Faj: Ork

Nem: Férfi

Kor: 28 év

Becenév: Szellem

Rang: Zsoldos, valamint "renegát" Vonyító

Mágia szint: -

Bár magassága több mint két méteres magassága bármely ork becsületére válna, testalkata nem mondható robusztusnak. A karjait az íj, combjait és vádliját a farkasa és a futás-mászás erősítette. Karcsú és mozgékony, mozdulatai rugalmasak és gyorsak. Vonásai markánsak, álla szögletes, orra enyhén lapos, agyarai aprók. Pofaszakállat visel, haját gyakran felköti. Jobb mellén, vállán és karján harcos tetoválások díszelegnek.

Fiatal kora ellenére meglepő bölcsességgre tett szert az évek során, annyira, hogy talán egy erős sámán  válhatott volna belőle, ha annak születik. De nem így történt, mégis képes volt hasznosítani képességeit fejlődése során. Remekül olvas nyomot, ügyes stratéga és olyan csendesen tud mozogni, hogy a Szellem jelzőt is megkapta volt klántársaitól.
Nagyon szereti a nagytestű ragadozókat, vadászni vagy csak szemlélni egyaránt, hű farkasa a legkedvesebb társa aki valaha volt vagy lesz. Kósza hátáról egy fenyegető erő a csatamezőn vagy vadászatban, vágta közben tűzdeli tele nyilakkal az ellenfeleit távolról, közelharcban pedig rövid kardot és egy egyedi fegyvert használ: az alkarvédőire erősített troll és werit agyarakat használja torokmetszésre, döfésre vagy nagy ritkán akár lefejezésre is.
Fajtársaitól eltérően kifejezetten csendes, nem szeret feltűnést kelteni, de módfelett kíváncsi (azonban szörnyen gyanakvó is), szeret dolgoknak utánakeresni, új dolgokat felfedezni és kipróbálni. Semmit sem szeret átgondolatlanul vagy ok nélkül tenni, tudja uralni vérszomját és hevességét (valamennyire...).
Nyitott gondolkodása ellenére nem szeret alkalmazkodni másokhoz, megszokta egyedüllétében, hogy mindent úgy és akkor csinál, amikor és ahogy csak kívánja, és rendkívül önfejű is; nehéz megváltoztatni a véleményét és világnézetét, és ha egyszer eldöntötte, hogy valaki vagy valami nemtetszik neki akkor az valószínűleg úgy is marad.
Nagyon erős igazság érzete van, az árulást rendszerint vérrel torolja meg és magával is kíméletlen, ha hűségről van szó; ha valaki elnyeri a teljes bizalmát, az életét is odaadja azért az illetőért. Ügyel arra, hogy soha ne mutasson félelmet és főleg ne futamodjon meg semmi elől, ahogy a legtöbb fajtársa, de az Ő esetében emögött egy nyomósabb indok áll...

Borgha gyöngéden végigsimított újszülött kisfia pufók arcocskáján. A gyermek szája felfelé rándult, ahogy békésen aludt anyja karjaiban. A kovácsné felnézett férjére.
- Milyen nyugodt. Alig sírt, szinte alva bújt ki... - mondta Borgha mosolyogva, de a hangjában bizonytalanság hallatszott, megerősítést várt párjától. Durzhak gyöngéden lefektette idősebbik fiát, aki meg az Ő karjaiban aludt el és mosolyogva odasétált feleségéhez, leguggolt mellé és gyöngéden arcon csókolta.
- Más lesz tán, de nem gyengébb, mint a többi. A mi fiunk - mondta egy bíztató mosollyal, és Borgha bólintott.

Nyolc esztendővel később mindkét szülő életét vesztette, mikor egy kiéhezett troll kétségbeesésében a falu közelébe merészkedett, s mivel a kovács és családjának háza volt a legtávolabb a többitől, ők voltak a legvégtelenebbek, hiába élt ott akkora már három felnőtt ork is. Durzhak az ajtóban halt meg, váratlanul érte a támadás. A feldühödött anya és idősebb fia, Roghaz legyűrték a szörnyet, de a bátor Borgha reggelre belehalt sérüléseibe.
A két fiúnak egyedül kellett boldogulnia, de Roghaz remek testvére volt Gorzhaknak, korán elkezdte tanítani az anyjuktól tanult tudást, bár az idősebb testvér inkább az üllőnél volt otthon. Gorzhak azonban fogékony volt a túlélés és különböző harcmodorok praktikáinak elsajátítására. Sokszor magától tanult, kint a vadonban hallgatta a zajokat, követte a nyomokat, gyakorolta az íj használatát. Nem akarta úgy végezni, mint a szülei.
Bár nem sokat beszélt a többi orkkal, azt vette észre, hogy egyfajta néma tisztelet övezi kitartása és elszántsága miatt. A tiszteleten kívül azonban várt rá még valami...

