laposra, miután Ulrik kezelésbe vett - fenyegetőzött az öklét rázva.
- Azért te sem az éleslátásodról vagy híres - sóhajtott a harmadik alak.
- Nézzetek már az orrotok elé! Egy levelet is hagyott itt nekünk...

A nagydarab felvont szemöldökkel nézett társára, majd elengedte Rolit, és végre észrevette ő is a levelet, amiről társa beszélt, majd Roli kezébe nyomta azt. A nyurga srác végül kibontotta, és sokáig nem szólalt meg.

- Ma van már, te barom! Mi van benne, nyögd már ki! - szólt rá végül türelmét vesztve a fenyegetőző.
- Azt írja, hogy segítségre van szüksége, és hogy vezessük el Ulrikhoz - vakarta meg a fejét értetlenül, majd vállat vont.
- Segítség, mi? - horkantott fel az előbb felszólaló.
- Én aztán nem veszem be ezt a maszlagot. Szerintem csak át akar ejteni minket - fejtette ki a véleményét.
- Nem hinném- rázta meg a fejét a harmadik.
- Ha csapdába akarna csalni minket, akkor nem hívta volna fel a figyelmünket, és nem kér segítséget egy levélben. Gondolom csak óvatos. Akárcsak mi, no meg persze Ulrik. Hozzá segítség nélkül elég nehézkes eljutni, leginkább csak a többi vadászon keresztül, de hisz tudjátok. Nem értem mit csodálkoztok ezen - értetlenkedett.
- Egyébként is, ha viszünk magunkkal valakit, aki a segítségét kéri, akkor talán Ulrik is kicsit megenyhül, és kisebb büntetést kapunk.

A nagydarab erre csak megrázta a fejét és felhorkantott ismét, majd fogta magát, szó nélkül felállt, és odaballagott a jövevényhez, majd két kezét az asztallapra támasztotta, és fenyegetően a jövevény arcába sziszegett:

- Szóval segítség kell, mi? Remélem tudod, hogy nagyon jó érvvel kell előállnod ahhoz, hogy ezt bevegyem. Szóval gyerünk, beszélj! És ajánlom, hogy hihető legyen a meséd, mert ha nem sikerül meggyőznöd, akkor beverem a képedet - morogta. Mire befejezte társai is sóhajtva feltápászkodtak a helyükről, és odaálltak társuk mellé készen arra, hogy ha kell lefogják, vagy épp megvédjék, ha a másik lépne fel támadólag.

Felkészültem lelkileg, hogy egy ideig még itt kell üldögélnem. Nem tudom hogy fogják fogadni levelem, de valahogy van egy olyan érzésem, hogy hülyének fognak nézni.
Ám nem kellett sokáig várnom, egyszerre vette át a csapostól a pincér a mézsöröm, és lökte ki maga alól a székét az egyik nagydarab fickó a mellettem álló asztaltól. Lépteibe szinte beleremegett asztalom, nemhogy abba, amikor leült elém.
- Még hozzám sem tudsz érni és már halott vagy, úgy vigyázz. - nem igazán izgat ha netán felhergelem ezzel, gyűlölöm amikor valaki ilyen hangnemben beszél velem. Ideje lenne már tennem valami olyasfélét errefelé, amiről tudni fogják a hasonló mesterséget űzők, hogy velem nem szabad szórakozni.
Akár hányszor új voltam valahol, meg volt az a kisugárzásom, amitől nem bántak velem hulladékként, ám volt dolgom olyannal is, akit pedig mindenhol csőcselékként fogadtak. Emlékszem, a palotában ahol tanultam a mágia mesterségét, volt egy fiú, akit szeretett mindenki szekálni. Szegénynek annyira elege lett egy idő után, hogy leugrott a várfalról...
Végül a mézsöröm is megérkezett. Csuklyámat még mindig le nem véve hajtottam fel egy húzóra, majs ismét szólásra nyitottam a szám:
- Keresek valakit. - megálltam egy időre, hátha kapok valami érdemleges reakciót. - Na elvisztek Ulrikhoz, vagy más merre keresgéljek?

- Ne húzz fel engem, barátocskám! - fenyegetőzött a nagydarab, és rácsapott az asztalra.
- Azt mondtam, beszélj! Azt, hogy Ulrikhoz igyekezel eddig is tudtuk, hála a levelednek - morogta még mindig nem túl barátságosan.
- Hozzá azonban nem juthat el akárki. Szóval nehogy azt hidd, hogy csak mert kiejted a szádon a vezetőnk nevét, máris elé járulhatsz.

- Én még mindig azt mondom, hogy vigyük el Ulrikhoz - szólalt meg a vézna vállvonogatva.
- Döntse el ő, hogy mi legyen vele. Talán fontos dolgot akar. És akkor meg mi leszünk ezért is a felelősek, ha miattad nem értesül erről a dologról. Egyébként sem áll túl fényesen a szénánk - emlékeztette őt Roli csúfos kudarcukra.
- Hallottad a társaimat, idegen! Ha hajlandó vagy legalább azt elmondani, mi ügyben keresed vezérünket, akkor ám legyen, elkísérünk hozzá - vette át a szót a harmadik vadász.

Abban az esetben, ha Arthas pár információt elcseppent a három vadásznak, akkor a nagydarab csak annyit mond majd, hogy "Kövess!", majd kifordul a fogadóból három társával együtt, és elvezetik őt Ulrikhoz, ahol előadhatja mondandóját.

Azonban ha ezt nem teszi meg, akkor a vadászok többé ügyet sem vetnek rá, és szintén maguk mögött hagyják a tavernát. ebben az esetben Arthas dönthet úgy, hogy követi őket, ám nem biztos, hogy olyan könnyen eljut így Ulrikhoz, mint azt szeretné.
Akár rá is támadhat a nagydarab fickóra, kicsit átszabni azt a nagy arcát, ám akkor szinte biztos, hogy minden esélyét elveszti, hogy Ulrik közelébe kerüljön általuk.

Ahogy visszaértünk birtokunkra, én azon nyomban nekikezdtem a rám váró feladat elvégzésének, azaz kiszabni és végrehajtani a Beccának kiötölt büntetést, ugyanis egy másodpercre sem felejtettem el ám a dolgot. Eleinte végezni akartam vele, persze játékosan, de mostanra meggondoltam magam, hiszen a lány bár megtehette volna, mégsem futott el előlem, és ami azt illeti láttam benne potenciált, így végül úgy döntöttem, hogy ténylegesen is esélyt adok neki a túlélésre.
Az úton a biztonság kedvéért azért megkötöztettem ismét, majd elküldtem Ezrát és Marcót, a legifjabb vadászunkat, hogy pihenjék ki az út fáradalmait. Nekem viszont eszem ágában sem volt pihenni. Egyből átvettem tőlük Beccát, és kedvesen átkarolva a vállát, mintha csak mutatni akarnék neki valamit, levezettem őt a pincébe. Ott aztán szembefordultam vele.


- Nos, Becca, eljött a büntetés ideje - mondtam neki egy hűvös mosollyal az arcomon.
- Kérlek foglalj helyet azon a széken - mutattam a mögötte álló, egy szem vasból készült székre, melynek karfáján bilincsek várták, hogy legújabb rabunk ráfektesse a kezét, és vasmarokba zárhassák azt.
A helyiség maga egy nem túl tágas, hűvös, minden oldalról fémmel körülzárt, barátságtalan kínzószoba volt. Egyedül két vasasztal, és egy vasszék állt benne, az asztalok mind a falhoz tolva. Rajtuk számtalan kés, pár méregfiola, különböző lények ellen hatásos füvek és növények, vasláncok, fűrészek, balták, kardok, különféle nyilak, dárdák és fegyverek sorakoztak, mind készen arra, hogy használatba vegyem őket. Néhányuk pengéjén rászáradt vér feketéllett.

- Remélem készen állsz, és nem áltattad magadat azzal, hogy ezt megúszhatod - mondtam, miközben ráérősen odamentem az egyik asztal mellé, és kezemet végighúztam a különböző szerszámokon, azon tanakodva, melyikkel is vegyem először kezelésbe.
Ha Becca magától "kényelembe helyezi magát" a széken, akkor hamarosan egy rejtekajtón keresztül bejön az egyik vadászom és rácsatolja a kezére a bilincseket, majd távozik. Ha nem engedelmeskedik, akkor pedig az emberem ülteti őt le, de amint végez ismételten magunkra hagy.

- Mit gondolsz, melyikkel kezdjem? - fordulok felé egy ördögi mosollyal arcomon, de meg se várom válaszát. Felkapom a kedvenc íjamat, és a húrra helyezem az egyik speciális nyilat, melynek szélein apró bemélyedések vannak, így mindenhonnan apró pengék meredeznek ki belőle, melyek a húsba fúródva nagyobb roncsolást végeznek, mint a hagyományos nyílhegyek, főleg mikor megpróbálják azt eltávolítani.
Becca elé álltam, és megforgattam előtte a nyílvesszőt, majd távolabb álltam tőle és célba vettem őt, kicsit elszórakozva, hogy hová is célozzak vele, s elégedetten figyeltem, hogyan válik a lány arca egyre kétségbeesettebbé. Majd aztán elengedtem a nyilat, ami végül a combjába fúródott be. Ezután szépen lassan mellé léptem, és egy határozott mozdulattal kirántottam a nyilat a combjából. Aztán egy szuronyt kaptam fel az asztalról, de ahelyett, hogy belé döftem volna, csak az arcát karcoltam meg annak hegyével, majd félredobtam azt, mutatva, hogy megkímélem őt attól a pokoli fájdalomtól, amit az a fegyver okozhatna neki. Helyette egy tőrt vettem kézbe, és kedvesen megfogtam a lány bal vállát, majd a pengét a jobb vállába mélyesztettem, hogy kicsit megmozgatva benne azt ki is rántsam onnan. Aztán egy szamurájkarddal egy vízszintes vágással felhasítottam a hasát, ám ügyeltem arra, hogy a vágás ne legyen túl mély, s inkább csak felületi legyen az a seb.

