Flint élete kockáztatásával tette biztonságossá a környéket és még számára is keserű volt látni, ahogy a szörnyeken gúnyolódó gyerekek némelyike saját vérén tanulta meg, hogy ebben a világban nem szabad alábecsülni a bestia veszélyt.
Élete ez után békés lett volna talán mindörökre, ha egy nap nem jelenik meg nevelőapja egyik barátja vendégségben. Az asztalnál ülve először csak az általános dolgokról beszélgettek, ami a megélhetéssel kapcsolatos.
-Egyébként még nem is volt időd túl sokat mesélni az ifjú emberről. Mi szeretnél lenni, ha nagy leszel, kisfiam?
*Dönthet úgy, hogy a szemébe vágja az idegennek, hogy a "kisfia" már egy évtizede saját magát látja el és jelenleg csak felfüggesztette a munkája végzését. Jó néhány ember örömére a városokban.

Azt hiszem kezdtem rájönni, hogy a vidéki élet sem mindig békés és az utóbbi, gyíkokkal eset történet rávilágított, hogy talán túlságosan is elkényelmesedtem.
Tolvajként a városban nap, mint nap szembe kellett néznem akár a legrosszabbal is, így mindig ugrásra készen álltam és legtöbbször ez és a fürgeségem mentett meg.
Nem, nem vágytam vissza abba a létbe…….., vagy mégis?
Minden esetre azért azóta nap, mint nap gyakoroltam az erdőben, hogy visszanyerjem ruganyosságomat.
Aztán vendég érkezett, Frederic egyik régi barátja, aki egy idő után úgy gondolta, engem is jobban meg akar ismerni.
- Már nem vagyok kisfiú! – horkantam fel ingerülten, mert utáltam, ha annak néztek. – És zsoldos leszek, vagy lovag és………….. gazdag leszek! Nemesi rangot fogok venni! – szegem fel az állam.

A kis pimasz bizony nem bírta ki, hogy oda ne szóljon az őt kérdező felnőttnek. És nem is kispályás életutat talált ki magának, végső cél a gazdagság és a nemesi cím.
Ám minden esetre a nevelő apja mellett az összes többi felnőttet is sikerült megnevettetnie ezen ebéd közben. És jó kedvűen mondta végül apja barátja.
-Nos, ha minden képen kardforgató akarsz lenni, ismerek egy cimborát, aki szárnyai alá vehet. Egyik faluban jó hírű bajvívó. Világot látott ember és ő pont meg tud tanítani téged mindenre, amire szükséged lesz.
*Frederic kacagása is elhalkult és most örömmel teli, de komoly tekintettel nézett a kis enyveskezűre.
-Mit szólsz hozzá, Flint? Elmész Gráttal ehhez a harcoshoz? Tényleg zsoldos szeretnél lenni?

Szerintem semmi tréfás nem volt abban, amit mondtam, mégis mindenki nevetni kezdett, ami miatt aztán zavartan és kissé dühösen is elvörösödtem.
Tényleg azt hiszik valami naiv kis kölyökkel van dolguk, nem tudom mit szólnának, ha mesélnék pár történetet arról, amin már átmentem, azt hiszem lenne meglepetés! Még Frederic sem tud rólam mindent.
Viszont azonnal elszáll a mérgem, amikor a jókedv lecseng és nevelő apám barátja egy ajánlattal áll elő.
Azt hiszem ember nem fogadott e ilyen gyorsan tanítványi állást, mint én.
- Igen! Igen! Harcos akarok lenni, meg akarom tudni védeni magam és azokat, akiket szeretek! – vágtam rá lelkesen csillogó szemmel.

