Ten már több napja hajózik kék rokonaival, amikor újra megállnak egy öbölben. Az égen sirályok köröznek és verőfényes nappal van. Ám a parton baljós erdő magasodik. Mintha figyelné őket... és nem szeretné, hogy itt vannak.
Társaid ebből mit sem éreznek, önfeledten ugrálnak Awyris mellett a habokba és igazgyöngyöt remélnek, hogy találnak. Ám már 1,5 órája csak imbolyog a szokásosnál kicsit csendesebben a hajó és még nem hoztak fel semmi értékeset.
Csak gondolom, hogy hasztalan időpazarlásnak érzed mindezt.

A hajó kikötött, ráadásul Awyris erdejének közelében. Pont azon a helyen, ahol engem a legkevésbé látnak szívesen, és ahova én a legkevésbé szeretek járni.
A kék elfek vígan úszkáltak a tengerben, egyre mélyebbre merültek. Biztosan nem tudtam, hogy mit csinálnak, de ismerve a természetüket, biztosan kincsek után kutattak.
Ezzel nem is lett volna gondom, mindenki csinálja azt, amihez kedve van, én nem fogok beleszólni, csak hát siettem volna. Minél hamarabb a túlparton lettem volna, az erdőben, messze a tengertől, és az utastársaimtól.
Testvérem a hajó szélén ült, lábát lógatta lefelé, mintha abban reménykedne, hogy beleérhet a habokba. Ha mindent rendben találtam volna, legszívesebben én is ezt tettem volna, csakhogy ez nem így volt.

A rosszullétem igaz meglehetősen javult a pihenő alatt, mert a hullámok alig-alig dobálták a hajót, de az erdei elfek közelsége nagyon nyomasztott.
- Ők olyan vérszegények, mániájuk az erdő, meg a természettel ápolt kapcsolat, vagy… mi a fene? Harmónia? Persze, ők könnyen beszélnek. Akiket befogad az erdő, akiket védelmez, és akik még a mágiájukat is a természettől nyerik. Bezzeg mi? A mi mágiánk nem függ semmitől, igaz?- a vége inkább már elkeseredettre sikerült, mint büszkére.
Leroskadtam az egyik faládára, ami a közelemben állt. Szememmel a partot pásztáztam elgondolkodva, majd lenéztem a jobb karomra.
- Vajon ha megkérném őket, meg tudnák gyógyítani? Van akkora erejük? Vagy megtennék egyáltalán nekem?

A szél belekapott a hajamba, és játékosan megemelte. Nem bántam, élveztem, ahogy a hidegtől libabőrös leszek, és lassan megremegek.

Ahogy hősnőnk várja az újabb indulást, noha a csendes öbölben már kevésbé gyötri őt a tengeribetegség, egy színpompás papagáj száll az árbocrúd tetejére. A kosár szélén forogva alaposan körbe szemléli a terepet. Egy sirály pedig a vitorlarúdra száll le és egyenesen Ten felé néz hosszú percekig.
A papagáj úgy tűnik érdeklődik a legénység vízben fürdő és gyakran lemerülő tagjai iránt is. Ám az öcséd rajtad kívül senkit sem érdekel. És olyan vihar előtti csend telepedik rád, várva a kitörést.
Ám a gyomra megpihenésének lehet vége. Hamarosan nagy morajlás hallatszik a tenger felől és egy akkora hullám érkezik, mint a hajójuk. Ahogy átcsap a fedélzeten, egy kevés víz marad az aljában. És most még csak a vízszint süllyedése miatt indul el lefelé a járművük. Ám már látszik a távolban az újabb hullám.
Két három elég ahhoz, hogy félig teljen és szerencsére eddigre már a partig kisodorta. Hirtelen áll meg, ahogy az orra a homokban megfeneklik. Igen jól bírja a történtek is bizonyítják. Ám társaid morcosan kezdenek el beszélgetni, hogy fát kell vágni az erdőben, hogy kijavítsák.

Unalmamban felálltam, és elsétáltam az öcsémhez. Nem tudtam, mit szeretnék csinálni, vagy mondani. Megtorpantam a háta mögött. Egy darabig csak álldogáltam, néztem ki a fejemből, de igazán semmit sem láttam. Aztán végül kinyitottam a számat, hogy öcsémhez szóljak, de abban a pillanatban morajlás hallatszódott a tenger felől, és a távolban egy hatalmas hullám közeledett, de akkor, mint a hajónk, ha nem nagyobb.
Reflexből az egyik gerendához ugrottam, és a bal karommal megragadva a jobbat átkulcsoltam.
A hullám átcsapott a fedélzeten, néhány hal fent is ragadt a fa deszkákon. Aztán érkezett a következő, ami megmozdítva a hajót Awyris erdeje felé sodorta.
Kapaszkodás közben az öcsémre néztem, aki továbbra is mozdulatlanul ült a hajó korlátján, a víz nem sodorta el, ám tekintete most az árbocrúdra irányult. Követtem tekintetét. Két madár ült ott, de sokáig nem „gyönyörködhettem” bennük, mert érkezett a következő csapás, ami egyenesen az arcomba csapott.