- Ne aggódj, Becca, nem fogok benned különösebb kárt okozni - suttogtam a lány fülébe.
- Csak némi ízelítőt kapsz most abból, mi jár a kudarcért, és azért, ha hagyod a társadat meghalni. Ám tévedés ne essék, ha nem lennél ilyen fiatal, nem bánnék veled ilyen kesztyűs kézzel. Viszont mivel kénytelen vagyok kicsit finomabban eljárni veled szemben, így úgy készülj, hogy ez csak az első felvonás - figyelmeztettem őt, majd folytattam amit elkezdtem.
Mindkét kezén ejtettem egy-egy vágást közvetlenül a bilincsek felett, azzal a szándékkal, hogy majd ha meguntam a vele való játszadozást és hátrakötözzük a kezeit az új játék helyszínén, akkor a kötél majd a húsába vájjon, újabb fájdalmakat okozva neki. Majd aztán a még épp lábán is ejtettem egy mélyebb vágást, a járást is megnehezítve kicsit. És még újabb nyilakat is eresztettem belé, az oldalát megcélozva. Aztán pedig az egyik tenyerét karcoltam fel, majd az egyik dárdát az egyébként is sebesült vállába állítottam bele.

- Még mindig nem végeztünk - susogtam neki, de mielőtt befejeztem volna kínzását, úgy gondoltam, itt az ideje tájékoztatnom őt, hogy mi is vár majd rá a második felvonásban.  
- Nézz a szemembe! - üvöltöttem az arcába hirtelen, majd ismét kedves, halk hangra váltottam.
- S most jól figyelj arra, amit mondok. Mint azt már említettem, itt ez csak egy előjáték. A büntetésed második felét az erdő közepén fogod eltölteni. Egyetlen egy feladatod lesz; élve kijutni onnan. Mindösszesen két napod lesz ezt teljesíteni, és azt követőn elém állnod. Ha teljesíted a feladatot, kapsz egy második esélyt, és kiképzésekben részesült. Ha nem... Nos, akkor az azt jelenti, hogy már halott vagy. Ha pedig megszöksz és nem keresel fel, csak idő kérdése lesz, mikor válsz azzá, mert hidd el, bárhová mész megtalálunk és azon nyomban megölünk. Akkor már nem fogok játszadozni veled, és nem lesz harmadik esély - figyelmeztettem őt jéghideg hangon.
- A játék szabályairól pedig majd a többiek tájékoztatnak téged a helyszínen. Most majd kapsz egy esélyt hogy bebizonyítsd, hogy tényleg közénk tartozol. Bizonyítsd be, hogy okkal hagytam meg az életedet! - fejeztem be mondókámat, majd hátat fordítottam neki, és elővettem az ostort, amivel véresre vertem a hátát, egészen addig, míg Becca el nem ájult a fájdalomtól.

Elhiheti mindenki, hogy nem voltam túl boldog, hogy ismét Ulrich kezében volt az életem, mert az, hogy még a történtek után sem akart megbocsátani, előrevetítette, hogy mennyire komolyan veszi ezt a büntetés dolgot. Gondolom azért is hozatott de vissza, hogy példát tudjon statuálni az emberei előtt.
Mikor megérkeztünk a házába és elküldte Ezra-ékat, kellemetlen bizsergés futott végig a hátamon, arról már nem is beszélve, mikor hirtelen nyájassá vált és a pince felé vettük az irányt.
Nem vagyok bolond, tudtam, hogy számomra most fog eldőlni élek vagy halok-e és ettől elfogott a félelem, hiszen még fiatal voltam és bár nagyszájú és makacs, azért körülnézve idelenn, azokon a hátborzongató eszközökön, kilelt a hideg.
Felmerült bennem, hogy talán könyörögnöm kellene neki, de aztán feltámadt bennem a dac és kihúztam magam, így sétáltam oda ahhoz a hideg vas székhez, mely lehet az utolsó lesz, amin helyet foglalok. Nem volt értelme ellenállni, mert biztos voltam benne, hogy akkor kényszeríteni fog és az csak még több fájdalmat jelentene, amiben sejtésem szerint így sem lesz hiány.
- Braslov-ban bizonyítottam, hogy nem futok el és nem hagyom cserben. – jegyeztem meg azért rávillantva a szemem, ahogy leültem és a valamilyen rejtekajtón előkerült embere, rám csatintotta a bilincseket.
Ezért nem lett volna jó ellenkezni, jól mértem fel a helyzetet, nem mintha ez sokat segített volna most rajtam. Igyekeztem elkerülni, hogy ránézzek a kínzó szerszámokra, mintha ezzel elódázhatnám a dolgokat.
- Nem, most már nem. – hajtottam le a fejem, mert nem akartam, hogy lássa a rémületet benne, hiszen ki voltam szolgáltatva kényére-kedvére.
Megborzongtam a nyirkos hidegtől, hiszen csak egy vékony szövet darab volt rajtam felül, ami a mellemet takarta és, ahogy Ulrich végigsimította az eszközöket, szinte láttam rajta, hogy élvezi.
A feltett kérdésre persze nem válaszoltam, csak mélyeket lélegeztem, hogy erőt gyűjtsek és próbáltam Jam-ra gondolni közben, hiszen sok mindenre ő tanított, arra is, hogy miként igyekezzek elvonni mással a figyelmemet.
Még sosem vallattak, így nem nagyon sikerült és mikor a nyílhegy a combomba vágódott, felsikítottam és megbabonázva néztem a kiálló vesszőt, bár nem sokáig. Ahogy Ulrich kitépte belőlem, újabb sikítást kapott cserébe, talán hangosabbat, mint az előző.
A fájdalomtól szinte elzsibbadtam, de azért kikerekedett szemekkel próbáltam elhúzni előle a fejem, mikor a szurony közeledett hozzá. Azt hittem el fog csúfítani, bár ahogy a vér csurogni kezdett, ebben nem voltam biztos, hogy nem történt meg.
- Nee…….- nyögtem neki, aztán ismét csak sikítottam, ahogy a torkomon kifért, mikor a vállamba döfte a pengét.
Szerettem volna elájulni, mert a kín pokolian perzselt, de nem volt ilyen szerencsém. Azonban a kardot alig éreztem, de biztosra vettem, hogy meg fogok halni, mert felvágott, mint egy csirkét.
Talán mégis kissé elkábultam, mert a suttogása térített magamhoz és cska nagy nehezen jutott el az agyamig, hogy épp azt mondja, nem öl meg.
- Mi a különösebb….kár neked? – buktak ki halkan, kásásan a szavak belőlem, bár szívesen ordítottam volna tovább, de már fájt a torkom.
Tényleg nehéz volt elképzelni, hogy mit tett volna, ha akar kárt okozni, vagyis inkább nem képzeltem el. Így is megrándultam és szabadulni próbáltam, mikor azt mondta, hogy ez csak az eső felvonás.
- Kérlek…..Ulrich……megtanultam…..a leckét…..nee…..folytasd….
Hát ez lett volna a terv, ........hogy ezt mondom, de végül nem tudtam kibökni. Akármennyire is fájt és tüzet vetett minden seb, amit ejtett rajtam, nem akartam megalázkodni. Az nem Becca lett volna, az nem Jam Becca-ja lett volna!
Minden vágást, minden szúrást, döfést és nyilat éreztem és a végén már csak hörögni tudtam, véresre harapdált számon zihálva kapkodtam a levegőt. Testem verítékben és vérben fürdött és nem….vesztettem ….el…..az eszméletemet……egészen a korbácsolásig.
Előtte még ráemeltem a szemem, ahogy a képembe üvöltött és végig hallgattam micsoda próbatételt eszelt ki nekem, hogy bizonyíthassam mindezek után a hűségemet, de válaszolni már nem tudtam.
A gondolataim csigalassúsággal vánszorogtak a fejemben, nem is vettem számba az eshetőséget, hogy túlélem a mai napot, nem, hogy a következő kettőt. Nem volt érdekes, most nem! Most csak a fájdalom volt! Az volt az egyetlen, ami kitöltötte a tudatomat! Hogy mi lesz, ha mégis életben maradok, ha kiszabadulok? Ez a jövő titka lesz, ha már más is lesz ezen kívül.
Aztán belezuhantam a jótékony sötétségbe…..végre!

