Faj: Erdei elf

Nem: Férfi

Kor: 148

Becenév: -

Rang: Király

Mágia szint: Mesterek szintje

Ez vagyok én: apám után az erdei elfek királya. Úgy vélem, hogy türelmesnek és toleránsnak kéne lennünk a többi fajjal szemben. Bár a sötét elfek akciói aggasztóak voltak a múltban és azok a jelenben is, szerintem, ahogyan az ősidőkben az orkok fosztogatásait, úgy a sötét elfeket is meg kéne bocsátani, amennyiben visszaszolgáltatják az ellopott tárgyakat és többet nem mennek az életfa közelébe. Véleményem szerint a hadüzenetük körülményei tisztázatlanok és nem tudni, hogy az uralkodójuk, már amennyiben van egy, küldte vagy esetleg egy lázadó csoport. Egy dologban biztos vagyok, mégpedig abban, hogy a világon élő népeknek bár a megjelenése és kultúrája más, békében kell élniük és ahogyan a természet és a föld is összeköti talpainkat, úgy kell, hogy összekösse elménket is a béke vágya. Minden áron a béke a célom és ha a népeket nem is tudjuk az idők végezetéig más kultúrák és fajok elfogadóivá tenni, legalább az uralkodók kell, hogy egy koalíciós békeközösséget alkossanak. Igen, utazásaim során rengeteget tanultam a velem együtt utazóktól, de szerintem még többet tanultam a többi fajtól. Ezek közül a legfontosabb az, hogy nem kell megérteni őket, csak elfogadni. Igen, nem értek egyet egyes hierarchikus rendszerekkel, hiszen, mint minden erdei elf, én is egyenjogúnak tartom magamat az összes többi elffel együtt. Ennek ellenére azonban teljesen elfogadom a többi nép beállítottságát, mivel természetünkben különbözünk és lehet, hogy népük csak így működhet békességben. Bár sokan kimagaslóan bölcsnek tartanak és a többi fajnál királyként mintha jobban tisztelnének, mint erdőlakó társaimat, az én foglalkozásom is csak egy munka, ugyanolyan fontos a nép számára, mint egy gyógyító vagy akár egy levélsöprögető munkája. Nem vagyok a hadviselés híve, elavultnak gondolom azt az utat, aminél mindkét fél ártatlanokat áldoz fel népéből csupán azért, hogy egy vitán felülkerekedjen. Népemet és családomat azonban minden áron úgy érzem meg kell védjem, így, ha valaki veszélyeztet, kénytelenek leszünk védekezni. Szívemből remélem, hogy a sötét elfekkel csak félreértések spiráljába kerültünk és nem kell, hogy fegyvert ragadjunk.

 Apám, az akkori király mindenről gondoskodott életem során és olyan nevelést kaptam, hogy készen álljak az ő munkáját folytatni. A népünk legelismertebb etika, mágia, kereskedelmi, népismereti, ideológiai, hadászati és még megannyi tanítói vettek körül egész palánta koromban. Szerencsémre jó géneket örököltem, így fogékony is voltam az ismeretek elsajátítására. A magánéletben sem voltak problémáim, találkoztam egy szép elf leánnyal és kölcsönös érzelmeket tápláltunk egymás iránt. Az egyedüli tudomány, amiben nem sikerült a születésem első 87 évében a legkorszerűbb és legfejlettebb ismereteket is elsajátítanom, az a mágia tudománya volt. Természetesen kiváló tanonc voltam, de egyszerűen a legmagasabb, azaz gyógyító szintet nem sikerült elérnem. Igazából úgy gondolom, hogy azt csak azoknak sikerül elérniük, akik egész palánta korukat a mágiának szentelik, de sajnos nekem ez a lehetőség leendő királyként nem adatott meg.