Végül alig kellett hozzá pár roham, hogy a parton kössünk ki, beleágyazódva a homokba.
Csurom vizesen szálltam le a hajóról, a ruhám nehéz lett, és rám tapadt.
- Mindenem elázott!- sopánkodtam, miközben a pólómból csavartam ki a sós vizet.
Eközben már a kék elfek is szállingóztak kifele a tengerből. Ők ismerték a vizet, a szokásait, így a hullámot a víz alatt vészelték át, sikeresen.
A legénység körbejárta, megvizsgálta a hajót, majd kimondták a legszörnyűbb ítéletet: a hajó sérült, de nem menthetetlenül, csupán fára van szükségünk Awyris erdejéből.
Nem a munkát akartam megúszni, azzal nem volt semmi bajom. Ha nem lett volna a komoly feladatom, hogy segítsek az öcsémnek, akkor simán besétáltam volna az erdőbe. Hiszen sötét elf létemre egyedül találkozni az erdeiekkel végzetes lenne. De a kék elfek társaságában már nem is olyan kevés az esélyem, és biztos nagy kaland összefutni velük. Évekig zenghetném a találkozást. Ráadásul még az sem biztos, hogy nem csak egy békés fagyűjtés lenne, és nem is lenne semmilyen csetepaté.
De így, hogy más feladatom van, semmiképpen sem kockáztatnék.
- Az ki van zárva, hogy én oda betegyem a lábam!- kiáltottam oda a végleges döntésemet az egyik matróznak, majd hogy nyomatékot adjak a szavaimnak, a durcást játszva nekidőltem a hajó oldalának.
- Biztos vagyok benne, hogy ezt nem fogják jó néven venni- gondoltam.

A békés tájon ismét lágy szellő lengedezett és a nem rég a vizet felkorbácsoló erőnek nyoma sincs. Csak a megfeneklett hajó emlékeztet rá, hogy nem örömükben úsztak ki a partra.
A kék elfek valóban nem túl kedvesen néztek rá, mikor kihúzta magát a jármű megsegítésének feladatából. Ám ráhagyták, hogy mit akar csinálni, nem veszekedtek vele.
-Akkor maradj itt és vigyázz rá, míg visszajövünk!
*A hajó aljából fejszék kerültek elő, páran a kardjukat vették elő, hogy utat vágjanak maguknak. A már korábban is említett papagáj pedig a lány vállára szállt. Hamarosan eltűntek a fák között és egyedül maradt a körülötte köröző sirállyal és az ékes színekben pompázó tollassal a vállán.
A papagáj hirtelen felrepült és mögé került. Az öcséd lelke még kinyitni sem tudta a száját, csak felé mutatni a kezével, nem láthattad, hogy egy erdei elffé változott vissza, aki kardja markolatával épp a tarkódra akar sújtani. Csak a másodperc töredéke maradt reagálnod.
Nem sejthettétek -ha csak nem a hirtelen viharossá váló, majd azonnal elcsendesülő természetből-, hogy Awyris határőrei már figyeltek titeket...

És tényleg, nem loptam be magamat a kék elfek szívébe ezzel a viselkedéssel, de nem nagyon kapták fel rajta a vizet.
A hajó aljából baltákat vettek elő -ki hitte volna, hogy ilyeneket is tárolnak ott -, majd a kis csapat elindult az erdő irányába, nélkülem.
A szememmel egészen addig követtem őket, amíg el nem tűntek. Mikor aztán magunkra maradtunk, nagyot sóhajtottam.
- Ezt megúsztuk...- fordultam az öcsém felé. Éppen velem szemben ült, és mostanra végre interaktívvá vált, legalább a szemkontaktust sikerült felvennem vele.
Alighogy ezeket a szavakat kimondtam, egy díszes papagáj szállt a vállamra. Nem voltam benne biztos, hogy ugyanaz-e, amelyik az árbocon ült, de végül is mindegy. Mindegyik olyan egyforma.
Furcsán néztem az állatra, a legtöbbjük amint megérzi a jelenlétemet, rögtön elmenekül. Talán éppen ezért nem söpörtem le, hagytam, hogy megpihenjen egy kicsit, persze nem túl sokáig... azért vannak határok.
Aztán egyik pillanatról a másikra, elrugaszkodott a vállamról, a karmai kicsit felsértették a pólón keresztül a bőrömet. Meg voltam győződve, hogy az állat most jött rá, hogy kire is szállt rá, így meggondolva magát továbbrepült.
Gondoltam, hogy megfordulok és megnézem, merre tart tovább a madár. Már éppen mozdítottam a fejemet, mikor a szemem sarkából megláttam, hogy testvérem hirtelen felélénkülve felkapta kezét, és a hátam mögé mutatott.
Egy pillanat alatt megfordultam. A hátam mögött egy talpig felfegyverzett erdei elf állt. Időm sem volt azon csodálkozni, hogy én nem ilyennek képzeltem el őket, hogy hogyan a fenébe került mögém, sőt, azt sem engedte meg, hogy illedelmesen bemutatkozzam - nem mintha szándékomban állt volna.
Éppen akkor rántotta elő kardját, és a markolatával arra a helyre szándékozott csapni, ahol nemrégen még a tarkóm, most már inkább a homlokom helyezkedett.
Lábam egy pillanat alatt megfeszült, és elrúgott a hajó mellől, ellenkező irányba, mint ahol az idegen állt.
Még csak nem is gondoltam rá, hogy az előbbi szelíd, vagy meglehetősen ostoba papagájjal álltam szembe, átváltozott formában.
Gondolkodni nem volt időm, telesen váratlanul ért a támadás. Eddig egy olyan hasonlóan éles helyzetnek voltam részese, mint ez, és ott csúfos árat fizettem, nem volt kedvem újra ugyanoda jutni.
Az oldalamhoz kaptam, kirántottam a bumerángot, amely mindig velem van, majd az idegen felé hajítottam. Ha eltalálom, az is jó, de nem ez volt az elsődleges célom. A fegyver elterelheti az elf figyelmét annyi időre, még én összeszedem magamat egy varázslat megvalósítására.