Míg Ulrik a pincében kínozta Beccát, én azt a feladatot kaptam, hogy számoljak be a többieknek a fejleményekről, amit gyorsan le is tudtam pár rövid mondattal, aztán visszatértem a pince bejáratához, ahogy azt Ulrik kérte, és elborzadva hallgattam a lány sikolyait. Sosem tartottam etikusnak az ilyesfajta büntetést, de hát mit tudtam volna csinálni... Ulrik volt a főnök, s bár adott a szavamra, de ebbe még én sem szólhattam bele. Így hát hagytam, had tegyen belátása szerint, s csak remélni mertem, hogy megkíméli a lány életét.
Órák múlva aztán - vagy csak nekem tűnt ilyen hosszúnak ez az idő? - végre elcsendesedett a pince, és abbamaradtak a sikolyok, jelezve, hogy Ulrik befejezte a lány büntetését. Már csak egy kérdé maradt hátra: a lány vajon halott, vagy vezérünk mégis megkímélte az életét?
Kisvártatva aztán léptek zaja hallatszott, majd Ulrik jelent meg az ajtóban, és néma intéssel jelezte, hogy kövessem őt le a pincébe, ahol végre választ kaptam a kérdésemre.

A lány élt, pusztán elájult a fájdalomtól, amin nem is csodálkoztam. Becca testét szinte mindenhol sebek borították, csupasz háta véresre lett verve, két csuklóján, ahol a bilincsek véget értek két vágás díszelgett, oldala három sebből is vérzett, de a legcsúnyább a jobb válla volt, amibe láthatólag egy dárdát állított bele Ulrik, mert elég mély seb tátongott ott. Ulrik azonban láthatólag nem törődött elborzadásommal, mert egyből magyarázni kezdett valamiféle második fázisról, mintha nem szenvedett volna eleget már ez a lány. Mindenesetre kelletlenül bár, de rábólintottam a dologra, és nekikezdtem feladatom elvégzéséhez, de előbb még megkérdeztem, hogy ellássuk-e a lány sebeit előtte, mire azt a választ kaptam, hogy a súlyosabbakat kötözzük be, a többit viszont csak fertőtlenítsük le, nehogy elfertőződjenek, és adjunk neki tiszta ruhákat is. Erre megkönnyebbülten bólintottam, és már hívtam is két embert, hogy segítsenek mindezt véghezvinni.

Én felnyaláboltam az eszméletlen lányt, és elcipeltem őt az erdő közepén álló kis faházig, és ahogy Ulrik utasított, levittem őt a föld alatti alagsorba. Ott is volt egy ahhoz hasonló helyiség, mint az ottani pince volt, annyi különbséggel, hogy ennek asztalai üresen ácsorogtak, és itt minden fából készült, nem pedig vasból. A szék az ajtóval háttal állt. Arra leültettem Beccát, majd jó szorosan megkötöztem kezeit, ám ügyeltem arra, hogy minél kevesebb fájdalommal járjon majd neki a kiszabadulás. Most azonban kést nem kapott a kezébe, de az asztalra odatettem egy kardot, egy tőrt, egy köpőcsövet, egy méregfiolát, egy kötelet, egy farudat, egy tűt és egy íjat, ám utóbbihoz nyilat nem adtam. A másik asztalra pedig letettem a szépen összehajtogatott, patyolat tiszta ruhákat, meg a kötszereket, valamint egy üveg vizet is.
Két társam pedig nekiállt lekezelni a lány súlyosabb sérüléseit, és lefertőtleníteni az összes többit. Mire végeztek, Becca lábain és vállán egy-egy kötés díszelgett, oldalára és hasára pedig gyógyfüveket rögzítettek. Aztán már távoztak is, én pedig ott maradtam vele, és vártam, mikor tér magához, hogy tájékoztatni tudjam a részletekről.
Mikor végre megrebbentek a szempillái és kinyitotta a szemét, még vártam kicsit, hogy teljesen magához térjen, s csak azután kezdtem el beszélni:


- Becca, mint láthatod néhány sebedet lekezeltük, és míg eszméletlen voltál, átszállítottunk az új helyszínre. Most az erdő közepén lévő kis faház alagsorában vagy - kezdtem bele.
- Első lépésként innen kell majd kiszabadulnod - folytattam.

- Legelőször is a kötelékeidtől kell megszabadulnod, amihez most nem kapsz semmiféle vágó eszközt. Legalábbis a kezedbe nem adhatok semmi ilyet, de mint azt láthatod, a mögöttem lévő asztalon néhány fegyver sorakozik. Ezeket az eszközöket használhatod majd, ezek a számodra lettek ide készítve, csakúgy mint a tiszta ruhák és a víz is. Ezekkel kell majd gazdálkodnod. Okosan használd fel őket! - mondtam neki.

- Ebben a szobában azonban nem csak a kötelek fognak fogva tartani. Ugyanis amint végeztem a tájékoztatásoddal, én magadra hagylak, és bezárom magam mögött ezt az ajtót. A házban pedig további akadályok várnak majd rád. Ha kiérsz az erdőbe, ott szintén. Mindenhol csapdák és különféle lények leselkednek majd rád, az erdő szélén pedig a többi vadász felváltva járőrözik majd, és elhiheted, hogy egyik sem fog kesztyűs kézzel bánni veled. Mindannyian megpróbálnak majd megölni téged. Ha viszont kiérsz az erdőből, akkor már nem fognak bántani, s onnan nem messze lesz egy kis mező, ahol Ulrik ver majd tanyát. Odáig kell eljutnod. Ha sikerrel teljesíted ezt a próbát, akkor pedig hivatalosan is a csapat tagjává válsz. Én bízok benned, tudom, hogy meg tudod csinálni! Sok szerencsét! - fejeztem be mondókámat, majd ha a lánynak nincsen kérdése vagy hozzáfűzni valója, akkor távozok és gondosan bezárom magam mögött az ajtót, magára hagyva Beccát a szoba fogságában.

Lassan tértem magamhoz, mintha valami nagyon mély kútból emelkedtem volna felfelé és többször vissza is zuhantam, mire kezdtem felfogni a fájdalmat, ami először tompán, majd egyre élesebben kezdett lüktetni és ami pár pillanat alatt eszembe juttatta, hogy ki vagyok és mi történt velem.
Rettegve vártam az újabb fájdalmat, mert ezek szerint a halál még elkerült, bár az is eszembe jutott, hogy Ulrich azt mondta nem akar megölni……
A csend volt az, ami végül rávett, hogy kinyissam a szemem, ami azonnal tágra is meredt, hiszen bár még mindig egy székhez kötözve találtam magam, de közel sem abban a komor, hideg pincében, hanem egy másikban. Igaz ez sem volt kellemesebb, de legalább nem láttam azokat a kegyetlen eszközöket és ráadásul Ezra ácsorgott velem szemben, láthatóan arra várva, hogy értelem költözzön a tekintetembe.
Félve rántottam a pillantásom a testemre és meglepődve láttam, hogy a két súlyosabb bekötözve lett, míg a többi kisebb is le lett kezelve, így bár fájt, ár nem véreztem és a kín is elviselhetőbb volt, habár a hátam még most is úgy égett, mintha parazsat terítettek volna rá.
Aztán Ezra megszólalt és én minden igyekezetemmel azon voltam, hogy felfogjam mit mond.
- Kiszabadulni? – sikerült sokadszori krákogás után végre megszólalnom, de ahogy egyre többet hallottam, egyre biztosabb is voltam benne, hogy ilyen állapotban ez igen csak embert próbáló feladat lesz és szinte a lehetetlenséggel határos.
Innen megszabadulni a székből gyerekjáték lesz, ha képes vagyok megmozdulni, még talán a házból sem lesz gond, de aztán az erdő, a csapdák és a vadászok……..
Persze, hogy felmerült bennem, hogy ha mindezt sikerül elkerülnöm, akkor mi a fenéért menjek vissza Ulrich-hoz, aki majdnem megnyomorított egy olyan kudarcért, ami csak részben vlt az, hiszen még kijavíthattam volna. De tudtam, hogy Ezra igazat mond és űzött vad lennék, akire kiadták a kilövési engedélyt.
Közben szemügyre vettem az asztalon elhelyezett tárgyakat, amit biztos voltam benne, hogy a felderítő állított össze, aki többször is nyilvánvaló jelét adta, hogy nem ért egyet a velem való bánásmóddal, de volt annyira hűséges a vezetőjéhez, hogy ezt legyűrte, de ez nem jelentette azt, hogy amit csak lehetett segített. Az itt hagyott felszerelés is elég kellett, hogy legyen a kijutáshoz és, hogy sikerrel vegyem az akadályt. Nem lesz egyszerű, de nincs más választásom, ha élni akarok. És én élni akartam! És egyszer olyan pozícióba jutni, hogy Ulrich rám bízza az életét és akkor………
- Mi van az üvegcsében? – nyaltam meg kiszáradt számat és, ha elmondta, hogy milyen méreg, bár valószínűleg én nem kaptam halálos anyagot, hiszen nem akart sok halottat Ulrich, legfeljebb az enyémet. – Köszönöm! Ulrich-nál találkozunk. – szegtem fel a fejem dacos pillantással.

Mikor hallottam, hogy elmegy, nagy levegőt vettem és bár sejtettem, hogy nem kevés fájdalommal fog járni, összeszorítottam a fogam és ugrálni kezdtem a székkel, míg az asztal közelébe nem értem, majd addig hintáztattam magam, míg el nem értem a tőrt a számmal. Keserves munka volt és többször majdnem sírva fakadtam, de végül elvágtam a köteleket, amik a székhez rögzítettek.
Aztán felálltam, kissé tántorogtam, de megálltam. Megpróbáltam a lábam ami nagyon fájt, de tudtam használni.
Először ittam egy nagyot, aztán felöltöztem, majd összeszedtem amit Ezra itt hagyott. A köpőcső kis nyilait bekentem a méreggel, aztán a többi cuccot is eltettem az övembe, a csizmámba.
A kötszer jó lesz tartalékba, a többivel majd rögtönzök, gondolom szükségem lesz rá.
Jöhetett az ajtó, amihez jó hasznát vettem a tűnek és a tőrömnek, ha sikerül kinyitnom, akkor a kardot és a tőrt a kezembe fogva óvakodom fel a lépcsőn, halkan, csendesen.

