Hihetetlen, mennyire messzire eljutott ismét komolyabb gond nélkül, noha a furcsálló pillantásokat attól még ugyanúgy megkapta mindvégig. Mit is keres errefelé egy elf, aki sose akarná elhagyni az otthonát? - gondolhatják sokan, és valahol megérti. Tényleg nem kéne az ismert környezetből csak úgy elmenni, de nem is bírná elviselni, ha ismerősbe botlana valamilyen kellemetlen véletlen folytán. Vagy igazából csak felejteni akar?
Inkább megvakarja tarkóját, mielőtt komolyabb önfejtegetésbe kezdene, ahogy az egyik épület előtti lépcsőn üldögél, szemlélve a házak mögött megbúvó sivár vidéket - a képzeletében, a fal ugyanis zavaróan takarja a látványt, és az itteni meleg is igencsak irritáló a szokatlansága miatt. Próbálja lekötni figyelmét azzal, hogy az előtte elhaladó járókelőket szemléli, kit óvatosan, kit elég feltűnően, az előbb említett furcsa pillantások valóságosságáról pedig teljes mértékben meggyőződhet. Mondhatná, hogy vörös haja vonzza a tekinteteket, de rá kell jönnie, hogy ezen a vidéken teljesen elfogadott ez a szín. Ami inkább különleges lehet a helyiek szemeinek, azok a fülei, na meg az egészen más kultúrára utaló öltözködése.
Nem mintha fokozni akarná a magányosság érzetét azzal, hogy mások vizsgálódását lesi, épp eleget tapasztalta az utazással telt idő alatt, mennyire kívülálló, mennyire kilökik magukból más társadalmak és más népek. Próbál épp emiatt a lehető legkevesebbet lakott területeken tartózkodni, persze néha kénytelen betérnie, hogy némi információhoz jusson, elvégre a fák nem fognak arról beszélni, amit nem láttak. Muszáj valahonnan megtudakolnia, mi is zajlik máshol, és így megtudhatja, merre is kell mennie utána.
Nem mondaná, hogy ez az időszak feltölti őt, inkább lemeríti, de a sivatagos táj ennél sokkalta rosszabb. Legközelebb majd pontosabb számításokat végez, és inkább télen jön ide... Nem akkor, amikor semmi érdekes nincs itt. Ennyi erővel mondjuk már mehetne is a sötételfek területe felé, úgyis ott vannak a forró nyomok, saját maga által kitalált küldetése meg eleve öngyilkosság...

Már többször jártam erre és megszoktam az emberek kíváncsi, fürkésző pillantásait, amivel minden más népcsoportot kísértek. Ez a város sem volt más, itt is voltak akik nem kedveltek más fajokat, de a többség már megszokta a jövés menést, mert a település Nini-Well és a Főváros között feküdt és sok kereskedő, meg árúját eladni kívánó paraszt , kalandot kereső vándor fordult meg itt, minden fajból.
Szállás akartam éjszakára, meg valami meleg ételt, hogy felfrissülve és kipihenten folytassam majd másnap az utam.
Szokás szerint gyalogosan jártam az utam, köpenyembe burkolózva, d emost nem ügyeltem nagyon arra, hogy minden részletet takarjon az öltözékemből, hiszen már előre összeszaladt a nyál a számban, ahogy a süét ízére gondoltam, meg arra a gombamártásra, ami messze földön híres volt a Kereskedők Gyöngye fogadóban.
Az elffia megérzi, ha valaki kitartóan figyeli és most két fürkésző tekintetet éreztem a hátamban, kíváncsian körülnéztem és egy vörös üstököt és hegyes füleket pillantottam meg nem messze egy lépcsőn üldögélve. Talán ő volt az érzés okozója?
Kérdőn vontam fel s szemöldököm és megálltam.
- Segíthetek valamit?

Lehet, sok a kereskedő, sokféle egyéniség megfordul errefelé, de egyik sem tűnik olyan kívülállónak és izgalmasnak mint az, akinek furcsa páncélja néhány másodperc erejéig láttatja magát köpenye alól. Ötlete nincs, pontosan miből készülhetett az a különleges ruházat, csak annyiban biztos, hogy eléggé csilloghat, ha teljes pompájában mutatkozik a napsugaraknak. Persze magához híven nem szólítja meg, szimplán csak méregeti az elhaladó alakját, bár hátulról már nem sok érdekeset figyelhet meg rajta, legfeljebb azt a néhány tincset, ami enyhén természetellenes színben pompáznak az itteniekéhez képest, és egy kissé emlékeztetik őt Awyrisra.
Hogy mekkora hangsúlyt fektet erre... Mondjuk a múlt kellőképp tett róla, hogy erre koncentráljon vizsgálódásnál.
Kár, hogy nem kapta rögtön tekintetét az arcára, vagy legalább a füleire, akkor kiderült volna, hogy fajtárs-e, aki talán ugyanúgy elkóborolt, mint ő, csak teljesen más indokkal. Leállni csevegni a semmiért azonban nem szeretne... Ha téved, az meglehetősen kellemetlen helyzetet eredményezne, bár már rég nem foglalkozik azzal, mi a kellemetlen és kényelmetlen.
Szemeit már más irányba vinné, mikor az idegen megfordul, meglepetésére kíváncsiságot találva tekintetében, mi több, eléggé lombtündének tűnik így, első komoly szemlélődésre, amikor nem a páncél a fő attrakció. Fajtársához hasonlóan ő is megemeli némileg szemöldökét, aztán halvány mosolyra húzza száját. Ha már így alakult... Ha régi ismerős lenne, már most menekülne, így azért más a helyzet, főleg azzal a különleges páncélzattal. Biztos benne, hogy tud valamit, ami segítheti őt, elvégre elég sok mindenről lemaradhatott, amíg más tájékokban gyönyörködött, aminek néhány pillanatában gyötrődött a honvágytól.
- Elég nehéz segíteni azon, aki egyszemélyes öngyilkos küldetésre jelentkezett csak úgy, mert jónak látta - jegyzi meg szórakozottan, feltápászkodva közben a lépcsőről. Mindössze annyi a hiba a kijelentésében, hogy nem kéne viccesnek lennie, de a másiknak meg nem is szabad komolyan vennie. - Ha nem zavarok, egy beszélgetésnek örülnék, persze nem áll szándékomban feltartani téged - tartja meg az előbb felvett mosolyt, közben néhány lépést közeledik. - Abból a csini öltözékből kiindulva biztos fontos dolgaid vannak - bök a páncél felé.

A sok borzasztó dolog, ami tályogot okozó tüskeként lakozott a lelkemben, igyekeztem, ha lehetőségem volt rá, meglátni a jót és a szépet a világban. Nem akartam, hogy a bosszúvágy végkép megmérgezze tünde lelkemet. Féltem. Igen, féltem ettől, mert egyre kevésbé okozott gondot elvenni másnak az életét. Persze azzal nyugtattam magam, hogy ez sosem volt ok nélküli gyilkolás, aki a kezem által végezte, mind megérdemelte a sorsát, de ki vagyok én, hogy ezt ilyen bizton állítsam.
Ezért aztán mikor egy kissé elveszett tekintetbe mélyedt a sajátom és a tekintet egy fiatal tündéhez tartozott, nem haboztam megkérdezni, hogy szüksége van-e a segítségemre.
Szavaira igen csak meglepődve húztam fel a szemöldökömet, mert nem ilyen válaszra számítottam.
- Ez igen csak borús megközelítés. – jegyeztem meg, bár a hangsúlyából nem úgy tűnt, mint akit nagyon lesújt a dolog. – Remélem, hogy azért lehet ezen mégis segíteni és természetesen örömmel beszélgetek népem egyik tagjával. – hajoltam meg felé udvariasan. – Épp a Kereskedők Gyöngyébe tartok. – mutatok a kétszintes, méretes fogadóra. – Semmi halaszthatatlan nem vár. Tarts velem, meghívlak egy ebédre és miközben megtömjük a hasunkat, elbeszélgethetünk, rég jártam Awyrisban. – futott arcomon át egy vágyódó kis felhő.
Várakozóan néztem rá, hogy így megfelel-e neki.

Fenntartja meglepően barátságos arckifejezését, és némileg talán még szórakoztatja is a másik megjegyzése. Letagadni ugyanakkor nem fogja, elvégre igaza van - maguk a tények is meglehetősen borúsak az indokokkal együtt. Persze ha elkezdené ecsetelni mindezt, valamint a hozzá kapcsolódó nézeteit... Nem valószínű, hogy az épeszűséget sugallaná. Nem mintha szándékában állna ilyesmi, de inkább ki is veri a fejéből, mielőtt gyökeret verne a gondolat.
- Hát, a körülmények talán segíthetnek egyszer, míg ügyes-bajos dolgaimat csinálom a háttérben - vonja meg finoman a vállát, némi nemtörődömséget belevíve a mozdulatba. Újdonsült társának udvariassága talán kényelmetlen is lehetne - a remete- és vándorlét elszoktatta ezektől a megnyilvánulásoktól. Nem arról van szó, hogy elfelejtette, micsoda illem szorult a népébe, csupán a kezdet és a távozás ideje sokkal nagyobb nyomot hagyott emlékeiben, amik egyáltalán nem mondhatók kellemeseknek.
Mindenesetre továbbra is megengedi magának a mosolyt, pillantásával aztán követi a mutatott irányvonalat, így szemügyre veheti a méretétől eltekintve egyébként teljesen átlagosnak tűnő épületet.
- Azt hiszem, ezt a kedves felajánlást nem utasíthatom el, ugyanis egy lukas garasom sincs - emeli meg tehetetlenül a kezeit jókedvűen, visszavezetve figyelmét a férfira. - Köszönöm. A szállást viszont ne is kérdezd, kint időzöm, és csak örülök, hogy az átjárásért nem követlenek néhány csilingelő érmét - forgatja meg a szemeit. Ha követelnének is, akkor valamilyen más utat úgyis találna befelé, hiszen nincs tökéletes védelem. Állatként jóval kisebb, úgy felkutathat egy-két, gyerekek által szinte biztosan használt átjárót.
Újabb lépéseket tesz a lombtünde felé, ezúttal csak kifejezve a szándékot, hogy szívesen tart vele.
- Annyira rég lett volna? - jelenik meg egy pajkos félmosoly az arcán, mint aki erősen az elfi honvágyat akarná cukkolni. Természetesen egyáltalán nem hibáztatja, eleinte ő is megveszett két nap távollét után, amivel ugyanúgy viccelődhetett volna néhány utazótársa - már ha lettek volna ilyenek mellette. Aztán fokozatosan hozzászokott, és bár mostanáig érzi a belső égetést, jóval elviselhetőbb, mint a kezdetekkor.

