Faj: Félork (félig troll)

Nem: Férfi

Kor: 35

Becenév: -

Rang: Önjelölt Knuut

Mágia szint: -

Alapjában véve Trugagh egy relatív nyugodt személyiség, legalábbis rideg nyugodtsággal kezeli a dolgokat. Meglepően intelligens, képes az olvasásra és az írás készség megtanulását is csak azért hagyta abba, mert képtelen volt hatalmas kezeivel normálisan lefirkantani az apró betűket. Annak ellenére, hogy eszes, roppant bosszúvágy hajtja, melyben segít kitűnő kalapácsforgató képessége és roppant ereje. Kiskora óta embergyűlöletre nevelték, így előbb köt barátságot egy sötételf gyilkossal, mint egy ártatlan embergyerekkel. Tudatában van azzal, hogy hatalmas termete (nagyjából 3,5 méter magassága) kissé lomha mozgást kölcsönöz neki, így hosszú évek alatt elsajított gyors fegyverforgatására és brutális erejére alapozz a harcászatait. Alapjában véve egy vezető kiállású személyről van szó, aki rideg precizitással éri el azt, mi célt kitűz maga elé.

Ahogy minden orknak, úgy nekem is az Oughwar-hegység jelentette a hazámat, itt születtem és itt éltem le életem nagyrészét. Születésem körülményei azonban nem igazán nevezhetően szokványosnak. Mint tudni kell apám egy nagy ork harcos hírében állt, ki hatalmas erejével és annál is nagyobb harci kalapácsával rohamozta le ellenfeleit. Törzsfőnök volt és nem kevés kihívót küldött már a másvilágra élete során, viszont, mint ahogy mindenkinek, úgy neki is voltak barátai, jobban mondva kedvelt harcostársai. Épp egyik zsákmánnyal teli portyázó hadjáratuk után egyik cimborája röfögő nevetéssel ecseteli, hogy bár apám mindig híreszteli bitang nagy erejét és párzási képességeit, egy troll asszony minden esetre még az ő hatalmas erejének is kevés lenne. Apám mindig szerette a kihívásokat, így egy „fogd meg a söröm” kíséretében nagyjából egy másfél hétre elhagyta a klánt. Nos… így jöttem be én a képbe. Ahogy ígérte, talált is egy troll asszonyt, akit aztán egy kimerítő harc után maga alá kényszerített, majd megtermékenyítette. Miután végzett túlcsorduló egóval aztán otthagyta a troll asszonyt és visszatért a klánjához… vagyis… jobban mondva…csak szeretett volna. Az utóbbi időben rengeteg portyázó küldetésen vettek részt és megannyi zsákmányt loptak az emberektől, azonban sosem volt ezzel gondjuk, és apám nem is hitte volna, hogy gondja lehetne belőle… mindaddig, míg a látóhatáron tömény füstfelhő terjedt nem el. Emberek rohanták le az ork tábort és lemészárolva szinte mindenkit, akit láttak. Hogy katonák voltak, vagy csak zsoldosok? Nem tudni. Apám bármilyen jó harcos volt, már képtelen lett volna megváltoztatni a harc kimenetelét, így visszavonulót fújt önmagának és kényszeredetten elmenekült. A szégyen érzése öntötte el. Nem kétség, ha a híre eljut, hogy a törzső inkább troll asszonyokat döngetett, míg a táborát lemészárolták és vissza térvén elmenekült, mint egy gyáva kutya, onnantól már vége a jó hírének… Ki tudja mi vár rá és mi fog történni vele. A rossz hangulatát azonban hamarosan a harag váltotta fel. Gyűlöletett érzett az emberek felé, kik elvettek tőle mindent és ilyen sorsba taszították őt. Megvetette a férgeket és megfogadta, hogy kiírja őket egytől egyig, bár tudta, hogy nincs hozzá elég ereje egymaga és most már… nem is lehet többé. Talán a sors fintora, de atyám pont ahhoz a barlanghoz tévedt vissza, ahol pár órája még egy ismerős lénnyel „ölelkezett önfeledten”. A gondolkodás fájdalmas ráncai vetültek ki homlokára, majd groteszk vigyor jelent meg arcán. Ötlete támadt… egy ötlet… mellyel talán sikerül elérnie a célját.
Tizenöt évvel később járunk. Apám, ki születésem óta nevelt, mint mindig most is keményen bánt velem. A mindennapos edzés és a kimerítő tréningek jószerével élni is alig hagytak engem, azonban atyám bosszúvágya nem hagyott alább ennyi éve sem. Mivel ő volt a nevelőm, így egyértelmű, hogy izzó vassal verte belém ezt a féle gondolkodást, hogy aztán egyszer majd tovább vigyem akaratát. Természetesen mivel nem volt ellenpéldám, így megörököltem az emberek iránti gyűlöletét, mely aztán meghatározó pontja lett életemnek.  A fiatalkoromat lassan magam mögött hagyva egyre jobb kitűnt a félvérségem trollági része. Hamarosan mind erőben, mind méretben mögöttem hagytam kiöregedett apám, így mikor elérkezettnek látta az időt, úgy vélte készen állok a küzdelemre. Harcosként szándékozott meghalni és harcosként halt meg, egy ütközetben, melyben a saját fiával, velem harcolt utolsó lélegzetvételéig. Ez volt az utolsó kívánsága és én zokszó nélkül teljesítettem azt. Nagyjából a 20-as éveimben járhattam ekkor és apám fegyverét, a Koponyatörőt megörökölve végül utamnak indulhattam. Apám figyelmeztetett, hogy félvérségem nagy bajt jelenthet fejemre, így vándorlásaim első felét tanulással és önképzéssel kezdtem el. Kisebb vándor orkokkal futottam össze és bár többsége lekezelt és megpróbált szolgasorsba taszítani, hamar ők húzták a rövidebbet. Életem egyik fordulópontja volt az, mikor egy vándorló vén sámánnal futottam össze, ki tanult és igen intelligens volt. A védelmemért és szolgálataimért cserébe hajlandó volt oktatni a világgal kapcsolatban, olyan dolgokat, amiket atyám nem igazán tudhatott. Megtanított olvasni, népünk történeteire, szokásaira, sőt még az emberek kultúrájáról is tudott néhány dolgot mondani. Nagyjából 2,5 évig tartott a képzésem, mely után, mivel úgy ítéltem, hogy nincs mi mást megtanulnom tőle, egyszerűen elhagytam újdonsült mesterem, hogy lassan beváltsam azt, mit sorsom diktál… ideje megmutatkoznom a fajtám törzseinek és megcsiholnom a szikrát, mi majd talán egyszer majd máglyaként fog lobogni.