Flint élete pár évig, remélhetőleg minél tovább, már ismét egy másik helyen folytatódik. Bár biztosra veheti, hogy fogadott családja meglátogatja őt amikor idejük engedi, de a família jó barátja pár nap múlva bemutatja egy kis település legszélső házában egy erős, két méter magas férfinak.
-Na kölyök! -mondja méregetve őt- Ha harcos akarsz lenni, akkor vágd fel fejszével ezt a fát és pakold be a fészerbe! Amint végzel vele, gyere hozzám és meglátjuk, mihez kezdünk még veled!
*Az egész télire elegendő rönk rakás oldalához támasztotta a méretes fejszét és egy agyagkorsót a szájához emelve jóízűen meghúzta. És lassú léptekkel befelé indult a feleségét előkeríteni, hogy vajon ebédre mit főzött. Látszottak rajta elmúlt viharvert évei, mely keményre edzették.

Bár nagyon hálás voltam Frederic-nek és családjának, hogy befogadtak és fiukként bántak velem, izgága természetem már alig várta az új kalandot, bele sem gondolva, hogy ezzel távol kerülök tőlük.
Egyelőre nagyobb volt az izgatottságom, mint az ezen való búslakodás, ami minden valószínűség szerint azért majd előbb-utóbb utolér.
Azért nem megyünk annyira messzire, hogy a távolság áthidalhatatlan legyen, ám nekem most ez is felér egy vándorlással, olyan régen nem mozdultam el sehová a kis házikóból.
- Flint vagyok! – közöltem az iszonyú maga és termetes emberrel, legyűrve a gyomrom remegését, amikor megszólított.
A megtévesztésnek mindig nagy mestere voltam, így a félelmeimet jól el tudtam rejteni, bár itt igazán nem volt mitől, de a megszokás nagy úr.
- Mi köze a favágásnak ahhoz, hogy harcos akarok lenni? – hökkentem meg, mert már ránézésre is borzasztó volt a fa mennyisége. – Csak feltöri a fejsze a kezem és akkor, hogy fogom meg a kardot? – folytattam annak ellenére, hogy tudom, mindig a feleselésem visz a bajba.
Persze sejtem, hogy beszéddel nem fogom megúszni, így felteszem az első fagurigát a tőkére, majd meglendítem a fejszét, aztán jókorát esek vele együtt, ahogy a súlya szinte elránt.
- Hát ez remek! – tápászkodok fel. – Akkor pár nap múlva találkozunk. – fintorgok egyet a távozó után.

-Én meg Pató. -mutatkozott be Flint hasonló cselekedetére.
*De a kérdésére nem felel. És nem is nagyon mozgatja meg őt a kételkedés önmagában. Ha van egy kis rutinja már Federicnél a kályha üzemeltetéséről meg a fahasogatásról, akkor sejtés szerint talán egy telet egy házban kibír ez az adag. De ha nem, még úgy sem fog el egyetlen nap, ez egészen biztosan megmondható.
Késő délután jár. Odabentről néha lehetett hangos szavakat hallani. Nem sokáig tartott soha a vita, de úgy tűnik ennél a háznál mind az asszony, mind az ura nadrágot visel. És ezt elviselni csak úgy lehet, ha ezt mind a ketten erősen az orra alá dörgöli a másiknak. De ne ítélkezzünk addig, amíg többet nem tudunk róluk!
Mint mondtam, késő délutánra jár már. A mestere régen megebédelt és párszor már összeveszett a feleségével, mire kinézett az új padawanra. Bár homlokát gondok barázdálják, de mosolygós próbál lenni az arca. Szemei egyáltalán nem szigorúak. És járása sem katonás, inkább vargabetüt váltogatja az egyenessel. Ha megerőltetően végezte a munkáját a tanítvány, akkor már kisebb a halom. És ez látható. Még ha nem is sokkal. Ha megpróbálta olcsón megúszni, akkor nem látható érdemi haladás.
-Na kész vagy már! Vártalak egész délután, de már azt gondoltam magamban, hogy elfutottál inkább világgá.
*Ha közelebb jön végig méri elégedetlenül -bármelyik utat is követte az egykori enyveskezű- a kész rakást a fészerben.