Örülök, hogy hamarosan már egy szép mosoly ragyog fel a lány bájos arcán, így előbbi szavait csak valami fura félreértésként engedem el gondolataimból.
Mikor elfogadja a meghívásomat és közli, hogy nincs pénze, az én mosolyom is kiszélesedik, na nem mintha az ő kárára vidámkodnék, csak, hogy milyen jól tettem, hogy meghívtam.
- Ezen ne is törd a fejed, hiszen mindketten awrysiak vagyunk és nekem van pénzem. A királynő bőkezűen ellátott és jut belőle mindenre, még szállásra is bőven. Azzal viszont sajnos egyet kell értsek, hogy az emberek mindent ellenszolgáltatásért hajlandóak csak adni, közel sem él náluk az a vendégbarátság, mint nálunk, tündéknél. – bólintok a szavaira.
Szép komótosan elindulok a fogadó felé, miközben válaszolok a kérdésére.
- Ritkábban jutok haza, mint szeretném és a háborús készülődés még jobban elnyújtja az időt, mire hazatérhetek, de most fontos, hogy a hírek eljussanak a megfelelő fülekbe, így félre kell tennem honvágyamat.
Közben megérkezünk és benyitok a fogadó ivórészébe, ahol keresek egy üres asztalt, ahová leülhetünk és ahol megvárhatjuk, míg a felszolgáló odaér felvenni a rendelésünket.
Kellemes zsongás van, de nincs tömeg, ahhoz elég drága a hely.
- És te? Mi járatban vagy erre? Talán te is futár vagy? Persze, ha a megbízásod titkos, akkor vedd úgy, hogy nem kérdeztem semmit. – nyugtattam meg.

A királynő emlegetésére igyekszik elnyomni meglepettségét több-kevesebb sikerrel, és eléggé úgy tűnik, hogy ebben az esetben az öltözködés bizony nem csalt. Amit magára vett, az alapból sugallja, hogy fontos megbízatása lehet, de hogy maga a királynőtől legyen feladata... Persze, nem olyan jelentősek náluk a rangok, de ezt azért nem hitte volna, be kell vallja. Ugyanakkor ez azt is jelenti, hogy elég körülményes az érdeklődés - nem szeretne visszamenni az emberekéhez képest inkább csak félhivatalos kötelékek közé, mert már elég volt neki hosszú időre a nagyobb közösségekből. Meglehet, akkor is csak elromlana minden, mindemellett továbbra is támogatja a háttérben való titkos tevékenykedést, mint a szemtől szembeni támadást. Egyértelműen nem áll szándékában támadni... Csupán kideríteni, honnét folyik a haragos forrás, hogy lecsillapítsa a vizeket.
Pár pillanatra meg is némul, ahogy felfogja az előtte álló személy fontosságát, szerencsére néhány ügyetlen bólintásra még ennek ellenére is telik, mint reakció az emberek különösen önző és csökönyös viselkedésére. Egyéb megjegyzésre viszont nincs idő, ugyanis megérkeznek a fogadóba, az itteni enyhe zsongástól és szokatlan illatkavalkádtól pedig szinte feláll minden egyes szőrszál a hátán és a karján annak ellenére is, hogy mennyire meleg van. Bizonyára még a haja is alakot változtatna, ha nem lenne ennyire hosszú, mindenesetre érzi, hogy fejbőre is kellemetlenül bizsereg a hirtelen környezetváltástól. Ez az, amihez nincs hozzászokva.
Leül a férfival szemben, lassan és óvatosan, közben megfigyelve a körülöttük lévőket, amiből könnyedén levonja a következtetést, hogy nem a legolcsóbb helyszín került kiválasztásra. Nem kéne gondnak lennie, meg nem is érzi magát kényelmetlenül, de attól még nem számított arra, hogy a kelleténél picit többet áldoznak rá. Jó, egy fajtársával van dolga... Meg hát, ha őszinte akar lenni, bizonyára az emberi faragatlanság és irigység válik egyre alapvetőbbé. Esze ágában sincs átvenni azt a botrányos viselkedési formát, de egyre inkább azt veszi észre, hogyha nem is mutatja ki, de jobban megilletődik ilyen esetekkor, mint azt tette volna évekkel korábban.
- Nem, közöm sincs a futárkodáshoz - hajol némileg előrébb, mindkét könyökét az asztalra téve, alkarjait egymáson pihentetve. - Csak úgy... Vagyok - vonja meg a vállát. - Nem akarok nagyon elköteleződni sem sehol, mert az eddigi tapasztalataimból ítélve kissé... Hát a normáknak ellenmegyek, fogalmazzunk így - enged meg egy halványabb mosolyt. - A körülmények nem engedték meg, hogy ilyen feladatokat végezhessek, de szinte biztosra veszem, hogy élvezném. Legalábbis mostanra, hogy már nincs olyan kínzó honvágyam; megszoktam, hogy állandóan máshol járok. Leginkább ismereteket szerzek, megfordulok itt-ott rövidebb-hosszabb időre, mintha keresném a helyem, meg ahol lehet, informálódom a háborúval kapcsolatban. Szeretnék valamit tenni, hogy megváltozzon a helyzet, mint ahogy minden hozzánk hasonló.

Miután helyet foglaltunk a fogadóban és felszolgáló lányra vártunk, volt időm alaposabban is szemügyre venni nőnemű fajtársamat. Na persze, nem volt szokatlan látvány az utakon, vagy a településeken a tünde jelenlét, de ritkán volt céltalan. Főleg most, hogy mindenhol érezhető volt a feszültség, a háború előszele végigsöpört a birodalmakon.
A bizonytalanság talán még sosem volt ilyen nagy, hiszen az előző háborúkban egyértelműek voltak a határvonalak és a szövetségek, most viszont soha nem tudhatta az ember, hogy a szembe vonuló nagyobb csapat éppen kihez húz és az sem volt szokatlan, hogy nagyobb bandák a saját szakállukra indultak a zavarosban halászva zsákmányt szerezni és azoknak mindegy volt, hogy ki akad a hálójukba, rabszolgának jó volt.
Nem volt életbiztosítás a mai időkben egyedül róni az utat, még ha nekem meg is volt a kellő tapasztalatom, néha csak a helyismeretem, a kerülő utak mentettek meg.
Bár a lány igyekezett nem mutatni, de szinte a bőrömön éreztem a feszültségét….. izgatottságát? A szeme rebbenése elárulta, hogy nem túl ismerős neki az emberi vendéglátás környezete, amit a szavai is megerősítettek, amit már velem szemben ejtett meg.
Persze nem ezt mondta nyíltan, de nyilvánvaló volt, hogy még nem régen járta a vándorok rögös útját és határozott elképzelése sem volt arról, mit is kéne kezdenie magával.
Közben megérkezett a szolgáló.
- Őzragut kérek, mellé abból a saját készítésű foszlós cipóból és még egy kancsó bort. – adtam le a rendelésemet, aztán Layisara néztem kérdőn, hogy ő mit szeretne.
Ha a cselédlány elment ismét a lány felé fordultam.
- Nem akarok beleszólni a terveidbe, de talán elfogadsz pár jótanácsot egy olyantól, aki átgyalogolt már pár birodalmon és megjárta a selfek poklát is. Nem mondom azt, hogy kapkodd el az elkötelezettségedet, de a háború nem hiszem, hogy időt hagy a tapasztalatgyűjtésre. Tulajdonképpen már benne is vagyunk, csak még nem ért el kellően nagy területekre. És ami a legrosszabb: most nem csak a sötét elfek a rosszfiúk. Ember harcol ember ellen, ork ork ellen, aztán néha egymás mellet, elf harcol ember ellen és ork ellen, aztán van, hogy mindenki mindenki ellen. Attól félek, hogy talán ez is a selfek terve. – sóhajtok és szemeim elsötétülnek, indulataim nehezen fékezem, de megteszem. – Sajnos van olyan ravasz vezetőjük, akitől kitelik ilyen nagyszábású terv és aki a végén majd benyújtja ezért a számlát.
Megrázom a fejem, hogy elhessegessem komor gondolataimat és halványan rámosolygok a lányra.
- De nem akarlak elriasztani, csak óvni attól, hogy megfontolás nélkül ugorj bele valamibe. Na meg manapság egyedül járni több, mint életveszélyes. Sok a rabszolgavadász, ha értéket nem is látnak nálad, te magad lehetsz a zsákmány.