A lány megúszta az erdőbe menetelt, ám cserében úgy tűnik egyedül maradt öccsével az erdei támadásánál. Ám a kék társai sem jártak jobban, erről a rengetegből feltörő hangok adnak bizonyosságot, ami alapján megtámadták őket is.
A nő még épp időben fordult hátra, hogy a kard markolata homlokon csapja. És ez még a jobbik verzió volt. A férfi szemében düh izzott, ami arról tanúskodik, nem először száll szembe a fajtáddal és számos társát elvettétek már tőle.
A társaid elindultak visszafelé, igyekezve kivágni magukat a rájuk záruló erdőből. Neked kellő időd van egy varázslat elmondására, mielőtt ellenfeled fogást nem vált a fegyverén és nem szúr a hasad felé.

A férfi láthatólag jeleskedik a kardforgatásban, egy hatásos varázslat nélkül hamar megjárhatom, amibe még belegondolni sem merek.
Berogyasztott térddel hátrálok, folyamatosan, figyelve a férfi szemét. Nem sokat értek a testi harcokhoz, egy hasznos dolgot azonban megtanítottak nekem: az ellenfél szeme sok mindent elárul a következő lépéseiről, még akkor is, ha hozzáértővel van dolgom.
Fejemben nem kutakodhatttam sokáig a megfelelő varázslat után, ez első, ami eszembe jutott, az a rettenet.
Összpontosítva a megfestett jelenetre gondoltam.

A földről lassan elkezd szivárogni a homok a levegőbe. Nem agresszívan, csak finoman, míg a föld a férfi lába alatt egyre ragadósabbá válik.
A homokszemek a levegőben táncot járnak. Lágyat, kecseset, olyat, amit a az erdei valószínűleg még sosem látott. A szemcsék lassan egy falat képeznek a támadó elé, de nem tömöret, még rajta keresztül lát engem, ami az illúziót erősítheti.
Aztán a homok hirtelen elhagyva finomságát, támadásba lendül, az elf lába beleragad a földbe, arcát és egész testét az érdes szemcsék karcolják, orra és szája tele megy finom porral, a homokvihar képzelete pedig remélhetőleg kisodorja a kardot az erdei kezéből.

A képzelgést a férfire küldtem, igyekezve, hogy hozzá semmilyen mozdulatot ne végezzek, nehogy az elf esetleg gyanút fogjon, hogy csalás lehet a háttérben.
Egyetlen esélyem, hogy erősen koncentrálok, és ezt meg is teszem. Valószínűleg nem én vagyok az első sötét elf, akivel a férfi összefutott.
Amíg a varázslatra összpontosítok, nincs lehetőségem a bumeránghoz nyúlni, de ha annak vége, biztosan az lesz az első mozdulatom, ha sikerült csapdába csalnom az elfet, ha nem.

Ten egy igen kockázatos manőverre szánja el magát. Egy kardot rántó férfire megtévesztő képzelgést küld, mely során ő mozdulatlanul áll. És őt idézve ez egy lassan kibontakozódó képsor, melynek végén -ha eljutunk odáig- elveszíti a fegyverét. Eközben hagyja, hogy végig nézze őt a férfi, akinek egy befont tincs lóg az egyik szeme mellett.
Magabiztosságát növelheti, hogy nem a nem rég megtanult beavatott mágiák közül választott, hanem egy olyat, amit születése óta képes megcsinálni és kellő gyakorlottságra tett szert. Ám még nem volt dolga gyűlölt testvéreikkel szemben. Hallják az erdő suttogását és ha az nem számol be képzelgéseik tárgyáról, akkor csak reménykedni lehet benne, hogy ez nem tűnik fel a zöldikének. További hátrány, hogy elindított a homokviharban való előrelendülése érdekében "Széllel futás" varázslatát, hogy elfújja a homokszemeket és segítse őt a karddal előre támadásban. Így azt is modellezni kell a megtévesztő átverésben. És a férfi idősebb is volt nála, bár az alap szintű varázslat ez kompenzálhatja.
Kérdés, hogy az időből nem fut-e ki? És sikerül-e elméjével a másikat hatalmába keríteni?


