Mennétek tovább, hisz a lángfal most is űz tovább. Ám innen már nem sok van előre!

Pár méterrel a próba után a folyosó 120 fok visszakanyarodik. Nincs elágazás, ez az egyetlen irány, amerre mehettek. És már látjátok előttetek húsz méterrel az újabb akadályt. Nem, nincs sem páncéldémon, sem martalóc őrök. Csak egy újabb ördögi találmány, mely a legkönnyebbnek ígérkezik.
A plafon megsüllyed úgy egy méter magasságig. A talaj pedig fém lappá válik, melyek szabályos mintában felpuffadt. Úgy tűnik, kézen-lábon kell kúsznotok, mint a gyerekek az életetekben elkövetett bűnök bocsánatára. Felül pedig hátra felé néző dárdák akadályozzák majd, hogy a fejeteket a plafonnak nyomjátok haladás közben.
Ahogy két métert valamelyikőtök -hiszen csak egynek van hely egyszerre ezen a részen- megtesz, hirtelen a szúrós tető srégan hátra felé lecsap és egy métert visszafelé tol. Eddigre már rájöhetett, hogy a felpúpozás túloldala mindenhol egy pici lyukat takar... Inkább másként fogalmazok. Az egészet inkább egy fordítva felállított sajtreszelőként képzeljétek el alul, mely a kettőt előre egyet hátra elvén működik felül. Ha másztok a most türelmesen követő lángfal elől, a plafon lecsap két méterenként és hátatokba -vagy ha azon feküdve toljátok magatokat előre, akkor a hasatokba- mélyesztve tüskéit egyet visszatol rajtatok. Ez alatt a rövidke pillanat alatt a sajtreszelőn kis darabok szakadnak le belőletek.
A darabok mintha parányi ti lennétek, a tudatotokkal kapcsolatban maradnak és közvetítik a leszalámizás előtt álló nagyobbik résznek, hogy mi várja majd őt is odalent. Fogaskerekeken kell pattogniuk. Az első előre forog, a másodikat ez hátra felé hajtja, az pedig ismét előre a harmadikat... így megy ez beláthatatlan távolságnyira, hiszen a sajtreszelő alatt már nem lesz szemetek, csak a bőrötökkel érzitek, ahogy ezek az alkatrészek becsípődnek és még kisebb darabot szakítva le belőlük egy még alatta lévő harmadik szintre sodorják, miután a forgás következtében előbb összelapították. De még a második szinten képesek aprókat ugrálni egy-egy fogaskerék másik oldalára kerülve, hogy ezzel is előre haladjanak a csipkedés közben.
A már említett harmadik szinten ezek a nagyon pici, összelapított darabok mint húspalacsinták egy 1530 fokon izzó fém lapra esnek, mely futószalagként viszi őket előre. Közben azt az érzést táplálja beléjük, hogy hangyacsaládoknak sült húsos palacsintának készülnek.

A testetek szép lassan elfogyik a sajtreszelőn. Leérkezik a második majd a fogaskerekek szorításában a harmadik szintre és ezernyi meg milliárdnyi kis sülő ételként létezik tovább és rohan egy pokolian jó konyha készülő lakomája felé.

A démonok találmánya végül egy kosárban gyűjti össze a futószalag által elkészített ételeket és ahelyett, hogy felszolgálná őket a hangyalakomán, újra materializálódik testetek. Az ősz Viridielnek a jobb fele Lazy lesz, csak a bal teste a sajátja, míg a nő tudata ennek a fordított testében egyesül újjá. Az összeállítás túl szabályosan középvonalú, hogy pusztán a kosárba került apró darabkáitok kutyulódtak volna össze. Valaki direkt beletáplálta a gépbe, hogy ha ketten mentek a próbán, támogatva egymást, akkor legyen egy ilyen következménye.
A lángfalt nem látjátok magatok mögött. "Egyedül" vagytok ketten egy sötétségbe torkolló folyosón.

- Mindig együtt, és ezt te se felejtsd el - ismétli egy megfáradt biccentés kíséretében a szavakat afféle megerősítésként, közben Viridiel egyik kezét tenyereibe fogva, szinte már védelmező burokként ölelve az ujjakat körül. Vele együtt tápászkodik fel, ha kell, segítséget nyújtva társának, noha nincs több ereje neki sem; mindösszesen ráhagyatkozik az érzéseire, nem az energiáira, amik végesnek bizonyulnak az érzelmekkel ellentétben. Ötlete sincs, mi hajtja még, mi az, ami benne dolgozik, de addig örül, ameddig működik és nem hagyja el, még ha tudja is róla, mennyire törékeny.
