Faj: Ork

Nem: Férfi

Kor: 45

Becenév: Rex

Rang: Törzsfő, harcos

Mágia szint: Nincs

Egy körülbelül 325 centiméter magas, az átlag orknál jóval izmosabb, erősebb vagyok. Népem heves hőmérséklete, féktelen harci kedve engem is át jár, bár igyekszem minden döntésemet meg fontoltan meghozni heves természetemnél fogva gyakran cselekszem hírtelenül és meggondolatlanul, ezen ötleteim gyakran végződnek úgy hogy harcba keveredem

Egy melegnek mondható nyári napon láttam meg a napvilágot, a törzsem kicsin falujában, amit ballról hatalmas hegyek, jobbról pedig egy halban gazdag folyó határolt. Apám törzsem vezére volt, egy nagy tiszteletben álló ork volt, azon fajta, akinek puszta látványa már megrémítette ellenségeit. Anyám pedig a törzs egyik kiváló harcosa, vadásza volt, emlékszem minden vadászaton ő fogta be a legnagyobb vadak egyikét, s harcban apám mellet vállvetve harcolt. Fiatal alig pár éves taknyos orkként is már látszott, hogy nagy harcosok gyermeke vagyok, ép csak elbírtam az egykezes kardot mikor már nagy harcosnak gondoltam magam, anyám mindig megmosolyogta ezt.

Majd szépen lassan elértem azon kort, amikor már apám elkezdett megtanítani a különböző fegyverek használatát, mint a kétkezes balta, buzogány, kard s ezek egykezes változatai, sőt még a pajzs használatát is elsajátítottam. Anyám pedig a vadászatkor használatos, lándzsák, dobóbalták, rövid, hosszú íjjak használatát tanította meg nekem a türelmesség, és figyelmesség fontosságával. Azon év telén már magam is vadászhattam a közeli „Senki földjén” Célom egy gyönyörű hatalmas bestia levadászása volt, remélve hogy sikerrel járok s törzsemnek elég húst nyújt majd a hideg tél átvészeléséhez. Egész nap a megfelelő prédára vadásztam, végül már sötétedett, vissza kellene indulni a törzsemhez már, mikor meg pillantom a hegyek egyik pompás teremtményét egy Werit Tigrist.

Tudtam jól, mennyire veszélyesek, mennyire erősek, és hogy már több kiváló vadászunkat ejtették el e lények. Kiváló préda egy törzsfő gyermekének, tökéletes préda nekem. Lándzsáért nyúltam, majd a nyugton, éppen falatozó vad felé hajítottam minden erőmmel, talált. A vad azonnal rohanni kezdett, követtem kezemben már ekkor egy kétkezes balta. Nem volt nehéz utolérni a sebesült lényt, vérnyomait követve talán egy óra alatt meg találtam az összeeset, rémült, lényt. Szemébe néztem, s a lehető leggyorsabban meg szabadítottam minden fájdalmától. Majd visszaindultam vele törzsem falujába.
Ünneplés, ujjongás, harci dobjaink ünnepi rítusa fogadott, amikor beléptem a törzsem kapujában, s az egyre inkább csak nőni látszó tömeg egészen a főtérig követett ahol a büszkeséggel töltött apám fogadott. A fia visszatért, és az idei legnagyobb vaddal, amit a vadászok ejtettek. Ezen tényre én csak akkor jöttem rá, amikor a többi vadász köztük anyám is a Werit tigrist akarták látni. A törzsemben végre nevet szereztem magamnak, méltó lettem szüleim örökségére, s büszkén, méltón fogom azt tovább vinni mind addig, míg a halál nem szólít.

A tél elteltével, a tavasz beköszöntével tudtuk, hogy új korszak kezdődik. Apám a télen meg betegedett, s a sámán semmit nem tudott érte tenni. Majd néhány hét elteltével eljött az idő, új vezető lép apám helyére, míg szelleme csatlakozik a többi hatalmas törzsfőhöz az örök dicsőség mezején. Az nap harci dobok, kürtök fájdalmas dallama búcsúztatta szeretett törzsfőnket, s üdvözölte az újat, engem. A nap végére törzsem hivatalos vezetőjeként emeltem a magasba apám családi baltáját, ami apáról fiúra szállt, amikor eljött az idő. Gyászos napunk mégsem ért végett békésen, törzsem egyik tagja kihívott a törzs vezetésének jogáért. Törvényeink szerint eljárva meg küzdöttünk, bár nem akartam életét venni a küzdelemben, a bátor dicsőharcos nem hagyott nekem más választást.  Tudván azt, hogy ezzel egyszerre okozok még több fájdalmat s mutatom meg, hogy méltó vagyok törzsünk vezetésére.

