Ki tudja mi vonzotta Viridielt újra az érintetlen vadon ezen részébe? Talán ezt csak ő egyedül tudja megmondani. Ám újra itt van, ahol annak idején egy nimfa küldte őt egy félorkhoz, hogy megváltoztassa a jellemét. Kemény és sokak szerint eleve kudarcra ítélt vállalkozás, mely során az erdő leányai elutasították, hogy segítsenek az emberek királyságának egy új, hódító, idegen hadsereggel szemben.
Ám ma már sok mindent tud erről az erdőszegletről. Többek között azt is, hogy óvatosnak kell lennie, hiszen gyakran esnek veremben az erre járók. És akik kihúzzák őket, azokkal nem szívesen találkozik az ember fia. De talán Turion fia sem akar újra összefutni velük.
Bármilyen módszert is dolgozott ki a csapdák elkerülésére, ha nem része a füle betömése, akkor meghallgatja a vadon sűrűbb, aljnövényzettel jobban benőtt részéből hallatszó halk nyüszítés. Ha a növények segítségéhez fordul, kiterjeszti az érzékeit, akkor hamarabb megtudhatja, mint hogy meglátná, hogy egy Lurinx adja ki ezeket és három kölykét nyalogatja közben meg néha. Nagyon szomorúnak látszanak.


/A lény leírása megtalálható Neminra Élővilágában./

Az utóbbi időben nyugtalan voltam és valami furcsa késztetést éreztem, hogy útra kelljek. Igazából most nem volt célom, csak vándoroltam először Awyris erdejében, majd egyre messzebb és messzebb jutottam, miközben úgy éreztem valami hajt, valami hív.
Lábaim könnyedén vittek a rengetegbe is, de itt már óvatosságra intettek ösztöneim, hiszen még élénken élt bennem az itt történtek emléke és az, hogy majdnem ez volt életem utolsó megpróbáltatása, és a nimfával is kudarcot vallottam, vagyis nem igazán vele, hanem azzal a félorkkal.
Lassan lépkedek azon töprengve, hogy vajon mi vezethetett pont ide, hiszen itt még a fekete emberek nélkül is veszélyes volt, de nem tudtam magyarázatot rá. Egy idő után úgy véltem, hogy jobb, ha megyek is innen minél előbb, de ekkor meghallottam a hangot. Egy sűrűn benőtt erdőrészen volt, alig lehetett megközelíteni és határozottan állati nyüszítés volt.
Nem szerettem volna valami csapdába sétálni, ezért érzékelésemhez fordultam és mikor megéreztem mi adja ki a hangot, vagyis ki, hát nem akartam hinni saját magamnak.
Egy LURINX!
Még csak egy-egy öreg tünde csodálatos elbeszéléseiből hallottam róluk, de soha nem láttam belőlük egyet sem. Gyönyörű példány volt az anya és a kölykök……….A szívem majd kiugrott a mellkasomból, annyira izgatott lettem.
Nem akartam megijeszteni, így próbáltam hozzá szólni, bár lehet már rég tudta, hogy ott vagyok a közelében.
- Ne félj! Tünde vagyok, csak segíteni szeretnék. Bajban vagy…tok?

Viridiel egy farkas családra bukkant, nem is akármilyenre! Erdőkerülő farkasnak hívják sokan őket, mert rokonságuk miatt hasonlítanak a falkában vadászó társaikra. Az anya viszont nagyon szomorú és valahogy megértette Viridiel beszédét és ő is megérti az állatét. Valahogy úgy, ahogy annak idején Zevadarban annak a madárnak a csiripelése értelmes szavakként állt össze benne.
-Nagyon szomorú vagyok, nagy baj történt. A párom bele esett egy verembe amit a kétlábúak szoktak nézegetni. Én nem tudom őt onnan kihúzni, te talán segíteni tudsz rajta.
*Kölykei mellől felkel és tudja az utat. Így csak az erdei elfen múlik, hogy utána megy-e. Ha igen, akkor a sűrűbb aljnövényzet felől kerül, ezek az állatok ritkán járnak a többiek által kitaposott ösvényen, egy gödör szélénél bukkannak ki, mely alján hegyes karók vannak. És az egyiken egy átszúrt lurinx teteme.