Nem úgy nézett ki, mintha a mesterem, aki keze alá kerültem, hogy harcművészetet tanuljak, nagyon a szívére vette volna a szavaimat, csak komolyan bemutatkozik, mintha meg sem hallotta volna az élcelődésemet.
Hogy őszinte legyek már a nagy halom fa is elvette a kedvem, így egyáltalán nem törtem magam, hogy végezzek vele, mivel szerintem esélyem sem lett volna rá. Azonban abban reménykedtem, hogy legalább egy-két óra múlva rám néz és azt meg főleg, hogy én is kapok enni.
Lagymatagon ütögettem a fát, hogy a favágás hangját legalább hallják, de miután úgy telt el jóformán az egész nap, hogy senki nem jött oda hozzám, csak szemforgatva hallgattam, ahogy időnként kiosztják egymást a feleségével, már azon se igyekeztem, hogy legalább szétcsapkodjak még többet.
Frederic nem várt el ilyen munkát tőlem, a favágás az ő reszortja volt, legfeljebb a behordásában segítettem. Az én fürge ujjaim nem arra valók, hogy a balta nyele gémberítse el őket. Hogyan dolgozok akkor, ha erre kerül a sor?
Éhes voltam! Ráfanyalodtam egy egres bokorra, ami pár méterre mutogatta félig érett gyümölcseit, de a savanyú létől csak még jobban korgott a gyomrom.
- Vártál? Nem mondod komolyan? – adtam a csodálkozót. – Hiszen ennyit egy favágó sem csapkodott volna össze egy hét alatt sem, én meg nem vagyok az. Ha ingyen szolga kell, akkor keress mást, én fegyverforgatást jöttem tanulni! – vágtam oda mérgesen, mert éhesen kevésbé ügyeltem a számra és különben is igazam is volt. – De vagyok olyan udvarias, hogy e közlendőmmel megvárjalak és ne tűnjek el szó nélkül. – csaptam le a fejszét a tuskóra.

-Hát ha büdös a munka, akkor örülök, hogy megvártál. És már takarodhatsz is innen! -mutatott az elfelé kanyargó útra- Az én házamban nem lesz ingyenélő. Én ott voltam a nagy Bélijkai-csatában. Nem várom el egy taknyos kölyöktől, hogy kioktasson, hogy mi is az a fegyveroktatás.
Azt hiszed a kovácssegédeknek nem kell takarítaniuk a mesterük házánál? Akkor és úgy oktatok diákot, amikor én úgy gondolom, kis ember. És te nem csináltad meg a házi feladatot. Ezért ma nem kapsz enni. Ide kint várod meg a virradatot és majd kiosztom a napi feladataidat. Ha azzal végeztél TALÁN majd foglalkozom veled egy kicsit.
*Alkohol jellegzetes illata az, ami beszélt belőle. És a düh, hogy Flint előbb követelőzik, mint engedelmeskedne. Rosszul kezdődik a kapcsolatuk és ennek holnap böjtje lesz.
Ha majd jobban megismeri, talán megtudja azt, hogy mi volt a Bélijkai-csata, eddig 1% alatti az esély, hogy a tolvajnak valaki említette.