/Kocka dobás: Tízes
1-5-ig -Ten éles fájdalmat fog érezni a hasában és ez kizökkenti a gyakorlótéren begyakorolt trükkjéből.
6-10-ig -Az ismeretlen ellenfél a csak hadonászik pengéjével, majd elejti és egyre sűrűbbnek vélt homokfüggönyön át elkeseredetten csapkod öklével Ten arca felé./

The member 'Uráldur' has done the following action : Szerencse, játék, kockázat

---

'Tízes' : 4

Az elméletem, hogy a varázslat után a bumeráng felé nyúlok, kissé máshogy alakul. A varázslatom ugyanis csúfos kudarcba fullad, az erdei bölcsebb volt annál, minthogy elhiggye a csalást, ami megmenthetett volna a harc elől.
A varázslatot leküzdi a saját mágiájával, kardja hegyét pedig egyenesen nekem szegezve előrelendíti. Kardja pengéje a napsütésben megcsillan, élesen, hidegen és kegyetlenül. A fegyver áthasítja a levegőt, majd a testemhez érve a szúrás talál.
Abban a pillanatban szúró fájdalom nyilall bele a hasamba, az egész testem beleremeg, másra sem vagyok képes koncentrálni. A rettenet nevezetű varázslat, amit még próbáltam éltetni, egy pillanat alatt elszáll mind az elf és mind a saját fejemből. A fájdalomtól összerándulok, de nem nézek le, mert tudom, hogy a látványtól egy pillanat alatt elszállna minden erőm.
Még nem tudom, hogy a fegyver hol talált el, hogy éppen csak megsértett-e, vagy komoly sebet okozott, ami igencsak kellemetlen dolog, főleg, hogy a veszély még nem hárult el.
Normál helyzetben megpróbálnám elnyomni a fájdalmat, elűzni messze, hogy anélkül folytathassam a harcot, vagy legalábbis hogy védekezzek.
Ám a fájdalom arra késztet, hogy átgondoljam a dolgot.
Még nem találkoztam erdei elffel, és a jelek szerint bölcsebbek, mint ahogyan arra számítottam.
~Legalábbis a hazájukban. Megnézném, hogy nálunk a hegyekben hogyan védené ki a rettenet bűbájomat...~
Ráadásul nem ismerem a mágiájukat, így biztosra semmilyen varázslatot nem vehetek.
Végül hagyom, hogy a fájdalom végigjárja a testemet, hogy ez a furcsa, és kimondottan bizarr módszer töltsön el energiával.
Nem mondanám, hogy újult, de kirobbanó erővel vetem bele magamat ismét a harcba. Minden mozdulatom fáj, mintha a fegyver végig benne lenne. Végre sikerül felfognom, hogy itt nem kérhetek szünetet, ez nem játék, ha most nem védem meg magamat, akkor vége.
Odakapok a bumeránghoz, és ha lehetőségem van rá, akkor a fegyvert teljes erőmmel a férfi felé hajítom, aztán a kezemmel egy erőteljes mozdulatot téve újabb varázslásra szánom el magamat. Elképzelem magam előtt, ahogy az elf hirtelen megdermed, és bénán a földre esik, mozdulatlanul.
Ehhez hűen a bénítás átkot szórom ki rá.

Amennyiben sikerül, a férfi a földre hullik, én pedig a kardját kikapva a kezéből használom arra, amire ebben az esetben egy épeszű ember használná.

Ten varázslata sikerül ezúttal és lefegyverzi a rá támadót. Már épp felé emeli az acélt, amikor hirtelen átváltozik a sirály is, aki körülöttük keringett.
-Állj!
*Hirtelen félre fordul, ahol az erdőből visszatérő kék elfek rohannak. Nincs sok ideje. Ten lehet már le is sújtott a barátjára. Ebben az esetben dárdáját a lány felé dobja. Ha még nem indította el halálos csapását, akkor viszont megszólal.
-Hátrébb és mindhárman élhetünk! Az ő életét a tiédért.
*Úgy tűnik a fekete arcbőrre nagyon pikkelnek, hogy két mestert is küldtek a kivégzésedre, miközben hátra maradtál társaidtól. Vagy csak gyors eredményben reménykedtek, miután majd csatlakoznak a többiek felmorzsolásához.
Ám a dolgok nem úgy alakultak, ahogy ők tervezték és most csak azon múlik, miként reagált a fekete mágus a történtekre. Elengedi-e a legyőzött erdeit vagy megpróbálja kivégezni mind a kettőt...