Hamarosan a rendelésre kerül a sor, amit nem volt túl sok lehetősége gyakorolni. Mindig azokat a helyeket választotta céljául, ahol a természet adta lehetőségekkel élhetett, így a kinti bogyókból és vadgyümölcsökből pont jól megvolt. Ha meg nem... Jöhettek az állati ösztönök, amik jelen körülmények közt persze nem segítenek.
Enyhén savanykás vonások jelennek meg arcán pár pillanat erejéig, míg kitalálja, mit is kéne kérnie. Bele se mer gondolni, mikor volt utoljára ilyen helyen - még talán akkor, mikor a család teljes egészében volt. De hogy az milyen rég volt...
Végül azt böki ki, ami hirtelen eszébe jut:
- Legyen valami halféle, sütve, mellé köretnek pedig zöldség - mondja ő is a rendelését némi bizonytalansággal, nem túl konkrétan fogalmazva. Bizonyára érteni fogják a dolgukat az itteniek, hogy mivel kápráztassák el vendégeiket, így annyira nem aggódik, hogy a szűkszavúsága hátrány lenne.
Egy pillanat erejéig még az a kétes gondolat is megfordul a fejében, hogy tud-e még villával és késsel enni, mert ilyen eszközöket nem hord magával. Mielőtt azonban meggyőződhetne arról, hogy ez egy olyan megtanult szokás, amit képtelenség elfelejteni, társa hívja fel magára a figyelmet, mire hirtelen kapja oda tekintetét, talán túl hirtelen is. A birodalmak átgyaloglásának említésekor, megjelenne rajta egy roppant széles vigyor, viszont az utána követő pokol azonnal elfeledteti vele a mulatságos tényt, hogy nem kis ideje van már úton nem kis tudással, noha a nagyobb konfliktusokat egyelőre nagy ívben kerülte - akaratlanul is. Egyszerűen csak rossz irányt vett.
Az a káosz, amit leír, tökéletes - legalábbis a számára. Nem mintha annyira boldog lenne tőle, inkább csak annak örül, hogy ez kellőképp lefoglal mindenkit ahhoz, hogy ő nyugodtan tudjon kutakodni azután a bizonyos forrás után, amiben ő annyira hisz. Csak a kulcsinformációk eléggé hiányoznak... A sötételfek területére nem merészkedhet csak úgy, pontosan arról kéne valahogy tájékozódnia, hogy miként keljen át az ottani vidékeken, ott meg majd kideríti, kit kell pontosan felkutatnia. Ez a folyamat viszont még mindig gyerekcipőben jár... Sajnos. Az lenne a legjobb, hogy valahogy beilleszkedne közéjük; befesti a bőrét sötét színűre, a hajára meg talán talál valamit, amivel fehérré varázsolhatja...
- Nos, nem is olyan tapasztalatokra van szükségem, amit nyugodt körülmények közt szerezhetek meg, abból már eleget kaptam. Ugyanakkor nem vágyom a háborús élményeket, és jómagam nem is jártam meg magát a háborút a családi védelem miatt... - Bárcsak tényleg amiatt lenne... -, az viszont nem titok, hogy ebben az időszakban rendesen megsínylette. Mondjuk kié nem? - enged meg egy keserű mosolyt. - Az aggodalmad pedig kedves, de tudod, miben jók a tündék, nem igaz? - válik a gesztus némileg vidámabbá. - Nem tartozom a teljesen kezdők közé.
Túl sokat beszél, de talán elég homályosan ahhoz, hogy kiléte és céljai ne legyenek kristálytiszták. Nem mintha annyira jelentős személyiség lenne, viszont nem szeretné, ha kiderülne, meglehetősen magas szinten űzi a természetmágiát, és megpróbálnák visszacsalni, hogy segítsen... Nem, erre nem kerülne sor, a tündék tisztelik annyira a másikat, hogy hagyják a saját útjukon járni.
- Persze nyilván történhetnek érdekes fordulatok, így nem bízom el magam, csak örülök,
hogy épen megúsztam eddig mindent - teszi azért hozzá, nehogy úgy tűnjön, mint aki túlteng a magabiztosságtól.

Biccentettem a felszolgálónak, hogy akkor ennyi, hozhatja a rendelésünket, bár Lashrael mintha kissé bizonytalan lett volna, de bár elég nagy itt a választék, talán csak nem tudta eldönteni mit egyen.
Tényleg nem akartam elijeszteni, csak figyelmeztetni, ahogy egyik bajtárs a másikat, vagy egy tapasztaltabb a kevésbé tapasztaltat. A lány arra emlékeztetett, amilyen én voltam nem is olyan sok évvel ezelőtt…….hajj, mennyire régnek tűnik, pedig nem volt az……
Engem is a kíváncsiság, a tenni akarás vezérelt, mert úgy gondoltam népünk túl visszahúzódó. Ha nem lépek ki Awyrys erdejéből, akkor lemaradok sok mindenről. Aztán a lelkemmel fizettem naivságomért. Talán megóvhatom ettől a lányt.
Csak bólogatni tudtam a szavaira, hiszen pont ebben a cipőben jártam annak idején, a család nem értette meg, hogy én többre vágyom.
Eszembe jutott, hogy lehet, hogy ő is megszökött, vagy legalábbis szó nélkül, vagy a szülei egyetértése nélkül távozott, de nem tettem egyelőre szóvá, még ha kíváncsivá is tett, mi vezette erre, nem volt jogom firtatni.
- Örömmel hallom, hogy nem vagy védtelen és jó mágus vagy, de míg éles helyzetben nem próbáltad ki magad, azért én óvatos maradnék a helyedben. – mosolyodtam rá, miközben meghozták a párás oldalú kancsót, az itallal és a kupákat, amiket meg is töltöttem és az egyiket Lashrael elé toltam. – Nem túl erős, de zamatos, jól oltja a szomjat.
- Kívánok neked gond nélküli tapasztalat szerzést és, hogy találd meg azt, amit keresel, anélkül, hogy elveszítenéd lelked jobbik oldalát. – emeltem fel a kupámat és aztán belekortyoltam.
Tényleg jó volt. Aztán elmerengve néztem ki az ablakon és igazán csak magamnak fűztem hozzá.
- Egy tünde nehezen készül fel a sok szörnyűségre, mágiánk és hitünk Természet Anya kezei nyomát hordozza. A háború, a harc, a sok halál ezt feketíti be, ha sokat vagyunk a közelében.
Aztán ismét rászegezem a pillantásomat.
- Miben vagy a legerősebb? Növények? Állatok? Van valami határozott célod, amit el szeretnél érni? Ami miatt elhagytad erdeinket?

Egyre aranyosabbnak tartja a tanács- és javaslatadást az aggodalmával együtt, ugyanakkor nem venné biztosra, hogyha kiderülne pár dolog róla, ugyanúgy kezelné-e őt. A család sem fogadta túlságosan jól, hogy más fajból származó egyén jobban érdekelte őt, mint a sajátja, hát egy idegen? Aki alig ismeri? Biztosan vannak elfogadóbbak és megértőbbek, de nem kockáztatja meg. Na meg... Egyébként se avatná be a régmúlt történéseibe, bőven elég, hogy az ő lelkében égnek a hegek. Nem szeretné továbbmélyíteni azzal, hogy az elmesélésével mást is a megvetésére sarkall.
A gesztust kénytelen viszonozni, továbbra is mulatságosnak találva a szituációt. Az lenne már csak még szórakoztatóbb, ha kiderülne, ő a tapasztaltabb, nem a férfi, ugyanakkor ennek kiderítésére inkább nem fordít energiát. Csupán a gondolattal játszadozik el pár pillanat erejéig, ugyanis nem tartja kizártnak, hogy a háborút megjártnak sokkal több hasznos élménye van. Sőt, szinte biztos, mint ahogy az is, hogy ugyanazt nem élhette át, amin ő keresztülment. Az talán még a háborúnál is rosszabb, még ha önzőség és nagyképűség is így kijelenteni, még ha nem is használható fel a csatatéren.
- Köszönöm - biccent a bor irányába, mosolyogva hallgatva a kívánságot - noha ez a lélek jobbik oldalánál némileg keserűbbé válik -, közben a kupát megemelve. - Neked pedig ugyanígy kívánok biztonságos futárutakat - teszi hozzá, azzal ő is belekortyol az italba. - Ez valóban jó - ismeri el némi ízlelgetés után, a férfi további szavait pedig némi sajnálattal hallgatja. Úgy van, ahogy mondja, és bár nincs túl sok élménye ezzel kapcsolatban, a hallottaknak köszönhetően teljes mértékben tisztában van ezzel. A háború még a legtisztább lelket is bemocskolja. Egyelőre őt még nem mételyezte meg semmi... Azt leszámítva, hogy némileg távolságtartóbb lett annak érdekében, hogy saját magát védje, de nem ölt. Nem tudja, erre mennyire lehet büszke, mivel a mostani világ gyakorlatilag megköveteli, hogy képes legyen az élő gyilkolni, máskülönben nagy valószínűséggel már csak holtan teheti egy sötétmágus oldalán. Még jó, hogy megvannak a képességei, egyébként ő se lehetne itt...
- A saját váratlan és áruló poklomat már megjártam, annál rosszabb lélekőrlő tortúra aligha lehet, még ha nem is hiszed. - Talán ennyit megoszthat, és ez elég körülményes ahhoz, hogy bármit hozzá lehessen kapcsolni. Nem sajnáltatni akarja magát, inkább csak kifejezni szeretné egyfajta megértését a veszteségekkel és borzalmakkal kapcsolatban. Az is épp elég szörnyű, ha az egynapos gyerekét elveszik az elftől, ráadásul a saját családja, majd magára hagyják a csecsemőt valahol a semmi közepén... Számára ez mindennél rosszabb.
- Elég kíváncsi vagy - jegyzi meg enyhe jókedvvel, közben megemelve jobbját, hogy fejét támaszthassa kézfején, továbbra is az asztalon könyökölve. - Egyébként a növényekkel vagyok nagy barát - felel az elsőre, bár ez egy hamis válasz; az állatokkal kezdetektől fogva jobban megvan. Mindig szóba hozták kisebb korában, mennyire ért hozzájuk, páran azt is hitték, hogy a kelleténél jóval korábban megjelentek ezen képességei. Persze azok egyszerű megfigyelések voltak, na meg az irántuk tanúsított kíváncsisága és szeretete. A kiközösítettséggel teli gyermekkornak megvoltak a maga előnyei és szépségei... Nyilván a növényekkel ápolt kapcsolata sem marad el túlságosan, elvégre a magányos percekben gyakran beszélt a fákkal, még ha akkoriban nem is értette azok szavát. Ők mindent megjegyeztek, és amint megtanulta megérteni őket, tőlük is valamiféle mély szeretetet kapott szóban is. Mindent összevetve az igazi családja ők voltak, mint ahogy most is, még ha már nem is látogatja őket. Biztos hiányzik nekik... Mint ahogy ők is neki. Kicsit sajnálja, hogy máshol szószátyár és a témától mindig eltérő csevegőpartnereket talál - nekik nem lehet rendesen megnyílni.
Mindenesetre egyelőre gyengének akarja feltüntetni magát, hogy még csak véletlenül se kerüljön szóba az a kérés: segítsen a továbbiakban a frontokon. Nem akar ő belebonyolódni így, és bár mondhatna nemet, némi rossz érzés maradna utána. Így, még ha ez menekülésnek is számít, jobb megoldani.
- Mondhatnám, hogy kémkedésre küldtek, és minden forrásának kiderítése a feladatom a lehető legkevesebb feltűnéssel, persze nem így van - vicceli el. - Van néhány technikám, amivel könnyedén csatasorba kényszeríthetnének, de inkább menekülök ez elől, a célom pedig mások szemszögéből nézve nevetséges és felháborító, amit csak a bolondok tartanának jónak - vonja meg a vállát kedvetlenül. - Ebből kiindulva a válasz ezen részét meg is tartanám magamnak, mielőtt te is kihangsúlyoznád birkaeszemet. Amúgy meg a korábban említett ismeretszerzés a tervem. Mivel nemcsak Awyris létezik, hanem teljesen más vidékek is, azokat is ki akarom tapasztalni, hogy teljes legyen a tudásom. Talán még kamatoztatni is tudom valamikor - enged meg egy mosolyt. - De visszadobom a kérdéssort. Feltételezem, egyedül utazol, ráadásul futár is vagy, így nem lehet valami kicsi a tudástárad. Biztosan otthonosan mozogsz szinte mindenféle területen.

