Hosszú idő telt el azóta, hogy vérdíj került a fejemre, valami olyasmiért amit el sem követtem. Hosszú idő telt el azóta, hogy azok szúrtak hátba akiket a legjobban szerettem. Túl hosszú idő. Mégsem feledtem el azt a napot hála az arcomon tátongó hegnek, amely örökké az emlékezetembe véste. Azóta a nap óta gyökerestül megváltozott az életem. Immár nem tartozom hűséggel senkinek. Már nem kötelez sem eskü, sem vér. Nincs semmim és senkim. Egyedül maradtam az egyetlen olyan lénnyel akiben megbízhatok.
Két hónapja annak, hogy elhagytam a rám vadászó emberekkel szemben biztonságot nyújtó Nysiy vadonját. Egy év. Ennyi kellett ahhoz, hogy belássák, meghaltam. Újra szabadon járhattam emberek között, még ha csak csuklyában is. Hiányzott már a civilizáció, a rendes ételről és a biztonságot nyújtó falakról már nem is beszélve. Ám az itteni élethez szükségem volt pénzre. Jobb híján folytattam mindazt amit elkezdtem. A szörnyvadászodat. A változatosság kedvéért, immáron pénzért, vagy szorult helyzetekben ellátmányért.
Pár napja felfigyeltem egy megbízásra. Egy közeli faluban a parasztokat és azok jószágait egy rejtélyes fenevad kezdte el tizedelni. Nekem való munka. Igaz, csupán egyszerű parasztok, de sosem ígérnek többet annál mint amennyit meg tudnak fizetni. Két napja voltam úton. Éppen ideje volt már annak, hogy megérkezzek. Az első dolgom az volt, hogy megtaláljam a falu elöljáróját, aki már első ránézésre megállapította miért is jöttem.
- A szörny miatt jött ugye?
Biccentettem egyet válasz gyanánt.
- Hála a teremtőnek. Ez a valami megöli az összes jószágunkat. Ha igy folytatja mind éhen halunk. Ha csak nem zabál fel minket előtte.
- Amennyiben eleget fizet orvosolom ezt a problémát.
- Sejtettük, hogy ez nem lesz ingyenes. A falusiakkal sikerült összekaparnunk némi pénzt. - Elővett egy viszonylag jól tömött erszényt. - Harminc ezüst... Ennél többet nem tudunk fizetni.
- Harminc és egy adag szárított hús.
Az elöljáró felvonta a szemöldökét, majd miután rájött, hogy nincs túl sok választása, beleegyezett.
- Rendben van. Van aki látta a szörnyet? Esetleg hagyott valamit maga után?
- Nem látta senki jó uram. Az a valami mindig akkor csap le amikor már mindenki nyugovóra tért. Tegnap este Jonah sógorom úgy döntött ott marad a karámnál és vigyáz az állatokra. Reggelre pedig nyoma veszett. Csak a csizmáját találtuk meg.
- Mondja megvan még?
- Ő... Micsoda?
- A csizma! - Tekintetemet a jobb oldalamon álló farkasra vetettem. - Ha megvan a csizma, ő majd kiszagolja hol lehet a sógorod és vele együtt a szörny is.
Miután az elöljáró megértette, berohant az egyik házba, majd egy ütött kopott bőrcsizmával a kezében tért vissza. Először alaposan megvizsgáltam nincs e rajta harapásnyom, égésnyom vagy esetleg egy fog, de a lábbelinek sajnos csak az évek ártottak, más nem igazán.
- Beron! Keresd meg.
A csizmát a földre dobtam a farkas pedig azonnal rávetette magát. Miután jó alaposan megvizsgálta a szagot, némi szimatolás után elindult a karám, majd a közeli erdő felé. Persze. Elvégre hol máshol bujkálna a helyi szörny mint az erdőben?