Amit hallottam, ennek az erdőkerülő farkasnak a híréről, az nagyon különlegessé teszi és remélem, hogy megérti, amit gondolatban küldök neki, mert nem szeretném megrémíteni, azt meg főleg nem, hogy a kölykeit védve, esetleg nekem essen. Bár lurinx támadásról még soha nem hallottam, nagyon ritka és békés faj volt, nem én szerettem volna az első lenni.
Azonban nem kellett csalódnom, a farkas megértett, ráadásul olyan szomorúan nézett rám, hogy elszorult a szívem. Aztán szavakká áll össze hangja és még szomorúbb leszek.
Tudom, milyen aljasak azok a csapdák, hiszen én is beleestem már egybe és nem sok jóra számítok.
Az anya farkas azonnal indul és tudom, hogy számít rá, hogy segíteni tudok neki. Habozás nélkül megyek utána, de azért a fegyveremet kéznél tartom, nem feledve a fekete embereket.
Nem megy halkan a megközelítés, mert sűrű a növényzet, de azért hamarosan már a verem előtt állok.
Ott fekszik a gyönyörű hím farkas, de már innen látom, hogy nincs remény, nincs benne élet.
- Meghalt! – sóhajtok és nem is veszem észre, hogy hangosan beszéltem. – De akkor sem maradhat itt.
Nagy fák állnak a közelben, így azokat kérem meg, hogy hosszú ágaikkal lenyúlva emeljék ki a Lurinx tetemét.
- Nem tudom mit kéne tennem. – bizonytalanodom el, amikor kinn van.
El kéne temetnem? Vagy más náluk a szokás?

Az anyafarkas reménykedve nézett még mindig Viridiel szemébe és várta, hogy csodát tegyen. De ő csak azon gondolkodott, hogyan kéne eltemetni. Jól látható volt abból, ahogy hegyezte a fülét és szemei meleg pillantásán, hogy nem érti még, hogy vége van.
-A hozzád hasonlóak sokszor életre keltik azokat, akiket a gödörben találnak. Nem tudnád őt is feltámasztanod? Nagyon fura és ijesztőek azok az állatok, melyek a faluba mennek velük, de ha a család vissza kapná a páromat, legalább a gyerekeket tudnánk etetni vele.
Kérlek szépen! Segíts nekem!
*Mindennél jobban megbizonyosodhat most arról a futár, hogy Kobani nem véletlenül volt annak idején a veremben. Talán azóta sikerült egy-két kannibál törzset kiirtaniuk a selfeknek és most a szokásaikat átvéve maguk élnek az ősi vadonban. Vagy talán még szörnyűbb dolgok lehetnek a háttérbe és csak néhány éjtünde segít a bennszülötteknek gonosz céljaikra felhasználva a fekete embereket.
Rajta áll, hogy mit csinál.

Látom a reményt, majd az értetlenséget az erdőkerülő farkas szemében és majd megszakad a szívem, de felkapom a fejem annak szavaira, mert ez csak egyet jelenthet és az nagyon nem jó.
- Sötét tündék! Azok nagyon veszélyesek és rossz dolgokat csinálnak, jól látod, hogy azok az állatok, amiket „feltámasztanak” ijesztőek, hiszen nem élnek, csak bábok a selfek kezében és akaratuknak megfelelően mozgatják őket. – rázom meg rögtön a fejem. – Hidd el, nem kapnád vissza a párod és sokkal rosszabb lenne, mert látnád, hogy mit művelnek vele. Én erdei tünde vagyok és nem tudok ilyen sötét mágiát, de a természet gyógyító ereje velem van, csak……. – de végül úgy döntök, hogy miért ne mutassam meg a farkasnak, hogy mindent megpróbálok.
Az állat selymes bundájára fektetem a kezem és behunyom a szemem, szólítva a természet bennem lakozó erejét, bár az állat egészen halottnak tűnik.
Legalább megpróbáltam.