 Tovább meg sajnos nem tudtam folytatni mágia tanulmányaimat, mivel édesapám a sötét elfek veszélyének ideiglenes eltűnése után, tanítóimmal, onnantól egyben utazó társaimmal együtt elküldött világot látni. Nekem azonban csak az járt a fejemben, hogy szegény Amerithnek, a közel ötven éve megismert elbűvölő elf leánynak hogyan fogom ezt elmondani, főleg, hogy nemrég született egy lányunk, Lorelei, ki ekkor csupán csak három éves volt. Legbelül elleneztem, de végül rávettem magamat, hogy apámért mindent meg kell tegyek és a szívem mélyén reméltem, hogy Amerith meg fog bocsátani. Tanítóim közül sajnos idős koruk miatt nem mindenki tudott eljönni velem együtt eme hosszú utazásra és a legtöbben hamar haza is tértek, így az első tíz év után már csak egyedül maradtam. Az első tíz évet a népem erdejében töltöttem, felfedezve annak minden zugát és hallgatva főleg hadászati tanítómat azzal kapcsolatban, hogy hol milyen környezeti előnye lehet népünknek, ha újra támadnak a sötét elfek. A történelem tanítómnak meg szinte minden fához volt egy kapcsolható története, így rengeteget hozzáadott utazásom eleje a néptörténelmi tanulmányaimhoz. Még utoljára, egy napra hazatérve elindulásom előtt egy meghitt éjszaka keretében elbúcsúztam drága Amerithtől és az utána való reggelen az akkorra tizenhárom éves csecsemőnktől, Lorelei-től.
 Az utat a messzi földekre kénytelen voltam egyedül folytatni, így kezdetben sétával, majd később az Oughwar hegységben sassá változással folytattam utamat. Bár kifejezetten örülök annak, hogy egy repülő állattá tudok változni, mégis vigyáznom kellett, hiszen a sasra vadászni szoktak, főleg az orkok. Így hát amint már ork területen voltam, leszálltam a földre és gyalog folytattam utamat. Világuk teljesen idegen volt a miénktől. Egy nagy népközösség helyett több, kisebb csoportban éltek és életstílusuk is hihetetlen volt számomra. Ok nélkül ellenségesek voltak maguk között, vadul italoztak, legalábbis a törpök megismerése előtt ezt gondoltam róluk és ami különösen meglepett náluk, hogy megütötték néha egymást. Az ütés mintha valami baráti gesztus lett volna náluk, az egyik hátba vágja a másikat, mire az vele együtt nevet. Hihetetlen volt számomra ez a fajta viselkedés és az, ahogyan egy lénynek eszébe juthat az, hogy megüsse fajtársát. Szerencsére a nép, amivel először összetalálkoztam nem volt ellenséges az erdei elfekkel szemben, lehet pont azért, mert közel laktak erdeinkhez. Mondjuk mikor megkérdeztem egyikőjüktől, hogy honnan szereznek ennyi húst és tiszta vizet, az egyikük bugyután szólalt meg ork akcentusán.
- Ö, mögfogjuk ös lopjuk oz erd...
Végig sem tudta mondani és egy másik ork tarkón vágta és válaszolt helyette.
- Vodásszuk ös körössük.
Egy évet töltöttem az orkok között, de így sem fogadtak be népük közé. Néha, mikor barátságosan megütöttek arrébb mentem, mikor meg párbajra hívtak elutasítottam, ami mindig meglepte őket. Elvileg a vezetőjük is úgy kerül oda, hogy megöli a jelenlegi vezetőt, aminek logikáját máig nem értem. Nőiket is harcba küldik, harcosaik pedig ellenfeleik csontjaiból kovácsolt gyűrűket tesznek hajukba. A törzsben, ahol jártam egyetlen sámán volt, ő tűnt egyben a legbölcsebbnek is az orkok közül. Tőle tanultam mindent a törzsükről és az ork népről, cserébe azt kérte, hogy tanítsam meg a mágiám használatára én pedig előszeretettel elkezdtem, hiszen az általa nyújtott tudás felbecsülhetetlen értékű volt. Szegényke azonban csak vakarta folyton a fejét és egy hónap múlva feladta és ezt közölte is velem, mégpedig, ha jól emlékszem a következőt mondta:
- Furcsák vogytok ti ölfök, fok között éltök ös mogiátok onnyira idögön, hogy nincsön ork, ki mögértse.
