Végül nem azt láttuk, amire számítottam, hiszen mint kiderült a férfinek volt egy szép hosszú kése, amit közvetlenül a támadás előtt elő is húzott rongyos ruhájának valamelyik rejtekéből.
A lopakodása nagyszerűen sikerült, nagy gyakorlata lehetett benne, mert az állat nem vette észre egészen addig, míg a fickó rá nem vetette magát és a penge át nem vágta a nyakát. Hamar vége lett.
Ekkor szólítottam meg a szakállas alakot, aki felénk fordult.
Mivel Uráldur jól leírta kit keressünk, most már biztos voltam benne, hogy ő áll előttünk.
- Roner Solini! Téged kerestünk már jó ideje, valaki nagyon beszélni szeretne veled! Azt hiszem ennél jobb életre vágysz egyébként is. – léptem elé, remélve, hogy tényleg elege van a remeteségből.

Talán nem azt a reakciót várta Becca, ami a szavaira válaszként az embertől jött.
Megfordulva a kését maga elé tartva lassan hátrált és láthatóan megijedt. Átlépet óvatosan az állat tetemén és tovább távolodva elkezdett beszélni.
-Mik vagytok ti? És mit akartok? A király küldött titeket? Sosem fogtok elkapni!
*Jól látszik rajta, hogy még a mai napig retteg a király üldözésétől és bár kikerekedett szemmel nézte végig az egykori bérgyilkospárt, még az sem feldolgozhatatlan számára, hogy a fajuk néhány holt tagjával is üldözteti őt. Bár a viselkedéséből nem látszik, de a sötét elfekben viszont igen is bízott.
Nem volt olyan rémült, hogy elszaladna, így még van bőven ideje a lány szellemének elmondani, mit szeretne. És jó esélye is van rá, hogy célt ér.

Úgy látszik Jam most rám hagyta a beszédet, bár azért felkészült rá, hogy közbe avatkozzon, ha nem használnak a szavaim, mindig jobb diplomácia érzék volt benne, mint bennem.
Eszembe sem jutott, hogy a férfi félreértheti azt, amit mondtam, hiszen nem tudhattam, hogy a király üldöztette, de mikor ilyen félelemmel a szemében és mozdulataiban reagált, majdnem a homlokomra csaptam. Jó, hogy nem rohant el, mert akkor leshettünk volna, hiszen már nem volt hús-vér testünk, hogy a szokásos módon megállítsuk.
Mr akkor is bajban lettem volna, ha nem akar velünk jönni önként.
- Hogy mi? Hmmm……..olyan …megkötött lélekfélék, választhattunk a rossz és a mégrosszabb között. – húztam el a szám, ahogy a saját sorsunkba belegondoltam. – És nem tudok semmilyen királyról. – vontam meg a vállam. – Minket egy Uráldur nevű self mágus küldött, aki valamiért nagyon akar veled beszélni. Fontos lehetsz neki, hogy tűvé teszi miattad a környéket, de valószínűleg neked is megérné, hogy találkozz vele. – teszek némi mézesmadzagot a szavaimba.
Jam elégedetten szusszan mellettem, tehát nem mondtam hülyeséget.

Roner vesz egy mély levegőt és megkönnyebbült. Leengedi még a kést is.
-És miért nem a többi éjtündével üzent? Nem mentem messzire, csak az egyik embere elküldött vadászni. De rendben, menjünk! Vagy ő egy másik faluban van?
*Közelebb lép hozzátok és kihúzza magát. Átlátszó dumátok... vagyis lényetek nem zavarja őt. És kellemesen szemlélődik Becca elmúlt bájain.

Én is megkönnyebbülök, amikor a fickó megnyugszik, de sokat mondó mosollyal nézek a mellettem álló Jam-ra, amikor Roner azt mondja, hogy nem ment messzire, meg, hogy egy éjtünde küldte el, hiszen nekik mind Uráldur, mind a rabok a várban, mást mondtak.
- Jó hosszúra nyúlt a vadászatod, mert majd egy éve eltűntél. – jegyzem azért meg, de aztán bólintok.
Jobb, ha minél előbb visszaérünk és akkor végre megszabadulhatunk Uráldur-tól remélhetőleg egy időre. Nem tudom, hogy működik ez a dolog a mágiában a megkötéssel, de reménykedem, benne, hogy a szolgálat minden egyes alkalommal gyengít rajta.
- Jobb, ha nem lógatod kocsányon a szemed Roner, mert különben megtalálom a módját, hogy a legváratlanabb pillanatban a frászt hozzam rád. – hajolok bele közelről az arcába, hogy ráijesszek.
De nem is húzom tovább az időt, hanem egyenest Uráldur felé indulok Jam-mal és a fickóval a sarkamban.