Az anyaállat nagyon bízik az erdei elfben, ám az közli a rideg valóságot vele. Soha nem kaphatja vissza párját.
-Nem sok választásom van. Egyedül nem tudom felnevelni a kölyök farkasokat. Nem találok elég vadat, legfeljebb csak a gödrök mélyén. Dögevésre kell fanyalodnunk. Segíts kérlek legalább bábként mozgasd és akaratodnak megfelelően vadászhasson nekünk!
*Úgy tűnik, az elkeseredettsége elvesztette a határvonalat természetes és természetellenes között. Ám maga a tünde is, ha nem figyel, elveszít egy egész más fajta határvonalat. Bár nem adhatja vissza a párját, ám barátságos, végtelenül optimista, de egyben végzetesen is elkeseredett tekintet egyre inkább átérezteti vele, mit is érez a lurinx.
Oly közel került ebben a rövid időben a fajhoz, hogy képes átváltozni. Ám jól tudja, hogy ez sokkal komolyabb döntés, mint vele született egy újabb képességének ébredése. Ha ezt megteszi, örökre csak eme két alak között változtathatja formáját.
Döntenie kell hát, hogy enged-e kísértésnek és megpróbál pótapa lenni -legalább egy kis időre- eme család életében vagy inkább megmarad még teljesen elfnek és megvárja, hogy más életforma érintse meg ennyire.
Ki tudja, mi lesz a jövője egyik, avagy másik döntés után?

Mivel mi erdeiek nagyon közel állunk a természethez és a benne lakozó állatokhoz, nagyon nehéz nekem most szenvedni látni egy ilyen ritka és értékes egyedét, főleg mikor láttam, hogy még kicsinyeket is nevel.
Talán az elmúlt években kissé ettől elszakítva élt életem, a borzasztó események, a háború kezdődő mocska, melyből én sem tudtam kivonni magam, még jobban igényelte részemről, hogy most, ha lehetőségem van használjam Természet Anya adta képességeimet. Talán kétségbeesettebben kívántam, mint kellett volna, hiszen most először irigyeltem a sötét elfek démoni mágiáját, pedig azzal a céljaim nem is lettek volna olyan gonoszok.
Belenéztem azokba a hatalmas smaragd szemekbe és elvesztem benne. Érzelmei, szomorúsága, féltése és aggodalma viharként csapott le rám, szinte belereszkettem.
Nem voltak kétségeim, amikor megéreztem a változást, bár tudtam népünk hagyományaiból, hogy ez mit jelent. Segíteni akartam és, ha egyszer el kell köteleznem magam, soha jobb alakot és jobb indokot nem választhattam volna.
Hagytam, hogy megtörténjen, aminek meg kell és ha lelkem sóhaja meghallgatásra talál, akkor ha nem is párja feltámasztásával, de segítséggel mindenképp szolgálhatok a gyönyörű állatnak.

Ami valakinek tragédia, az másnak lehet élete jobbra fordulása. Sokan ugyan azt teljesen különbözően látják. És bár Viridiel pontosan úgy látja az elhunyt hím farkas halálát, mint nősténye, mégis ez volt az a fordulópont, ahol rátalált a lombtündék igazi életére és természetközeli gondolataikhoz. A háborúban gyakran felhasználnak olyan erőforrásokat a katonák, mely sok éves vagy évtizedes idő alatt halmozódik fel tartalékként.
Miközben könnyű az erdő összes állatát szólítani, hogy támadják meg az idegen betolakodókat, ám egy-egy állat elpusztulása a csatában egy egész család tragédiájává válik, gyakran reménytelen helyzetbe hozva az árvákat.
Bár a hím farkas egyszerű vadász csapda áldozatává vált, nem egy tünde kérte, hogy támadja meg a selfeket, ám most mégis vissza kell adnia neki is valamit abból a sokból, ami önfeláldozást főként a növényektől, de néha az állatoktól kapott.
Átváltozik eme gyönyörű lénnyé és az anyafarkas örömmel ugrál körülötte, farkát vidáman lóbálja, miközben új fogadott családjához mennek visszafelé.
-Tudod több fajtámbéli is volt itt azóta, de sokan meghaltak már a sötét bőrű kétlábúak miatt is. Ém amióta a szürke hegyesfülek felbukkantak, még rosszabb az élet. Alig van állat, amit vadászni lehet. És mindenki elköltözött, mert az őket körülvevő dögszagú lények nagyon ijesztőek. Mi maradtunk egyedül és amikor megláttalak, már azt hittem teljesen, hogy nekem is választanom kell, hogy beállok közéjük vagy elmenekülök.