Mire befejezem a füstölgést magam is rájövök, hogy talán kicsit túllőttem a célon, de hát már a régi főnököm is megmondta, hogy egyszer a nagy szám fog a sírba vinni.
Nem is váratott magára a válasz és még örülhettem, hogy Pató, csak szavai mérgét fröcskölte rám és nem péklapátnyi tenyerét vetette be a szemtelenségemre.
Nagyon is tudtam, hogy milyen az inasok és legények tanulóélete és, hogy mással sem tudom megszolgálni a taníttatást, csak munkával, még sem voltam képes befogni.
Büszkeségem azonban ezek után mégis arra sarkalt volna, hogy tényleg elhúzzak, de egyrészt olyanom nem volt (még), na meg sokkal jobban vágytam arra a gazdagságra, hogy csak úgy hagyjam elúszni ezt a lehetőséget, még ha…….
Még ha a férfiból áradó szeszszagon meg is ütköztem. Nem volt ez idegen számomra, hiszen az alvilágban sokan ebbe fojtották érzéseiket, dühüket, örömüket, de valahogy erről a férfiról nem gondoltam volna.
Azonban mondott valamit, ami talán az oka lehetett és a kíváncsiságomat is felkeltette, csak a kiszabott büntetés nem volt az ínyemre, de legalább még sem zavart el egyből.
Fancsali képet vágtam, de annyira nem lombozott le a dolog, mint emennyire rosszul esett.
Olyan munkát adott, amit semmiképp nem végezhettem el, aztán még meg is büntetett érte!
Na de majd szolgáltatok magamnak igazságot a magam módján! Biztos voltam benne, hogy meg tudom majd tömni a hasam, csak térjenek nyugovóra.
- Ez nem igazság! – puffogtam csak a színjáték kedvéért, aztán duzzogva leültem a földre, várva, hogy elmenjen.

Ősszel igen hideg volt az este és a férfi bezárta a ház ajtajait. Flint gyűjthet bogyókat az erdőben, de ha nyilván nem erre gondolt az ítélet elmondásának perceiben, akkor leginkább csak egy ablak kínálgatja magát most még csak, amit bezártak, de ő gyerekjátéknak vélheti a kinyitását.
Egy kamraszerű ajtaja ráadásul nem is olyan messze van onnan, ezért is fókuszált talán új lehetőség keresése helyett erre a szeme. De még mindig dönthet úgy, hogy új bejutási lehetőséget néz. Ha nem teszi és szerencsét próbál, akkor viszont csak a már említett ablakon át szűrődik be a csillagok fénye meg persze sokkal szaporábban a hideg.
Odabent viszont a szerencsén is múlik, nem csak az ügyességén, hogy nem lök-e fel valamit vagy nem vágja-e meg a kezét. Ugyanis egy fegyverállvány van néhány szálfegyvernek az ajtó mellett nem sokkal egy sötét sarokban. És páncél darabok is akadnak itt. Néhány befőttes üveg csak a bejárattal szembeni polcon a túlvégen akad.
De mint említettem, a döntés az enyves kezűé. Hogy itt próbálkozik vagy egy másik behatolási pontot keres?

Erősen fülelek, hogy megtudjam a férfi és felesége mennyire gondolják komolyan, hogy kint akarnak tartani, de úgy néz ki, hogy tényleg be is akarják tartani.
- Barbárok! – mormogtam egy szájhúzással. – Látszik, hogy sosem volt gyerekük, mert ezt biztos nem hagyták volna kinn a hidegben. – húzom össze fázósan magamon az inget, mikor lement a nap.
Napközben még jól ellehetett lenni, még melengetett az égi fény, de aztán már lehűlt a levegő és a cuccaim meg a házban voltak.
De nem óhajtottam sem kinn éjszakázni, sem éhen maradni, még ha a Mester így is gondolja, bár azért megszándékozom tartani majd a hitében.
Már azután kifigyeltem a kis ablakot, hogy magamra hagyott, csak arra vártam, hogy a hold felkeljen és adjon némi világosságot. Elsősorban a házba akartam bejutni és ez lehetőséget adott rá.
Az ajtó túl nagy kockázatot jelenthetett, mert mintha még nyikorgott is volna.
Ezt a helyiséget pedig már még napfénynél szemügyre vettem.
Éppen ezért szép halkan jutottam be, a fegyverállványt gondosan elkerülve.
Nem először csináltam már ilyet, ezért óvatosan csúsztatva a lábam közelítettem meg a polcokat, ahol a befőttek mosolyogtak rám, hogy nehogy belerúgjak valamibe.
Vagy hármat tömtem magamba, míg úgy éreztem menten kipukkadok.
Akkor kerítettem egy pokrócot (már ha akadt) és abba beburkolózva tettem el magam hajnalig. Megszoktam már, hogy időben felébredjek, hogy aztán még a gazda ébredése előtt kimenjek és úgy tegyek, mint aki a fészer sarkában éjszakázott.