Azt hiszem már mindent elmondtam, ami egy jóindulatú figyelmeztetés kategóriájába tartozik, nem akarom elriasztani, vagy elkedvetleníteni, megfélemlíteni meg főleg nem, hiszen mindenki maga dönti el, hogy hogyan akarja élni az életét és ez igaz a tündékre is, még ha hagyományaink és a szüleink nem így gondolják is. Változik a világ és változnunk kell nekünk is.
- Köszönöm, az rám fér. – szalad végig most egy vigyor a képemen, mert nem akarom rosszkedvűséggel elrontani a beszélgetésünket.
Mindenki cipel valami nehéz terhet magával, aki nyakába veszi a birodalmak útjait és ezzel nem csak én vagyok így, hanem a szavai alapján Lashrael is.
Persze ilyen bevezető után kit nem érdekelne, hogy vajon mi történt vele, de természetesen az elf udvariasság megköveteli, hogy ne tegyek fel ilyen kérdéseket, ezért csak meghajtom a fejem, jelezve, hogy megértem.
Ennek ellenére megkapom a visszavágást, bár azt hiszem megérdemlem, mert az előbb jó pár kérdést a nyakába zúdítottam, de a képességünket általában nem nagyon titkoljuk, legalábbis egymás előtt nem, ezért nem gondoltam, hogy zavarja a kíváncsiskodásom. Azonban a céljai tényleg csak rá tartoztak, ezért védekezően felemeltem a kezem.
- Igazad van, bocsáss meg, általában nem vagyok ennyire udvariatlan. Nekem is a természet mágia az, ami jobban megy, de volt egy barátom, aki viszont szinte eggyé tudott válni az állatokkal. – magyaráztam, így kissé jóvá téve az előbbieket.
Aztán én is az asztalra könyökölve hallgatom, hogy a másik kérdésemre is válaszol azért, bár eléggé sejtelmesre sikerül és semmi konkrétumot nem tartalmaz, de hát ez is több a semminél.
- Én se nem ítélkezem, se nem mondom meg mit kéne tenned. Én sem a megszokott utat jártam be, így nem is lenne jogom hozzá, így aztán természetesen sose mondanék semmi rosszat rólad. – ráztam meg a fejem. – Mindenkinek joga van, hogy a saját útját járja.
Elgondolkoztam, amikor rám terelődött a beszélgetés.
- Igen, legtöbbször egyedül járom az utam és volt részem sok kellemes és kellemetlen dologban. De fontosnak érzem azt, amit csinálok és ha visszapörgethetném az idő kerekét, akkor sem tennék másként. Már a kaland az életem és nehéz lenne kettéválasztani minket. – mosolyodtam el én is. – Mindenesetre tényleg sokat tapasztaltam, ha esetleg uticél érdekelne. – ajánlottam fel.

Kicsit talán megkönnyebbül, hogy társa nem kezdi el faggatni a rejtélyes megjegyzés miatt, még ha ez megszokottnak is számít népénél. Viszonylag keveset találkozik ember- vagy éppen elfszabásúakkal, és akikkel igen, azok általában nem a türelmükről és udvariasságukról híresek. Nem mintha bármi probléma lenne velük, hiszen könnyedén hátrahagyja őket ilyen-olyan trükkökkel és lépésekkel, félrevezeti őket szükség esetén... Sokat így nem kell velük foglakoznia, de már felvérteződött az ilyenek ellen.
- Ne zavartasd magad - szélesedik némileg mosolya, közben legyint egyet. - Ha valaki faragatlan, az csak én lehetek, kicsit elszoktam az ilyen társaságtól... - néz körbe. - És az ilyen helyektől... - teszi hozzá nem kifejezetten elragadtatva a látottaktól. Egyértelműen a kinti, buja növényzetű vagy sűrű fákkal borított területeket részesíti előnyben, nem pedig az emberalkotta üres településeket, amikben nem sok szépet talál. Nem vet el mindent, tiszteli a hőseiknek szánt szobraikat, az emlékeket, szereti a kiskerteket, amiket az asszonyok ápolnak, vagy éppen a virágágyásokat, amik tavasztól nyár végéig kellemesen illatoznak... Csupán azzal nem tud megbarátkozni, hogy nagyrészt kiirtják a sok növényt, a városokat lekövezik, mintha ki akarnák zárni a természetet, amibe ők is születtek.
- Kár, hogy csak volt - jegyzi meg savanykásan. - Az egyébként egészen lenyűgöző. Jó lehet úgy mozogni, mint az állatok, beleolvadni ilyen módon a környezetbe, eggyé válni a kiválasztott fajjal... Mondjuk biztosan furcsa lehet átvenni annak a járását, mozdulatait, vagy éppen ellenállni a felerősödő ösztönöknek - tűnődik, majd ismét megjelenő mosolyát a pohár mögé rejti, néhányat kortyolva a borból. Nagyon csúnya ez a félrevezetés, de ha valaha úgy hozza az élet, hogy egymás ellen kell fordulniuk... Ki tudja, mit vált ki a háborús idő? Még az is lehet, hogy az elfek is a sajátjaikat fogják lemészárolni, mint ahogy például az emberek teszik, még ha ez teljességgel lehetetlennek is tűnik. Inkább számol ezzel a lehetőséggel, óvintézkedésként pedig néhány kártyáját felfedetlenül hagy. Nem hibáztatná, ha az előtte ülő is így tenne, sőt, az ő részéről talán még jogosabb is lenne ez a cselekedet. Csak úgy megjelenik egy idegen, aki bár tünde, sok ködös mondandóval áll elő... Nem lehet túl bizalomgerjesztő, de nem is erre játszik.
- Ez érdekes - lepődik meg egy kicsit társa bevallott másságán, viszont nem fog faggatózni - ő sem tette. - És végül is így van... Csak aztán nehogy rossz útra térjen. Túl nagy szabadságot sem szabad adni, főleg az elején, még a végén túl messzire kószál az apró kölyök, és sose talál vissza. Talán engem is pont ettől féltenek, de a lelkiismeretem fog előbb megölni, minthogy rossz útra térjek. Bár a rossz is csak nézőpont és értékrend kérdése. Ki tudja, mikor veszti el az elf ezeket egy ilyen felborult világban? - pillant az italra, elgondolkodva forgatva ujjai közt a poharat. Bele sem mer gondolni, hogyan reagálna arra, ha valakinek az életét neki kéne elvennie, de fel kell készítenie magát erre az eshetőségre. Mindemellett csak reménykedni tud, hogy nem fogja elveszíteni a neveltetése alatt felépített rendet; nem szeretné szem elől téveszteni azt az ösvényt, amin elindították, hogy aztán észre se vegye, milyen sűrű ködbe, milyen fekete fellegek alá került kihalt, korhadó fákkal és bűzlő, legyektől hangos dögökkel kísérve.
- A kaland és az erdei tünde kicsit más világba tartoznak. Nem lehet valami egyszerű - húzza el egy kissé a száját. - Egyébként meg bagoly mondja verébnek, pont az próbálja elhitetni velem a magányos utazás veszélyeit, aki szintén egyedül teszi meg a távokat - fogja vissza vigyorát inkább kevesebb, mint több sikerrel. - Viszont komolyabb témára térve... - tűnnek el hirtelen a vidám vonások, még a poharat is lerakja. Pár másodpercnyi szünet után aztán leengedi a fejét, megrázva azt. - Majd evés után. Nem akarom elvenni az étvágyad - pillant a másikra. - Helyette inkább bemutatkozom, ha már eddig nem tettem: Lashrael vagyok - jelenik meg újra egy halvány, barátságosnak szánt mosoly.

Még, ha lelkemet félig már elvesztettem is a sötét elfekkel, különösképpen Uraldur-ral vívott harcaim során, azért népem udvariasságát még nem felejtettem el. Így én is csak elmosolyodtam a lány megjegyzésére, de feszengése elég egyértelművé tette, hogy nincs szokva, vagy csak nem kedveli az ilyen helyeket.
- Nem akarok semmit rád erőltetni, ha kényelmetlenül érzed magad, akkor beszélgethetünk máshol is. Én már megszoktam. – nézek körül és meg kell állapítanom, hogy kezdenek tényleg többen lenni, hiszen közeledik az este és mindenki szállás és ellátást keres.
Szavaira rájövök, hogy egészen félreérthető voltam és megrázom a fejem gyorsan.
- Nem, nem úgy, nem halt meg, csak már régen nem kalandozunk együtt. Alia remélem jól van és még mindig kedves társaival, mármint állati társaival járja az utat.
Elmondhattam volna még, hogy nekem sem okoz gondot átvenni farkas alakomat, de már megtanultam, hogy még a legkellemesebb helyzetben is jobb megtartani azt, ami egyszer még előnyére válhat az embernek. Nem arról volt szó, hogy gond lett volna asztaltársammal, csak hát még szinte nem is ismertem.
Éreztem, hogy ő is megtartja azért a három lépés távolságot és ezért nem is igen hibáztathattam, ő sem ismert engem.
Csak bólogatni tudok a mondandójára, hiszen valóban így van, az, hogy valaki vagy valami rossz vagy jó, sokszor a helyzet dönti el. Én is voltam más szemében minden bizonnyal rossz, vagy épp kegyetlen gyilkos, mégis jogosnak éreztem azt, amit teszek.
- Hidd el, még akkor is kínoz a lelkiismeret, ha nem érzed úgy, hogy rossz útra tértél, de néha az ember kénytelen megtenni……dolgokat.
A bosszú keserű íze sosem hagyta el teljesen a torkomat, bár már tudtam, hogy semmit nem old meg, mégis belekóstolva volta, hogy egyenesen vágytam rá.
- Ha eleget kínozzák az embert, akkor …..áááá…..hagyjuk. – dőltem hátra, ahogy meghozták az ételt és letették elénk az asztalra. – Jól néz ki és fenséges az illata. – tértem el a témától és tereltem az ételre.
Nem akartam visszagondolni most a régi időkre. A lánynak úgy sincs köze hozzá.
Halkan felnevettem, ahogy az ellentmondást felhozza teljesen jogosan.
- Igazad van, de bár egyedül veszélyesebb, de egyben könnyebb is elkerülni a bajt, eltűnni a szemek elől. – vonom meg a vállam. – De nyitva tartom a fülem és igyekszem olyan utat választani, ami azzal kecsegtet, hogy nem futok ellenség karjaiban. Például most is hallottam pár pletykát – törtem a cipóból és kanalaztam hozzá egy kis húst is, - Delos-ban elfek tüntek fel, akik azonban nem úgy viselkednek, van aki álcázott selfeket emleget, szóval egyelőre azt a környéket jobb elkerülni.
Persze nem teszem hozzá, hogy alkalom adtán majd arra megyek, hátha tényleg éjelfek garázdálkodnak arra, de most dolgom van.
Kíváncsian nézek fel a szavaira, mert hirtelen nagyon elkomolyodik.
- Ne tartsd vissza magad, nehéz elvenni az étvágyam és megint udvariatlan voltam. – ismertem el, hiszen már rég bemutatkozhattam volna. – Én Viridiel vagyok, Turion fia. Örülök, hogy megismerhettelek Lashrael.