Az átváltozás fokozatosan megy és közben sok mindent élek át, elsőnek pont a szegény erdőkerülő hím halálát, ami elég erős sokk-ként ér, de aztán már nyugodtabb vizekre evezek és testem-lelkem megnyugszik a változásban, hiszen mi erdei elfek mindig nagyon közel állunk a természethez születésünktől kezdve és bár én a vándorlók és kalandorok útját járom, azért soha nem szakadhatok el annyira a környezetemtől, hogy ne érezzem át, mivel tartozunk neki.
Most visszaadhatok legalább egy keveset és talán háborgó lelkem, mely testvérem halála óta nem nyugszik, némi békére lel.
Az átváltozás végbemegy és az anyafarkas feltámadó lelkesedése magával ragad, azonban szavai visszarántanak a valóságba, igaz ez beletelik kis időbe, hiszen el vagyok varázsolva új alakomtól.
- Tudom, milyen gonosz dolgokat művelnek az éjtündék, de azt is tudom, hogy nem szabad lebecsülni őket, mert nagyon erősek és halálos harcosok. – mondom elkomorodva. – Talán neked……nekünk is el kéne innen menni, míg megtehetjük és míg nem fedeznek fel. – nézek a másik szemébe.

A nőstény jól elbeszélget a maga nyelvén Viridiellel, míg vissza nem érnek a gyerekekhez.
-Nem becsülöm le őket, nagyon is tartok tőlük. Az én nevem egyébként Haleima. El kéne indulnod vadászni, amíg én vigyázok a kicsikre.
*Ez jó alkalom hozzá, hogy Turion fia minél többet megtudjon új alakjáról. És most döbbenhet rá talán, hogy a mágiáját nem tudja másra használni ilyen formában. Nem azért, mert kimerítő lenne, ellenkezőleg. Egész kényelmes és hamar megszokottá válhat új bundája. De egy igazi farkas képességeivel fog rendelkezni, így minden eddiginél jobban kiéleződik a látása, a szaglása, a hallása. Rengeteg új lehetőséget kap egy állat becserkészésére, ám sok eddig tapasztalt -mint például az eszközök használata- csak akkor válik számára újra elérhetővé, ha ismét visszaváltozik.
Itt az idő, hogy elinduljon és felfedezze a vadont. És új lehetőségeit.

Nagyon jól érzem magam a bőrömben, mondhatni és az is jó, hogy Haleima nem táplál bizalmat a sötét tündék felé, mert abból előbb utóbb csak baja lenne, ezért meg is fogok tenni mindent, hogy megmutassam nekik, milyenek is azok a démonok valójában.
- Én Viridiel vagyok, az erdei elfektől.
Lesz valószínűleg elég időm, hogy meséljek a más fajok ellen elkövetett bűneikről, sötét mágiájukról, kegyetlenségeikről, hiszen felsőbbrendűség tudatukkal sosem lesznek képesek más népekkel együtt élni.
A vadászás ötletére kicsit meglepődök, de hát végül is mi más lenne e legtöbb, amit tehetek a családért. Így aztán ideiglenesen elköszönök a nősténytől, aki letelepszik kölykeihez, én meg elszáguldok az erdő mélye felé.
Nagyon hamar megszokom az új alakomat és nagyon élvezem. Az sem érdekel, hogy rájövök, a többi képességemet ebben a formában nem tudom használni, csak ha visszaváltozok, de most nem akarok.
Farkasként akarok vadászni, meg akarom tapasztalni ennek szabadságát és örömét.
Meg is látok egy fiatal, sántikáló őzbakot és felbuzog bennem a vadászösztön. A fák között nem használhatja ki a gyorsaságát, de én igen.