Egy halvány, keserű mosoly jelenik meg rajta, mikor visszatér a korábbi téma, amire megrázza a fejét, egyik kezével el nem engedve társáét, másikat pedig ismét a férfi arcához emeli, a tőle telhető legnagyobb gyöngédséggel simítva rajta végig, esetlegesen néhány tincset hegyes füle mögé tűrve. Mélyebb levegőt vesz, ahogyan szólásra nyílik a szája, miközben tekintetével a futár szemeit vizsgálgatja.
- Csak azért, mert te itt vagy - felel talán túlságosan érzelgősen is, és bár folytatná, észreveszi az őket követő lángoló falat. Tekintetét még néhány másodpercre Viridielre vezeti, majd egy barátságos, de visszafogott mosollyal megfordul, és elindul. Pár másodperces késleltetéssel szólal meg ismét - eddig kénytelen volt összegyűjteni a gondolatait és az emlékeit ahhoz, hogy képes legyen mindenre kitérően válaszolni, mindemellett legyűrni valamelyest az elviselhetetlen, örökké tartó fájdalmat. Talán úgy tűnhet, nagyon is erős és határozott, de belül tudja az emésztő kínoktól, hogy ez csak egy illúzió, mely fájdalmas törést fog okozni.
- Semmivel sem vagyok erősebb nálad, csak egy hullámvölgyet járok be folyamatosan. Ha nem lennél itt, mellettem, velem... - Akaratlanul is rászorít a kezére. -..., már feladtam volna. Feladtam volna a bányában, feladtam volna a bordélyházban, feladtam volna Délosban, mikor kis híján a kutya keresztülharapta a torkomat... Nem... Nem lennék sehol, ha te nem léptél volna be az életembe, de tényleg. Mintha Természet Anya akarta volna annyira, hogy egymás mellé szegődjünk, hogy megmutass nekem valamit, aminek létezéséről és valóságosságáról már régen megfeledkeztem, hiszen már... - némileg lehajtja a fejét. - Már évek óta fel akartam adni, teljesen, csak vagy túl bátor voltam az életben maradáshoz, vagy túl gyáva a halálhoz - nevet kellemetlenül és csüggedten. Még a mostanihoz mérten is borzalmas időszak volt az, látja és tudja már. Lehet, hogy itt keserű a szenvedés, de legalább van valaki, akire számíthat, akivel együtt kitartanak, és nincs egyedül a bajban. Már ez is egy igencsak nagy változás és előrelépés, noha sose kívánta, hogy Viridiel érintett legyen bárminemű vele kapcsolatos tortúrában. Ez is bőségesen ad neki motivációt, hogy végigcsinálja, hiszen ki akarja juttatni őt. Legalább őt.
- Mindenesetre... Talán megvan annak is az előnye, hogy az egész életem fájdalmakkal volt tele, és... akármilyen borzasztóan is hangozzon, én... én örülök, hogy itt vagy, velem - fordítja hátra a fejét egy keserédes mosollyal. - Annak nyilván nem örülök, hogy neked is át kell élned ezt az őrületet... - javítja ki magát, mielőtt félreértés lenne belőle. - De ha ez lesz az utolsó szenvedéssel teli időszak, amin keresztül kell mennem, én boldog vagyok a tudattól, hogy nem egyedül, nem magamért kell kitartanom, hanem... - Egy pillanatra elvezeti tekintetét, gondolkodva, valóban kimondja-e, aztán ismét Viridielre néz. - Érted. És... - újra kénytelen félbehagyni már az elején a mondatot, ugyanis a gyomra kellemesen összeszorul, ahogyan a jelentésén végigrágja magát. - És senki másért nem lennék erre képes. Senki másért nem vállalnám. A gyermekemet leszámítva, persze... - néz ismét előre, kerülve a szemkontaktust, nehogy az enyhe zavartság melengető, de letaglózó pánikká és belső káosszá váljon. Részéről úgy tűnik, eljött a tiszta őszinteség ideje, noha eddig sem hazudott semmivel kapcsolatban Viridielnek az első találkozásukat leszámítva. Délos óta viszont csak az igazat mondja magáról, bár egyelőre nem érintették életének minden kis szegletét.