Az elkövetkező időkben számos fosztogatást vezettem az emberek földjére, s mint sikeresen végződött, egyszer csak egy emberi követ jelent meg törzsem táborában. A közeli földek urai békés meg oldást akartak találni, hogy végett vessenek a fosztogatásokra. Másnap magam indultam el a követtel tárgyalni, s a tárgyalásokon meg egyezésre jutottam néhány földesúrral hogy földjeik megvédésért cserébe elég gabonát adnak a télre törzsemnek. Beleegyeztem, néhány harcosunk védelmezte a földeket a fosztogatók, banditák, elől mi pedig megkaptuk az ígért gabona mennyiséget.  Majd egy napon néhány törpe zsoldos ütöttek rajta az éppen őrjáratozó csapatokon, s fosztottak ki egy teljes falut, gyerekeket, nőket, férfiakat, magukkal rángatva fogolynak. A földesurak azonnali megoldást vártak tőlem. Nehéz döntés előtt álltam, bár tudtam, hogy akárhogy döntök, a földesurak nem bontják fel szerződésünk. Majd két nap múlva útnak indultam néhány harcosom oldalán a törpék hegységekbe megkeresni a fosztogatókat. Amikor elértük a hegyeket nem volt nehéz a törp banda fészkére találni, viszont nem voltunk felkészülve arra, amit ott találtunk. Sötét elfek tárgyaltak a törpékkel.  Majd egy kis idő múlva két démon kíséretében megjelent a Sötét elfek vezetője. A törpék a faluból elrabolt személyekkel kereskedtek, a harcosaim pedig vért akartak az elvesztett bajtársak miatt.

Nem igazán volt választásom, támadásba lendültünk, hatalmas hiba volt ez. A két démon közel két méter magasak voltak, testüket hamu fedte. Ahogy első harcosom baltája megsebezte őket a penge éle lassan elkezdett megolvadni. A csatában végül csak én maradtam talpon a két démonnal szemben, mindenki más vérben feküdt körülütünk vagy a törpék példájára elszaladtak, míg lehetőségük volt, egyedül a rabok maradtak és egyetlen sebesült harcosom. A csata hosszúvolt, és fárasztó a két démon ellen, de gyors ügyes vágásokkal eltudtam kerülni, hogy vérük meg olvassza fegyveremet s lassan de biztosan kivéreztessem őket. Már majdnem két órája küzdöttem velük mire sikerült megölnöm az egyiket. Fizikai határaim csúcsán jártam már, amikor a sebesült harcosom egy kiváló dobással sikeresen a földre küldte a másik démont. A legközelebbi fegyvert mely egy harcosom pörölye volt sújtottam le a démon csont sisakkal védett fejére, szerencsére elég erővel hogy egyből meg ölje.

Sebesülten, diadalittasan, erősebben tértem vissza az elrabolt emberekkel a törzsembe, akik onnét egy csapat harcossal elindultak vissza otthonaikba, engem pedig törzsem tapasztalt sámánja vett kezelésbe, s egy jó két hónap eltelt mire újra harcra kész állapotban voltam. Ezután szerencsémre csendesebb időszak következett, addig a napig, míg új knuutot nem avattunk. Tech volt a neve, bár sokat nem tudtam róla azon kívül, hogy ő miatta szereztük vissza Georgiát az elfektől. Törzsem harcosaival tehát elindultam a fővárosba megtudni, hogy mi az új knuutunk tervei.

Tech végül délre vezette a hadtestet, s törzsem élén támogatva őt indultunk meg mi is. Sajnos későn jöttünk rá hogy törpék felszínen hagyott veszélyt hagytak életben, ami napról napra több ork harcosba került majd amikor az óriások a sötét elfekkel együtt támadták meg az előőrsünket majdnem csak ott hagytam a fogam, ép csak sikerült kivágnom magamat a sűrűjéből hogy csatlakozhassak a többiekhez. Majd visszafordultunk a megmaradt csapatokkal, azon a napon érdemeltem ki jó pár más törzsfő tiszteletét.  Mire vissza értünk több falút lerohantak az éj tündék, köztük az enyémet is. Azonnal visszaindultam felmérni a károkat, ahogy meg érkeztünk csak a felégetett, földig rombolt falunk fogadott, ahol néhány tucat sötét elf még mindig fosztogatta a megmaradt dolgokat. Szerencsére több foglyot is ejtettek, a rohamban alig egy tucat harcosommal vettem részt, s az utolsó elf elhullásáig harcoltunk, sajnos a csata végére egyedül én maradtam életben. A foglyok kiszabadítása után visszaindultunk a fővárosba, hogy ott keressünk menedéket. Azóta igyekszem a Knuut figyelmét felhívni a Sötét elfek valódi veszélyére, meglátjuk mi fogtörténi, de egy biztos, a sötét elfek napjai meg vannak számlálva.