Az állat az egyik mellső lábára erősen sántít és ha ez nem lenne, akkor is csak a tágasabb ösvényeken lenne talán esélye Viridiel elől elmenekülnie. Sokáig észre sem veszi a fák között rejtőszínben osonó vadászt, majd ijedt hangot kiadva szalad neki, ám a lenyúló ágak nem az ő barátai.
Könnyedén éri be és harap bele ösztönösen az egyik hátsó lábába az erdei elf, hogy ezzel végleg legyengítse annyira, hogy már futni se bírjon. Majd megkerülve őt a torkánál megragadja agyaraival és addig szorítja, míg az utolsót rúgva ki nem leheli a lelkét.
Ám csak ekkor nézheti meg alaposabban a sebet, mely már jóval hamarabb megpecsételte a prédája sorsát. Egy fekete nyílvessző fúródott át és tört el a két vége az őz lábában. Ám még mindig ott van a lövedék csonkja, mely a piros a vértől, ám a vége feketéllik. És egy kétlábú rohanása hallatszik a bokrok között közeledni, akit az üldözés hangjai vezethettek újra nyomra.
Most a pótapáé a választás, hogyan reagál.

Mivel nem vagyok még tökéletesen biztos a képességeimben, ezért valahol örülök is, hogy nem egy ép példányt fogtam ki. Amíg lehetett próbáltam becserkészni, aztán hirtelen, lendületesen támadni, aminek meg is lett az eredménye és elejthettem erdőkerülő farkas képében, első zsákmányomat.
Ebben segítenek az állat erős ösztönei, hogy akkor ugorjak, akkor csattintsam össze állkapcsomat, amikor a legideálisabb és ahová a legcélravezetőbb harapni.
Pár perc múlva a lábaim előtt hever az elejtett vad és vérének édeskés ízére máris összeszalad a nyálam.
Most már azonban megint emberi énem kerül előtérbe és meglátom a sérülése okát az őznek és ez azonnal izgatottá tesz, bár nem is kell sokat várni, hogy a rossz érzés valóra is váljon.
A nyíl íjászt sejtet és ebben az erdőben vajon ki vadászik fekete vesszővel?
A farkas ösztönösen védené a zsákmányt, azonban most nekem kell felülkerekedni. Ott hagyom az őzet és a fák fedezékébe ugrom, szinte menet közben változva vissza, hiszen mágiámra lesz most szükségem. Elsőre érzékeimmel igyekszem megtudni, hogy ki jön és egyedül van-e.

Viridiel nem az ösztönlényként akar szembenézni visszaalakul eredeti formájába és a természet azonnal megsúgja neki, hogy egyetlen drow rohan az aljnövényzetben botladozva, íjjal a kezében.
Miközben ő a bokrok között lapul, hamarosan felbukkan a szürke bőrű testvére és gyanakodva pillant a földön heverő állatra. Jól láthatóan felismeri azt a vadat, melyre nem sokkal ezelőtt kilőtte a nyílvesszőt. Óvatosan odamegy hozzá és alaposan megszemléli a nyomokat. Turion fia még ekkor is biztonságban van a levelek takarásában.
Ha nem történik semmi, akkor nem nehéz rájönnie arra, hogy ki vagy pontosabban mi hagyhatta a nyomokat. Gyanakodva körbe tekint, még mindig kezében az íjjal, láthatóan nyugtalan amiatt, hogy egy ordas vagy más veszélyes állat ólálkodik a környéken, akit ő elijesztett a hangos érkezésével.
Ha ekkor sincs, ami megszakítsa, a hátán lévő tegezbe csúsztatja távolsági fegyverét és nyakába kapva Viridiel zsákmányát elindulna visszafelé.

Azonnal megérzem, hogy szerencsére csak egy self közeledik, ezt elárulják róla a fák, de azt is, hogy íj van nála, mondjuk ez nem ért meglepetésként az őzben látott nyílvessző láttán.
Persze sejtem, hogy a vadász hamarosan már tudni fogja, hogy nem ő volt az egyetlen, akinek a zsákmányra fájt a foga, de most nem egy ösztönállat áll az éjtündével szemben.
Nem is csalódik, a self gyanakodva nézi a halott állatot, aztán a környéket szemrevételezi, de jól elrejtőztem, így nem vehet észre.
Azonban eszemben sincs hagyni, hogy elvigye fogadott családomtól a vacsorát.
Mikor a nyakába lódítva az őzet és hátat fordít nekem eltéve a fegyverét, akkor lendülök akcióba és megkérem a fákat, hogy ágaikkal ejtsék fogságba.
Ha ez megtörtént és sikerült is, akkor odasétálok hozzá és elveszem az íját és ha van, a tőrét is.
- Ez az enyém. – veszem el tőle az őzet is.