Ahogy a támadást véghezviszem, a fájdalomból nyert erőm egyre hagy el. Testrészeim egyre nehezebbek lesznek, és időnként a hasamba bele- bele nyilalló fájdalom már inkább fáraszt és hátráltat, mint éltet.
~Nem tartott sokáig az energia...~
A varázslatot még sikerült véghezvinnem, az idegen elf bénán esik a földre, ami az én szememnek a leggyönyörűbb látvány, elvégre hé, sikerül, megcsináltam!
Ám túl hamar reménykedtem a győzelemben. Odavánszorgok a testhez, közbe halk nyögéseket hallatok a fájdalomtól. Lehajolok az elf kezéhez, ami élettelenül hever a teste mellett. Megpróbálom kiszedni a kezéből, de erősen markolja, nem olyan egyszerű kirántani az ujjai közül. Mikor sikerül kiszabadítanom a fegyvert, és erőtlenül felemelem a nehéz fémet, egy hang szólal meg, ismét a hátam mögül.
- Állj!- mondja. -Hátrébb és mindhárman élhetünk! Az ő életét a tiédért.
Gyorsan hátrafordulok, és szemügyre veszem. Szintén erdei, és a szavai alapján a földön heverő társa.
~De hogy a pokolba kerülnek mögém ilyen gyorsan?~
Nem kellene sokáig gondolkodnom a helyzeten, egyértelműen le kéne tennem a fegyvert, hiszen alig maradt valamennyi erőm, a seb vészesen elkezdett vérezni, és az előző elffel is alig sikerült elbánnom, még egy ellen nem tudnék védekezni se, nemhogy győzni.
De ott motoszkál a fejemben a gondolat, hogy ezzel a megoldással sem lelhetek biztos nyugalmat. Ki tudja, hogy betartja-e a szavát, és nem csak egy trükk az ajánlata, hogy megmentse barátját.

A helyzetben a fiatalságomből adódó naivságom és reménykedésem, illetve egy újabb fájdalomlavina dönt, ami elárasztja a testemet. Érzem, ahogy a hasamon végigfolyik valami meleg. A vérem. Majd a combomon lecsorogva beszínezi a nadrágomat, amorf alakokat kirajzolva a szövetben.
A kardot elemelem a béna elftől -igenycsak erőlködnöm kell, hogy meg tudjam tartani a súját-, majd hátrálok annyit, hogy mindketten benne legyenek a látóteremben. A kardot készenlétbe helyezem mind a védekezésre, és mind a támadásra, de közben odakiáltom az erdeinek.
- Pusztuljatok innen! Nyomás!
Hangom rekedt és mély a gyűlölettől. Ezeket a szavakat úgy ejtem ki, mintha fél kézzel leterítettem volna őket, de kegyelemből futni hagynám a veszteseket, én pedig diadalmas győzelmet aratnék.
- De ha átvágsz...- teszem hozzá jóval halkabban.
~Na, akkor mi lesz?~

A leány diadalmaskodott az összecsapásban és a földön fekvő elf is hamar kiengedett. Barátja karját nyújtotta, miközben a selfet figyelte. Nem bízott ő sem a másikban. De szerencsére becsületes, szavahihető faj. Még ha ilyen helyzetben valóban csak Tennek lenne veszteni valója.
Azonnal futva elindultak az érkező vízieket kikerülve. Láthatóan nem hiányzott nekik sem az összetűzés a nagyobb számban lévő legénységgel. A fákról majmok dobáltak kókuszokat és az érkezők többségénél levágott ágak voltak. Ezek elsőre nem tűntek olyannak, mint amilyen hajóépítő fákért indultak volna, de félmegoldásnak jók lesznek. A repedéseket gyorsan betömték a belőlük faragott dugószerű eszközökkel, ám még a vakmerő népség is jobbnak látta a találkozás után, ha Awyrist elhagyva állnak majd meg végső javításra.
Utasuk sebét is el kellett látniuk, bár volt tapasztalatuk a hajós életből adódó sebesülések gyors ellátásában, ez nem egy szakszerű orvosi segítség volt. Csupán egy kis alkohollal fertőtlenítették a sebet és rácsavartak letépett ruhákból kötést, melyet hamar átjárt a vér, ám sokat segített a felfogásába és hogy ne vérezzen el a lány.
A következő megállójuk már dombos, rétes vidéken volt, ahol egy liget mellett elhajózva úgy döntöttek, hogy megállnak és itt az ideje fát vágni és rendbe rakni hajójukat. Ám miközben dolgoztak, két őrségbe állított tagjuk oda szólt hősnőnknek.
-Arra elé az egyik dombon van egy ház. Nem jössz megnézni? Nem látok mást a környéken.
*Ha fel megy ő is a közeli domb tetejére, akkor egy L alakú épület nagy ablakokkal és terasszal elöl. A terasz tetejét pedig boltívek tartották, melyen hangulatosan szőlő volt felfuttatva. A kéményben pedig füst szállt fel.

