Faj: Erdei elf-Ember félvér

Nem: Nő

Kor: 19

Becenév: Yala, Yal, Kicsi Elf

Rang: Erdőkerülő

Mágia szint: Járatlanok szintje

Azt hiszem, nem nevezhetnénk egyszerű esetnek. Alapvetően türelmes vagyok és megértő, de a hangulatom sokszor olyasmit is kihoz belőlem, ami távol áll tőlem és nézeteimtől. Naivságomnak köszönhetően jobban teszem, ha nem lépek városok, falvak, de még aprócska tanyák földjére sem, mert hamar bajba keverednék, ez alatt pedig azt értem, nem sok fogalmam van a társas viselkedésről. Mindent, amit tudok a világról, könyvekben olvastam és ez sokkal kevesebb, mint elégséges, hiszen nem tapasztaltam túl sok dolgot odakint a Nysiy területén. Legalábbis pozitív és civilizált dolgokat nem.
Származásomtól eltekintve kissé alacsony vagyok... talán túl alacsony is. Emellett nem vagyok a legcsinosabb hölgy a vidéken, testalkatom elég vékony és sokat vagyok beteg. Ha pedig mindez még nem lenne elég ahhoz, hogy kerülj a tekinteteddel, hajam hófehér, bőröm pedig sápadt, mintha csak átlátszó, kifakult pergamen volna.
Mindezt összegezve nem vagyok túl megnyerő látvány. Nos, mit lehet tenni, félvér vagyok, nem értek én semmihez, egyedül a házimunkához, na meg néhanapján festek és rajzolgatok ezt-azt.

Talán több félszerzettel ellentétben én mindig is jól tudtam, honnan származom. Édesanyám és a férje az elf királyság délkeleti területén éltek, két nővéremmel és egy bátyámmal. Első ránézésre mindenki azt gondolta, micsoda tökéletes család. Csakhogy jöttem én, édesanyám negyedszülött gyermeke, kinézetemmel már újszülött koromban felborítva az idilli tévképzeteket.
Arról a mai napig fogalmam sincs, hol és hogyan szedhette össze édesanyám a szeretőjét vagy éppen miért, de őszintén szólva nem is érdekelt soha. Gerinctelenségnek tartottam, amit tett, mert az a személy, akinek az apámnak kellett volna lennie, jóravaló, szorgalmas, becsületes teremtés volt, s csupa szeretettel fordult gyermekeihez. Mindez alól én voltam a kivétel. Rajtam csattant az ostor, édesanyám nem törődött velem, édesapám nem akarta felvállalni egy félvér nevelését, anyám férje pedig egyenesen irtózott tőlem, mint az átverés élő, lélegző megtestesülésétől.
Így kerültem végül Citta-hoz. A hölgy, akkoriban még fiatal eladósorba lépett hajadon emberleány, valamiféle homályos vonzódást tanúsított vérszerinti apám iránt, és amikor tudtára adták, mi történt, valószínűleg megesett rajtam a szíve és magához vett. Attól kezdve nem hallottam semmit eredeti családom sorsáról, és nem is szerettem volna.
Citta okos, megértő, melegszívű nő volt, akinek minden vágya lett volna saját gyermekeit nevelni egy kis vidéki faluban. De nem volt párja, se gyermekei, egyedül én voltam a családja, akit mindentől meg akart védeni. Számomra mindig is olyan volt, akár egy igazi édesanya: hosszú sötét haját kontyban hordta, köténye mindig ételgőzös volt, ruhája egyszerű. Rózsás kerek arca volt mélyen ülő zöld szemekkel, embernek kicsit alacsony, ám hozzám képest még mindig magas volt. Az egész bőre meleg és rózsás volt, a hangja pedig mindig elfeledtette velem, hogy a félvérek sorsára vagyok kárhoztatva.
Nagyon fiatal voltam még, alig néhány éves, amikor kiköltöztünk a Nysiy-be, de sosem tudtam meg, miért. Amikor megtaláltuk a megfelelő helyet közel egy folyóhoz, együttes erővel és némi segítséggel házat építettünk egy hatalmas fa ágai közé. Akkoriban még éltek néhányan Citta rokonai közül, s egy ideig öten laktunk a kunyhóban. Nevelőm két testvére és édesapjuk földműveléssel foglalkozott, így mindig volt betevőnk és keresetünk is, egy ideig. Aztán hatéves koromban a három gyermek apja öregségében elhunyt. Azután nekem és Cittának is ki kellett tennünk magunkért, így hát ritka növények és fűszerek eladásával csakhamar behoztuk a lemaradást.  Rengeteg segítő kéz támogatott bennünket, soha nem mondhattuk, hogy egyedül vagyunk... Aztán persze beláttam, hogy nekem semmi közöm nem volt hozzájuk. Senki sem tudott a létezésemről, talán ezért is éltünk mi ketten folyamatosan a vadonban,  hogy engem megvédhessen a közutálattól, nem tudom biztosan.
Minden akkor fordult rosszra, amikor tizenhat éves koromban meglátogatott minket Citta öccse és egy ideig ott is maradt. Akkor kezdtem sejteni, hogy valami nincs rendben. Nevelőm hirtelen esett ágynak, magas láza volt és ez két nap leforgása alatt a halálát okozta. Citta nővérét és öccsét a temetésre menet láttam, de én nem kísérhettem el őket, ugyanis nem volt szabad kimennem a Nysiy-ből. Hetekig mardosott a tudat, hogy még a saját gondviselőm búcsúztatására sem mehettem el, de aztán lefoglalt a két testvérrel való megbarátkozás keserves csatája. Az asszony örök nyugalomra helyezése után tizennégy nappal ugyanis felbukkantak a folyónál. Keveset tudtunk egymásról, gyakorlatilag csak azt, hogy a másik létezik. Mindezt pedig beárnyékolta a tény, hogy nem vihetnek el az erdőből. Felmerült tehát a kérdés, mi lesz velem?
Egészen addig sosem volt gondunk a háborítatlan vadon termetményeivel, hiszen nevelőm gondosan ügyelt rá, hogy ne sértsük meg lakóhelyünk érzékeny egyensúlyát. Most azonban, mintha minden megérezte volna az egység és békesség felborultát, soha többé nem voltunk képesek háborítatlanul járni a fák között. Citta öccse nemsokára megházasodott, így a nővére maradt velem egy ideig. Már elmúltam tizennyolc, amikor sürgősen haza kellett mennie a földeken történt árvíz miatt, de sem aztán, sem később nem láttam viszont.
Közel hat hónapig éltem egyedül a fám tetején, rettegve az erdő veszélyeitől és életemben először a magánytól is. Egészen addig fel sem tűnt nekem, mennyire más volt úgy hallgatni, hogy mások beszéltek, nyüzsögtek körülöttem. Mérhetetlenül fájt az üresség és fogalmam sem volt, miért hagytak magamra. Őrlődtem napról napra, hétről hétre egy üres héjjá, amely képtelen tisztán emlékezni bármire is, nincsenek érzései és semmit nem tud a világról. Rengeteg időbe telt, míg újra képes voltam tisztán gondolkodni, érzékelni az idő múlását, de addigra már azt sem tudtam, hol és hogyan kereshetném meg a saját utamat. Citta halála egy törést jelentett az életemben, minden számomra fontos végét és eszembe sem jutott, hogy megszegjem a szabályt, amely túlélte a nevelőmet. Bár megfogadtam magamnak, hogy nem lépek ki az erdőből, valahonnan belülről éreztem, ha nem akarok meghalni, egyszer majd meg kell tennem.