- Nem mintha a környéken bárhol jobb lenne - húzza fel a vállait tehetetlenül. - A falakon kívül kissé sivatagos a terület, meggyulladni meg nem kifejezetten szeretnék. Az utcákon meg... Hát azt se hinném, hogy ott kényelmesebb lenne - pillant ki az ablakon, és igazat megvallva elég volt már az ottani üldögélésből és bámészkodásból. Ugyan az égbolt, a besütő napsugarak egyre inkább vöröses színt vesznek fel, kellemessé téve a kószálást az épületek közt, mégis sokkal barátságtalanabb, mint az otthon zöldjében. Talán az lesz a legjobb döntés, ha felmászik valamelyik háztetőre, és éjszaka onnan nézi a csillagokat - az legalább mindenütt ugyanolyan.
Némileg nagyobbra nyitja a szemeit, mikor társa kijavítja magát, aztán megkönnyebbülten elmosolyodik.
- Áh, ez mindent megváltoztat - biccent egyet, nem feszegetve tovább a témát, inkább csak gondolatban sajnálva, hogy neki egyelőre nem sok jó élménye van a csapatmunkával kapcsolatban. Nem mintha annyiszor bonyolódott volna ilyenbe, ugyanis óvakodott gyakorlatilag minden idegentől, nehogy aztán beigazolódjon az általános elképzelése: a tőrbecsalás.
- Persze. Mostanság meg főleg muszáj alkalmazkodni ahhoz, amihez egyáltalán nem szeretnénk - sóhajt egyet beletörődőn. - De azért megnyugtató; így kicsit nagyobb reményt fűzök ahhoz, hogy valami szerencsétlen fordulat esetén is majd megérzem a rosszat - folytatja pohara vizsgálását. A férfi további szavaira felkapja a fejét, aztán ijedtében kissé összerezzenve dől hátra, majdhogynem kilötykölve a megbillentett pohárban lévő bort, ahogy elé teszik a tál ételt. Hirtelen szólni sem tud, egyszerűen csak örül annak, hogy nem ugrott fel az asztal mellől reflexből. Állatként bizonyára már fejjel lefelé lógna a plafonról... Jobb esetben, a rosszabbikban szegény szolgálólány arcát kapta volna szét.
Beszélgetőpartnere megjegyzésére bólint párat, továbbra is némán, figyelve a halat, alatta a zöldséggel, ismét elkalandozva, mikor is volt utoljára, hogy ilyen módon ehetett. Persze gyorsan kiveri a fejéből, ugyanis társaságban van, és míg összeszedi magát, némi bizonytalansággal veszi kezébe az evőeszközöket.
- Egyébként sajnálom... - pillant fel az ételről. - Én nem szeretek nagyon visszagondolni a múltamra, éppen ezért nem akarom más emlékeit és érzéseit sem felkavarni a kérdéseimmel, még ha ez nem is volt szándékos. Mondjuk egy ilyesfajta ismerkedésnél nehéz másról beszélni - teszi hozzá esetlenül, visszavezetve tekintetét az ételre, hogy lassan feldarabolhassa a halat, a kellemetlenséget okozó szálkákat kivadászva a húsból. A beszélgetés folytatásával ugyanúgy az ételre néz, keresgélve a nem kellő darabokat, amiket a tányér szélére csúsztathat. Ezt jól is teszi, ugyanis az elhangzottak igencsak felkeltik az érdeklődését, amit jobb elrejteni. Kissé olyan, mintha gondolatot tudna olvasni társa, ami kizárt dolog ugyan, de a lehető legjobbkor jött. És még ha veszélyes is... Szinte hívja, mert talán ez lehet az első komolyabb nyom, amit felhasználhat.
- Delos? Az valahol délnyugatabbra van, ugye? - érdeklődik. - Bár ez érdekes, nem tudom, hogy tudnának minket utánozni... Kicsit másképp néznek ki, más méreteik is vannak, a képességeiket meg már csak meg se említem... - szúr a villájára valamennyit az ételből. - Mindenesetre jó, hogy mondod, egy magamfajta kis vándornak nem kéne beleütnie az orrát ilyen ügyekbe. Még a végén gyanakodnának rám, ha huzamosabb ideig ott tartózkodnék. - forgatja meg a szemeit, többé-kevésbé biztosítva, nehogy újabb aggodalmakkal teli csevegésre kerüljön sor annak ellenére is, hogy abszolút nem áll szándékában elkerülni azt a vidéket. Nem mintha ne akarna kibújni alóla, de amit kell, azt meg kell cselekedni.
- Te majd ellátogatsz oda? - érdeklődik. - Nem tartom kizártnak, hogy a királynőt érdekelni fogja az ügy - jegyzi meg mellékesen, közben végül eljut odáig, hogy a villára felszúrt haldarabot néhány zöldséggel megkóstolhassa, előszeretettel nyammogva rajta kicsit hosszabban, mint ahogyan azt egyébként tenné.
- Részemről a szerencse - biccent egyet a bemutatkozást követően, megtartva a halvány mosolyt, egy sablonnal előállva. - A kérdést illetően meg... - turkál felszúrandó darabok után a tányérján eltűnődve. - Voltál már... - megáll egy pillanatra, méregetve, valóban feltegye-e a kérdést. - Voltál már a sötételf területek valamelyikén? - folytatja a túrást, és ha már össze is szedte a passzoló elemeket, még nem eszi meg. Először megvárja a reakciót, ugyanis nem lehet kellemes, már a terület elképzelése miatt sem, akkor meg főleg nem, ha még emlékek is fűződnek oda. Onnan pedig... Jó emlékkel lehet egyáltalán kijutni? Nem hinné.

Sikerült már nagyjából túltennem magam azokon a dolgokon, amiket a selfektől kellett elszenvednem, még ha teljesen sosem fogok felépülni belőlük, hiszen pont ez okozta lelkemben a törést, amitől már soha többé nem fogom igazi erdei tündének érezni magam. A sötétség akaratom ellenére a részemmé vált.
A lány olyan utat választott, ami minden bizonnyal sok megpróbáltatás elé állítja, de az ésszerű figyelmeztetésen kívül, ezeket saját magának kell megtapasztalnia, különben útja haszontalan lesz. Én sem hagytam volna senki által lebeszélni magam, még ha olyan szörnyűségről meséltek is volna, amik a valóságban is megtörténtek. Valószínűleg úgy sem hittem volna el.
Szavai igazságára ismét csak bólintanom kellett. mert a beszélgetésben a legtöbb fogódzót a múlt jelenthette, hiszen a jövőt nem ismertük és nagy eséllyel soha többé nem találkozunk, ha most elválunk.
Néha felnézek a tányéromból, amiből jó étvággyal kanalazom az ételt és látom, hogy asztaltársam óvatosan válogat. Nem látom, hogy nem ízlene, így gondolom, csak a szokatlansága miatt ízlelgeti így az ételt.
- Igen, messzebb van és gondolom az ottaniak soha nem találkoztak még a fajtánkkal. A hegyes fül pedig – amit a legtöbben velünk azonosítanak – könnyen megtévesztheti a naiv embereket. Na meg ki gondolna rá, hogy a sötét elfek így szivárognak be valahová, hiszen eddig csak gyors, rajtaütés szerű támadásaikkal lepték meg a településeket. – adtam némi magyarázatot Lashrael-nek. – Már persze, ha egyáltalán igaz a hír. Az is lehet, hogy népünk egy csoportja próbál ott mégis szerencsét. – magam sem hiszek ebben, így nem is sikerül túl határozottra mondandóm. – Bár a mendemondák szerint ……..erőszakosak és nem rettennek vissza a halál osztogatásától is, ezért ebben erősen kételkedem. És igazad van, jobb elkerülni a helyet, ezért is említettem meg.
Kérdése, mintha válasz lenne az előbbi gondolataimra, így kíváncsian nézek rá, de végül is saját maga ajánlotta fel a megfelelő választ.
- Sosem lehet tudni. Ha ténykedésük kárt okoz a tündenépnek, minden bizonnyal a pletykáknál több hírre lesz szükséges a királynak vagy a királynőnek, így elképzelhető. – bólintottam.
Miközben az ételt eszegettük és túlestünk a bemutatkozáson, végül csak kiszuszakolta magából a kérdést, ami érdekelte.
Nem dermedtem le, nem is lettem sokkal feszültebb, hiszen magam utaltam erre az előbb és várható volt, hogy érdekelni fogja.
Lenyeltem a számban lévő falatot, aztán kissé hátradőltem, hogy a szemébe nézhessek. Látszott rajta, hogy figyel.
- Voltam. – elgondolkoztam, hogy mondjak-e többet, de hát talán megóvom őt hasonlótól, ha őszinte vagyok. – De nem egészen önszántamból. Oda magamtól indultam, de aztán az ott tartózkodásom kissé hosszabbra sikerült. Rabszolga sorba taszítottak…….
Hiába az önuralom, mégis csak megkeményednek a vonásaim, de ez is csak egy történet…….egy régi történet…..