Egy ork jeti vadászatban is részt vettem egyszer, bár haszontalan voltam, a rohamozó, megállíthatatlan szinte szuper erős orkok percek alatt végeztek a vaddal. Tátott szájjal csodáltam a harci tudásokat, ehhez foghatót még elképzelni sem tudtam azelőtt. A vadászcsapattal visszatértem a törzshelyhez, majd lassacskán elköszöntem és gyalog kerültem meg a hegységet, végig reménykedve, hogy találkozok egy sárkánnyal, de az eset sajnos nem történt meg. Balszerencsére egész további utazásom alatt sem.
 Már azt hittem sosem érek oda, az emberek lakhelyéhez, oly sokat sétáltam, sassá változni meg nem mertem, mivel megtanultam, hogy az orkok mennyire kiváló vadászok. Szerencsére utamon kísért egy ork ajándékcsomag, benne egy kulacsnyi ízéből egyértelműen megállapíthatóan Awyris erdeji forrásból merített vízzel és valami vadnak húsával és belével. Azon ork törzs szerint, ha megeszem a belét az harci erőt ad nekem, de én efelől türtőztettem és inkább a hegység földjének adtam azt. A húst megettem, bár szokatlan volt ennyi húst ennem, mivel népem csak kis adagokban szokta enni, nem pártolja a vadászatot, de tudja, hogy a hús elengedhetetlen, így kénytelen enni azt. A mi diétánk főleg az erdő gyümölcseiből áll. Szerencsére az embereknél, ahova megérkeztem, a kettőnek az ötvözete jelent meg, így nem kellett csak húst ennem. Talán utazásaim alatt arra jöttem rá, hogy az emberi faj a legfurcsább. Természetesen okosak, bátrak, erősek, de rendszerük még számomra is kusza volt. Minden embernek más és más mértékben adtak tiszteletet. Egyes munkaágakban dolgozók nagyobb tiszteletet kaptak, mint a többi. A királyi család tagjait, még a legidősebb gyermekét is jobban tisztelik, mint a más családban születő embereket. Több évet töltöttem az emberek között, de nem voltak befogadóak. Folyton féltek tőlem, a nők azzal ijesztgették gyermekeiket, hogy ne menjenek közel hozzám, mert fává változtatom őket. Indokolatlanul feltételezték, hogy valami rosszat akartam, nem bíztak meg senkiben, sőt, sokan egymásban sem. Loptak, csaltak, hazudtak, olyan vétkeket követtek el saját népük között, amit máshol még más népekkel is elfogadhatatlan lenne. Az ott tapasztaltak alapján talán az emberiség lenne az, akikben legutoljára bíznék meg. Az ott töltött évek érdekesek voltak, de őszintén szólva utólag nem hiányzott az ott kapott különös bánásmód kettőssége. Egyrészről rettegtek tőlem és nem mertek megszólítani, másrészről amint megtudták nevemet és, hogy apám a király pompás lakhelyet és cselédeket meg kiszolgálást kaptam. Jó hamar minél távolabb akartam tudni magamat az emberek fura városaiktól és annál is szokatlanabb kiszámíthatatlanságuktól.