Az évnek az az időszaka volt, amikor Ougwarban kevés vadat lehetett találni az erdőben. A szarvasok levándoroltak olyan helyekre, ahol enyhébb a tél, így az emberek földjére.
De még így is nehezen lehetett őket megtalálni, mintha pont erről a részről elmenekültek volna. Gorzhak már három napja az erdőket járta, és egy idő után kissé belefáradt, hogy nem talál zsákmányt. Roppant szokatlan volt, érthetetlen.
Az emberek szerettek pletykálkodni, így az egyik falubeli ivóban megtudta, a szomszéd települést valami szörnyeteg terrorizálja. Az ork rájött, ez lehetett az oka annak, hogy a szarvasok menekülnek. Az a lény pedig könnyebb prédára megy és öli az emberek nyájait. Meg talán az embereket is.
Úgy döntött, utána néz ennek a bizonyos vadnak, így Kósza hátán elindult a másik falu felé. A településbe nem ment be, még a végén azt gondolták volna az emberek, az Ő farkasa tizedeli meg a barmaikat, így a falucskát megkerülve az ottani erdő felé vette az irányt, ahol nagy valószínűséggel a vadállat tanyázhatott.
Leszállt Kósza hátáról és nyomokat kezdett keresni. Nem telt el kis idő, talán egy fél órája portyázott a rengeteg szélén egy kezdő nyom után kutatva, mikor Kósza felkapta a fejét és halkan felmordult. Az óriásfarkas egy bizonyos pontot figyelt velük szemben.
Gorzhak összeráncolta a szemöldökét és lassan hátranyúlt az íjáért, mikor megpillantott egy farkast. Nem az óriás fajta farkas volt, mint Kósza, de tagadhatatlan volt, hogy farkas volt. Az ork kételkedett benne, hogy egyedül képes lett volna ekkora pusztítást végezni.
Kezét Kósza vállára tette, hogy nyugodjon meg, és Kósza abbahagyta a morgást. Gorzhak nyugodtan állt. Nem akarta megölni az állatot, a farkasok közel álltak az orkok szívéhez. Remélte, az állat odább áll, ha rájön, hogy egyedül kevés ellenük.

Az erdőben alig pár percig tudtunk magabiztosan haladni mikor Beron egyszer csak megállt. Ismét megszagoltattam vele a csizmát ő pedig rövid szimatolás után nyüszíteni kezdett. Elvesztette a szagot. A pokolba! Ha már Beron orra is felmondja a szolgálatot, na ott kezdődnek a gondok. Eljött az ideje a nyomkeresésnek.
Nagyjából fél óra kutatás rengeteg nyomra leltem. Csupán nem olyanra ami nekem kellett. Nyúl, róka sőt még egy mosómedve is volt, de ezeknél nagyobbat nem láttam. Azt a lehetőséget meg inkább fel sem vetettem, hogy egy mosómedve tizedelné a falusiak birkaállományát. Talán a fákat kéne megnéznem. A legtöbb szörny szőrös. Ebből kifolyólag vedlik. Ha pedig vedlik a szőrtől legkönnyebben egy fához dörgölőzve szabadul meg. Bár eddig nem igazán láttam szőrt a fákon vagy azok közelében. Talán egy kísértet? Nem, akkor nem támadna állatokra.
Mialatt én gondolataimba merültem Beron szagot fogott. Ám nem a falusit találta meg. Ez egy idegen szag volt. Legalábbis a morgásból erre következtettem. Gyorsan felmásztam az egyik fára, majd a lomkorona rejtekéből figyeltem mi lehet az a valami ami közelit. Bármi is legyen, jobb ha én lepem meg őt, mint fordítva. Hátamat a fa törzsének vetettem, majd óvatosan elvettem a hátamról a reflexíjam. Vadászat szempontjából hasznosabbnak bizonyult mint a régi számszeríjam.
Ahogy csendben vártam, egy a fa egy nagyobb ágán, az egyik fa mögül felbukkant egy ork, ami szinte eltakarta a fát, majd egy hatalmas farkas ami eltakarta az orkot. Nagyot nyeltem, majd az idegre illesztettem egy zöldtollas nyílvesszőt. Az orkok elég kiszámíthatatlan egy faj. Nem olyan alattomosak, mint egy zevadari, vagy mint egy ember, de ettől függetlenül sosem árt az elővigyázatosság ha összefutsz egyel.
- Hé zöldbőrű!
Kiáltottam le a fáról. Bár tekintettel arra, hogy Beron ott állt a fa tövében és figyelte őket, ez kissé úgy hangozhatott mintha ő beszélt volna.
- Tedd le azt az íjat, majd mond meg mi dolgod errefelé!
Megfeszítettem az íjamat, ám ameddig a zöldbőrű és az állatkája nem tesznek semmiféle hülyeséget, addig a nyíl az idegen marad.