Az ember nem volt boldog attól, amit akkor látott, mikor a szellemnő feje félig átsuhant az övén. És nem kellett kétszer mondania a viselkedési szabályokat.
-Várj! Azt mondod egy év? Valami mágia lehet a dologban. Én csak néhány órának éreztem.
*Becca után rohan és igyekszik nem lemaradni a csak most feleszmélt fickó, akinek kellett azért pár pillanat, mire feldolgozza a látottakat. Készségesen követte a két egykori bérgyilkost.

Elégedetten mosolyodtam el magamban, amikor láttam átsuhanni a félelmet a kis vakarék arcán. Utáltam, ha valaki „olyan” szemeket meresztette rám.
Aztán eszembe jutott, hogy már nem tartozom az élők világához és ez egyből lelohasztotta a mosolyt az arcomról. Nem nagyon volt időm még azon merengeni a halálom óta, hogy mit is érzek igazán, hiszen azóta mindig történt valami és a magam érzései voltak az utolsók, de most éreztem, ahogy a bánat rátelepszik a lelkemre.
- Ja, egy év. – morogtam rosszkedvűen, majd sietve elindultam a gyilkosom és kínzóm felé. – Azt mondták ez az erdő furcsa veszélyeket rejt, lehet, hogy erre gondoltak. – tettem hozzá kis idő elteltével, mert nem akartam, hogy ne adja az ég meggondolja magát.
Minél előbb túl akartam lenne ezen az egészen. Nyugalmat akartam miközben a szívem szakadt meg, ahogy Jam-ra néztem.

Az egykori áruló döbbenten megállt és számonkérően kérdezte:
-Kik mondták? Hiszen a te megbízó sötét elfjeid is nem itt élnek?
*Tiszta vizet akar önteni a pohárba, ha Becca bele megy a magyarázatba, akkor hamar igyekszik tisztázni Solini, hogy ő legjobb tudomása szerint reggel indult el a dzsungel egyik falujából. Amelyről eddig az egykori fejvadászoknak nem sok információja volt. Ám zombi négerek dolgoznak a renegát Hafez vezetése alatt több környékbeli kis településen. És a lázadóvezér emberei esett a wendigó áldozatául. Bár velük még Roner sem találkozott még nagy szerencséjére.
Ennek ellenére ha Uráldur elé akarják kísérni, akkor továbbra is velük tart. És zavartalanul juthatnak ki az érintetlen vadonból.

Mikor szavai elértek hozzám, értetlenül torpantam meg és fordultam felé.
- Milyen „sötét elfjeim”? – kérdeztem rá a homlokomat ráncolva.
Mikor magyarázatot kaptam, kérdőn nézem Jam-ra, hiszen így már érthető volt a másik elf, akit az a zombi belezett épp, amikor ideértünk, de kik lehettek ezek a selfek és mit kerestek itt?
- Te vidd el Uráldur-hoz ezt az embert. – mondtam végül Jam-nak, bár nem örültem annak, hogy szétválunk, de így volt a leglogikusabb. – Ezzel teljesítjük neki, amit kiadott nekünk, de ha viszünk ezekről a társairól is valami hírt, lehet hamarabb véget ér nála a „szolgálatunk”. – vágtam egy grimaszt felé nyomatékosan.
Jam már nyitotta a száját, hogy ellenkezzen, de végül egy sóhajjal bólintott.
- Becca, ügyelj magadra. Fogd vissza a véredet, mert szellemként sem vagy mindentől védett, ezt már tapasztalhattad.
Kezével megpróbál végigsimítani az arcomon, de keze átszalad rajtam én meg az ajkamba harapok.
- Menj. Jól leszek. – intek a kifelé vezető ösvényre.
Ha eltűntek, én is elindulok azon a csapáson, ami Roner szerint a faluba vezet.

Az ember furcsán néz rájuk, ám nem ártotta bele magát soha a merényletre felbujtói belső harcaiba, így halad tovább a fiú kísértetével. És két hét múlva fáradságos út után elérik Zevadar határát. Ahol persze a határon figyelnek, ám Jam hamar elmondja kihez kell vinnie és kíséretet is kapnak, nem tartoztatják fel őket.
Uráldur az érkezésük után örömmel veszi tudomásul, hogy sikerült a még mindig értékes hírforrást megszereznie.
-Társnőd merre van? Szép munkát végeztetek. Elégedett vagyok veletek.
*Mivel a határ és a katonai tábor között volt nem kevés távolság, már lassan húsz napja tapasztalja Becca, milyen az, amikor anyagtalan testét egy démonok kovácsolta halálosan hideg nyárs szúrja keresztül és miközben egy tűz felett forgatják, forró sav csöpög fentről. Persze ezek nem az árnyvilágbeli fizikummal rendelkeznek, így nem marják le ennyi idő múlva sem a nő bőrét csontig, csupán rácseppenve imitálják az érzést és lassan semmivé olvadnak, hogy sok tucat új csepp érkezzen közben még fentről, állandóan fenntartva így mind a három érzést.
Aszad táborát védő egyik démon szellem kapta el őt és már nem volt ideje mit csinálni.