A tűz mintha a dobok ritmusára táncolt volna. Hatalmas húsok sercegtek nyárson vagy füstölődtek a kisebb tüzek felett. A tavasz beköszönte örömöt és megújult életkedvet csempészett mindenki szívébe, nevetéstől és énekléstől visszhangzott a falu, ahogy a legtöbben összegyűltek a főtéren.
Gorzhak szokásához híven csendben ült, de mosolygott, néha fel-felnevetett egy pajzán dal hallatán. Mégis feszült volt, ahogy sok más fiatal is, mert ezen az éjszakán megvolt rá az esély, hogy néhány farkas választ magának egy orkot, akiből Vonyító válik majd.
Így is történt.
A zene hirtelen elhallgatott, mikor három óriásfarkas lassan, méltóságteljesen közeledett, mintha az éjszakából léptek volna elő. Kettő szürke volt, egy pedig olyan fekete, hogy ha a tűz nem világította volna meg, beleolvadt volna az éjszakába. De a szemei ragyogtak, ahogy végignézett a jelenlévő orkokon, s mikor elkapta Gorzhak tekintetét, mintha villám csapott volna át a testén. Egy pillanatra nem kapott levegőt, a szíve pedig a torkába ugrott. Ahogy a farkas lassan odasétált hozzá, hideg szemeiben egy új, meleg és megnyugtató fénnyel, Gorzhak tudta - hogy hogyan, az rejtély a mai napig -, hallotta a fejében a szót, a nevet. Kósza.


Saját bevallása szerint életének legjobb szakasza következett. Kósza és Ő egymásra találtak, mint két testvér, akik sokáig nem látták egymást. Naphosszat a farkassal volt; először meg kellett tanulnia, hogyan ülje meg rendesen a farkast, ebben a többi Vonyítók segédkeztek. Hónapokba, rengeteg esésbe, zúzódásba és pár törött csontba telt, mire jó farkaslovas vált belőle, de minden kínszenvedés megérte. Onnantól kezdve vadásztak, Gorzhak gyakorolt az íjjal, ezúttal Kósza hátáról, ami igazi kihívás volt.
A Vonyítókkal portyáztak, wenireket és trollokat öltek. Utóbbi volt a legélvezetesebb az ifjú ork számára, kitölthette a benne forróngó bosszúvágyat az ocsmány lényeken.
Higgadtságát és gyors gondolkodását nagyra értékelték, s egyre komolyabb vadászatokban, később pedig portyákban vett részt.

Bár mindig csendes volt, sikereitől erősen hízott a mája, többször vett részt mulatságokban, italozásban, és néha egy-egy szép leány is megtalálta az útját az ágyába.
Az évek repültek, s zárkózottsága ellenére a többiek becsülték és testvérnek szólították. Már amelyik...

A falu főnökének fia, Gorn is Vonyító volt, de közel sem volt olyan harmonikus a kapcsolata a farkasával, mint mondjuk Gorzhaknak és így nem volt olyan eredményes a portyákban, mint a többiek. Ahogy teltek az évek egyre féltékenyebb és féltékenyebb lett, az elfojtott harag egyre csak gyűlt benne, mint elfertőződött sebben a genny, és szóvá tette az apjának.
Zotarg jó vezető volt a maga harsány, követelőző módján, de a büszkesége volt a legnagyobb gyengesége és a tény, hogy két jellegtelen ork másodszülött porontja jobban teljesít, mint az Ő elsőszülöttje, majd megőrjítette. És még is az dühítette a legjobban, tudat alatt tisztában volt vele, hogy megöregedett, sőt meghízott amióta nem járt portyázni, a fiában pedig nem volt meg az a szikra, ami a jó harcos szívét fellobantja. De túlságosan féltette a saját és fia pozícióját ahhoz, hogy kihívja valamelyikük Gorzhakot és nyíltan bánjon el vele, ezért Gornnal összeültek és egy buktató tervet eszeltek ki, egy olyat, amely ha kitudódna, mindkettejük életébe kerülne. De sajnos, nem tudódott ki...