Gorzhak azonnal megmerevedett, és lassan leengedte a kezét a még mindig hátára erősített íjról, de felmordult. Valaki az egyik fán rejtőzött és valószínűleg a saját íját épp rá szegezte.
Lassan beszívta a levegőt és kifújta, nehogy a Vérszomj a hatalmába kerítse. Nem feltétlenül ellenfél volt, hiszen már lőtt volna. Egy gondolat befurakodott az agyába.
Az övé lenne a farkas? - előfordulhatott, lehet Ő is azt a vadállatot keresi.
Felnézett, szeme gyorsan cikázott fáról fára, és meg is találta a fán gubbasztó embert, aki, valóban, épp rá szegezte a nyilát. Oldalra billentette a fejét, Kósza pedig hátrasunyította a fülét mellette. Az állat nyakára tette a kezét, ahogy szokta, valahányszor amaz idegessé vált.
Meredten bámult az ember arcába és nem szólt egy szót sem. Volt az arcán egy sebhely és jól felszereltnek tűnt. És valószínűleg vele volt a farkas is. Ez valami vadász lehet.
Legszívesebben azt mondta volna, hogy akkor beszél vele, ha leteszi azt a nyilat, de nem akarta, hogy az ember azt higgye, fél.
Ezért felkiáltott a fára.
- Egy vadállatot keresek. Amelyik tizedeli a jószágokat. Gondolom, Te is - tette hozzá egy pillanatnyi szünet után, majd intett neki.
- Gyere le arról a fáról, eszem ágában sincs neked ugrani - a hangja nyugodt volt, és saját magához mérten még udvariasnak is mondható volt.

Az ork elmondása alapján nem akart ártani. Nem tudom miért, de még hittem is neki. Ám amit mondott kissé meglepett. A falusiak felbéreltek volna egy másik szörnyvadászt is? Ez elég szokatlan. Sőt, már-már abszurd. Nemesektől és gazdagabb kereskedőktől ez természetes, de a falusiaktól? Lehetetlen. Akkor miért van itt? Talán sportból vadászik? Elvégre ez egy ork. De mi van ha a bátyám valahogy tudomást szerzett arról, hogy még mindig élek és rám küldte ezt a melákot? Azt hiszem itt az ideje kockáztatni.
Halvány mosoly húzódott arcomon, majd miután eltettem az íjat és a ráerősített nyilat leugrottam a fáról. Egy elegáns landolással értem földet, majd tekintetem ismét az orkra vetődött.
- Szép farkas! Bár ekkora döghöz eddig még nem volt szerencsém.
És tényleg rohadt nagy volt. Beron úgy nézett ki mellette mint egy farkaskölyök.
- Azt mondtad, hogy egy szörnyre vadászol. Találtál már nyomokat zöldbőrű?

Gorzhak továbbra is nyugodtan állt, ahogy az ember leugrott a fáról és megállt előtte. Szeme összeszűkült a megjegyzésére.
- A neve Kósza. És nem egy dög - mondta ridegen, felsőajkát enyhén felhúzva vicsorított, nemtetszését nyilvánítva, Kósza pedig utánozta. Mindig átvette ork társa érzéseit, tudta mikor ideges, nyugodt, boldog vagy dühös.
Úgy tűnt, az ember kukacoskodni akar, másodszorra hangzott el a szájából a zöldbőrű kifejezés. Gorzhak érezte, hogy még a végén dühbe gurul, próbált uralkodni magán. Úgy döntött, ezt már nem hagyja figyelmen kívül, de egyelőre Ő is csak szavakkal dobálózik.
- Nem, nem találtam, hamvas bőrű - azzal csettintett a nyelvével Kószának, aki tovább kezdett szaglászni. Figyelmen kívül hagyva kisebb rokonát, körbeszaglászta a másik farkast, majd az ember mellett elhaladva - majdnem feldöntve őt - egy fenyves csoport irányába indult.
Gorzhak közelebbről is megnézte magának az embert. Furcsán egy szakállas babára emlékeztette, olyan hibátlan volt az arca, mintha valami szobrász faragta volna. Szálas volt és szívósnak tűnt. Szép arcától eltekintve teljesen úgy nézett ki, mint aki örökké a vadont járja.
- Gondolom téged a falusiak küldtek a rém után - jegyezte meg, nyugodtan a szemébe nézve, karbatett kézzel.