Becca láthatólag nem volt épp beszédes kedvében, mert bólogatáson kívül mással nem igen reagált szavaimra, csak akkor, mikor más felálltam és távozni készültem. Egy fontos kérdést tett fel nekem.

- Egyszerű bénító méreg. Pár perc alatt hat, és egy óráig megbénítja az áldozatot. Nem túl komoly, de hatásos méreg, pár csepp bőven elég belőle, hogy hasson - adtam meg a választ a kérdésére.
- Igazán nincs mit, én csak a dolgomat végzem - vontam vállat, mikor megköszönte mindezt. Bár tény és való, hogy Ulrik eredetileg nem adott nekem engedélyt a kard, a méregfiola és a plusz kötszerek elhelyezésére, de úgy gondoltam ennyi előnyt igazán kaphat a lány. Ulrik egyébként sem valószínű, hogy ezt megtudná, de még ha a fülébe is jutna se hinném, hogy túlságosan foglalkozna ezzel.
- Várni foglak, Becca. Hiszek benned. Ne okozz csalódást! - mondtam neki búcsú gyanánt, majd bezártam magam mögött az ajtót, és elindultam az erdő széle felé, hogy felvegyem őrhelyemet, közben pedig leellenőriztem a csapdákat, ahogy azt Ulrik kérte. Amint megérkeztem őrhelyemre, a két ember aki elkísért, kiengedte az erdőbe a lánynak szánt fenevadakat.  


Amint Ezra magára hagyja Beccát, a lány egy másodpercig sem késlekedik, máris munkához lát, hogy mihamarabb kiszabadíthassa magát. Azt a ravasz tervet eszelte ki, hogy majd odaugrándozik a székkel az asztalhoz, és a szájával elveszi majd onnan a tőrt, hogy azzal vágja el kötelékeit.
Először úgy tűnik terve tökéletesen működik, mert hamarosan sikerül elszökdécselnie a szerszámokig, de az utolsó ugrás után elveszti egyensúlyát, és székestül hanyatt vágódik a kemény padlón, ami még tovább fokozza fájdalmait.
Ám hiába sült el rosszul a terve, valami jó mégiscsak kisült belőle: a szék fája megreccsent az ütés következtében, és pár helyen el is tört, így ha Becca elkezd mocorogni és párszor odaüti hátát a fapadlónak, akkor hamarosan a szék támlája ripityára törik majd, és így már legalább nem lesz a székhez láncolva, ám ez elképzelhetetlenül nagy fájdalmakkal fog járni. De kiszabadul. Legalábbis a szék fogságából biztosan, mert kötelékeitől így még mindig nem szabadul meg, de úgy, hogy már nincsen a székhez kötözve mindenképpen könnyebb dolga lesz.

Ha mindezzel végzett, végre ihat egy jót a vizes palackból, és elteheti az asztalon lévő tárgyakat, amiknek minden bizonnyal nagy hasznát veszi majd a későbbiek során. Aztán nekiáll a tűvel kinyitni az ajtót, ám az is nehezebbnek bizonyul, mint azt várta. A tű kicsorbul próbálkozásai során, majd meghajlik, és majdhogynem használhatatlanná válik, a tőr meg túl nagynak bizonyul a zár kinyitásához. Viszont a köpőcső kis nyilai úgy tűnik jóval masszívabbak, mint amilyennek elsőnek tűnnek, így egy feláldozásával az ötből kijuthat az ajtón. Vagy akár tovább is próbálkozhat a kicsorbult és elhajolt tűvel, de utóbbi jóval több időt fog igénybe venni, márpedig az idő ketyeg. Már így is egy órája próbál kijutni ebből a szobából.

Mindenesetre bármelyik opciót s választja, végül csak kattan a zár és az ajtó kitárul, és Becca elindul felfelé a lépcsőn, mely meg-megnyikordul a talpa alatt. A hely eléggé szűk, és teljesen sötét, a lány az orráig sem lát. Aztán egyszer csak feje koppan valamin. Egy csapóajtón, melyet ha felnyit, hirtelen tódul majd be a világosság a résen át, mely elvakítja a lányt. Így nem veheti észre a csapdát sem, amit a csapóajtó felnyitásával működésbe hozott. Egy aprócska nyíl veszi őt célba, amit ha nem sikerül kikerülnie, egyenest a nyakába fúródik, egy kis heget hagyva ott. A sebből apró csíkban lecsordul pár vércsepp, de épphogy csak megkarcolta a bőrét, a kis nyílhegyet pedig könnyen eltávolíthatja.

Ha szeme hozzászokott a fényhez és megteszi az utolsó pár lépcsőfokot is, akkor egy nagy, tágas szobában találja majd magát, amiben pusztán egy nagy könyves szekrény áll a jobb oldali falnál, melyet egy-egy szobor szegélyez, meg egy óriási szőnyeg a szoba közepén, de ezt leszámítva teljesen üres. A szoba szemközti falát meg egy hatalmas, berácsozott ablak tölti ki, onnan árad be a sok fény. Ajtót sehol sem látni. Úgy tűnik itt ez a következő feladat: megtalálni a következő szobába nyíló ajtót.

Nem pihenhettem, mert sejtettem, hogy a próba úgy lett kieszelve, hogy, ha minden sikerül is, akkor se legyen sok időm arra, hogy Ulrich-oz érjek. Bár szívesen pihentettem volna meg elgyötört testemet, ennek nem most volt itt az ideje, azonnal neki kellett állnom először kiszabadítani magamat, hogy aztán a házból jussak ki.
Szépen elképzelt tervem akkor dőlt először dugába, mikor már majdnem elértem az asztalt, mert megbillent a szék és jó nagyot zuhantam vele. Egy pár pillanatig levegőt sem kaptam, csak a hátamba, kezembe hatoló fájdalomtól vibrált az agyam. Mikor már levegőt is kaptam viszont legalább jó hír is várt, eltört a támla és hamarosan legalább a széktől megszabadultam. Határozottan könnyebb volt anélkül megkaparintani a tőrt és elvágni a csuklómat szorító kötelet. A kötések már most kezdtek átvérződni és tudtam, hogy ez nem lesz jó, ha az erdőbe érek. Biztos voltam benne, hogy jó pár vadállatot kellene kijátszanom, de a vér …..az nem jó ómen.
Az ajtó előtt állva próbálkoznom kell, hiszen orvgyilkosnak tanultam, nem betörőnek, így természetesen rosszul választok, mikor a gyenge tűvel akarom kinyitni a zárat, bele is törik a bicskám, szerencsére nem szó szerint, bár a tű elhajlik és a tőrrel sem mentem semmire. Keserűen csaptam a makacs ajtóra, hogy talán kifog rajtam. Aztán eszembe jutnak a kis nyilacskák, amik a köpőcsőhöz kellettek. És sikerült! Halkan kattant a zár, bár én ágyúlövésnek hallottam, de sikerült kinyitnom.
Azonban még bőven előttem állt a neheze. A lopakodás nem okozott volna gondot, ha a lépcső nem valami nyikorgó vacak fából van, így levert a víz és még a fájdalmaimról is megfeledkeztem, annyira erőltettem a hallgatózást, de senki nem ugrott rám és végül ………lefejeltem a csapóajtót.
Hát, ha ezt nem hallotta meg senki, akkor vagy nincs fenn egy lélek sem, vagy …..arra vár, hogy kidugjam a fejem! Na, de nem állhattam itt órákig!
Így aztán nagy levegőt vettem és kivágtam az ajtót, de azonnal visszarántottam a fejem a falhoz lapulva, kardomat készenlétben tartva. Ez mentett meg a kis nyíltól, ami a csapóajtó keretének deszkájába csapódott a fejem helyett. Olyan volt, mint amivel az ajtót kinyitottam és sejtésem szerint mérgezett, hiszen egyéb nagy kárt nem okozhatott volna.
Kihúztam és megszagoltam, de óvakodtam hozzáéri, inkább ledobtam a pincébe, hogy még véletlenül se okozzon bajt.
A szoba azonban, ahová feljutottam üres volt, vagyis rám vadászó nem volt benne, mondjuk bútor sem sok. Egy könyvszekrény, mellette két oldalt szobrok és középen egy szőnyeg.
~ Hát nem túl otthonos. ~
Az ablakhoz rohantam, de azon rácsok feszültek és más ki vagy bejárat sehol. De még világos volt és, ha most kijutok, talán az erdőben is jobban boldogulok.
Kutatni kezdtem! Először kinyitottam a könyvszekrényt, körbetapogattam a polcokat, megkopogtattam a hátulját, ha nem találta semmit, elhúztam a faltól a szobrokat is végigsimítottam, megpróbáltam elmozdítani őket és benéztem a szőnyeg alá.
Sejtettem, hogy itt a megoldás az orrom előtt, csak meg kell találnom…..tikk…..takk…..