Furcsállja, hogy nincs újabb választási lehetőség. Egy darabig gyanakodva figyeli az ösvényt, amin egyre előrébb halad, és szinte már kezd fellángolni benne a remény, hogy ennyi volt, itt a vége. Önkéntelenül rászorít társa kezére, és már nézne hátra örömmel az arcán, amikor befordulnak a kanyarnál, és egy újabb kínkamra várja őket. A hirtelen támadt pozitív hozzáállás egy pillanat alatt foszlik szerte, kis híján összerogyva a látványtól. Nem akar már újabb próbát, nem akar már több kínt, nem akarja tovább ezt, csak legyen már vége... Elég volt!
- Már... Már csak ez van, biztosan - erőltet magára egy mosolyt, próbálva önmagát is meggyőzni állításának igazáról - sikertelenül. Viszont legalább már nem volt elágazás, ami elég jó irányt mutat. Nagyon reméli, hogy ez a haladást jelenti, hogy a vége felé közelednek, mert az akarata továbbra sem olyan erős, mint annak lennie kellene ehhez az egészhez. Viridielhez fordul némi kétségbeeséssel és pánikkal, keresve benne a megnyugvást és bizakodást, ha már önmagában nem leli. Természetesen nem hibáztatná, ha ő is hasonlóképpen reagálna, elvégre ez a tortúra a legerősebbeket is megtöri, efelől semmi kétsége sincsen.
- Nemsokára vége...? - Nehéz eldönteni a hangsúlyból, hogy ez igazából kérdés vagy egy bizonytalan kijelentés, de talán mindkettő egyszerre. Részben saját magát akarja meggyőzni, részben pedig megerősítést kapni, és még ha hazugságot is ad válaszként, ha csak a megnyugtatás miatt érkezik bizakodó felelet, neki már az is elég, hogy békésebben vághasson neki az újabb akadálynak.
Akárhogy is, vállalja, hogy elsőként induljon neki a feladatnak. Négykézlábra ereszkedve, egy darabig remegő mozdulatokkal mászik be a járatba, de hamar határozottá válnak cselekedetei, ahogyan bekerül az újabb szenvedésre szánt szerkezetbe. Megacélozza akaratát, fogait összeszorítja, tekintetét pedig a járat végére szegezi, folyamatosan mondva magában: megcsinálja. Végig fogja csinálni, mert meg tudja csinálni. Azonban a fölötte lévő tüskék nem sok jóval kecsegtetnek, mellette az apró kitüremkedésekkel. Szinte már látja maga előtt, miként kell végigszenvedniük magukat ezen a szakaszon is, de igyekszik mihamarabb kiverni a fejéből a képet, mielőtt elbizonytalanítaná és gúzsba kötné egész testét a rémülettel vegyes iszonyat. Nem kéne lebénulnia, különben nem haladnak semerre, aminek hátránya főleg Viridielen fog csattanni, ezt pedig nem hagyhatja.
Fogalma sincs, milyen időközönként csaphatnak le a tüskék, de amennyire csak lehet, gyors tempót diktál a mihamarabbi kijutás érdekében. A távolságot egyáltalán nem nézi, és egyszerre éri váratlanul és vártként a hirtelen hátába mélyedő tüskerengeteg, mire élesen felkiált. Ahogyan elkezdi hátrafelé húzni őt, egy ösztöntől vezérelve ragadja meg a kitüremkedések közül a hozzá legközelebb állót, egyszerre felszaggatva hátának egy részét és lemetszve ujjbegyeit. A hirtelen fájdalomtól kénytelenné válik elengedni a lukakat, a tüskék pedig hátrarántják őt, engedve a többi résnek, hogy húsából apró darabokat vágjanak le. A kiáltás keserves nyöszörgéssé szelídül, remegni kezd a fájdalomtól és az ismét előtörő zokogástól, és amilyen könnyűnek remélte ezt az akadályt, olyan nehéznek és hosszadalmasnak bizonyul.
Alsó ajkába harap, szenvedve figyeli a kijáratot, és néhány másodperces erőgyűjtés után indul csak meg, hogy két méterrel odébb ismét egyet kerüljön hátra, újabb darabokat veszítve magából. Hogy azokkal a részekkel pontosan mi is lesz, fogalma sincsen, és eleinte még csak nem is fogja fel a fájdalmat, amit közvetítenek felé a reszelő alatt. Egyébként is éget a teste folyamatosan, lüktet mindenütt, ahonnan felsértette őt a szerkezet, és nincs elég kapacitása ahhoz, hogy minden beérkező ingerre képes legyen reagálni. Az út felénél már teljesen más a felállás, mikorra már gyakorlatilag a fél teste eltűnt...