Az ork a farkasára tett megjegyzésemre nem éppen úgy reagált mint ahogy azt vártam, mindesetre nem ijedtem meg attól, ahogy a hatalmas zöldbőrű rám vicsorgott. szívem szerint egy vállrándítással feleltem reagáltam volna minderre, ám több eszem volt annál minthogy magamra haragítsam ezt a két óriást.
Kérdésemre semmiféle használható választ sem kaptam. Persze, elvégre miért is lenne másképp, ám ennek ellenére valami megütötte a fülem. Hamvas bőrű? Ez új. Voltam már féreg, fattyú, kurafi és még sok más, de hamvas bőrű még sosem. Ez egy újabb halvány mosolyt csalt az arcomra. Nyilván provokációnak vette azt, hogy zöldbőrűnek neveztem. Ebben az esetben viszont csodálom, hogy még nem kísérelt meg kettészelni egy hatalmas csatabárddal.
Eközben a zöldbőrű óriásfarkasa nyomok után kutatva kis híján fellökött. Mikor nekem jött, hála hatalmas termetének, csupán én vesztettem el az egyensúlyom. Ha egy pillanattal később helyezem át a testsúlyom a másik lábamra valószínűleg hanyatt is estem volna. El sem mertem képzelni mire képes egy ekkora állat ha harca kerül a sor. Bár ez is csak egy farkas volt, még ha nagyobb is a kelleténél. Egy dárdával könnyedén legyőzhetném, ha úgy adódna, viszont reméltem, hogy erre semmi szükség sem lesz.
Az ork megjegyzésére csupán egy biccentéssel feleltem.
- Téged pedig ha jól sejtem nem az vezényelt idáig, hogy megmentsd a falusiakat...

Gorzhak figyelte az ember minden reakcióját. Láthatóan lepergett róla az agresszió, csak somolygott magában. Még jó, hogy az óriásfarkas kizökkentette egy picit, most az orkon volt a sor, hogy gunyorosan mosolyogjon. Láthatóan elcsodálkozott az állat erején.
- Nem csak nagy, de okos is. Egész mondatokat megért - mondta tárgyilagosan, nem dicsekedve. Elvégre Kósza nem a tulajdona volt, amit mutogathat. Közben figyelte, ahogy a nagydarab ordas egyre messzebb kerül, de nem félt nélküle. Biztos nyomot talált.
A férfi kijelentésére oldalra billentette a fejét.
- Az a valami elijeszti a vadakat. Gondoltam, leölöm és azzal a falusiaknak is teszek egy szívességet, nemcsak magamnak és az élővilágnak - mondta neki. Bár nem kifejezetten volt oda ezért az emberért, nem is volt oka nekiesni. Jól láthatóan gondolkodott, szemöldökét ráncolta, ahogy még egyszer alaposan megnézte a fickót.
- Nagy ember vagy, de van egy olyan érzésem, hogy az a szörny túl nagy falat, ha egyedül száll szembe vele valaki. Azt mondom, öljük le ketten - mondta tömören, majd hozzátette: - Nekem nem kell a pénz, amit kapni fogsz érte, nekem csak a szarvasok kellenek, amik elmenekültek a dög miatt - az embereket sokkal jobban izgatta a pénz, mint az orkokat, egyelőre azt feltételezte, ezzel a fickóval sem lehet másképp, főleg, mivel ezzel kereste a kenyerét.