Jam nem örült Becca ötletének, de mivel tudta, hogy milyen makacs és azt sem tagadhatta, hogy volt a javaslatában ráció, így végül kedvetlenül, de bele ment. Szellemek ide vagy oda, aggódott.
Az út hosszú volt, mert persze nem mehetett a maga módján, tekintettel kellett lennie Roner-re, aki így is alig vonszolta magát az út végére.
A fiú azt hitte talán útközben utolérik Uráldur-t, de sajnos nem sikerült, így hosszú idő telt el.
Ha Becca sikerrel járt, akár már várhatja is ott őket, de csalódnia kellett és mikor ezt megtudta, tényleg ideges lett.
- Nincs itt? Ettől az embertől megtudtuk, hogy van ott egy másik éjtünde csapat, akik valamiféle fekete embereket használnak rabszolgának. – mondja el Jam, amit tud. – Becca azt mondta utánuk néz, de, ha a szellemi alajában közlekedik, már rég itt kéne lennie. Vissza kell mennem! – veti aggódó pillantását a self vezérre, hiszen az engedélye nélkül nem teheti.

A kín nem csillapszik, pedig már számtalanszor kívántam, hogy anyagtalan testem adja már fel. Sok fájdalomban volt már részem fiatal életem ellenére, hiszen előző főnököm sem kímélt, de soha nem gondoltam volna, hogy ilyen a végtelenségbe nyúló is létezik.
Hibát követettem el, de ez betudható annak, hogy még nem volt tapasztalatom szellemalakomnak minden előnyéről és hátrányáról …………….és nem ismertem még kellően a démonokat sem.
Még alig közelítettem meg az éjtündék táborát az erdő mélyén, mikor elkapott a démon. És most itt perzselődök az örök tűzben és minden csepp, ami a testemre csöpög abból a túlvilági matériából, olyan, mintha a csontomig hatolna.
És eddig még nem akartak tőlem semmit……………….

Uráldur szinte felnyársalta a szemével a merénylőt. Bár mozdulatai visszafogottak voltak, ám arca elárulta, hogy rossz pont volt azokkal összeállnia. És hűvös egyszerűséggel szólalt meg.
-Én száműztem oda őket. Zevadarban már nem maradt helyük. A király ellen fordultak és most ott nyomorogva kell szenvedniük érte.
Nem ajánlom, hogy vissza menj! Képzett mágus vezeti őket és számos démon a hírek szerint még támogatja is őt. Szellemként is nagy veszélyben lennél ott. Ki kell derítenünk, hogy bajban van-e a társnőd.
Ezt az alakot meg addig vigyétek a kínzókamrákhoz, amíg nem végzünk!
*Nem volt számára túl megható, hogy önként jött ide, emberi fajként bármikor bebörtönözhetőnek tekintette. És az ellenségével való lepaktálás épp elég ok volt rá, hogy rögtön serkentse majd a beszédét.
Ám előtte elvégzett egy szellemidézést és mikor megtudta, hogy a hasznos kis lidérc istenei kezére került, használta mester mágia tudása további részét. Egy csirke lelkét feláldozva egy borongós szentély szürke áldozó kövén kicserélte a kísértetet. Szerencsére ezúttal olcsón megúszta, nem kértek érte sokat.

Már épp menni akart volna elbeszélgetni a rabjával, mikor Rathal érkezése zavarta meg.

/De ez már egy másik történet! Jam és Becca megnyugodhatnak egyelőre és akár szabadon kószálhatnak az új küldetésükig.
A másik játék pedig folytatódik. Itt köszönöm az epizódot!/

Mindig Jam volt a higgadtabb, megfontoltabb, most mégis sütött belőle a kétségbeesésé, ahogy megtudta Uráldur ismeri az erdőben lévő selfeket és azok minden bizonnyal mindenkit ellenségnek tekintenek, aki az ő megbízásából jár arra.
Az meg csak hab volt a tortán, hogy egy mágiában nagyon is jártas vezetőjük volt, akinek legalább annyi démon segítője volt, mint az Első Lordnak.
Viszont ez sem tarthatta volna vissza, ha Uráldur nem tartja magát a megállapodásukhoz, hogy ha tudásából kitelik segít rajtuk, ha bajba kerülnek. Bár Jam soha nem bízott benne, most mégis az látta, hogy tartja magát az éjelf a szavához.

//Becca//
Olyan hirtelen engedtek el, ahogy lecsaptak rám és a következő pillanatban már a falun kívül találtam magam.
Bár nem volt testem, ami fájhatott volna, az érzés mégis sokáig megmaradt, de mire visszatértem a sötét tündéhez, akihez balsorsom kötött, megkönnyebbülve láttam, hogy Jam már ott van.
Egy darabig még magunk is lehettünk. Volt mit megbeszélnünk és tisztáznunk.