Becca óvatosságának köszönhetően sikeresen kikerüli az őt célba vevő aprócska nyilat, ami pont ahogy ő is sejtette, mérgezett volt. Jól tette, hogy lehajította azt a pincébe, mert ha csak megkarcolja vele magát, máris elég méreg kerül be a szervezetébe ahhoz, hogy minden sarokban szörnyeket lásson legalább egy fél óráig. Így viszont ezt szerencsésen megússza, és úgy tűnik a szoba, ahová kilyukadt, nem rejteget más veszélyt, ahogyan látszólag kiutat sem.
A lány neki áll kutakodni lehetséges kiutat keresve. Először a könyves szekrénnyel kezdi. Végighúzza kezét az összes könyv gerincét, kihúzza őket sorban, de láthatólag semmi sem történik. Ha jól megfigyeli a kezébe kerülő könyveket, akkor láthatja, hogy azok többsége igencsak régi, lapjaik már sárgállanak, és elég sokszor forgathatták őket. Leginkább különböző sötét teremtményekről szólnak, vagy épp a fajok mágiájáról és szokásaikról, de akadnak fegyvertörténelemről szólóak és a mérges-és gyógynövényeket tartalmazóak is, ahogy régi legendák gyűjteménye is megtalálható itt. Némelyik könyvön furcsa minták sorakoznak, egyiken pedig, mely az Argent család történetéről szól, egyetlen egy szimbólum található a borítón, mely kissé kidomborodik a könyvből.


Ha jól megfigyeli Becca, akkor észreveheti, hogy a két szobor pontosan ugyan így néz ki, ahogy a szőnyegen is ugyan ez a szimbólum helyezkedik el, csakúgy, mint az egyik falra is ugyan ezt a szimbólumot vésték. Nem csoda hát, hogy ezek után a lány egyből a szobroknál folytatja a kutatást, de azok sima szobrok, melyeket nem lehet onnan elmozdítani, és bármit csinál velük, meg sem mozdulnak. A szőnyeg alatt azonban ugyan ez a szimbólum van, de hiába nyomkodja, nem történik semmi. Pedig egy valamiben biztos lehet: ez a szimbólum a szobából való kijutás kulcsa.

Próbálok az érzékeimre koncentrálni, mikor sorra veszem az szoba nem túl sok berendezését, ami egyrészről rossz, mert kicsi a választék, ami a kijutásomat segíti, másrészről jó, mert csak ezekre kell fokozottan figyelnem.
Végig tapogatom a szekrényt, egyenként leemelem és kirázom a könyveket, amelyeknél nem kerüli el a figyelmem, hogy egyik sem egy mai darab. Azonban egyelőre nem látok semmi pöcköt vagy kart, vagy bármi eltérőt, azonban az egyik könyv dombornyomott borítója felkelti az érdeklődésemet, hiszen azok megegyeztek a szobrokon és a szőnyegen lévő mintákkal, sőt még a falon is volt egy hasonló jel és mikor elhúztam a szőnyeget, alatta is ezt láttam. Ez nem lehetett véletlen!
Bele olvastam némelyik irományba, de mind olyan dolgokról szóltak, ami engem nem nagyon kötött le, kivéve a fegyverekről szólót, de azt is csak átlapoztam, nem volt itt az ideje az olvasgatásnak.
Visszatértem tehát a nyomott mintás, az Argent családról szóló könyvhöz és próba alapon minden hasonló mintához hozzáérintettem, először a szobroknál, aztán a falon és legutoljára a földön lévőhöz, hátha a két jel valahol passzol egymáshoz, vagy megnyit valami rejtett nyílást, ajtót…….

A furcsa jel szinte mindenhol ott van a szobában, így nem csoda, hogy a lány figyelmét felkeltette az a könyv, melyen szintén az szerepelt. Így hát sorban igyekszik azt odailleszteni mindenhová hátha beleilleszkedik valamibe, s úgy tűnik nem is kell csalódnia.
A falon lévő ábrába pontosan beleilleszkedik a könyv. Amint ráilleszti azt, a fal megmozdul, és forogva-pörögve beszippantja a könyvet, majd kissé kijjebb mozdul a fal, és ha Becca meglöki azt a könyvet használva - ami immáron stabilan beágyazódott a falba, ferdén kissé kiállva onnan -, akkor azzal a lendülettel az egész fal megfordul, és immáron egy új szobában találja magát, ahol azonban szinte teljes sötétség honol. Egyedül egy-két fáklya világítja meg ezt a helyiséget. A félhomály az előbbi nagy fényesség után eléggé zavaró tényező lehet a lánynak, s mindenképpen várnia kell, míg kicsit hozzászokik a szeme az új fényviszonyokhoz.
Ha előre megy egy idő után végül rádöbben, hogy ez tulajdonképpen nem is szoba, sokkal inkább egy titkos folyosó. Ám figyelnie kell, hogy hova lép, mert bizony ez már jó pár csapdát rejt magában, és nem olyan üres, mint amilyennek látszik.
A folyosón végig szobrok és fáklyák sorakoznak, ám valamiért csak minden második fáklya ég. Érdekes módon ez a folyosó kőből épült, mintha nem is ehhez a házhoz tartozna, hanem egy kastélyból pottyantották volna ide, és illesztették volna be, mint egy nem ideillő, furcsa tartozékot.

Mivel az életem múlik rajta, most nagyon össze kell szednem magam, hogy minden részletre kiterjedjen a figyelmem. Ezért kis időre megállok és, ahogy Jam-tól tanultam, mélyeket lélegezve simítom el cikázó gondolataimat és szorítom a háttérbe a fájdalmamat, ami most nem vonhatja el a figyelmem.
Végül nekiállok a könyvet a jelekhez passzítani hátha sikerül találnom valamit és úgy néz ki elgondolásom sikerrel is jár, mert a falon lévő minta szinte kikapja a kezemből a könyvet és kikerekedett szemeim előtt magába „olvasztja”. Aztán mintha az egész kijebb mozdult volna, fezsülten léptem hátra pár lépést, mert azért nem felejtettem el a csapdákat.
Mivel nem történik semmi, kis idő múlva megérintem a félig a falba ágyazódott könyvet és a fal könnyedén megfordul a padló egy darabjával együtt, amin én is állok.
Kardom erősen szorítva igyekszem hozzá szoktatni a szemem a kinti fényből az itteni fáklyák által biztosított félhomályra, hiszen elég védtelennek érzem így magam. De szerencsére nem támad meg senki.
Hegyezem a fülem, de nem hallok semmit, így aztán elindulok előre és hamarosan rájöttem, hogy ez egy folyosó, méghozzá kőből, ami azt mondanám lehetetlen, hiszen az, hogy kerül egy vadászház mellé? Ez valami mágia lehet? De pont Ulrich-nál?
Mikor megláttam a szobrokat megálltam és alaposan végigmértem a folyosót. Gyanús volt, hogy csak pár fáklya égette, mert a többi miért nem?
Megpróbáltam levenni az egyik fáklyát, hogy minden zugba bevilágítsak, hiszen bárhol csapdák rejtőzhettek. A szobrokat kikerültem, egész a másik oldalra húzódva és óvatosan kipróbáltam magam előtt a padlót, mielőtt ráléptem. irtózatosan lassan haladtam, miközben feszülten koncentráltam, csak arra tudtam gondolni, hogy vészesen fogy az időm és még csak a házban járok.

Amint Becca megérinti a kulccsá vált könyvet, a fal egyből megfordul vele együtt, és ő egy folyosón találja magát. A fal - Becca elképzeléseivel ellentétben - nem varázslat műve volt. Egyszerűen ez eredetileg nem a házhoz tartozott, és úgy építették hozzá, a ház egy részével együtt, ám ezen kívül csak egy szoba készült még kőből, a többi mind fából volt. Nem mintha ez az apró tényező túl sok jelentőséggel bírna a lány szempontjából. Egyedül annyi a változás, hogy itt kissé hűvösebb van, mert a kő nehezebben veszi át a meleget, mint a fa. No és persze sötétebb is.
A szobrokat azonban Becca próbálhatja elkerülni ugyan, de mindkét oldalon ott sorakoznak. Minden fáklya alatt van egy, így ha a lány megpróbál egy fáklyát magához venni, akkor közvetlen-közelről is megcsodálhatja a kőszörnyeket. Mindegyik egy-egy sötét teremtményt, vagy mitológiai lényt ábrázol, emlékeztetve az erre járót a kint leselkedő veszélyekre.
Becca pedig jól teszi, ha vigyázva, óvatosan halad itt előre, és figyeli a szobrokat is, ugyanis nem egy szájából ugyan olyan apró tű lövel ki, mint amit nemrég sikeresen elkerült. Ám ha megpróbál egy fáklyát levenni a falról, akkor bizony elkerülhetetlen, hogy egy mérgező nyíl el ne találja őt, ám szerencséjére a fáklyák nincsenek a falhoz rögzítve, így ezt megkockáztatva magához vehet egyet, aminek a későbbiekben is nagy hasznát veheti majd.
Az ebben lévő méreg viszont kissé másképp hat, mint az előző tette volna; a lány hirtelen szédülni kezd, majd hamarosan tótágast áll majd a világ, egy másodpercre sem abbahagyva a forgást. Ha így is megpróbál tovább menni, akkor bizony újabb adag mérgek jutnak a szervezetébe, mert így esélye sem lesz kikerülni azokat, ahogyan a többi csapdát sem, és előbb-utóbb úgyis a földre kerül, és elterül ott, mert képtelen lesz tovább lábra állni. Így hát ha ezt előbb belátja, akkor lehet jobban jár, ha inkább megáll, és a hátát a falnak vetve megvárja, míg elmúlik a méreg hatása. Így vagy úgy, de az idő vészesen fogy, és ki tudja, mivel nyer több időt.