Attól eltekintve, hogy az orkokhoz nem fűztek kimondottan kedves emlékek, ez a fickó elég rendesnek tűnt. Legalábbis a maga módján. Már az is egy jó jel volt, hogy nem akart egy baltát állítani a fejembe, csupán azért amiért megállítottam. Vagy ha mégis, ez nem látszott rajta. Az ork kijelentésére, ismételten kedvem támad vigyorogni, ám visszafogom magam.
- Nem önfényezésből mondom ezt, de az ami számomra nagyfalat lenne az már kiirtotta volna az egész falut. - Rövid szünet. - Ettől függetlenül nem utasítom el a segítséget. Egyel több kard sosem árt.
Azzal elindultam a zöldbőrű farkasa után. Úgy tűnt nyomra lelt. Valószínűleg jobb szaglása lehetett mint Beronnak, viszont minél érzékenyebb valami szaglása annál könnyebben kijátszható. Erről jut eszembe. Talán össze kéne mázolnom magam földdel, hogy elfedje a szagomat.
Ahogy haladtunk, az egyik távolabbi fán valami furcsa dologra figyeltem fel. Egy szőrcsomó! Azonnal odarohantam, hogy megvizsgáljam. Túl magasan volt ahhoz, hogy egy farkas méretű élőlényé legyen. Nagyjából egy medvével lehetett ez a valami egy magas. A szőrminta elég réginek tűnt, szóval meg se próbáltam odanyomni Beron orrához, viszont hiába volt a fán már egy ideje, a színe megmaradt.
- Barna. Kissé sötétebb árnyalat... Javarészt haszonállatokra vadászik, ám az emberhúst se veti meg. Esélyes, hogy ezen a területen őshonos. Kizárásos alapon vagy egy medve, vagy egy trigena. Legrosszabb esetben egy idetévedt vérfarkas... Viszont a medve nem támad emberi településre, szóval maradt az utóbbi kettő... - A szőrcsomóról egyenesen az orkra vetettem pillantásom. - Nincs nálad esetleg egy kis ezüst?

Gorzhak felvonta a szemöldökét az ember válaszára. Ha nem önfényezés, akkor viszont túl sok önbizalom. Majd meglátjuk, hogy boldogulsz vele - gondolta sötéten. Nem szerette az ilyen megjegyzéseket. Alábecsülni egy ellenfelet, főleg egy sarokba szorított vadállatot Gorzhak ostobaságnak tartotta. Hányszor hallott már ilyen kijelentéseket, amiket brutális és gyors halál követett? Nem volt kedve megszámolni, így az ember után ment.
Kósza, méretét meghazudtoló csendben lopakodott a fák között, orrát szinte a földön húzva. Egy fánál megállt, és az ember odasietett és leakasztott az egyik ágról egy koszos, barnás szőrpamacsot.
Gorzhak oda lépett mellé és Ő is alaposan megnézte, majd elvette az ember kezéből és az orrához tartotta, mélyen beszívva a pézsma szerű, ragadozó szagot, ami túl enyhe volt ahhoz, hogy felismerje. Odatartotta hát a szimatmesternek, aki morogni kezdett rá, majd a fát és körülötte az avart kezdte szagolgatni. Gorzhak lassan az emberre pillantott.
- Ez nem medve - mondta kurtán és visszanyomta az ember kezébe a pamacsot, majd megvizsgálta a fa törzsét karmolások vagy akármi után, de érintetlen volt. A kérdésre visszanézett rá, majd az erszényéből kivett egy ezüstérmét és a kezébe nyomta. Oldalra billentette a fejét.
- Azt mondod, vérfarkas? Nem hiszem, annak kicsit más a szaga - mondta kétkedve, mikor meghallotta Kósza rövid vakkantását. Nem sokkal odébb állt az állat és valamire morgott. Gorzhak letérdelt és megvizsgálta a nyomot. Nagyon halvány volt egyszerre emlékeztetett mancsra és patára is, mivel elmaszatolódott a sáros talajon. Az is lehet, hogy egy szarvas belerondított. Fejcsóválva visszasétált az emberhez.
- Kósza talált egy nyomot, de túl régi. Mintha pata lenne, de lehetett egy szarvas is, amelyik még itt maradt.