 Sasként folytattam utamat és a Raydani hegyek felé vettem az irányt. Az utazási idő nagyjából megegyezett az orkoktól az emberekig való gyalogúttal, de annál káprázatosabb volt madárszemléből. A hegyek meg csodálatosak voltak, bár nem találtam törpéket. Nagyon tisztán emlékeztem pedig, hogy a tanítóm szerint a legtöbb törp ezekben a hegyekben élt. Hetek teltek el, sok hegyet körbejártam mire találtam egy törpe hegyváros bejáratot. Ekkor tűnt csak fel, hogy valójában milyen kevesen is vannak. Szimpatikus kis nép volt, kissé az orkokhoz hasonlítanám őket, csak sokkal barátságosabbak meg sokkal többet isznak. És itt nem túlzással élek, tényleg rengeteget isznak. Olyat is hallottam, hogy már gyermekként is kötelező inniuk és kipróbálniuk mindenféle erős italt. Az emberek katyvaszos és az orkok kegyetlen rendszerével ellentétben a törpöké letisztult és hasonló a miénkhez. Megtanultam a rendszerét, miszerint a tanácsnak óriási szerepe van, hiszen az választ királyt. Szerencsére ottlétem alatt nem volt királygyilkosság. Féltem tőle, mert az emberek mesélték mielőtt elindultam volna, hogy vigyázzak, mert ha meggyilkolják a királyt és átveszik a helyét sokszor kitör a káosz és a fura hajú, esetleg tetovált rohamozók sokszor egymásnak esnek az utcákon. Kis termetük ellenére sokkal tovább élnek, mint mi elfek. Kis termetükről jut eszembe, hogy a kis törpkölkök folyton mennyire meg voltak lepve óriási méretemtől. Talán szimpátiát a szakállam is kiváltott bennük. Folyton mondogatták, hogy nem lehet rossz elf az, akinek a törpökéhez hasonlóan szakálla van. Folyton mondogatták, hogy csak a nőknek szabad csupasz állal megjelenniük egy törp városban. Még fel is ajánlották, hogy kidíszítik a szakállamat és a sajátjukéhoz hasonlóvá teszik, én pedig mivel jó kedvem volt belementem. Olyannyira kijöttem a törpökkel, hogy ott töltöttem a legtöbb időt és mikor kénytelen voltam továbblépni és elindulni, egy kisebb törp csapat is velem tartott, nehogy veszélybe ütközzek.
 Az oawa nép felé vettem az irányt, a Raydani hegységek déli részén keresztül. Annak ellenére, hogy a törpökkel gyalogoltam és meséltem kalandjaimról, ők meg az övékről nem csak a földi nézetből láttam a hegység déli részét. Időközönként felfedeztem a csapatnak, egy-egy madár látását tapasztalva. A törpök nem tudták felfogni, hogy ilyenre is képes vagyok és mindig azt hitték, hogy csak szerencsés vagyok és mindig jól megtippelem, ami vár ránk. Hiába győzködtem őket. Mondjuk hamar fel is adtam a győzködést, viccesebb volt, mikor erős italban fogadtak arra, hogy vajon megint eltalálom-e mi van előttünk és a hiszékenyek pedig mindig megnyerték. Madár szemből messze elláttam, életemben először láttam óriásokat. Csak törpe forrásokból tanultunk róluk és korábban elképzelni sem tudtam hogyan néznek ki. El sem hittem, hogy tényleg gigászi méretűek voltak, azt hittem, hogy csak a törpékhez képest voltak magasak és méretük körülbelül megegyezett egy magas termetű emberével. A törpökkel is közöltem a tényt, hogy óriások vannak délebbre, ők pedig ekkor tájékoztattak arról, hogy itt az ideje keletnek fordulnom. Elköszöntem így a csapattól, aminek a tagjai elindultak vissza, a szülővárosuk felé. Keletnek indultam tehát, inkább elkerültem azt, hogy közelről megcsodáljak egy óriást. Szakállamat visszaigazítottam rendessé, majd sassá változva vettem az irányt az oawa nép felé.
 Mielőtt találkoztam a néppel úgy gondoltam, hogy a törpök vannak a legkevesebben és be kell valljam, nagyot tévedtem. Ceralla síkság déli részén éltek, messze a kentauroktól, három kis törzsben elkülönülve. Még úgy is nehéz volt megtalálnom őket, hogy sasként láttam be a helyet és szinte majdhogynem pusztákon éltek. Talán lehet ennek okából repültem túl közel az egyik vadászterülethez, ahol egy nyíl találta el a szárnyamat. Ezt követően zuhanni kezdtem és gyorsan vissza is váltottam eredeti formámba. A zuhanásom nem tartott sokáig, de annál inkább félelmetes volt. Nem kiabáltam, csupán megdermedtem a félelemtől és hagytam, hogy a gravitáció lesújtson, majd az élet fája magába fogadjon.