Flint már talán a gyereknevelésen gondolkodik, hogy beleképzelte magát abba a helyzetbe, hogy egy szülő mit enged meg a gyerekének és mit nem. Ez igen korai érettségre vall, hiszen az ő korában a legtöbben még úgy gondolják, hogy semmit. És a szülők minden alkalmat megragadnak, hogy keresztbe tegyenek nekik és indokolatlanul is ki szoktak szúrni minden kicsivel.
Ám szerencsés módon megoldotta a dolgot és pokrócot is talált, így nem fázott, nem éhezett az éjszaka. Reggel pedig a pajtában várhatta mesterét a fiú. Aki sokkal jókedvűbben jelent, mint amilyen színben tegnap találkoztak.
-Na, remélem tanultál a tegnapiból, nem lesz veled többet problémám. Mert úgy elzavarlak, mint a sicc. Ma rendes nevelést kapsz, ha jól viselkedel. Először is a bokrokat lemetszed Derej néni helyett és bálába összekötözöd nekem. Ha ezzel végzel, jöhetsz be ebédelni.
*Ezzel metszőollót adott és megmutatta milyen elv szerint kell a szúrós cserjéket a ház mögött megkurtítani. Egy nagy halom zsineget is adott. Közel úgy képzeljük el, mintha kesztyű nélkül neki állna valaki ennek a pár hektáros rózsás kertnek, ahol a sorok fölött a két oldal össze van hajolva és már elmenni sem lehet úgy, hogy meg ne szúrjon. Nem hogy még forgolódni és dolgozni közte!
Ismét Flint becsületességére van bízva és találékonyságára, hogyan teljesíti (avagy nem) a feladatot, ám még kardot vagy lándzsát elő sem hoztak még neki legalább megfogni a két kezében. Így a mesélő elképzelhetőnek tartja, hogy sokkal gyorsabb tanulásra és fejlődésre számított ő lelkében.
De az élet majd megtanítja!

A délután folyamán a felesége, Derej néni kijött hozzá és egy ugyan olyan befőttet csúsztatott a kezébe, mint amiből az este befalt hármat.
-Hoztam neked egy kis ennivalót, de Pató bácsikád meg ne lássa!

Minden úgy ment, ahogy elterveztem, bár természetesen nagyon morcos képet vágtam, amikor az igen csak jókedvű Pató mester megjelent, hogy ellásson újabb feladatokkal, amit először némi fenyegetőzéssel is megfűszerezett. Ez megint csak arra ösztönzött, hogy elgondolkodjak azon, hogy mikor fog tanítani is valamit, mert nagyon úgy nézett ki, hogy Frederic barátja nagyon félre ismerte ezt az embert.
Na, de adok még egy esélyt a dolognak, aztán meglátjuk, nem olyan rég is meg tudtam élni a magam lábán, menni fog most is.
Mondókája közben megnéztem azokat a bokrokat, amit puszta kézzel kellett volna egy ollóval levágnom, de nem szóltam most egy szót sem. Ez a feladat is legalább annyira lehetetlen volt, mint a tegnapi.
Nem tudtam ki az a Derej néni, de feltételeztem, hogy az asszony az, akivel állandóan veszekedtek.
Megvártam, amíg eltűnik a férfi a házban, aztán elballagtam a baltáért.
Mire a nő megjelent és hozott egy olyan befőttet, amiből bedézsmáltam az éjszaka, már a háromnegyedét kivágtam a bokroknak.
- El nem mondhatom, milyen kedves. – adtam a mézes-mázast, bár valami húsféle jobban esett volna. – Cserébe megkíméltem, hogy máskor is magával vágassa le a férje ezt a vackot. – intettem a megritkított növényzetre.
~ A bácsikád neked az ördög öregatyja! ~ tettem hozzá magamban.
- De nem csak a befőttet, hanem engem sem fog látni, mert elmegyek! Keresek olyan valakit, aki fegyverrel tanít, nem fejszével, ollóval, meg éhkoppal. – adtam vissza a nénének az üres üveget, azzal felvettem az ingemet és indulni készültem. – De ne csodálkozzanak, ha több „tanítvány” nem érkezik majd. – morogtam még oda egy fintorral.