Az erdei úgy tűnik, hogy nem szándékozik visszavágni, betartja szavát. A társa kiolvad, bár legszívesebben holtan látnám a földön heverni. Lehet, hogy csak azért hagyott elmenni, mert az erdő sűrűjéből akkor szabadultak ki a kék elfek.
~Lehet, hogyha hajós társaim nem jönnek, akkor az erdei megszegi ígéretét, és a társával együtt lecsapnak rám. Szóval én nem tartozom nekik hálával. Az ő kegyelme nélkül is képes vagyok megvédeni magamat.~
A tengeriek kezében ágak voltak, először elcsodálkoztam, hogy minek az nekik. Hirtelen ki is ment a fejemből, hogy miért is nem tudunk továbbhajózni.
A javítást meg tudtuk csinálni -legalábbis a legénység-, bár látszott rajta, hogy távolabb még ki kell kötnünk, hogy tartósan rendbe jöjjön a hajó.
A kék elfek bekötözték a sebemet. Előtte leöntötték egy kis alkohollal, ami iszonyúan csípett, de a kellemetlen érzés jelét sem mutathattam. Különben mit gondoltam volna magamról? Nem vagyok én olyan nyafogós!

A vitorlák dagadtak, békésen szeltük a hullámokat, még a tengeri betegségem sem tört rám. Békésen üldögéltem egy láda tövében, miközben a sós levegő az arcomat fújta.
A szúrt seb már nem fájt annyira, ha nem mozogtam. Az üléstől viszont elálmosodtam. Hirtelen fáradtság tört rám, amit a sérülésnek tudtam be. A szemem lecsukódott.

A legénység két tagja ébreszt fel. A hajó ki van kötve egy rétes vidéken.
-Arrafelé az egyik dombon van egy ház. Nem jössz megnézni? Nem látok mást a környéken- mondja az egyik.
Nincs túl sok kedvem megmozdulni. Ám a múltkori partraszállás után nem szívesen maradnék egyedül hátra. Van egy olyan érzésem, hogyha akkor velük tartottam volna az erődbe fát vágni, akkor csupán néhány kék foltjaim lennének a kókuszdióktól, nem pedig egy seb a hasam környékén.
Nagy nehezen feltápászkodok. Meglep, hogy engem is hívnak, pedig amennyire tudtam, próbáltam távolságtartó lenni.

A domb tetejére megyünk fel, kimondottan jól bírom a gyaloglást.
- Hol kötöttünk ki?- fordulok az egyikőjük felé. Mégsem akarok a tudatlanságban maradni.
Közben felérünk a domb tetejére, ahol egy épület áll. Igazán hangulatos, még engem is megragad. Békésen áll a semmi közepén, mindentől távol, jó kilátással a tengerre. Vannak otthon, a kéményből füst szállt fel az égbe.
- Nos, mi lesz? Benézünk?
Nekem édes mindegy, hogy mi csinálunk. Nem akarok balhét, de ha már feljöttünk idáig, szívesen innék egy teát... persze csak ha a ház ura/ úrnője megvendégel minket.
Nem tudtam elképzelni máshogy a lakót, mint egy idegesítően kedves, idős hölgyet, aki másra sem vágyik, minthogy vendégeket fogadjon. Na majd kiderül, hogy igazam van-e.

A két kékbőrű vidáman indul útnak a self társaságában. És amikor az rákérdez, hogy bemennek-e, akkor egyszerűen nem tudnak ellenállni.
Kezüket Kardjuk markolatán pihentetve próbálnak osonni, noha a füves dombtetőn csak annyi lehetőségük van rá, hogy talán nem látja meg őket a ház lakója az ablakból, ha nagyon reménykednek benne.
A ház falához simulnak, amikor semmi jele nem volt annak, hogy kiszúrták volna őket. És óvatosan araszolnak az ablakhoz. Odabentről vendégség hangjai hallatszanak. Belesnek és ha Ten úgy gondolta, hogy egy vendégszerető tulaj van odabent, akkor telibe találta. És azt is, hogy kérhetnek teát. Ha négy lábbal képzelte el, az is pipa.
-Egy kentaur fogadós. Úgy tűnik itt nem lesz bajunk, semleges hely.
*Említették neki útközben, hogy Awyristől délre már a Cellara-síkság vidékén vannak. Ez a része dimbes-dombos. És a lóemberek nem szeretnek belefolyni a népek nagyobb csatározásaiba. Még csak a túl nagy tömeget sem szeretik. Ha le is telepednek, nem városban teszik, sokkal gyakrabban kereskedő utak mentén vagy csak valahol a pusztában, ahol nekik fontos emlék van. Egy kalandozó társuk halála közelébe vagy csak úgy találomra.
A ház mögött szőlőkert jelzi, hogy a bort nem ide szállíttatja.

A falhoz lapulva osonunk egy ablak felé, mintha legalább egy háromfejű sárkánytól kéne félnünk. Mindegy is, és követem a kékeket, azt csinálom, amit ők is.
Az üveghez érve két társam belesik rajta - én nem férek oda-, majd felnevetnek.
- Egy kentaur fogadós. Úgy tűnik itt nem lesz bajunk, semleges hely.
Nem mondom, hogy meglepődnék, inkább megkönnyebbülök, mert - mint már említettem- nem szeretnék balhét. Abból nekem most egy időre elég volt.
Amint a két elfek helyet szorítanak az ablak előtt, én is benézek, de már csöppet sem figyelek az óvatosságra.
A tengeriek nem hazudtak, bár miért is tették volna. A ház nem volt más, mint egy békés fogadó, messze a tömegtől és a nyüzsgéstől.
~ Nem hiszem, hogy jól menne az üzlet. Ki jön el ide a semmi közepére?~ Aztán rájövök, hogy tulajdonképpen mi is idekeveredtünk valahogyan.