Az éjtünde vadász megnyugszik, mikor az erdőben semmi zajt nem hall.
~Ha lenne itt ragadozó, akkor az nyilván nem lapulna meg, miközben vértől illatos hús illatát viszi a lágy szellő. Valószínűleg elmenekült az általam keltett zaj miatt.
*Így egészen megnyugodva, csak a szokásos vadonbeli éberségére hagyatkozva, sőt(!) hátán cipelve az íját lenyomó húst, szinte teljesen védtelen volt egy támadással szemben. Bár zsigereiben félt, hogy egy állat ráronthat a sűrűből, ám úgy vélte, mágiája és esze majd kihúzza a nehéz helyzetből.
Az ágak megmozdulását első pillanatban nem is tudta mire vélni, majd ha akart sem tudott volna szaladni. Kisebb részben a súlyos teher miatt, ám Viridiel eredeti formájában bárhol „látja” a fák suttogásának hála.
-Hogy kerülsz ide, zöldike?
*Hamar fogságba esik és gonosz szemekkel nézi, ahogy íját és vadásztőrét is elveszik, majd zsákmányát a húst. Ám nem akar ficánkolni, látszólag tudomásul veszi vert helyzetét. És ha Viridiel el akarja őt vinni haza fogolynak, akkor engedelmeskedik is.
Ám ha egyszerűen csak ott akarja hagyni, akkor megvárja, míg majdnem eltűnik az ágak között és csak akkor küldi utána a természetfeletti szálait, hogy fulladáshoz hasonlót érezzen a hírvivő.

/Hatos kocka dobás:
4-6-ig siker, Viridielre hat az átok
1-3-ig kudarc/

The member 'Uráldur' has done the following action : Szerencse, játék, kockázat

---

'Hatos' : 5

Talán ennek az erdőnek a nem túl gyakori látogatottsága az oka, hogy az éjtünde nem túl gyanakvó és hamarosan már vállán az elejtett – az általam elejtett – őzzel trappol visszafelé, amerről jött.
És ez ad nekem kiváló lehetőséget arra, hogy észrevétlen eredjek a sarkába, majd a lehető legváratlanabbul csapjak le rá mágiámmal és pillanatok alatt gúzsba kössék a segítségemre siető növények.
Szinte nem is védekezett, annyira látszik rajta a meghökkenés, de persze azonnal megered a nyelve, ahogy meglát engem, mert általában elég nagy felsőbbrendűségi tudattal vannak megáldva, egy erdei tündét nem tartanak nagy ellenfélnek egy az egyben.
- Nekem otthonom az erdőség, nem úgy, mint neked, így ezt a kérdést én sokkal jogosabban tenném fel. Te mit keresel itt self? Jócskán messze vagy a hazádtól!
Közben megszabadítom fegyvereitől és a saját vállamra kanyarítom a vadat.
A szeméből süt a gyűlölet és mivel már nem először állok szemben a sötét fajtájával, nem kell megerőltetnem magam, hogy tudjam, mire gondol és, hogy kivárjam milyen átkot akar a fejemre szórni. Így aztán tőre markolatával alaposan fejbe kólintom, hogy elájuljon. Én nem vagyok gyilkos! Később az ágak is elengedik, azt mehet amerre lát.
Én visszaindulok a zsákmánnyal és, ha minden rendben, az alomtól nem messze átveszem farkas alakomat, hogy ne ijesszem meg a kölyköket, úgy teszem le mellettük a dögöt.

Viridiel kemény árat fizetett tapasztalataiért és most már nem olyan elővigyázatlan, mint amilyen Uráldurral való első találkozásaikor jellemezte. Jól tudja mennyire szeretnek hátulról, váratlanul támadni, miközben gőgös beszédük gyakran megalkuvást sejtetne vagy épp békés szándékot.
Óriási szerencséje van a drow vadásznak, hiszen akár fogságba is kerülhetne huzamosabb ideig. És akár információt is akarhatnak tőle. Ám most a hírvivőnek más feladatai vannak, ott hagyja az ájult tündét a zöldben és ő hússal együtt tér vissza fogadott családjához immáron újból átváltozott alakban. Rossz rágondolni, hogy ha a nőstény indult volna el, kevésbé megfontolt és tapasztalt lélekként talán meg is ölhették volna az éjelfek egyike.
-Milyen bájos alakod van, mondtam már?
*Az anyafarkas örömében a farkát magasba tartva lóbálja és odasimulva Viridielhez néz vissza gyermekeire.
-Egyetek szépen! Viridiel bácsi hozott nektek ételt bőségesen. -majd odafordult a pótapához- Nagyon jól jött, ezzel akár egy hétre is jól lakhatunk. Következő alkalommal majd én megyek és te vigyázol rájuk.