Amennyire lehet, halad, de továbbra sem tudja megállapítani, milyen időközönként mélyednek hol a gerincébe, hol a lapockái közé, hol csak az izmokba a hátán a tüskék. Képtelen erre figyelni, azon gondolkodni, mikor számítson újabb fájdalomra, amit még több követ, és önkéntelenül is felsikolt, mikor húzni kezdik őt a fémrészek. Borzalmas kínt okoznak ezek, főleg azzal, hogy lassanként válik le testéről egy-egy nagyobb darab - ez az aprólékosság kikészíti őt teljesen. Ugyanakkor nem adhatja fel. Még nem... Még ki kell tartania, bár sokkal könnyebb lenne, ha néha megállhatna egy kicsit, megpihenve az ölelő, biztonságos karokban.
Néha erre emlékeztetve igazi harci kiáltás hallatszódik felőle, ahogyan az utolsó métereknél jár, így véve újra és újra erőt magán, hogy eljusson a túloldalra. Egyre nehezebb a mozdulatok végrehajtása, ahogyan egyre több bőrt és húst távolítanak el róla, melyek bekerülnek a masina lenti részébe. A félénél túllépve jobban érzékeli az ottani nyomást, az újabb szaggatást, amitől fojtottan felkiáltva muszáj megállnia, hogy zihálva pihenjen valamennyit, szenvedéssel megtelt percekkel fogva fel az egyébként már érzéketlen darabok érzékenységét. Nem bírja egyhuzamban megcsinálni, egyszerűen rákényszerül az apró szünetekre egészen addig, míg a fájdalom egy apró része szűnni kezd.
A túloldalon kimászva már zokogva fekszik le először hasára, maga elől is eltakarva a véres és brutális látványt, aztán oldalára fordulva összegömbölyödve. Lábait mellkasához szorítja, miközben reszketve sír, igyekezve lenyelni a könnyeket, de egy lehetetlen küldetésnek bizonyul ez a számára. Gyakorlatilag alig kap levegőt, miközben a szenvedést ilyen formában adja ki, úgy nyöszörögve, mint egy csúfosan elvert kutya - és valahogyan így is érzi magát. Egy megkínzott, megvert állatnak, aki, ha rosszat is tett, csak önvédelemből csinálta, semmi másért, mégis büntetik őt.
- Együtt... együtt... együtt... - suttogja folyamatosan a szót, utolsó reményébe kapaszkodva, aki hamarosan ugyanúgy megérkezik (vagy ha ő ment előrébb, akkor néhány sokkos és kétségbeesett pillanat után veszi észre). Ügyetlen és reszkető mozdulatokkal ül fel, kis híján visszaesve a földre, annyira megcsappant az erőtől. A furcsaság az egészben csupán annyi, hogy nemcsak Viridielt látja, hanem saját magát is. Nyomban elakad a lélegzete, szemöldöke magasra felugrik a meglepettségtől, ahogyan szembesül vele: társa megkapta fele testét, ami azt jelenti, hogy... Ő is megkapta a férfi felét...?
Végignéz magán, és elég csupán ujjait megpillantani, már látja a különbségeket.
- M... Mi a...? - Alig hisz a szemeinek, és a döbbenettől elfelejt néhány pillanat erejéig mindent. Egyszerűen képtelen felfogni, hogy ilyen fordulatot vett az egész kínjuk - mintha az itteni vezető figyelt volna arra, mit mondogatnak folyamatosan, és ezt egyszerűen csak megvalósította volna, hátha elhallgattathatja őket. Lehet, butaság, de nem tudja kiverni a fejéből ezt az opciót, ami egy különös tréfa is lehetne.
Legyűrve a sokkhatás ezen különös részét, felpillant Viridielre, de még mindig groteszknek gondolja azt, amit maga előtt lát. Egyszerűen... Furcsa és elfogadhatatlan, mintha valamiféle torz lényekké váltak volna a szabályosságot leszámítva. Nem mintha annyira fontos lenne - a másik jelenléte számít csupán, nem az, miként néz ki. Az teljesen lényegtelen.
- Hozzá ne merj nyúlni, tudni fogok róla! - tör ki belőle egy görcsös mosollyal, gyenge humorral a mondat, ahogyan a Viridielen függő mellére mutat, és halk nevetésbe kezd, ami először jólesően hangozhat, hamarosan hisztérikussá válik, majd átcsap önkéntelen sírásba, miközben tenyerébe temeti arcát. Kézfejével folyamatosan távolítja el az orcáin végiggördülő könnyeket, igyekezve csillapítani szélsőséges hangulatingadozásain, ám ahogy egy cseppet eltávolított, már a helyébe jön egy másik, teljesen értelmetlenné téve a mozdulatsort. Lehet, hogy valóban ez az utolsó megpróbáltatásuk most, hogy nincsen mögöttük fal, előttük pedig sötétség, de egyszerűen muszáj valahogyan kiadnia a kínokat. Szörnyen érzi magát, szörnyen megroncsoltnak és megtépázottnak, és most már nem tudná eldönteni, hogy a régi kitaszítottság és bántalmazás a rosszabb vagy ez a pokol. Bár... Továbbra is jó, hogy van kiért csinálnia.