Még soha nem találkoztam kentaurral, csupán legendákat hallottam róluk, abból sem tudtam meg sokat. A szememben sokkal inkább tűnnek mesebeli lényeknek, mint valós személyeknek.
- Iszunk valamit? - kérdezem a rám jellemző szűkszavú stílusban, túllépve az új izgalmakon.
Meg sem várom a válaszukat, egyszerűen csak megfordulok, és elsétálok az ajtóhoz. Közben persze hátranézek, hogy a két matróz mihez kezd. Nélkülünk én sem nagyon szívesen mennék be, annak ellenére, hogy nagyon lelkesnek igyekszem mutatni magamat.
Azonban ha utánam indulnak, akkor habozás nélkül nekidőlök az ajtónak, és belököm. Már szinte érzem, ahogy egybeolvadok a benti illatokkal... és nem mellesleg találkozom életem első négylábú teremtményével.

Ten bátran indul meg az ajtó felé, de társai sem maradnak le, már megszomjaztak az úton. Igy hamar átlépik a küszöböt és bent rájönnek, hogy nem csak ők vannak. Bár nem olyan népes a társaság, pár törpe és oawa és a tulajon kívül négy kentaur.
Ha teát kér, akkor még kekszet is kap a csésze alátétjén és mézet, illetve cukrot tartóban. Már ha tartja magát az eredeti tervhez az elbűvölő vendéglátóról amit szőtt. A kékek pedig sört kérnek. És vígan megy az élet. És a kocsmáros mosolyogva lép hozzátok nem először, immáron egy bort hoz egy tálcán.
-Meghívhatom az urakat egy jó fajta kentaur borra? Jól fog esni a sör után. A hölgyet pedig meginvitálnám a lakosztályomba egy igen különleges dolog megmutatására.

Belépve nem fogad nagy tömeg, és ennek szívből örülök. Így legalább nem kell sokáig keresni a szabad helyet.
Egy hangulatos kis asztalt választunk ki a sarokban, oda telepedünk le. Társaim sört rendelnek, én azonban nem kedvelem, így teát kérek.
Nem kell sokáig várni, a fogadós hamar hozza is. A patája kopog a padlón, ahogy felénk tart. Ettől olyan hangulatom lesz, mintha egy istállóban lennék.
~Vajon mit szólna, ha ezt megosztanám vele?~ Végül is nem tudom meg, mert eszem ágában sincs ilyeneket emlegetni.
Összességében csalódtam, mert bár a négy izmos láb eléggé különleges dolog, én mégis valami vadabbra számítottam. Talán magamhoz képest túl nagy volt a lelkesedésem, túl sokat vártam a találkozástól.
~ Remélem a társaság nem veszi rossz néven, hogy egy self is velük van.~ Mert amit alaposan megtanultam, hogy nem nagyon szeretik a fajtánkat. ~Vajon miért?~ Teszem fel ironikusan a kérdést.

A teához kekszet is kapok, ha valaki más lennék, biztosan hálálkodnék érte, de nem teszem, mert nem szeretem a kekszet. Otthagyom a tányérka szélén, de a teába belekortyolok. ~Nagyon finom... pont így szeretem. Mintha a kitalálta volna, hogy hogyan szoktam inni...~
Békésen pihenünk, talán még a beszélgetés is beindul. Én csak hallgatom, nincs sok minden mondanivalóm, és még a tea is elfoglalja a számat, szóval csöndben maradok. Ennek ellenére -vagy éppen ezért- tetszik nekem a hely, kellemesen érzem magam.
Meghívhatom az urakat egy jó fajta kentaur borra? Jól fog esni a sör után. A hölgyet pedig meginvitálnám a lakosztályomba egy igen különleges dolog megmutatására.
Kis idő múlva ismét a fogadós jön, ezúttal bort hoz egy tálcán.
- Meghívhatom az urakat egy jó fajta kentaur borra? Jól fog esni a sör után. A hölgyet pedig meginvitálnám a lakosztályomba egy igen különleges dolog megmutatására.- szól kedvesen és mosolyogva.
Meglepetten nézek fel a kentaurra. Hirtelen nem igazán tudom, mi lehetne erre a jó válasz. Végül talán a mosolygása miatt feltápászkodom.
- Mégis miféle dolog lenne?- kérdezem közben. Gyanakszom is, és a kíváncsiság is hajt. Hiszen ennél rejtélyesebben és ösztönzőbben aligha kérdezhette volna meg.
- És az urak? Ők nem jöhetnek?- kérdezgetek tovább, miközben a társaimra nézek. Nem mintha függenék tőlük - mondjuk az, hogy az ő hajójukon utazom, eléggé összeköt minket hosszútávon.
A gyomrom hirtelen összehúzódik, és kellemetlen érzés fog el. Először azt hiszem, azért, mert lusta vagyok felállni a kényelmes asztaltól, de aztán feléled bennem a gyanakvás. Talán az nyomaszt, hogy csak engem hív. A bor egyáltalán nem, valószínűleg csak azért nem kínál meg, mert menet közben nehéz lenne inni, meg hát valószínűleg házi fajta. De ez nem tudatosul bennem, inkább csak a tudatalattimban fogalmazódik meg.