Eszembe sem jutott, hogy magammal cipeljem a fák által fogságba ejtett selfet, hiszen mit kezdtem volna vele? Persze itt is kifaggathattam volna, de én nem bírok olyan kegyetlenséggel és kínzási módokkal, mint az ő fajtája, így valószínűleg vagy a szemembe nevetett volna, vagy hazudott volna, így meg nem értem volna el semmit.
Engem különben is vár Haleima és a kölykei, akik már biztosan éhesek. Viszont az sem szerettem volna, ha a sötét tünde a nyomomra bukkan, így ismét a növények segítségét kértem, hogy töröljék el a nyomaimat, nehogy eljussanak az erdőkerülő farkas rejtekhelyére, ha magához tér és erősítést hoz a társaival.
Mikor megérkeztem a hússal, a nőstény igen csak örömmel fogadott és biztos belepirultam volna a dicséretébe, ha nem épp farkas alakban vagyok, de reméltem annyira nem ovas a gondolataimban, hogy mindent lásson.
- Khmm….kösz. – dünnyögtem azért.
Minden esetre boldog voltam, ahogy láttam milyen örömmel vetik magukat a húsra, de egyből megráztam a fejem, amikor a következő vadászatra terelődött a szó.
- Nem is baj, ha kicsit meghúzzuk magunkat. Egy éjtündével futottam össze és valószínűleg van belőlük több is. Jobb, ha én járom az erdőt, mert félek, hogy veszélyt jelentenének rád és a kölyköknek nagy szüksége van a jelenlétedre. Én alakot váltva, jobban boldogulok velük, ne felejtsd el nagyon-nagyon veszélyesek.

A kicsik örömmel falatoznak a friss húsból és a következő napokban mély barátságba kerülhetnek nevelőapjukkal, ha hagyja. A természet rendjébe mintha csak bele lenne kódolva a halál, nem a gyász tölti ki az életüket, hanem az öröm, hogy ők életben maradtak és egymásnak vannak.
Ám valaki az új családban másként gondolja az egymásért/egymásnak vannak fordulatot. Bár eddig sem volt visszafogottnak mondható emberi mértékben. A farkas bőrbe bújt bárány lombtünde hamar rájön az ösztöneivel, hogy az anyafarkas újra tüzel. És ösztönei hímet keresnek és orra meg is találja.
Vajon mit tesz ő akkor, ha tovább fokozódik a hormonok uralkodása Haleimában és egyre nyilvánvalóbb jelét adja, hogy újra gyermekvállalásra ösztönzi őt természete?

A kölykök falatozását látva, már el is felejti, hogy majdnem megint közelebbi ismeretséget kötött a selfek „vendégszeretetével”, még szerencse, hogy a nőstény szavai után elég óvatos maradt, így ő lephette meg a vadászt. Persze, ha idővel az kiszabadult, várható volt, hogy talán még kutatnak is utána, de hol elfként, hol farkas alakban, úgy érezte meg tud felelni ennek a kihívásnak. Természetesen erre igyekezett felkészíteni, mind a nőstényt, mind a kicsiket.
Minden egyes alkalommal nem győzte súlykolni, hogy tartsanak a sötét tündéktől és a fekete emberektől. Kerüljék az olyan helyeket, ahol az ö szagukat érzik, így remélhetően a karós csapdák nem fogják veszélyeztetni őket.
Aztán a boldog szabadságnak kezdett meglenni az ára is, hiszen Haleima egyre nyilvánvalóbbá tette, hogy letelt a szoptatás ideje és készen áll egy újabb alomra és mivel én helyettesítettem a párját……..
Elfként nem is lett volna ezzel baj, de farkas alakban egyszerűen megőrjítettek az általa kibocsátott illatok. De emberi tudatom tisztában volt vele, hogy erre nem állhatok készen.
Így nem volt más hátra, mint, hogy ezen időszak alatt saját alakomban igyekezzek őket tovább segíteni.
- Haleima, ez nem jó ötlet. – simogattam meg a hozzám dörgölőző állatot sóhajtva. – Keressünk neked egy másik hímet, mond merre találhatnék egyet?