/ Játssz az életedért! /

Akármiért tervezték így a házat, valószínűleg nem a kedvemért és éltem a gyanúperrel, hogy már jó sokan taposták ugyan azt az utat, amit most én és biztos vagyok benne, hogy sokan nem is jutottak ki innen épségben. Talán ez rendszeres próbák helyszíne lehetett, még ha nem is mindig ment életre-halálra, mint most nálam.
Akár volt ebben mágia, akár nem elég hátborzongató volt a hely, ezzel a félhomállyal a komor szobrokkal, amikről közelebbről már kiderült, hogy sötét lényeket ábrázolnak, ami fokozza idegességemet, mert talán ezek jelzik, hogy még mik várnak rám.
Persze nem rohanok fejjel a falnak és óvatosan nyúlok a fáklyáért, mert arra nagy valószínűséggel még szükségem lesz, de akár mennyire is vigyázok, ezzel keresztezem az egyik szoboralakot és máris érzem, ahogy egy szúrás éri a nyakamat. Félszemmel láttam, ahogy a kis nyíl a szobor szájából lövellt ki, de reagálni már nem volt időm. Dühösen és egyben rémülten szisszenek fel és rántom ki, dermedten várva a hatást, kezemben a megszerzett fáklyával.
Nem is várat sokat magára, szinte azonnal szédülni kezdek és nekitántorodom a falnak, testemet kiveri a víz. Tudom, hogy tovább kéne mennem, mert ki tudja még milyen hosszú út vár rám és még lehet más nyilak is megindulnak, de azért még meg van a józan eszem és inkább vállalom, hogy késlekedek, mint, hogy beleszaladjak valami durvább dologba ilyen állapotban.
Próbálok mélyeket lélegezni és néha megrázom a fejem, hogy hamarább tisztuljon és csak akkor mozdulok, ha már teljesen biztosan állok a lábamon.
Akkor viszont hasra vetem magam és úgy kúszom el a szobrok előtt, vigyázva, hogy a fáklya égve maradjon. Szemem közben folyamatosan fürkészi a padlót újabb csapdák után kutatva és ha kell azonnal arrébb hemperedek, vagy irányt változtatok.

A ház, amiben Ulrik tesztelni kívánta Becca képességeit, bizony elég hosszú múltra tekint vissza. Még Ulrikot is ebben az épületben képezték ki, persze akkoriban még korántsem voltak ilyen trükkös eszközök és csapdák elrejtve az épületben, és a ház sem volt még ennyire nagy és labirintusszerű, mint most, jelen állapotában. És persze a kijutás is jóval egyszerűbb volt még akkoriban.
Az újításokat maga Ulrik végezte el a házon, mondván, hogy "haladjanak a korral", és "kissé" keményebbé váljon a Végső Próba. Merthogy ez a ház volt a Végső Próba helyszíne, mióta a vadászok csak az eszüket tudták. Vagyis minden vadász utolsó próbatétele itt kezdődött, és ugyan azt az utat járták be, amit most Becca. Ezzel bizonyították be a vadászjelöltek, hogy alkalmasak erre a vállalkozásra.
Ahogy azt a lány sejtette is, valóban történtek már itt halálesetek, bár ez nem igen volt jellemző. Kevés ember lelte itt halálát, az erdővel többnek akadt meg a baja, de azoknak a száma is elenyésző volt. Ugyanis e helynek nem az volt a célja, hogy bárki is itt lelje halálát, habár néha büntetések helyszíne is volt, főleg az utóbbi időben. Egy kemény lecke volt ez azoknak, akiket büntetésből zártak be ide. Ám Beccán kívül csak két olyan ember keveredett be ebbe az útvesztőbe, akik nem voltak erre kiképezve, és Ulrik élet-halál próbára tette őket. Az eredmény 50-50% lett, az egyik élve kijutott és kapott egy esélyt a vadászok fejétől, míg a másik itt lelte halálát. Pontosan úgy járt, mint most a lány; egy mérgező tű találta el, és ő nem volt elég okos ahhoz, hogy megálljon. Csak ment tovább, konokul, egyenesen belesétálva a többi csapdába. A házból sem jutott ki élve.
De mindez mára-már történelem, és Becca mit sem sejthet ezekről a dolgokról, s talán jobb is, hogy nem szerzett tudomást minderről. A hely magában is elég ijesztő lehet a lány számára, a sötét teremtményeket ábrázoló kőszörnyekkel, és az egész rejtélyességével, titkos csapdáival. Ez is a hely egyik lényege; hogy felvértezze az ifjú vadászokat mindenféle veszedelemre, mind fizikailag, mind lelkileg. Ez a ház a lelket is próbára teszi, ahogyan a vadász leleményességét, óvatosságát, türelmét, figyelmét, éberségét és elszántságát is. Ez is volt Ulrik célja ezzel az egésszel; próbára akarta tenni Becca jellemét, hogy képes-e arra, amit Jam-ben látott, az önfegyelemre és higgadtságra.

Mindenesetre ha mást nem Becca most egy dolgot bizonyított; van elég okos ahhoz, hogy megvárja, míg a méreg kitisztul szervezetéből, bármennyire is szorítja őt az idő. Az első leckét ezzel talán meg is tanulta; a türelmet.
Fél óra kell, míg a lány képes kúszva továbbmenni, bár kicsit még néha-néha meg-megszédül egy-két pillanatra. Így az, hogy a hason kúszást választotta, jó ötletnek tűnik. A szobrok szájából kilövelő tűket mindenesetre kikerüli ezzel, bár nem könnyű feladat a fáklyával együtt kúszni előrefele, és mindenképpen lassabb, mintha felegyenesedne. Ő talán észre sem veszi, mennyire elszaladt az idő, de immáron két órája van a házban, és keresi a kiutat ebből a tébolydából.
A kúszás közben egyszer csak elkezd besüppedni alatta az egyik kő, és ha nem vigyáz, könnyen csapdába ejtheti a lábát, és úgy záródhat az rá, mint egy bilincs. Ám ha gyorsak a reflexei, oldalra gördülve kikerülheti azt. Úgy tűnik a padlón is vannak csapdák. Ahogy a falban is. Az egyik meg nem gyújtott fáklya mellett ugyanis egy tüskés csapda tolódik ki a falból, majd húzódik vissza. Nem messze tőle a másik oldalon ott van a másik ugyan ilyen, ami könnyen felnyársalhatja őt, márpedig úgy tűnik a lány valamivel működésbe hozta őket, mert folyamatosan előre tőrnek, majd újból visszahúzódnak a falba, ellentétes mozgást végezve. Talán éppen akkor "kapcsolta be" a szerkezeteket, mikor a lábát skatulyába fogó kőlap elől gördült el, és közben vállával nekiütközött a falnak. Most tart a folyosó közepe táján, és úgy tűnik ez a csapdák epicentruma, mert a szobrok közül is jóval több jön működésbe, mint eddig bármikor.
Vajon Becca miképp jut át ezeken a halálos csapdákon? Mert ezeknek már a fele sem tréfa.

/ Játssz az életedért! /

Mikor a folyosó homályába érkeztem és megláttam a szobrokat, óhatatlan felmerült bennem, hogy mágia is van a dologban, hiszen kívülről nem láttam a házat, így elképzelésem sem volt, hogy miként lehet egy ilyen hely a vadászház mellett, mert alatta nem lehetett, hiszen feljöttem a pincéből. Igaz, hogy a folyosó lefelé lejtett, legalábbis én így érzékeltem és ennek nem örültem, de nem volt más kiút, csak előre.
Persze sejtettem, hogy a próba nem csak a testi ügyességemre és képességeimre terjednek ki, hanem mentálisan is tesztel Ulrich és valószínű, hogy nem én vagyok az első itt, mert neki mindig kemény, kipróbált emberei voltak. Talán ők is átmentek hasonló megpróbáltatáson, csak épp nem olyan állapotban, mint én. Már a gondolatra is belém sajdul a fájdalom, de gyorsan visszaszorítom elmém mélyére.
Most nem gyengülhetek el, hiszen épp elég a kis nyíl okozta méreganyag, amitől forog velem a világ és hányingerrel küszködük, de igyekszem legyűrni. Eszemben sincs elindulni, hiszen a hely tele lehet csapdákkal és ahhoz tiszta fejre van szükségem. A szívem hevesen ver és az ösztöneim arra sarkalnának, hogy fussak, mert kifutok az időből, de az eszem visszatart.
Nagyon sok időnek tűnik, míg végül elindulhatok, megkockáztatva, hogy hason mászva még el-elkapjon egy-egy szédülés.
Lassan haladok, hiszen a fáklyát sem akarom letenni és a nyilakat is kerülgetnem kell. Szemem ide-oda jár, keresve a többi csapdát, érzékeim kihegyezve és ennek köszönhetem, hogy azonnal reagálok, ahogy a kő megmoccan a lábam alatt és oldalra gurulok, de túl nagy lendülettel és a falnak csapódok.
Mikor a tüskék kitolódnak a falból egyik, majd a másik oldalon, már tudom, hogy ez hiba volt. Elkeseredve sóhajtok fel, de aztán figyelni kezdem a ritmust, mert láthatóan el lehet surranni közöttük, ha jó ütemben érkezik az ember. Ha nem………Inkább a sikerre koncentrálok, mert azok a gyanús foltok a tüskéken igen sokat mondóak.
Azonban még vannak előttem szobrok is és onnan további nyilak várhatóak. Nagyon elment az idő, ezt a zsigereimben érzem és a tüskék között nem kúszhatok át, arra nincs idő…..futni kell. Mérlegelek és döntök.
Magamban számolva, mereven nézem a ki-becsúszkáló tüskéket,. aztán összeszorítva az számat felpattanok és minden erőmet megfeszítve rohanni kezdek, át a két tüskés csapda között, hallva, hogy pár nyílvessző elsüvít a fülem mellett, de kettőt nem tudok kikerülni, de a lendület átvisz a folyosó további szakaszán, csak ott esem össze öklendezve és remegve.
Valószínűleg újabb időt veszítek, de nem volt más választásom.