Ahogy társa egyre inkább kifejti a pletykát, eltűnődve néz maga elé, önkéntelenül is megemelve szabad kezét, hogy állán végigsimítson párszor. Vonásai komolyak, határozottan gondolkodik valamin, és egyre inkább erősödik benne, hogy itt bizony cselekedni kell. Részben ezzel megkímélheti társát egy újabb utazástól, részben pedig saját maga intézheti el az ügyet, már ha nem akkora volumenű, amivel ő nem bír el. Egyébként se örülne neki, ha anyáskodnának fölötte, feleslegesen osztogatnák az észt - na nem mintha Viridiel alaptalanul közölné javaslatait, ugyanakkor mást a saját butaságaival nem akar veszélybe sodorni.
- Még furcsábbnak tűnik ez az egész... - pillant fel a tündére. - Ha erdeiek is, nem hinném, hogy már annak vallanák magukat, és ha a pletykák igazak, nos... - oldalra pillant. - Nem tudnám úgy kezelni őket, mint a sajátjaink. - A következő falat a kellemetlen információ miatt némileg kesernyésebbnek tűnik, de továbbra sem panaszkodhat. Mindemellett, ahogy a futáron is érződik, Lashrael sincs túlságosan meggyőződve arról, hogy hozzájuk tartozóakról lenne szó, inkább tűnik ez az egész egy újabb ármánynak, aminek van valami szándéka.
- Viszont azt is figyelembe kell venni, hogy eddig is elég okosan cselekedtek, máskülönben nem szerezhettek volna meg annyi mindent... Nem tartom kizártnak így, hogy ez egy újabb csel, amivel vagy oda akarnak csalogatni, vagy el akarják terelni a figyelmünket valami nagyobbról - könyököl ismét az asztalra, villás kezén pihentetve a másikat, közben az evőeszközt ide-oda rángatva ujjai közt. - Ha megy is valaki, mindenképp egy kevésbé feltűnő csapatnak, esetleg egyetlen főnek kellene, na meg a veszély szagának korai megérzése sem elengedhető... - folytatja hangosan a gondolkodást, aztán újabb falatra elegendőt szúr fel villájára, aminek lenyelése után érkezik az eddigi talán legkellemetlenebb és legértékesebb téma. Maga se hitte volna, hogy ilyen konkrét választ kap rá, azt meg főleg nem, hogy ilyen őszintét. Leplezetlen döbbenettel nyílnak nagyobbra a szemei, melyek társa tekintetén függnek, közben ujjai közül kicsúszik az evőeszköz, ami tompán pattan egyet az asztalon, majd a földre zuhan. Szinte lefagyni látszik kívülről, látványosan sokkot kapva, belülről pedig kellemetlenül ég, gyomra összeszorul a gondolattól. Nem azért, mert eszébe jut, hogy ő is ilyen sorsra juthat a maga kockázatos terveivel, épp ellenkezőleg - hogy a vele szemben ülő szenvedte el ezt. Képtelen elképzelni, hogy ő mit érezne, miként dolgozná fel, csupán annyiban bizonyos, hogy a maga tragédiája után ez nem sokat jelentene a számára, hiszen világsegítőnek szánt céljait leszámítva céltalan - és azok is meglehetősen felemásan működnek benne. Lehetséges, hogy csak a felejtés miatt csinálja, és a maga által meghatározott küldetésre is csak azért vállalkozott, hogy előbb-utóbb biztosan életét veszítse, mert képtelen megbirkózni a saját keserűségével...
Viszont hogy másnak mindez miféle tapasztalat lehet... Talán ez a legrosszabb, ami történhet.
Hirtelen nem tudja eldönteni, haragosan csapjon az asztalra és fakadjon ki, esetleg részvétét nyilvánítsa - nem mintha bármelyik is segítene jelen helyzetben. Végül, néhány másodperc elteltével engedni kezdenek a mozdulatot akadályozó szoros fonalak, így lehajtja a fejét, durván alsó ajkába harapva, ujjait összefonva, amikre aztán homlokát teszi.
- Mi lehet az ok, amiért ezt teszik? Mi vagy ki jogosítja fel őket erre? - suttogja fojtottan, haragját kezei szorításával levezetve. Legszívesebben most útra kelne, hogy Delosban körbenézhessen, és nem tántorodna el attól, hogy valakit ott, aki erdeinek vallja magát a botrányos viselkedése ellenére, véresre üssön - ha már a gyilkosságra semmiféle érzelmi kilengés nem veheti rá.
Lassan lazulnak az eddig megfeszített izmok, majd lehajol a leejtett evőeszközért, amit aztán kimérten az asztalra rak.
- Minden elismerésem a tiéd, hogy még képes vagy az után is így, tisztességes elfként viselkedni - hajt enyhén főt.
Felettébb érdekes fordulatot vett a beszélgetés, és legyen akármilyen meglepő még a számára is, egy pillanat erejéig még saját sötét titkát is megosztotta volna. De csak egy pillanatig. Az az ő döntései és akarata miatt alakult úgy, nem egy puszta véletlen folytán; egy jóval másabb kategóriába tartozik.

Szinte biztos vagyok benne, a figyelmét és az elkapott, elgondolkozó tekintetét látva, hogy el fog menni Delos-ba. És abban is biztos vagyok, hogy semmilyen érv nem fogja lebeszélni arról, hogy megpróbálja. Kicsit irigylem is érte, mert én is szívesen megtenném, de míg a király nem bocsát el a szolgálatból, addig nem vagyok a magam ura és egy ekkora kitérő most nem férne bele.
Pedig minden megérzésem azt súgja, hogy érdekes dolgokat találnék ott, sőt valószínűleg sötét tündéket, akik valamiben törik a fejüket, hogy egy egész várost lóvá tudtak tenni. Talán még azt is elhitették, hogy mi, erdeiek vagyunk a rosszfiúk……….
Önkéntelenül megborzongtam, de aztán figyelmem visszatért Lashrael-hez, aki nagy valószínűséggel ugyan arra a következtetésre jutott, mint én, de persze nem kötötte az orromra jövőbeni szándékát.
- Egyetértünk. – bólintottam. – Ha selfek vannak ott, az nem lehet véletlen. Ahogy abban is igazad van, hogy a felderítéshez elég egy ember is, vagy maximum kettő. Nem lenne jó, ha idő előtt megorrantanák a dolgot, mielőtt még kiderül, mi a tervük.
Aztán mikor az egyenes kérdésére egyenest választ adok, ami talán meggondolatlanság a részemről és túl nyersen adtam elő, hiszen elég feltűnően ledöbbentik a szavaim.
Talán kifejezném a sajnálkozásomat, de gondolataim, akaratom ellenére visszaszállnak azokhoz a gyötrelmes és kétségbeesett napokhoz, amikor a megaláztatástól félőrülten a halálért imádkoztam, aztán meg a bosszúért…….
Az evőeszköz csörömpölése ránt vissza a valóságba és mély sóhajt eresztek ki ajkaim közül, miközben szemem fókusza megtalálja Lashrael döbbent tekintetét, amiben pár pillanat múlva a harag szikrái is kigyúlnak, majd elhalnak.
- Ők ilyenek. – hangom halkan tör elő. – Az ő isteneik démonok, akik lelkeket követelnek és cserébe gonosz mágiával halmozzák el őket, ami csak mások kínzásában, gyötrésében merülnek ki. A mi természet Anya által birtokolt varázslataink nem igazán hatásosak a zord, sziklás lakóhelyükön. – meredek a csuklómon díszelgő karperesre, melyet Anyánktól kaptam. – Nem is különbözhetnénk jobban, nem ismerik a szánalmat, asszonyaik épp úgy nem, mint a gyerekeik.
Még most is fájdalom rántja össze vonásaimat, ahogy bátyámra gondoltam, de aztán megráztam a fejem.
- Ne! Nem érdemlek elismerést! Senki nem kerül ki a kezük közül épp lélekkel. De………bocsáss meg nekem Lashrael – erőltettem magamra egy mosoly kezdeményt. – Úgy beszélek, mint egy vénember, de csak azért említettem, hogy ne ess az én hibámba. Én is azt hittem, hogy egyedül szembe szállhatok az egész átkozott néppel, de megfizettem az árát. Tudom, hogy nem riadsz vissza, én sem tenném, csak maradj óvatos és sose higyj egy éjelfnek, tűnjék bármilyen …….másnak, elesettnek.

Elmosolyodik, mivel egyre inkább azt tapasztalja, hasonlóan gondolkodnak. Sok mindenben egyetértenek, legalábbis idáig, noha ezeket egészen általánosnak és felszínesnek tartja. Egyszerű logikai összefüggés ez utóbbi eset is, amit ha a paraszt nem is feltétlen tud összekötni, de az érintett faj mindenképpen megértheti. Az előbbiek meg... Bizonyára csak annak köszönhető, hogy mindketten erdeiek, így a világszemléletük sem különbözik túlságosan, mellette mindketten járják a legkülönfélébb földeket.
Csak bólintani tud, miközben igyekszik leküzdeni tenni akarását, amit régen nem érzett már ilyen erősen. Kissé talán idegen is ez az állapot, amit nehezebb kezelni, mint egyébként bármilyen más érzelmet vagy megnyilvánulást. Minden bizonnyal azért van, mert akárhol járt, sose hitte magát olyan közelinek, most pedig hirtelen egy karnyújtásnyira van a folyamat tényleges elindításához.
Az ezt követően elhangzó szavak akaratlanul is a családját juttatják eszébe, hiába van szó a sötételfekről. Egyszerűen... Akármilyen régen is történt, akármennyire elásta már, gyűlöl arra a borzalmas időszakra gondolni. Mintha csak hasonlítani akarná a szüleit, kiközösítőit a gyilkosokhoz, és még ha azt is mondták volna, hogy Természet Anyára bízzák a döntést, akkor is olyan, mintha áldozatot mutattak volna be egy számukra idegen istenségnek. Számtalanszor lejátszotta már magában, megkereste az okokat, és így meg is értette, de az érzelmesebb fele továbbra is tiltakozik a döntés ellen.
Szólásra nyitná a száját, de még időben meggondolja magát, így csak mély lélegzetet vesz. Nem akarja most a miértekre megkeresni a választ, faggatni az okokról, mert hiába tenné fel a kérdéseket, egy erdei nem fog tudni neki felelni. Csak és kizárólag a sötételfeknél keresheti a titkok nyitját, ami őt annyira foglalkoztatja.
- Nem is értem, hogy térhettek le ennyire a helyes útról... Mintha elvesztek volna,
és képtelenek visszatalálni - rázza meg a fejét értetlenül, és lemondóan sóhajtva nyúl aztán a leesett evőeszközért. Próbálja csillapítani és lenyugtatni magát, de nehéz. Még ha eddig tisztában is volt, miket cselekednek, az túl távolinak tűnt, most meg ezzel a hirtelenséggel olyan, mintha egy rég nem érzett atyai pofont kapott volna.
- Ne kérj bocsánatot, a háborús időszak mindenkit öregít. Én is inkább érzem magam egy idegesítő, károgó vénasszonynak, aki már csak mások megcsípéséhez és piszkálásához ért - próbálja feldobni valamivel a lehangolódott helyzetet, persze nem sokáig tudja: keserűen néz maga elé a továbbiakban, noha még a kérés és magyarázatok ellenére sem adja fel céljait, aztán egy halvány mosollyal pillant fel társára, a gesztusban pedig van némi magabiztosság.
- A hozzám legközelebb állók árultak el, azok, akikkel ugyanazon a véren osztozkodtunk, ennélfogva nem esem túlzásba a megbízással. Szembeszállni pedig nem akarok... Csak válaszokat. Bőven elég személyes harcban volt részem a vörös loboncom miatt - fogja kezébe újra az evőeszközt, a végén halkan nevetve, de ez nem épp a felhőtlen boldogságról árulkodik. - Tisztában vagyok vele, hogy egyedül semmit nem érek, ezért is próbálok egy még be nem járt utat keresni. Ha van ilyen, akkor vagy megtalálom, vagy nem, az majd elválik, egyelőre inkább a felkutatásával foglalkozom - forgat meg egy salátadarabot a villájával. - Egyébként... Mi ez az ép lelkezés? Már ha nem zaklatlak fel ennél is jobban - pillant fel óvatosan. - Először azt hittem, értem, most kicsit zavartnak érzem. Nem tűnsz nekem másabbnak, mint azok a normális tündék, akiknek van néhány kellemetlen emlékük.