A néni csalódottan csóválja a fejét.
-Jaj, gyermekem! Azt hiszem félre ismerted őt. Nem olyan rossz ember. Csak amióta volt az a csata a faluban, nagyon megváltozott. Azt hiszem nem is nagyon akar senkit sem tanítani fegyverforgatásra. De ha türelmes leszel hozzá, talán megenyhül és nem lesz veled ilyen szigorú.
*Azt persze nem hozza fel, hogy a gyógynövényt termő bokrokat nem kiirtani kellett volna, csak a kezelhetetlen ágait levágni. Nem akarja ezzel is elijeszteni, de ha nem füllik a napi kemény robothoz és utána nap végén talán egy kicsi oktatáshoz a foga, akkor nagy az esélye, hogy minden képen elmenne a kis tolvaj.
Kérdés, ha így döntene, akkor Federichez tér vissza vagy újra a városban folytatja régi életvitelét?

Nem vagyok az a szokványos kölyök, aki nem áll a sarkára, ha úgy érzi csak kihasználni akarják, na meg nem is ejtettek a fejemre. Az élet hamar megtanított, hogyha én nem harcolok ki magamnak valamit, akkor az nem is lesz. És úgy néz ki, hogy ebben az esetben is csak jóféle ígérgetés volt mindennek a hátterében, mint komoly szándék.
A néne szavaira persze azért megemelkedett a szemöldököm, mert én nem hallottam semmilyen csatáról, de ez számomra nem magyarázta meg a dolgokat.
- Milyen csata? Miről beszél? Mi történt? – kíváncsiskodtam azért, de egyben le is szögeztem. – Akkor minek járatják velem a bolondját, hogy majd okítanak a harcra? Ahogy gondoltam csak az ingyen munka kéne.
Nagyjából már elhatároztam, hogy elhagyom a házat, de mivel nem akartam csalódást okozni Frederic-nek, úgy gondoltam majd magam oldom meg a helyzetet és keresek olyat, aki megtanít arra amit tudnia kell egy zsoldosnak.
Persze azért egy kis része az elhatározásomnak függ attól is, hogy mit mond Derej asszony.

Derej néni még próbálja menteni a menthetőt és elmagyarázni, hogy az nem is úgy van. És Pató bácsi nem az ingyen munkára utazik. De katonaként részt vett egy ork támadás elleni csatában az egyik faluban és utána leszerelt a seregtől. Tizenkettő bajtársukból rajta kívül kevesen maradtak életben. És sok falusi is meghalt.
Marasztalja, de nem igazán tudja meggyőzni valószínűleg a gyereket arról, hogy hirtelen leveti majd a férje a gátat, ami miatt felhagyott a fegyverforgatással és komoly edzésben részesíti. Valószínűleg apránként tanulhatna, ám ez legfeljebb azoknak való, akik kis koruk óta keményen helyt állnak nem csak a házi munkában, de a szabad idejükben legalább egy évtizede beiktatnak egy kis tanulást. És nagy korukra már elérnek egy közepes fegyverforgatói szintet.
Ám a mesélő gyanúja szerint Flint ennél többre vágyik. Már alig pár éve lehet hátra a felnőtt létig és sokkal intenzívebb edzésre lesz szüksége. Így ha lehet neki súgni, akkor valóban jobban jár egy kevesebb munkát és több oktatást kínáló mesterrel.

/Egyelőre ez a játék akkor lezárható szerintem. És később lesz még folytatás immáron új mesterének első napjaival. Köszönöm a játékot!/