Becca amint érzékeli, hogy egyik lába alatt megmozdul a talaj, azon nyomban arrébb gördül, amit nagyon is jól tesz, hiszen ha az elkapta volna a lábát, akkor abból bizony nehezen szabadult volna ki.
Ám túl nagy lendülettel gördül odébb, és vállával sikeresen nekicsapódik a falnak, mellyel egy igencsak komoly csapdát hoz működésbe. Viszont ha úgy vesszük még jól is járt ezzel, mert akár egy dárdát is kaphatott volna a vállába a fal ajándékaként. Így viszont a tüskék felfedték magukat előtte, és talán lesz esélye valahogy kicseleznie azt. Még mindig jobb így, mintha hirtelen a semmiből tűntek volna elő és nyársalják őt fel.
A lány folyamatosan követi a szemével a tüskék mozgását, és csakhamar rájön, hogy ha elkapja a megfelelő ritmust, és elég gyorsan mozog, akkor kikerülheti azokat, bár így alighanem tökéletes célponttá válik a kőszörnyeknek. Végül Becca mély lélegzetet vesz, és rohanni kezd, szerencsésen kikerülve a tüskéket, pont ahogyan azt várta. Ráadásul a felé száguldó öt tüskéből csak kettő találta el, ami jó aránynak számított. A lendület pedig tovább viszi, s két lándzsa között is sikeresen átverekszi magát így, bár az egyik kissé megkarcolja az oldalát, de úgy tűnik ezzel túl van a ház ezen szakaszán: a folyosó véget ért. Ő pedig ott térdelt remegve, verejtékben fürödve, a kíntól öklendezve egy újabb ajtó előtt.
Az ajtón nem volt kilincs, csak egy kelta ötös csomót ábrázoló gombszerűség, és semmi egyéb.
Ha Beccának sikerül átjutnia rajta, akkor egy kerek szobában találja magát, ami szintén kőből van, és a fáklyák a falon kékes és zöldes derengésbe vonják az egész szobát. A fal mentén hat ajtó sorakozik, azzal együtt, amin bejött. Mindegyik ajtón egy-egy szimbólum van, és egyiken sincs kilincs. Valószínűleg mindegyik úgy nyitható, mint amelyiken bejött. Ám nem olyan biztos az, hogy mindegyik ajtó vezet is valahová.
A Becca jobb oldalán lévő ajtón egy hold látható, a bal oldalin egy nap. Közvetlen vele szemben egy triskelion. A napot ábrázoló mellett egy fa, a hold mellettin pedig egy pentagram helyezkedik el. Ám dolgot megnehezítik a mérgek, és az, hogy a szoba fala mozog. És úgy tűnik Becca félelme valóra válik, és Ulrik tényleg fekete mágiát használ, mert a szoba közepén egy pokolkutya vicsorít rá, mellette pedig ott áll Jam szelleme, aki gonoszul mosolyog rá, mintha élvezné Becca szenvedéseit. Ráadásul a lánynak pokoli fájdalmakkal kell megküzdenie, hiszen az egyik tűben rejlő méreg elviselhetetlenségig fokozza fájdalmait.

/ Játssz az életedért! /

Már az első kis nyilaknál rájöttem, hogy itt, ezen a helyen, bár a képességeim tesztje folyik, azért egy nagy adag szerencse nélkül nem lehet épségben kijutni. Legalábbis nekem, hiszen én soha nem vadásznak készültem, én a hátbatámadás és csendes torokvágás mesterévé akartam válni, de úgy látszik a sorsom kereke másfelé fordul, már ha túlélem Ulrich kis próbáját.
Persze ahhoz, hogy szerencséje legyen az embernek sok mindent meg kell tenni, például nem kihívni a sorsot magam ellen, így kivárva í méreg hatásának elmúlását folytattam csak utamat, ami persze nem volt továbbra sem eseménytelen.
A kúszás által elkerültem jó pár nyilat és a lábamat csapdába ejtő szerkezetet is, de újabb elmés és halálos praktikák indultak be, egy rossz mozdulatom által.
Ez rossz! Viszont az nem, hogy legalább látom és tervet készíthetek elkerülésére és, hogy nem volt sokkal rosszabb.
Azonban bizonyos sérüléseket be kellett vállalnom a kisebbik rossz elvén, ha túl akartam lenni ezen a szakaszon és most csak a gyorsaságomban bízhattam, de még ez is kockázatos volt. Nem tudhattam, hogy minden kis nyilacska ugyan olyan mérget tartalmaz-e és ha valamelyik gyorsabban hat, mint, hogy kijussak a folyosó végére……..Akkor több, mint valószínű itt ér véget fiatal életem.
A lassúság azonban most nem válna hasznomra és a tüskéken semmiképpen nem jutnék át.
Mély levegő, egy utolsó fohász és rohanás. Két nyilat nem tudtam elkerülni, de ezt belekalkuláltam, a lándzsákat azonban nem és éppen csak eltudtam kerülni őket, az egyik újabb vágást ejtett az oldalamon, ahol már amúgy is átvérzett a kötés.
Szinte önkívületben rogytam a folyosót lezáró ajtó elé, könnyeim elhomályosították a látásomat, ahogy a rosszullétemmel küzdöttem és azzal, hogy ne ájuljak el.
Megint sok időbe telt, hogy a mérgek hatása kitisztuljon, talán többe is, mint az előbb, de nem tehettem mást, vártam. Mikor már tiszta volt a fejem, nyögve álltam fel és bámultam a kilincs nélküli ajtót, azzal a fura szimbólummal. Felvillant bennem egy emlék, amit a szobában lévő könyvben láttam és igyekeztem felidézni. Az egymásba fonód hurkok a végtelent, az örökkévalóságot jelképezték? Erőt, céltudatosságot adhatnak, akiben meg van az elszánás. Talán ez a nyitja! Megacéloztam akaratomat és megérintettem a jelképet. Az ajtó kinyílt!
Újabb szoba! Ez kerek volt és az enyémen kívül még öt ajtó, amiken szintén jelek vannak és ha át akarok jutni rajtuk ki kell találnom a jelentésüket.
De ez a jövő zenéje, hiszen megdöbbenve látom, hogy velem szemben Jam szelleme lebeg és, ha ez nem lenne elég egy pokolkutya???? Ulrich rohadj meg! Mágiáról nem volt szó!
Újabb görcs ránt azonban össze, ahogy a méreg utóhatása még dolgozik és legszívesebben sírva fakadnék, de összeszorítom a fogam és kiegyenesedem, kezem a fáklyát még mindig szorongatja, a másikban meg a kard, bár a szemben állók ellen ez vajmi kevés lesz.
Igyekszem nem nézni a falakra, hogy ne szédüljek, inkább megszólítom Jam szellemét, hiszen nincs oka, hogy haragudjon rám.
- Miért állsz az utamba Jam: Tudom, hogy nem voltam melletted, mikor kellett volna, de te küldték el, emlékezz! Mindig a kis húgod voltam, akit segítettél, most is erre kérlek, nekem még nem jött el az időm. – próbáltam a „lelkére”hatni.
Addig nem mehettem tovább egyik ajtóhoz sem, míg őt és a kutyát nem győzöm le, így bár folyt rajtam a víz és rosszul voltam, vártam és figyelte.

