Faj: Kék elf

Nem: Nő

Kor: 25

Becenév: Ara, Q

Rang: tengerész/kalóz

Mágia szint: –

Első ránézésre nem túl bizalomgerjesztő jelenség. Sötét, viharkék bőre és csillogó, aranyszín íriszei különös összhangot alkotnak.
Arca egyfajta nyers szépséget tükrözne, de itt-ott sebhelyek csúfítják és gyakran szerez friss kék-zöld foltokat is. Előszeretettel mázol magára félelmet keltő mintákat harc előtt, kétoldalt tarkopaszra borotvált feje és számtalan testékszere pedig csak még jobban kiemeli a szemeiből is sugárzó vadságot.
Jelleme ugyanolyan kaotikus mint megjelenése. Ízig-vérig kalóz, csupán egyetlen dolgot tisztel, az pedig maga a végtelen tenger.
A magántulajdon fogalmában nem hisz, vagyis nem tartja bűnnek, hogy megszabadítson valakit vagyontárgyaitól. Ugyanakkor nem azért lop, hogy kincseket halmozzon föl, még csak a jómódú élet sem vonzza. Egyszerűen megérdemelt jutalomnak tekinti zsákmányát, hiszen ha el tudja venni, az azt jelenti, hogy ügyesebb, gyorsabb, vagy jobb harcos mint ellenfele.
Alapvetően egyfajta játékként fogja fel az élet kihívásait, így jellemző rá a folyamatos vetélkedés, ám a külvilág számára a “bajkeverő” szó találóbb lehet rá nézve.
Mivel tengerész életet él jól tudja, hogy a víz ezernyi veszélyt rejt és akár egy ártatlannak tűnő felhőből is végzetes vihar kerekedhet. Aki pedig minden nap felkészült a halálra, az nem ragaszkodik sok mindenhez az életben, ezért ő is könnyedén veszi a dolgokat.