- Valahol itt vannak a trollok, legyetek résen testvérek - mormolta Gorn. Gorzhak a szeme sarkából vetett egy pillantást rá. Tudta hogy Gorn nem szívleli, ráadásul szörnyen gyanús volt neki ez az egész. Trollok azóta nem jártak erre, mióta a szüleit meggyilkolta az a kiéhezett dög.
De a főnökben bízott, muszáj volt. Ő vezette az öt Vonyítóból álló csapatot, nem a legügyesebbeket, de erre a feladatra tökéletesek voltak.
Ahogy mentek, a farkasok hirtelen hegyezni kezdték a füüket és morogtak. A Vonyítók megmarkolták fegyvereiket és készen álltak a trollokra, de azok helyett egy alak lépett ki a sötétből. Csuklyát viselt, ami teljesen elrejtette az arcát.
- Ki vagy? Mi dolgod itt? - kérdezte Gorzhak a közös nyelven, mert nem volt biztos benne, hogy az alak egy ork. Amaz felemelte a kezét és halkan mormolni kezdett, valami idegen nyelven, nagyon mély hangon. Halk zúgást hallott a fülében, aztán hirtelen elsötétült előtte a világ.

Mikor felébredt, a feje hasogatott és mindene fájt. Épp fel akarta emelni a karját, hogy kezébe fogja lüktető halántékát, mikor meglátta a karján a vágást. Hogy került ez ide? Hol van a csuhás? Felnézett és szíve olyan fájdalmasan erőset dobbant, hogy azt hitte kiszakad a mellkasából.

Három ork feküdt a hideg földön vérbefagyva, átvágott torokkal, kiontott belekkel, az egyiknek mintha izomból letépték volna a fejét, a másikat mintha ketté harapták volna. A farkasaik is körülöttük hevertek összemarcangolva.

Rakh... Ghunar... Tarog...

Halk nyüszítést hallott maga mellől. Kósza ugyanolyan zavarodottnak tűnt, bundája és szája tiszta vér. De nem a sajátja.
- Ó testvérem... Mit tettünk? - kérdezte elhaló hangon Gorzhak, farkasa busa fejét a kezeibe véve. Az állat a vállára helyezte fejét és ismét felnyüszített.

Felhőugró... Fekete Agyar... Jégvirág...

Így voltak ott az erdő közepén, egymásra támaszkodva egy örökkévalóságnak tűnő ideig. De valami ott motoszkált a fiatal ork fejében.
Hol van a csuhás? Az utolsó emléke amaz volt, a mormoló, kántáló alak, aztán semmi. És akkor beléhasított.

Gorn és Vörös Nyelv nincsenek a holtak között! Biztos elmenekültek, mikor a vérszomj a hatalmába kerítette őt és Kószát, vagy bármi volt is az. Biztos előre vágtatott, hogy szóljon...

Ősök irgalmazzatok!

Vissza kell mennie, vissza kell mennie és el kell magyaráz-

Jöttek. Az összes Vonyító kiugratott a fák közül, élükön Gorn zord elhatározással lapos képén.
- Itt a testvérgyilkos! Béklyót rá! - ugatta a parancsot, s azon nyomban féltucat súlyos vaslánc fogta gúzsba őt és Kószát.
- Várj! Én nem... Megbűvöltek! Egy - Gorn szó nélkül arcon csapta, majd sarkát Vörös Nyelv oldalába vágta és előrevágtatott. A többiek lassabban de biztosan követték, meguk után vonszolva Gorzhakot és Kószát. A farkas nyüszített a fájdalomtól, ahogy a rozsdás vas a lábába vágott, oldalát felsértette a kemény, köves talaj. Gorzhaknak jobban fájt a farkasa, mint saját szenvedése. Azok a nyomok megmaradnak majd...