Gorzhak figyelte, ahogy az ember elővesz valami kis tárgyat, amit a szeméhez emel és azzal vizsgálja meg közelebbről az elmaszatolt nyomot. Gorzhak összeszűkült szemmel nézte a tárgyat, míg rájött, hogy az egy nagyító lencse. A "civilizált" népek használták mindenfélére. Sose gondolkozott el azon, hogy szerezzen egy ilyet, úgy gondolta, elég éles a szeme. És nyilván nem is fog, ork makacssága túl erős volt ahhoz, hogy belássa, mennyi mindenre mehet egy ilyennel. Ráadásul nevetség tárgyává válna fajtársai szemében, ahogy egy pici kis átlátszó valamivel nézi a dolgokat; azt hinnék, megbuggyant. De azért némi elismeréssel figyelte az ember munkálkodását, láthatóan értett ahhoz, mit kell nézni a lencsén keresztül.
Az ember kijelentésére megrökönyödve húzta össze szemöldökét.  - A hátsó lábain jár? Mi a büdös franc lehet az - mondta kis hangosan a gondolatait. Egy szívdobbanásnyi időre azt hitte, biztos elnézett valamit és már a nyelvén volt, hogy lehurrogja, de aztán mégsem szólt. Inkább átpörgette emlékei között, halott-e valaha olyan lényről, ami ilyen módon közlekedett és kissé meglepetten nyugtázta, hogy bizony hallott, kocsmában italozó vadászok gyakran susmogtak ilyen lényekről.
És még ez az ember is szóvá tette pár pillanattal ezelőtt. Rusnya lény, kecskeszerű fejjel, aganccsal, karmokkal és patával. Ráadásul agyat zabált csemege gyanánt.
- Trigena... - motyogta és felállt a nyom mellől. Elnézett abba az irányba, amerre az az egy darab patanyom tartott.
- Milyen gyorsan tud haladni egy ilyen. Még nem volt... "szerencsém" hozzá - mondta egy zord mosollyal. Nem volt szerencséje hozzá, de nagyon szívesen vadászott volna egy ilyenre. Igazi kihívást jelentett egy vadásznak, a helyzetből ítélve már csak megtalálni is. De az emberrel biztos megtalálják.
Kezdte kissé idegesíteni, hogy magában "az ember"-nek hívja, amaz meg nyilván "zöldbőrűnek".
- Egyébként Gorzhak vagyok - mondta, mintha mellékes lenne. Végül is az volt, de ha már együtt fognak vért ontani, illett tudni egymás nevét.

Egy darabig még vizsgálgatta a nyomot a kis lencséjével, majd eltette és mesélni kezdett a trigenáról. Magabiztos volt és láthatóan tudta, miről beszél. Vagy nagyon alaposan utánajárt hiteles forrásból, vagy ledöntött már egyet-kettőt élete folyamán. Gorzhak elismerően hallgatta a leírást és magában megjegyezte a fontos információkat. Felöklel, de ilyenkor lassú és talán sebezhető. A hasára kell célozni, távolról.
Kissé elhúzta a száját a gondolatra, hogy nem közelharcban gyűr le egy ilyen szörnyet. Minnél nagyobb volt a préda, annál nagyobb dicsőség volt karddal levágni. Úgy döntött, ha a helyzet úgy hozza, biztosan megkísérli a kardját belemélyeszteni a dögbe. Elvégre ketten voltak, egyikük elterelheti, míg a másik hátulról támadja, ráadásul ott volt velük a két farkas is. Már el is képzelte, ahogy a kicsi farkas magára vonja a figyelmet, Kósza pedig elkapja az egyik hátsó lábát és addig rángatja, míg a hasára kerül, ők ketten pedig kivégzik. De ez csak álmodozás volt, nem tudta, mire képes ez a lény, ha veszélyt érez. Semmi olyanra, amit félvállról szabad venni. Majd elválik - határozott. A közelharc lehetőségét még így sem vetette el.
Az ember - Garret, mint kiderült - Farkasnak is nevezte magát. Jó név volt, bár elgondolkozott, mivel érdemelhette ki, vagy mi alapján választotta.
- Örvendek, Garret - fejével intett a fák irányába. - Keressük meg azt a dögöt és csináljunk belőle tűpárnát - monndta és megejtett egy halvány mosolyt. Kósza már meg is indult, a nyom irányát követve, orra szinte a földet súrolta.