Érthető a döbbenete Lashrael-nek, hiszen még mielőtt megismertem volna a sötét elfeket, én is úgy gondoltam, hogy apáink elmondásai a kegyetlenségükről csak eltúlzott szóbeszéd. Mivel a bőrük és hajuk színétől eltekintve, testvérek is lehetnénk, úgy véltem, majd én megmutatom, hogy igenis, nem csak egymást gyilkolva kell leélnünk az életünk, közelebb lehet hozni a két fajt, hogy valamikor a jövőben békésen éljünk egymás mellett. Azt gondoltam csak a zord körülményeik azok, amik gerjesztik gyűlöletüket, irigységüket, de aztán a saját káromon kellett megtanulnom, hogy ez nem így van, gondolkodások teljesen kicsavart, nem követi a természet útját.
- Nem hiszek már benne, hogy valaha is egy lesz az utunk. – csóváltam meg  a fejem. – Társadalmi és vallási berendezkedésük úgy néz ki rendíthetetlen. – mondtam szomorúan.
Mivel én miattam kezdett egészen elkomorodni a hangulat, úgy gondoltam ezért illik elnézést kérni asztaltársamtól, akire nem akartam rázúdítani ezeket, de hát csak jött magától, azonban elég jól kezelte a dolgot és mosolya mosolyt és némi megnyugvást szült.
- Akkor ideje, hogy ez a két vénember igyon egy békésebb jövőre. – még mindig mosolyogva emeltem felé a kupám is ittam egy kortyot.
Most rajtam a meglepődés sora, amikor kissé megnyílva rávilágít, hogy bizony nem csak a szokott kíváncsiság az oka vándorlásának, hanem annál mélyebben gyökereznek a problémák és ez letörli a vidámságot az arcomról.
- Sajnálom! – szólaltam meg egyszerűen és nem lesajnálóan, hanem együttérzően. – Ismerem az érzést és sajnos, ha a világot fogod járni, mg sokszor ki leszel téve ennek. A mást, a különbözőt sokan és sok helyen nem tudják elfogadni. – sóhajtok egy aprót. – De azért biztató, hogy egyre többen azért igen és kíváncsiságuk más faj megismerése után legalább olyan nagy, mint a tied vagy az enyém.
A hangulat oldódott kicsit és most a kérdése már nem okozott problémát, hiszen a legrosszabbon már túl voltam.
- Kívülről talán nem látszik, de belül megváltoztam ……nagyon. Az előtt bizalommal közeledtem másokhoz, nem számított a faj, de most ha meglátok egy éjelfet, azonnal az íjam, vagy a kardom után kapok és szívemben dalra fakad a gyűlölet. A bosszúvágy rám akaszkodott kutyaként tart velem azóta, mióta kiszabadultam a bánya poklából. Mikor a self vezér …..Uráldur … - csikorgott ki a fogaim közül ősellenségem neve, - utánam jött és a bátyámat használva, őt megnyomorítva ütött még mélyebb sebet rajtam, valami végképp elszakadt bennem. Olyan mágikus hullámot vetette elszabadult mágiánk, hogy csoda, hogy életben maradtunk. Tudom, hogy Természet Anya nem mondott le rólam,…..érzem….hiszen továbbra is képes vagyok a képességeimet használni, de………………félek, hogy ez talán már nem olyan tiszta……..Szóval erre gondoltam. – emelem rá ismét a tekintetem, de abban már csak belenyugvást lát.

Nem fog vitát nyitni erről, a szavakat pedig meglepő könnyedséggel tartja vissza. Bizonyára társa is érzi, hogy ő a hitét nem veszítette el, továbbra is kutatni fog, mert úgy gondolja, még nem puhították eléggé azt a népet. A kegyetlenségekhez ki akart mindig is gyengédséggel fordulni, hogy így változtasson rajtuk, ráadásul évszázadokon keresztül? Nagy valószínűséggel senki sem figyelt rájuk, míg ilyen... elkorcsosulttá váltak. Nem mintha feláldozná magát értük, nem is akar gyengéd gesztusokat intézni feléjük, mert egyrészt hatástalan lenne a jelenlegi helyzetüket hallgatva, másrészt nem is lenne rá képes. Viszont ha törik, ha szakad, meg fogja érteni ennek a csúfos átalakulásnak a miértjeit. Úgyse várja őt odahaza senki, így addig barangol a legkülönfélébb tájakon, ameddig akar. A vándorévek illetően az ekkor megismert személyek pedig egy-két hónap múlva el is felejtik, ugyanis igyekezett mindenkinél csak felszínes ismeretséget kialakítani. Nem akart senkiben mély nyomot hagyni, nem akart senkitől komoly emlékeket, nehogy valami útját állja kitalált feladatának. Eddig teljesen jól alakította ki ezeket a könnyen kikopó kapcsolatokat.
- Így van - emeli fel a kupát ő is. - Egy békésebb jövőre - biccent egyet a felvett gesztussal, majd belekortyol a borba.
Az együttérzés kifejezésére csak esetlenül megvonja a vállát, mintegy kifejezve: ez van, ezzel kell élnie, meg egyébként is ő a ludas, hogy így alakult a sorsa. Az utána elhangzó dolgok kissé meglepik őt egy egészen jó értelemben. Továbbra is ott motoszkál a fejében, hogy képes a gondolatolvasásra valamilyen elmagyarázhatatlan, ördögi oknál fogva, és így akarja kicsikarni belőle, hogy beismerje a saját "bűnét", ami miatt ennyire más életre kényszerült. Persze ez nyilván butaság, szimplán a téma vezeti erre a társalgást, teljesen véletlenül.
- Sejtettem, hogy így lesz - mondja aztán. - Háborús körülmények közt azok is az árulásra kényszerülnek, akik egyébként nem tennék. Minden bizonytalan, bármi változhat egy pillanat alatt... Nehéz elviselni, azoknak meg főleg, akiknek szerető családjuk van, és meg akarják védeni. Én is bármit megtennék, hogy a szeretteimet biztonságban tudhassam, és emiatt nem is tudnám hibáztatni egy részüket - magyarázza, villáját ujjai közt táncoltatva. - De ha már más fajoknál tartunk: a félvérekről mit gondolsz? - érdeklődik, kutatva társa szempárát, hátha felfedez benne valamit, ugyanis ez neki fontos. - Nem feltétlenül úgy nézve, hogy általában mit tesznek, hanem úgy... A létezésükről - fejti ki, kicsit konkretizálva, mire is kíváncsi pontosan.
A komorabb témánál eleinte érdeklődve figyel a válaszra, aztán ehhez az érdeklődéshez társul a sajnálat némi rosszkedvvel. Nehéz elhinni, hogy az egyik legtisztább faj képviselőibe így beleivódhatnak a negatív érzelmek. Ő minden szempontból jobban járt, bár bizonyára a nézete is segíti, hogy ne legyen se haragos, se bosszúszomjas, se gyűlölködő. Mondjuk Viridiel pont olyan élményekben részesült, aminél nehéz az indokokat keresni, és azokat megértve feldolgozni az eseményeket... Nála meg... Ott vannak az érthető indokok, amik továbbra sem jogosítják fel családját azokra a tettekre ugyan, de nem táplál irántuk komolyabb düht. Mondjuk azt is hozzá kell tenni, hogy halottak iránt egyébként sincs értelme...
A vezető is szóba kerül, mire kirázza a hideg. Újra megfagy egy kissé, némi hitetlenséget követően aztán visszatér, kérdést nem fűz ehhez. Látszik társán, mennyire nehezen viseli ezt, és nem akarja felszítani a tüzet, amivel már így is gondjai vannak. De azért megdöbbentő a tény, hogy találkozott a vezetővel... Nem kizárt, hogy ő is véletlenül belefut, ha a nyomozás komoly fordulatokat vesz, sőt, ha megérzései és számításai nem csalnak, a hosszú-hosszú lépcsősor legmagasabb fokain állva őt fogja találni a legvégén. Persze ez még idő és felkészülés, akármennyire borzong a gondolattól, még van lehetősége felvértezni magát.
A történet pedig szörnyű, akárhonnét nézze és elemezze, és egyre érthetőbb, honnan származik az elején emlegetett kutya, ami mindenhova követi őt. Megannyi negatív tapasztalata van, a sötételfek fertőzték meg, hozzá fűződik nagyon sok dolog... Egyáltalán nem irigyli, és ez arcáról bizonyára leolvasható. Ezek után nem is csoda, hogy elveszítette korábbi hitét, és ilyen égető nyomokkal talán ő is hasonlóan vélekedne.
- Amíg tiszták és jók a szándékaid, nem engeded, hogy elhatalmasodjon rajtad a gyűlölet, addig nem lehet gond. Na meg szerintem Természet Anya nehezen mond le rólunk, főleg úgy, hogy láthatta, min mentél keresztül. Tudja, hogy nem akarsz olyanná válni, mint az éjtündék, így nem fog elengedni - enged meg egy bizakodó mosolyt. - Ha engem kérdezel, nem kell félned. Visszatértél az őrületből, igencsak jelentős és látványos szolgálatokat tehetsz a béke eléréséért... Bíznak benned. Én nem aggódom. Persze így, egyszerű hallgatóként könnyű beszélni és ítélkezni, ezt aláírom - biccent egyet. Egyre inkább gondolja úgy, hogy amiben ő részesült, az semmi ezekhez a történésekhez képest. Az is mindenképp szerencsés, hogy nem vett részt a harcokban, és nem láthatta, hogyan hullnak porba testvérei... Meglehet, úgy ő is másként nézne mindenre, másképp alakultak volna elvei és döntései. Így legalább csak nyíltsága és bizalma csökkent drasztikusan, de még józanul gondolkodik, érzelmi befolyásolás nélkül, de nem garantált, hogy helyzete nem rosszabbodik tovább. Ha nem cselekszik elég óvatosan és elég ravaszul... Vagy ugyanolyan, vagy még rosszabb sorsra fog jutni, mit Viridiel.