Viridiel jól tudja, hogy a farkas testében termelődő hormonok épp úgy elvenné szabad döntéséhez való jogát, mintha született vadállat lenne. Így inkább átalakul eredeti alakjába és megsimogatva Haleimát közli az ellentmondást nem tűrő tényeket.
-Akkor mit keresel a közelemben?
*Ez után a kérdés után egyszerűen bele harap a simogató kézbe, ő nem tud úrrá lenni a hormonokon és a nem akart következményein. És vicsorogva igyekszik megrémíteni a pótapát.
-Tűnj el a kölykeim közeléből!
*A gyermekek hamarosan anyjuktól való elszakadás útjára lépnek és sosem lesz már ennyire szoros a kapcsolatuk. De most, hogy nem a család tagja, hirtelen nagyon fenyegetőnek tűnik a nőstény számára a lombtünde jelenléte. Igyekszik kiszorítani az otthonukból a kijárat felé terelve, noha még érzi a hála halvány árnyékát a rengeteg jóért. Nem akarja megölni, csak távol tudni utódaitól.
Ha oda kint vannak végre, akkor néhány haragos vakkantás után elszalad vadászni, csak hogy távol legyen mindentől. Érzi a szokatlan érzést, hogy párja soha nem szabadott volna, hogy ilyen hamar idegenné váljon.
Ha utána szalad a férfi, akkor hamarosan megtalálja egy karós csapda hegyes alján átszúrva. Furcsa vége annak a találkozásnak, mely egy ugyan ilyen hímmel kezdődött. Ha viszont úgy dönt, nem kockáztat a hormonoktól uralt állattal, akkor az erdőből kifelé tartva hirtelen hallja meg az újabb halálesetről suttogó fákat.
A vita minden képen óvatlanná tette. És a gyermekei teljesen árvává váltak.

Ha nem is úgy, ahogy a nőstény gondolja, de nagyon szeretnék továbbra is segíteni a farkas családon és főleg a nagyon megkedvelt Haleima-n, de alaposan megdöbbenek, mikor annak megértése helyett a haragjával találkozom, még hozzá elég kegyetlen formában.
Elkapom megmart kezemt és kissé el is távolodom a most magából egészen kifordult nőstény elől, akinek szavaiban már semmi sem utal az előző napok, hetek kedvességére. Mintha hirtelen idegenné változott volna!
- Csak…..csak segíteni akartam…….- hebegem zavartan, de nem ellenkezek, amikor a nőstény fenyegető magatartással kitessékel eddigi rejtekhelyünkről, mert nem akarom, hogy bárkinek bántódása essen.
Emberi érzéseim nehezen birkóznak meg ezekkel az állati ösztönökkel, de úgy gondolom, hogy most jobb, ha adok egy kis időt a nősténynek.
- Jól van! Elmegyek! Azt hiszem már minden rendben lesz veletek nélkülem is. – sóhajtok és elindulok, bár csak úgy toronyiránt, mert nem akarok túl messzire menni, csak ahol egy pár napig kihúzom, míg Haleima újra a régi nem lesz.
Már távolabb járok mikor a fák suttogása megállít és döbbenten fülelek, mert amit megtudok tőlük mély szomorúsággal tölt el. Bár nem szerethettem úgy a nőstényt, ahogy azt az állat szerette volna, nagyon kedveltem és a kölyköket és megszerettem. De már elég önállóak voltak, de el fognak boldogulni? Nekem a saját életemet kell élnem, hiszen elf vagyok és még dolgom van e világban, azonban képtelen volnék itt hagyni őket a ragadozók, mind emberiek, mind állatiak prédájául.
Visszamentem és megkerestem Haleima-t, kihúztam a gödörből és eltemettem, majd magam mellé vettem a kölyköket és lassan, vadászatokkal megszakítva, elindultam hazafelé.

//Köszönöm a játékot és a lehetőséget az alakváltásra, na meg a három hű társra //