Addig el nem mozdulok az asztaltól, amíg választ nem kapok a kérdéseimre.

Az ivóban jó kedvű társalgásba kezdenek a kék elfek és a többiek is kivételesen inkább oda sem néznek. Kerülik veletek a konfliktust. És a tulaj amikor oda jön hozzátok, Ten nagyon gyanakvó lesz vele szemben.
-Menj csak! -biztatják a hajósok. Szemükből kiolvasható mit gondolnak, miért a hölgy társukkal akar csak kettesben félrevonulni a lóember. Ám ő még tartozik egy magyarázattal.
-Igen különleges tárgyakat szeretnék neked megmutatni. Azt gondolom, igazi műértő lehet kegyed. A szamovár gyűjteményem. Nincs olyan sok, de nagyon büszke vagyok rájuk.
*Társaid csak biztatni tudnak a szemükkel, mintha csak lefizették volna őket. Vagy szabadulni akarnának tőled, hogy a bort nyugodtan fogyasszák el. Vagy tényleg elkapta volna északi, hideg szívüket a hely meleg hangulata? Hisz nem sok szeglete van Neminrának, ahol békésen iszogathatnak más fajok tagjaival egy házban.
Ha még mindig vonakodik a lány, akkor a kentaur is csak biztatja, hogy "gyere!". És a szobájában a legmagasabb szekrények tetején ott sorakozik számos sárgán csillogó teafőző alkalmatosság. De persze csak akkor láthatja a szemeivel, ha engedett a nyomásnak. És a házigaza a derekára fonja kezeit hátulról.
-Hát nem lélegzetelállítóak?
Nem tudni mennyit hallott erről a semleges ám igen bővérű fajról. És mennyire fog meglepődni.

-Igen különleges tárgyakat szeretnék neked megmutatni. Azt gondolom, igazi műértő lehet kegyed. A szamovár gyűjteményem. Nincs olyan sok, de nagyon büszke vagyok rájuk.- szól a kentaur. Miközben e szavakat ejti ki, társaim biztatnak, hogy tartsak vele.
~Mi vagyok én? Egy kisded? Szerintük nem tudom eldönteni, hogy mit akarok?~
Nagyon felidegesítenek, ahogy azt hiszik, hogy hatással lehetnek rám, vagy hogy befolyásolhatnak. Már meg is bánom az egészet. Ostobaság volt feljönni ide, jobb lett volna nekem egy kis pihenés a hajón. Semmi kedvem nincs tovább itt maradni a fogadóban.
- Szamovár? Az az igazság, hogy ez egy nagy tévedés lehet. Nem értek én az ilyenhez, köszönöm!- utasítom el. Minden erőmet belefektetem, hogy udvarias, de egyben határozott legyek. Közben a kentaur kezét lesöpröm a derekamról.
~Hólyag!~
Felkapom táskámat a székről, ahol nemrég még ültem, majd az asztalokat és vendégeket kerülgetve nagy lendülettel kiviharzok az ajtón.
Nem köszönök el, a tengeriekkel sajnos még úgy sejtem, hogy találkozunk, a kentaur pedig nem érdekel.
A szabad ég alatt a vállamra dobom a táskámat, mert a fogadóban még nem tettem.
~Esküszöm, értem, miért mondja otthon mindenki, hogy idegesítőek ezek a kék elfek.~
Semmi kedvem nincs a társaságban maradni, inkább visszamegyek a hajóra, ahol testvérem maradt.

Ten hamar rájön, hogy itt nem kapja meg azt a hangulatos, romantikus életérzést, amire ő a ház megpillantáskor, a vendégszerető anyókára gondolva épp gondolt. Noha a félig ló fogadós igen kedves és visszafogott volt, ám a vendégek egy része is feltűnően bámulta a kifelé haladó lányt.
Hamarosan visszaér a hajóhoz, és a többi kék elf már serényen dolgozik a rendbehozatalával. De még csak az alapanyag kivágásánál tartanak. Abból persze van bőven. És látva ahogy kicsit fel van dúlva -eleve egyedül jött, miközben társaságban ment el- a tengeri nép úgy gondolja, jobb lesz elterelni a figyelmét valamivel.
-Jó hogy jössz! Fogd meg a végét és emeljük! -mondja az egyik egy hosszú, kifaragott pallót megfogva- Ha így haladunk, holnapra már indulhatunk is. Mi volt a házban? Vacsorázhatunk ott?
*Nem látják, hogy testvére szelleme is ott van körülöttük, és lehet vele szívesebben lenne, mint a munkában segíteni. Ám ha a tengerészek a tavernában kívánnak vacsorázni, akkor lehet neki sem ártana valami ennivaló után nézni.