Klánom egy kis északi szigeten telepedett le és onnan indította zsákmányszerző portyáit. A tenger szeretete és tisztelete már születésemtől fogva a véremben volt és mint fajtám többi tagja, én is fiatalon megtanultam halat fogni, rákászni és elsajátítottam a túlélés alapvető fortélyait. Nem voltunk sokan, de közösségünk összetartó volt.
Tizenegy esztendős lehettem amikor rabszolgakereskedők érkeztek a szigetünkre. Kivárták amíg harcosaink egy nagyobb portyára indultak és csak akkor szálltak partra, mikor megbizonyosodtak róla, hogy néhány őrön kívül csak az öregek és gyerekek maradtak a szigeten. Bár mindannyian legjobb tudásunk szerint harcoltunk, mégsem tehettünk semmit a túlerővel szemben. Sokunkat lemészárolták, házainkat felgyújtották, a fiatalokat pedig elhurcolták, hogy aztán saját országukban eladhassák őket a legtöbbet fizetőnek.
Engem egy vén, kövér kereskedő vett meg, aki úgy gondolta képes lesz kezes szolgát faragni belőlem,  hogy aztán egzotikumként mutogathasson előkelő körökben.
Tévedett.
Rögtön az első este torkon szúrtam egy darab törött cseréppel. Sajnos életben maradt, én pedig azóta is viselem a következő hónapok korbácsolásainak nyomait.
Ezek után még kétszer volt alkalmam megsebesíteni rögtönzött fegyverekkel, mire belátta, hogy hiába minden szenvedés, soha nem leszek engedelmes szolga. Mivel azonban kereskedő volt, nem ölt meg hiszen elég sok pénzt költött rám, a halálom pedig csak növelte volna az anyagi veszteségét. Helyette megegyezett a rabszolgakereskedőkkel, akik kevesebb mint féláron visszavásároltak tőle, mint “sérült árut”, majd a kereskedő “jóakaratának” köszönhetően mellkasomra sütöttek egy bélyeget, amivel az engedetlen és veszélyes rabszolgákat jelölték.
Ezután más, hozzám hasonlóan megbélyegzett rabokkal és azokkal akiken nem tudtak túladni délre hajóztak. Az út láncraverve a sötét raktérben végtelenül hosszúnak tűnt.
Egy este aztán kiáltozásra és csatazajra ébredtem. Titkon azt reméltem, hogy portyázó fajtársaim ütöttek rajta a hajón, de legbelül tudtam, hogy már túl messze kerültünk a mi vizeinktől. A támadók megvadult démonokként rontottak be a raktérbe, fehér csontváz arcukat vérfoltok tarkították. Úgy tűnt nincs közöttük két egyforma, vagy hasonló alkatú sem. Félelmet nem ismerve harcoltak és azoknak a rabszolgakereskedőknek sem kegyelmeztek akik meg akarták adni magukat. Miután véget ért a mészárlás néhányan a mozdítható rakományt kezdték szemrevételezni, társaik pedig levették rólunk a láncokat és minden rabot a fedélzetre vezettek.
A fedélzeten lobogó tűz fényében már láttam, hogy a harcosok nem túlvilági szörnyek, hanem emberek, orkok, sőt még néhány törp is akadt köztük, akik arcukat fehér festékkel maszkírozták koponyához hasonlatossá. Jobban megnézve őket rendkívül szedett-vedett társaságnak tűntek, akik valamiért mégis összetartottak.
Vezérük elénk állt és közölte, mostantól szabadok vagyunk.
Ma is emlékszem ahogy széttárja karját a tajtékzó víz felé és azt mondja: “A Tenger előtt mind egyenlők vagyunk.”
A szabadság három választási lehetőséget rejtett.
Aki akart szerencsét próbálhatott a csónakokkal, illetve felajánlották, hogy partra teszik egy útjukba eső, biztonságos kikötőben azokat akik szeretnék. A harmadik lehetőséget választók pedig csatlakozhattak hajójuk legénységéhez. Néhányan a csónakokat, de legtöbben a kikötőt választották, én pedig beálltam a kalózokhoz, egy korombéli orkkal és két idősebb emberrel együtt.
Hamar kiderült, hogy fiatalságom ellenére nem csak kolonc leszek a nyakukon, hanem a legénység hasznos tagja, hiszen a tengerész élet a véremben volt.
Csaknem ugyanannyi évet töltöttem a kalózokkal mint amennyit előtte a saját népemmel, így mondhatjuk hogy ők lettek a második családom.
Természetesen szerettem volna visszatérni szülőhelyemre, de a kapitány okosabb volt annál, hogy a mi vizeinkre tévedjen, én pedig okosabb voltam annál, hogy egyedül nekivágjak az útnak.
A sors aztán végülis úgy hozta, hogy összeakadtunk egy kék elf hajóval, és bizony nem kevés “diplomáciai” erőfeszítésembe került, hogy elkerüljük a vérengzést.
A kapitányuk emlékezett a klánomra és szomorú hírekkel szolgált felőlük. Elmondása szerint amikor harcosaink a szigetükre visszatérve meglátták a rabszolgakereskedők pusztítását, bosszúhadjáratot hirdettek. Mivel pontosan nem tudták, hol vetett horgonyt az ellenség, ezért dühtől vezérelten megtámadtak minden szóba jöhető kikötőt. Az emberek ezt természetesen háborús cselekedetnek vették és hadihajóik hamarosan összehangolt támadást indítottak a mieink ellen, akik végül vereséget szenvedtek. Ha voltak is túlélők, azok a csata után szétszóródtak.
Fajtársaim megígérték, hogy elvisznek szülőhelyemre, hogy saját szememmel is meggyőződhessek történetük valódiságáról. Elbúcsúztam hát új családomtól, de ígéretet tettem, hogy egyszer még visszatérek hozzájuk.
A sziget valóban teljesen kihalt volt, az évek múlásának köszönhetően pedig alig hasonlított az emlékeimben élő képre. Immár nem kötött semmi oda.
Azóta a magam útját járom, bármerre vigyen is. Ki tudja… egy napon talán a saját hajóm legénységének osztogatom majd a parancsokat.