Eddig is úgy éreztem, hogy a velem szemben ülő lány mélyen átérzi azokat a nehézségeket, amikkel volt szerencsém szembe nézni. Többször is láttam arcán átsuhanni az együttérzés jelit, vagy a dühöt, ami rávilágított,, hogy ő még nem veszítette el a hitét, akármi is késztette arra, hogy egymagában vágjon neki a nagyvilágnak és a benne lakozó veszélyeknek. Azt nem említem, hogy ráadásul nő létére, mert az elfeknél ennek nincs jelentősége, de azt tudnia kell, hogy az emberek világában ez nagyon másként van és hamarabb kötnek bele, ha nem leplezi.
Persze nagy meglepetés érheti a támadóit, de akkor sem lehet már a dolgot meg nem történtté tenni.
Most, hogy némileg többet árultam el a személyes tapasztalatomból és indítékomból a selfekkel szemben, látom, hogy megértette és, bár szinte idegen, azért jól esik tőle hallani, hogy szerinte még nem kell, hogy leírjam magam, mert a szándék tisztasága a lényeg és nem a múltbéli tett.
Jól esik, de nem hiszek benne. Talán…….talán egyszer, ha már sikerül megbékélnem sorsommal és az ellenségeimmel…………Azonban Uráldur nevének felemlegetése is, heves érzelmeket vált ki belőlem, így abban is biztos vagyok, hogy ez még nagyon soká lesz, ha egyáltalán megérem azt a napot.
Na de, ezzel igazán nem kell szegény Lashrael-t terhelnem, valószínűleg meg van a saját terhe, amit cipeljen, ezt is csak azért mondtam neki, hogy tisztában legyen vele, mi várhat rá, ha mélyebben keveredik a dolgokba.
- Köszönöm, igazán jól esnek a szavaid. Igyekszem visszanyerni legalább valamennyit a lelki békémből, ezért is teljesítem bölcs vezetőink utasításait és próbálom lehetőleg távol tartani magam a sötét elfek területeitől. Sajnos több, mint valószínű, hogy nem én kerülnék ki győztesen a bosszúvágyam elleni küzdelemből, ha szembe kerülnék velük. – tárom szét a karom, elismerve ezen gyengeségemet. – Más fajokkal kapcsolatban pedig, azt hiszem hallottad a válaszomat, mindig törekszem magát a lelket megismerni, mielőtt döntenék, még az éjelfekkel kapcsolatban is ez volt a helyzet, míg pont az említett vezetőjük, ki ne használta ezt.
Nem vagyok büszke az akkori önmagamra, rosszul kezeltem a helyzetet és ennek aztán egészen a mai napig meg van a folyamodványa.
- Azt tanácsolom, azért, mindig légy óvatos, az sosem árt. Ízlett az étel? Elfogadod itt a fogadóban a szállást, vagy jobban esik a szabad ég alatt éjszakáznod majd? – érdeklődöm közben, mert nem akarok tényleg valami vén tudálékost játszani, elvégre tapasztalataimtól eltekintve, fiatal elf voltam még, akinek nem kerülte el a figyelmét, a csinos asztaltársa sem.
Persze egyelőre eszemben sem volt nyomulni nála, nem ezért szólítottam meg.

Helyeslően bólint párat, akaratlan elégedettséggel is tapasztalva, hogy társa tisztában van a hibáival. Az sose nagy hátrány, mert így tudja az elf, min is kell javítania - feltéve, ha szándékában áll megtenni ezeket a lépéseket.
- Ezen nincs mit köszönni, csak a gondolataimat közöltem - vonja meg a vállát, mintha ez valóban semmiség lenne. - Egyébként akkor tényleg érdemes elkerülni azt a terepet. Szerintem senki sem örülne egy eszeveszett Viridielnek - válnak vonásai vidámabbá, ami fajok említésénél egy komolytalan grimasszá alakul. - Na, kezdem sajnálni, hogy nem szerepelsz a "közeli rokonság" címszó alatt. Talán könnyebben megértettek volna a begyepesedett elmék a bajomat - rázza meg a fejét szórakozottan, de egyértelműen tiszteli a család összes tagját az ellene elkövetett bűneikkel együtt is. Az meg más kérdés, hogy miként tekint rájuk...
Azért a férfi ismerkedési folyamatának kiderülése elég örvendetes a számára, még ha nem is most jött el az ideje annak, hogy csak úgy kibökje a maga veszteségeit - sem a helyzet nem engedi meg, hogy tovább eresztődjön a hangulat, sem az ő felkészültsége sincs meg, hogy hosszú évek után felfedhesse sérelmeit. Annyira viszont mindenképp elegendő ez az összefutás, hogy egy alapvető bizalomféleség kialakuljon Viridiel irányába, noha ez még törékeny és könnyen szakadó. Nem mintha számítana, elvégre elég nagy a világ ahhoz, hogy csak egy katasztrofális véletlen folyamán kereszteződjenek ismét útjaik Délos említése ellenére is, így hamarosan elfelejtik egymást. Nagy valószínűséggel... Az intelmek biztosan megmaradnak, a lehetséges következmények rémképei szintén, de hogy az arc idővel mennyire fog tisztán megjelenni előtte... Maga sem tudja.
- Meglesz, aggodalmaskodó öregapó - dől hátra vigyorogva. - Igen, ízlett az étel, még egyszer köszönöm a meghívást. Rég volt ilyenre lehetőségem - biccent egyet, még az apró maradékot összegyűjtve a tányérról, hogy semmi se maradjon. - A szállás miatt pedig ne fájjon a fejed - legyint egyet. - Megoldom magam, meg egyébként se érezném jól magam, ha ennél több kiadásod lenne miattam - jelenik meg egy visszafogott mosoly arcán. - Szóóóval... - tolja ki maga alól a széket halkan. - Nem is zavarok tovább. A beszélgetést ugyanúgy köszönöm, és ahogy az elején is megmondtam: további biztonságos futárutakat - hajol meg egy kissé, búcsúzóul, azzal az ajtó irányába vezeti lépteit, és még mielőtt elhagyná az épületet, int egyet végső elköszönésként. Ha Viridiel (vagy valaki teljesen más egyén) nem állítja meg, akkor hamar eltűnik a házak között, tűnődve, mikor tegye meg a következő lépést. Éjszaka nem kifejezetten előnyös az utazás, noha a csillagok vezethetik, de inkább úgy dönt, a csendes gondolkodásra és legfőképp az alvásra szánja az elkövetkezendő rövid időszakot. Keres is magának egy magányos, titkos zugot, ahol, miután meggyőződött egyedüllétéről, állati alakját néhány perc erejéig felvéve felmászik egy véletlenszerűen kiválasztott tetőre, hogy korábbi szándékával megegyezően onnan nézhesse a csillagokat. Nyár van... Meleg van... Baja nem lesz, legrosszabb esetben meg majd bundája védi az esetleges hidegtől.

//Asszem, itt a vége ennek a körnek, köszönöm szépen a játékot, Délosban meg találkozunk! //

Azt hiszem a komoly téma ellenére is megtaláltuk a hangot és még nem is vette zokon, hogy egyrészt rázúdítottam múltam egy-két nem túl kellemes történését, másrészt meg kéretlen tanácsokkal láttam el, pedig szinte nem is ismerem.
Egyet azonban biztosan tudtam, neki is legalább annyi oka van ezt az utat választani, mint annak idején nekem volt.
És még jól is vette a velem való beszélgetést és a humorától sem vált meg.
Színészkedve megforgattam a szemem, ahogy az eszem elhagyását emlegette.
- Képzeld, elég hülyén néznék ki, mi? – nevettem én is el magam. – És azt hiszem nem csinálnék rossz üzletet, ha üdvözölhetnélek a rokonságomban. – biccentettem, jelezve, hogy inkább megtiszteltetésnek tartanám.
Tovább mosolyogtam, amikor közölte, hogy meg volt elégedve az étellel és a vendéglátással, viszont, ahogy sejtettem az éjszakát inkább majd a szabadban tölti.
- Mint említettem, nem gond a kiadás, az uralkodópár nem garasoskodik, ha gyors és megbízható üzeneteket szeretne. – vontam meg a vállam, de nem akartam erőltetni semmit, még lehet, hogy én is az ablak alatt alszom, amilyen szép idő van.
Mikor felállt, hogy elbúcsúzzon, népünk szokásának megfelelően én is meghajoltam felé.
- Nem zavartál és szívesen összefutok veled máskor is. Természet Anya kísérje lépteidet utadon.
Elnéztem, ahogy kilépett az ajtón és bár megpróbáltam figyelmeztetni, hogy vigyázzon a selfekkel, szinte biztos voltam benne, hogy megpróbálkozik majd Delos-sal. Csak remélni mertem, hogy a hírek erősen túloznak és nincs olyan nagy baj, mint, ahogy a pletykák mondják.
Én másnap reggelig még élveztem a fogadó kényelmét, aztán egy bőséges reggeli után tovább indultam, már nem láttam nyomát Lashrael-nek.


//Köszönöm én is a játékot, élvezetes ismerkedés volt //