 Egy sátorban ébredtem, ahogyan emberszerű szőrös lények ápolgatnak korszerű gyógyfőzetekkel. Nem hittem volna, hogy túlélem az esést, ezért megkérdeztem, hogy mi történt velem. Válaszul csupán azt kaptam, hogy a vadászok elkaptak, de még esés közben elvesztettem az eszméletem. A jobb karomra néztem, egy kötés volt rajta. Nem fájt annak ellenére, hogy egy nyíl ment rajta keresztül.
- Hálás vagyok segítségetekért, kedves Ontorék.
Mosoly ült az arcomra és reméltem, hogy eltaláltam melyik oawa nép a három közül. Sokat tanulmányoztam őket, talán a legtöbbet, mivel elveik erősen hasonlítanak a miénkre, csupán három külön törzsbe szegődtek. Válaszuk szintén egy mosoly volt. Tekintetem ismét a bekötözött karomra szegődött. Őszintén szólva bár olvastam a gyógyítási remekükről, sosem gondoltam volna, hogy ennyire jók lesznek. Kellemes volt a velük töltött idő, bár nem volt kalandos, sokkal inkább idilli. Itt is megszálltam néhány évet. Hasonlított a mi népünkhöz, de igazából honvágyam volt már, mivel rengeteg éve jártam már az erdőn kívüli világot. Hiányzott az apám, a tanítóim és az ismerőseim és főleg az én drága Amerithem, így búcsút vettem az oawáktól és úgy döntöttem, hogy sikeresen körbejártam a világot és apám büszke lesz rám. Ó, de kérdés, hogy Amerith emlékezni fog-e még rám... vagy csak egy volt kapcsolat leszek neki, egy megbocsáthatatlan hiba, ki elhagyta őt és lányát rövidesen miután megszületett. Nagyjából egy évbe telt mire hazaértem.
 El sem hittem, hogy közel 50 év telt el mikor utoljára az erdőben jártam. Hiányzott már az illata, a fák lombjai között beszűrődő fény, a békés, csendes erdei zaj, az otthon. A népem örömmel fogadott és egyenesen a palotába vezettek hazatértemkor. Tisztán emlékszem még, fél éve volt, hogy még csak a 148. évem elejét jártam és a király, egyben apám elé hívattak. Egy hatalmas öleléssel fogadott és a jobb karomon lévő kötésre tekintett. Könnyek indultak meg a szememből, oly régen láttam már őt és oly boldog volt. Öreg volt már, állni alig tudott. Vállamon támaszkodva remegett az örömtől és a sírástól. Fülembe súgta:
- Megnőttél fiam... megjártad a világot, büszkébb nem is lehetnék rád.
Alig tudtam megszólalni, torkomban gombócszerű görcs ült a sírástól, így kénytelen voltam röviden fogalmazni.
- Mindent neked köszönhetek.
A körülöttünk lévő elfek is mind elérzékenyültek és mikor szememet megtöröltem és körbenéztem, szeménél egy kendőt tartó gyönyörűséget pillantottam meg két lánnyal egy-egy oldalán. Majdnem, hogy megint elsírtam magam, de apám maga felé fordított és fejemre tette a kezét. Megköszörülte torkát és hangosan szólalt fel a palotában összegyűltek előtt.
- Az erdei elfek népének egy bölcs, okos, karizmatikus és világot járt vezetőre van szükségük, ki elhozza a békét a világunkra. A fiam fél életét a tanulásnak, fél életét a többi nép megismerésének és a világ körbejárásának ajándékozta. Kedves egybegyűltek, annyit kérek tőletek, hogy legalább még ennyi évet had szánjon az uralkodásnak...