Követték Kószát a rengetegen keresztül, egyre sűrűsödtek a fák, egyre több avar és letörött ágak borították az erdő talaját, amin nehezebb volt nyomot olvasni. De Kósza szimata mindig pontos volt, még az eső se nehezítette volna meg különösebben a dolgát. Gorzhak azt vette észre, hogy teljes csönd van. Érezte, ahogy izmai megfeszülnek. Ez már biztos a lény területe, amit átmenetileg terrorban tart.
Az óriásfarkas egyszercsak megmerevedett, mordult egyet és ügetni kezdtek, ők pedig siettek utána.
Kósza egy barlang sötéten tátongó szájánál megállt, beszagolt, majd bement, figyelmen kívül hagyva Garretet. Ezen az ork mosolygott egyet, de a mosoly lefagyott az arcáról, mikor meglátta a földön fekvő valamit. Vagyis valakit, aki szemmel láthatóan nem szunyókált.
A farkas megállt a holttest mellett és figyelte a kétlábút. Nagy fejét oldalra billentette és halkan vakkantott egyet, majd kiment és megállt Gorzhak mellett.
Gorzhak felnézett, azt vizsgálta, hátha meg lehet kerülni a barlangot. Garretre nézett.
- Nem jó ötlet itt várni. Azt mondom, keressünk valami magaslati helyet, ahonnan rálátunk a barlang bejáratára és várjuk, hogy jöjjön - javasolta és megvakargatta Kósza füle tövét. A farkas megcsóválta a farkát és örült, hogy a társa elégedett. Amikor meg sikerélmény érte, akkor sokkal nyitottabbá vált. Egyből azzal kedzte, hogy megszaglászta a kisebb farkast, de Gorzhak rámordult.
- Ne most barátkozz, majd ha biztonságosabb - szólt rá, a farkas pedig panaszosan morgott egyet és leült.

Gorzhak érezte, ahogy szemöldöke a homloka közepére szalad. Nem bírnák el az ágak?
- Talán a fák utálják az orkokat és inkább a saját ágaikat törik, mintsem megtűrjenek egyet magukon? - kérdezte szarkasztikusan, mellén összefonva karjait. Nem értette az ember gondolkodását, hiszen ugyanakkora volt, mint Ő, ráadásul Ő ork mércével karcsúnak számított; magas volt, de súlya nem haladta meg a száz kilót. Úgy döntött, nem várja meg a választ.
- Pff, emberek - morogta és legyintett, jelezve, részéről ennyi volt. Már épp megakarta kérdezni Garrettől, hogy akkor viszont mit lát jónak, de nem volt idő rá. Mindkét farkas egyszerre kezdett morogni és Gorzhak azt hitte, hogy egymásra; talán a kicsinek mégsem tetszett Kósza közeledése.
De egyáltalán nem ez volt a helyzet. Mire Garret előrántotta az íját, a trigena kitört a fák közül, ocsmány kecskepofájából morgás tört elő.
Ez hamarabb történt mint várta. Kósza odaugrott mellé és Ő is iszonyatos hörgést hallatott. Ez persze nem volt hatással egy trigena-féle szörnnyre, a dög rohamozni kezdett; Garretet vette célba.
Kósza tett egy villámgyors félkört, hogy a trigena ne vegye észre, majd a szörny mögött termett és belemélyesztette hosszú szemfogait a lény lábába. Fájdalmas és borzalmas üvöltést volt, amit hallatott. Épp megfordult volna, hogy karmaival végigszántson Kószán, de Gorzhak már rajta volt. Egyik kardját belemélyesztette a lény oldalába. De sajnos nem találhatott létfontosságú szervet, vagy valami nagyon kemény anyagból volt gyúrva ez a dög, mert hosszú karjait felé lendítette. Gyors reflexei mentetté meg a kibelezéstől, de még így is sikerült a trigenának megkarcolnia a mellkasát, mielőtt hátrabukfencezett. A kard pedig ott maradt a dögben.

Gorzhak mély, hörgő morgással talpra ugrott, mellkasán a sebből lassan de folyamatosan csurdogált a vér. Figyelmen kívül hagyta a fájdalmat és még örült is neki, milyen szép hegek keletkeznek majd a gyógyulás után.
Elhúzta a száját, mikor kiszúrta a kardját és azt a pár nyilat a szörnyetegben. Ez nem lesz egyszerű menet, ahogy Garret jósolta, de annál édesebb lesz a győzelem. Ha meg belehal... nos, kevésbé dicső halálokat is el tudott képzelni.
Előkapta Ő is az íját, azzal talán többre megy majd, ha jó helyre lő, de a lény folyton mozgásban volt. Megzavarodott, ahogy Kósza táncolt körülötte és az ember nyilai is záporoztak rá.
Ő is megtűzdelte párral; egyik a vállán, másik a hátán, harmadik a nyakán találta el, de ettől egyre csak dühösebb lett, akárcsak egy vadkan.
- Van valami gyenge pontja, amit ismersz? Mondjuk a gerincén vékonyabb a bőr vagy valami? - kiáltott oda, mert volt egy terve. Talán ráugorhat a hátáral, még a másik kardja nála volt. Csak megdöglik, ha átszúrják a gerincét - gondolta.