A fájdalomtól összerogyva, az ájulás határán térdel Becca az ajtó előtt. Szinte csillagokat lát a fájdalomtól, és egy időre el is veszti eszméletét. Ő ezt az időt pár percnek érzékeli, de valójában egy negyed óráig ájultan hever a földön. Azután nagy nehezen feltápászkodik a földről, majd az újabb heves fájdalomhullám miatt, amit a tűben lévő méreg vált ki, újból térdre roskad, így inkább úgy dönt, megvárja, míg teljesen elmúlik annak hatása, ami ismételten fél órát vesz el idejéből.
Mikor úgy érzi, hogy a méreg kiürült szervezetéből, feláll és a tenyerét a végtelenséget szimbolizáló kelta ötös csomóra teszi. Először nem történik semmi, de aztán tenyerével elfordítja a kiálló gombot, és az ajtó kitárul.
A helyiség ahová érkezik maga volt a varázslat. Vagy inkább a sötét mágia? A szobát kékes derengésbe vonják az égő fáklyák, és a falak lassan forognak Becca körül, amitől szédelgés foghatja el a lányt. És ha ez nem lenne elég, a szoba közepén Jam szelleme áll, mellette egy termetes pokolbéli teremtménnyel. A lány ösztönösen a kardot szorongatja kezében, felkészülve a támadásra, de előbb még megpróbál Jam "lelkére" hatni.
A fiú szelleme pedig némi habozás után válaszol is Beccának:

- Nem csak a húgom voltál, Becca - kezdte Jam -, ezt te is tudod. Annál sokkal többet jelentettél nekem. Ezért fáj annyira, hogy cserben hagytál! Nem jöttél vissza értem, és még csak a lányt se kaptad el! Mellettem kellett volna lenned, mikor felkötöttek arra a fára! - vádolta őt a fiú. Halkan beszélt, szinte suttogva, a lány mégis minden szavát tökéletesen hallhatta.Szavaiból inkább a fájdalom volt kivehető, mintsem a düh.
- Az utóbbiban pedig tévedsz. Neked mellettem van a helyed, hiszen erre esküdtél meg, miután megszöktünk az árvaházból, nem emlékszel? Hogy sohasem hagysz el. És most eljött az ideje, hogy csatlakozzál hozzám a túlvilágon - mondta, majd erre a végszóra intett a mellette álló, hatalmas dögnek. A pokolkutya pedig csak erre várt, és az egyből a lányra vetette magát.

/ Játssz az életedért! /

~ Nem foglalkozhatok a fájdalommal! Nem foglalkozhatok a fájdalommal! Nem foglalkozhatok…………. ~ mantráztam magamnak, amikor a méreg hatása már kezd eltávozni a szervezetemből és az ajtó kinyitására koncentrálhatok. Szerencsére hamar sikerül átjutnom rajta, mert ha itt is időt vesztegetek, akkor bizony könnyen végem lehet, mielőtt még egyáltalán esélyem lesz Ulrich közelébe jutnom.
Aztán újabb rémálomba csöppenek és nem csak a keringőző szoba, amitől újabb szédülés vesz erőt rajtam, hanem a túlvilágról előidézett Jam jelenléte és a mellette lévő szörnyeteg, melynek kinézete hideg borzongással tölt el és érzem, ahogy a verejték megindul a hátamon. Dacosan szorítom össze az ajkaimat, erősen szorongatva a kardomat és a fáklyát, mert nem akartam elbukni.
Mivel soha életemben nem harcoltam még szellemalakokkal, így inkább most sem próbáltam volna ki, hogy fogja-e a fegyverem bármelyike, ezért vetettem be a lelkére beszélést, ami először jó ötletnek tűnt, de aztán jött a hideg zuhany és rémülten ráztam meg a fejem, amikor arra tért ki, hogy nekem is mellette a helyem.
- NEM! NEM AZ ÉN HIBÁM! Te küldtél el! – folytak végig az arcomon a könnyek, ahogy a saját lelkiismeretemmel küzdöttem. - Te nem vagy Jam! Ő sosem mondott volna ilyet, nem akarta volna, hogy meghaljak, hiszen pont ezért küldött el maga mellől! – sziszegtem felé és azonnal mozdultam, ahogy rám uszította a pokolkutyát.
Oldalra hemperedtem és eközben a pofájába nyomtam az égő fáklyát, majd ahogy átgurultam a vállamon, a kardot is igyekeztem az oldalába vágni.
- Te, nem létezel! Jam csak a szívemben él és bosszút állok érte! Ezért kell élnem!
Ha nem múlt ki a szörny, akkor az egyik nyilacskát húztam elő, amit méreggel kentem be és azt döftem a következőkben bele. Aközben egyre tisztább lett és sejtésem szerint a szellem csak kivetülés lehetett és, ha végre magamban is lezárom az ügyet, el kell tűnnie.

Becca egyre kétségbeesettebben próbálja leküzdeni saját lelkiismeretét, és elhitetni önmagával, hogy Jam halála nem az ő lelkén szárad, ám ezt egy másodpercig sem könnyíti meg Jam szelleme, aki nem elég, hogy a lányra uszította azt a szörnyeteget, de még azzal is megnehezíti helyzetét, hogy megállás nélkül földöntúli, rémisztő hangon kántálja, hogy "a te hibád, csakis a te hibád!", melyeket a falak is vissza-visszavernek, megkétszerezve a halott fiú szavait, még ijesztőbbé varázsolva azt.

Talán ez volt az, ami Beccát ráébresztette arra, hogy ez nem lehet Jam. Ám nem elég szembenéznie bűntudatával, még a pokolkutya is ott liheg mellette, és azzal is meg kell küzdenie, ám láthatólag a fáklya semmit sem használ ellene; egyszerűen kitér előle, és a kard is éppen hogy csak megkarcolja a bestiát. A méregfiola pedig még kevésbé használ ellene, így a lány kénytelen tudomásul venni, hogy a semmire pazarolt el pár cseppet belőle.

Jam alakja azonban lassan halványulni kezd, majd teljesen eltűnik, és nemsokára a pokolkutya is követi őt, ahogy a szoba falai is abbahagyják a forgást Becca körül. A méreggel bekent kis nyílhegyet pedig a padló kövén találja meg, ahogy a kard nyomait is megleli, habár csak egy karcolás emlékeztet rá.
Mostanra már talán maga a lány is rádöbbent, hogy mi is történt itt az előbb. A másik méreg a fájdalmat felerősítővel szemben még csak most fejtette ki hatását, és bár jóval kevesebb ideig tartott, míg amaz, de ha lehet ez még annál is borzalmasabb volt. A hallucináció bizony nem éppen egy kellemes dolog. Nincs is annál félelmetesebb. És talán nincs is annál nehezebb, mint hogy az ember szembeszálljon saját félelmeivel és bűntudatával. Merthogy ez a méreg bizony pontosan ezeket jelenítette meg Becca előtt; a lány legnagyobb félelmét testesítette meg előtte, ami a saját bűntudata volt és az, hogy Jam nem tudna megbocsájtani neki. Ez a dolog azóta nyomta a lelkét, hogy rátalált a fiú holtestére, és egészen mostanáig nem bírta feldolgozni azt, hogy magára hagyta a fiút, és nem volt vele az utolsó pillanatig. Talán ez a hátborzongató élmény csak újból feltépte a még friss sebeket, de az is lehet, hogy Becca képes ebből erőt meríteni és továbblépni, és talán nem fogja tovább magát hibáztatni szerelme és egyben fogadott bátyja haláláért.
Bárhogy is van, egy dolog biztos; most már semmi sem állja útját, és a szobában csak ő van, meg az öt rejtélyes ajtó a holddal, a fával, a nappal és a pentagrammal. Nincsen már semmi sem, ami megzavarhatná a gondolkodásban, hogy melyik ajtón is menjen tovább. Ám vigyáznia kell, mert ha rossz ajtót választ, az akár az életébe is kerülhet.

/ Játssz az életedért! /

Nagyon rosszul érzem magam mind fizikailag, mint lelkileg, mert nem segít a szellem folyamatos rikoltozása, amivel engem hibáztat Jam haláláért, még ha próbálom is kizárni és meggyőzni magam az ellenkezőjéről.
Aztán rám uszítja a pokolkutyát és ez kicsit eltereli a figyelmemet, hiszen nem tréfadolog, br fogalmam sincs milyen gyötrelmeket okozna, ha sikerülne legyűrnie egy ilyen szörnynek, de sejtésem szerint a halál nem kellemes módja lenne.
Ezért mindent megteszek, hogy felülkerekedjek, igaz nem tudom, hogy mivel lehetne legyőzni, karddal, vagy méreggel vagy esetleg egyikkel sem, de akkor bizony bajban leszek.
És bajban vagyok! Mert nem használ semmi!
Mikor aztán már kezdek kétségbeesni és feladni, akkor végre csend lesz és mire a szellem felé kapom a tekintetem, miközben igyekszem minél messzebb húzódni a természetfeletti teremtménytől, látom ahogy feloszlik alakja a levegőben és mire visszanézek a szörnyre, már az sincs sehol.
Megkönnyebbülve terülök el a földön és rövidesen rájövök, hogy valószínűleg az egészet csak képzeltem, mert a kardom csak a földön hagyott nyomokat, ahogy a mérgezett nyilat is ott találom meg.
~ A mérgezett tüskék! ~ esik le a megoldás, amitől persze nem leszek boldogabb.
Ez magyarázhatja, hogy olyanokat érzékeltem és hallottam a szellem Jam-től, amit saját magam is éreztem. A lelkiismeret furdalás! Ez az eset azonban rádöbbentett, hogy a társam már rég megbocsátott nekem, hiszen Jam sosem tudott haragudni rám. Ideje magamnak is megbocsátani.
Nagy levegőt vettem és felálltam, a fegyvereimet a helyükre tettem és elgondolkozva néztem az másik öt ajtót. Nem ártana eltalálni a helyes irányt, mert időm az nem nagyon van tévedni és valószínűleg az egészségemre is rossz hatással lenne.
Hiába töri a fejét egyszerűen nem emlékszik rá, hogy a gyorsan átpörgetett könyvben volt-e ezekről valami és nem esélyes, hogy visszamegy érte, így marad az ösztönös választás.
Mivel az erdő felé menne, egyszerűen gondolkozik és azt az ajtót választja, amin a fa képe díszeleg. Viszont lehet, hogy túl egyszerű?