Az egész falu ott volt és nézte, ahogy térdre taszították őt a törzsfőnök előtt. Esélye sem volt szólni saját védelmében.
- Mocskos áruló, tudtam, hogy egy nap felfeded igazi énedet! Már csecsszopó korodban is gyanúsan csendben voltál, álcáztad a benned kavargó iszonyatot! Mindig elvonultál magadba, hogy ezt tervezd, mi? Mi bajod van hát, veszett kutya! Az őseid zokognak, hogy ilyen rossz vér ered az övéikből! Nincs helyed közöttünk! Kotródj innen, hordd el magad! Te NEM vagy ork! NEM vagy Vonyító! SZÁMŰZLEK! - ordította Zotarg főnük, nyál fröcsögött a szájából és a szeme vérben forgott a felindulástól.
A láncokat leszedték róla, és elkezdték előre rugdosni, a falu határa felé, de a farkasról nem.
Helyette jött Gorn egy hatalmas bárddal, hogy levágja Kószát, mint egy disznót. Gorzhakon végigszáguldott a düh, mint forró, olvadt vas az öntőformában. Mindkét könyökét hátracsapta, orrbavágva a két őrét. Érezte a csontok roppanását, de nem állt meg.
Mint a villám ott termett Gorn előtt kitépte a kezéből és...

Nincs mit veszítenem - gondolta, és lesújtott.

Kettéhasadt cselszövője koponyája mint a sárkánygyümölcs. A teste még földet sem ért, Gorzhak már hajította is a bárdot, ami mélyen beleágyazódott a másik cselszövő, a főnök mellkasába. Olyan gyorsan történt mindez, fogalma sem volt, mi adhatott neki ilyen hatalmas erőt, de lerángatta a láncokat a farkasról, amelyik fájó lába ellenére tudta, hogy rohannia kell, rohannia az életéért. Az életükért.

Rohant hát, mint a szél. Többé nem néztek vissza.



Olyan messze mentek, amennyire csak a farkas sérült lábai bírták. Egy barlangban tanyáztak míg Kósza felgyógyult. A sebhelyek tényleg ott maradtak, fájdalmas emlékeztetőül. De legalább ott voltak egymásnak.
Ezután Gorzhak úgy döntött, kezdenie kell valamit az életével. Meggyászolta társait, akiket végülis valóban Ő ölt meg, hiába varázslat hatására, s egy év remeteélet után elindult.

Három évvel száműzetése után felkereste a bátyja, Roghaz, aki kereskedni jött Braslovba, ahol Gorzhak éppen prémeket adott el. Elképesztő véletlen volt, könnyes szemmel borultak egymás nyakába. Testvére szörnyen magába roskadt, mikor Gorzhakon száműzték, Ő bízott az öccsében és annak ártatlanságában.
Onnatól kezdve havonta küldték egymásnak a leveleket és évente kétszer-háromszor találkoztak Braslovban, természetesen titokban. A bátyja néha mesélt neki a helyzetről a faluban. Új törzsfő lépett a régi helyébe, aki nyomozni kezdett Gorzhak ügyében. Sokaknak rendkívül sokkoló és hihetetlen volt a helyzet, tudni akarták, mi miért történt. Még mindig tisztelték tetteit és eredményeit, ami megbotránkoztatta de valahogy jóleső érzéssel is töltötte el egyben.

Bejárta a világot, megismerkedett a kentaurokkal, az oawákkal, akik mellett új dolgokat tanulhatott, s bár az elején gyanakodva néztek rá, sikerült bizonyítania tiszta szándékait. Együtt vadászott a kentaurokkal, gyógyítani tanult az oawáktól.
Emberek városában, törpök piacain és műhelyeiben járt (az elfeket kerülte, bár párszor megfordult kék elf halászfalvakban), elvállalt munkákat, testőrködött, vadászott kisebb faluknak néha akár fél évig is.

Sosem maradt egy helyen sokáig, amerre járt, mindig kérdezgetett olyasféle mágiáról, amivel őt gyilkosságra kényszerítették. Érezte, hogy ebben a nagy világban vajmi kevés esély van arra, hogy megtalálja megrontóját, de ott élt benne a düh, a lelke legmélyén lobogott hatalmas máglyaként. Igazságot akart. Elégtételt akart. Bosszút akart.

És egy nap megkapja mindet. Akkor talán visszamegy a népéhez, ha befogadják. Hiszen már hat esztendeje, hogy kivetették maguk közül.
De a remény hal meg utoljára.

És a bosszúvágy...