Egy árva szót sem tudtam kinyögni, csendben néztem apámra. Nem hittem volna, hogy ilyen hamar megtörténik mindez. És még az a nő is... lehet, hogy Amerith? Apám folytatta beszédét:
- ... Régen volt, mikor egyetlen fiamhoz hasonlóan körbejártam a világot, de akkor még más volt. Régi eszmék, öreg és mára már halott emberek...
Nem... biztos nem ő... hasonlít, de két lány van mellette. Lorelei... ó, kis Lorelei... mennyire hiányzik éjszakánkénti felsírásod...
- ... Nem sikerült megvalósítanom a népek közötti békét. Lehet, hogy nem vagyok elég bölcs, lehet, hogy nem vagyok elég okos, lehet, hogy csak túl öreg vagyok már, vagy túlságosan úgy tekintek a népekre, mint ahogyan azt száz éve tették.... Fiam!
Szólított meg. Egyenesen a szemébe néztem. Szinte könyörögve szólalt meg. Sosem hatottak még rám szavak annyira.
- Hozd el a békét, védd meg a népünk, légy te a legnevesebb király!
Körülöttem tapsolásba kezdtek és apámat lekísértem a lépcsőn. Igazából kissé váratlanul ért és meg voltam zavarodva. A ceremóniát másnapra tették.
 Miután apámat hazakísértem a palotából, gyors léptekkel indultam vissza a palota felé. Biztos Amerith, biztos ő, az én drágám! - gondoltam, miközben egyre gyorsabban terjedt a hír és egyre többen gratuláltak nekem. A palotához értem, de az ajtón nem kellett már bemennem. Ott állt az ajtó előtt két lányával... ott állt és várt rám, mint eddig ötven évet. Megkönnyeztem, odaszaladtam és magamhoz öleltem.
- Mennyire hiányoztál!
Mondta sírás közben.
- Hát még te nekem...
Válaszoltam az örömtől felsóhajtva és szememet törölgetve. Karjaimat ekkor leengedtem a kedvesemről és csoportos öleléshez szorítottam a lányokat.
- Lorelei, emlékszel még rám?
Mondtam meghatódva, de a lány nem válaszolt. Megsimogattam a fejét. A másik lányhoz fordultam. Amerith válaszolt, még mindig könnyeit eresztve.
- Eléndra, kilenc hónappal a búcsúzásod után született.
Megsimogattam az ő fejét is, majd Amerith szemébe néztem és egy olyan csókot nyomtam puha ajkára, mint még soha.
 Másnap megtartották a ceremóniát is, hivatalosan is király lettem, Amerith pedig királyné. Nehéz volt utazásom után visszarázódni az itteni élethez, főleg, hogy teendőim is lettek királyként. Főleg amiatt, mert mindent egyszerre akartam csinálni. A zűrös korszakban Amerith segített ügyeimben és hamar ráéreztem a dolgok rendjére. Lányaimat így ritkán láttam ebben a zűrös fél évben, lehet emiatt sértődtek meg és tűntek el napokra... már ha az volt az oka. Annak ellenére, hogy mindig megfegyelmeztem Loreleit az elkallódásai miatt, tudtam, hogy nem érthetem milyen ötven évet apa nélkül felnőni, így magamat okoltam, amiért folyton eltűnt. Lehet, hogy tudat alatt vissza akarja adni az érzést, amit az eltűnésem okozott neki. Szintén ugyanez van Eléndra lányunkkal is, csupán ő a veszélyt is keresi mindezek mellett és néha az erdőn kívülről hurcolják vissza. Szerencse is, hogy visszahurcolják őket... például Legondil, ki amúgy is jó személynek tűnik, már többször is visszahozta a lányokat. Igazából akár el is tudnám képzelni, mint idősebbik lányom, Lorelei párját. Megbízható az alak és jó vándor, mellette biztonságban lenne. Na, de a lényegre visszatérve a fél év alatt sikerült mindent rendbe hozni és most, hogy már lassan a 149-et karcolom, ideje tenni a világbéke érdekében.