Viridiel minden bizonnyal megejt egy mosolyt ezen a szenvedésekkel teli helyen, mikor Lazy szavait hallja, hogy milyen sokat jelent neki a jelenléte. Még az is furcsa, hogy a démonok nem választották el egymástól más az elején, hogy egyedül ragadjanak bele az őrület pókhálójába.
-Remélem. Ki kell tartanunk. Emlékszel? Együtt.. -feleli gondolkodás nélkül az újabb próba előtt, látván a leány elbizonytalanodását. És beléptek az újabb ördögi szerkezetbe.
A reszelőben nem látod, hiszen mögötted halad, nem bevallva azért, hogy ha az utolsó próbán megtorpannál, akkor ne maradj le, előre nyomva végig tuszkoljon téged is, bármi is következzék el...
A másik oldalon újra épül testetek, ám döbbenten veszitek észre, hogy félmellűek lettetek. Talán örökre így kell maradnotok?

-Te... te félig én vagy. -dadogja sokkosan az eredetileg férfi.
* Amikor érzelemhullám tör át rajtad, akkor magához húz és átölel.
-Együtt. Emlékszel?
* Kis idő múlva megpróbáltok felállni, ám a plafon túl alacsonyan van. És gyanúsan nem zavart meg senki titeket. Egyik oldalatokon a gép forog tovább, másikon pedig a sötétség. Lassan el kell indulnotok. Viridiel legalábbis nem az a fajta, aki sokáig tud egy helyben várni. És a legrosszabb az, mikor csak telik az idő és tudjátok, hogy érkezik a következő csapás. Ki kell jutnotok innen, már az eddigi akadályok is világossá tették ezt a következtetést.
Hosszan másztok négykézláb anélkül, hogy bármit látnátok vagy hallanátok. Csak kezetekkel tapogathatjátok a kanyargó utat. Majd egyszer csak derengő világoszöld fényt láttok. Ahogy haladtok előre a kanyar felé, meglátjátok azon túl a folyadékkal teli medret, mely ezt a fényt kibocsátja. Teljesen elzárja a tovább haladást és ahogy gőzbuborékok keletkeznek az alján és a felszínre jönnek, hirtelen működésbe lép az egész. Valami torkot maró sav szaga terjed és nektek át kell úsznotok rajta.
Teljesen feloldódtok és érzitek, ahogy testetek megváltozott molekulái terjednek a csendes mederben. Érzitek, hogy itt a vég, a folyadék részeként kell leélnetek az örökkévalóságot, miközben szólni sem tudtok egymáshoz. Sosem voltatok még pedig ennyire közel, hiszen atomjaitok szó szerint egymásba keverednek.
Csak ez járhat a fejetekben valami különös késztetésnek köszönhetően, majd mikor első alkotórészetek eléri a túlpartot, hirtelen megszabadultok ettől és mind ketten ugyan akkor materializálódtok.
Nem tudni -még-, hogyan éltétek meg az úszás közbeni újabb halált és az elfeledés érzését, hogy már senki nem fogja megismerni, hogy miből voltatok ti és mi az a másik anyag...

Ám sárgán villogó nyilak kezdik mutatni nektek az utat. Hosszú gyaloglás előtt álltok, ahol a távolban egy vörös pont kezd egyre jobban nőni. Az utatok kétségtelenül arra visz. És egyre melegebb lesz. Annyira, hogy már a bőrötöket is szó szerint perzseli. És nagy sokára láthatóvá válik, hogy egy barlangszerű terem bejárata.
Odabent egy nagy, kövér démon ül a trónján öt méteres alakjával. Két oldalt egy-egy vértől csöpögő bilincspár csüng láncon a plafonról. És gúnyos röhögés közben köszönt.
-Üdvözöllek titeket, kis pondrók, azon a helyen, ahol végre szenvedni fogtok igazán. A bemelegítésen túl vagytok, kérlek foglaljátok el a helyeteket a karpereceitekben!

Ijedten kaptam el a szemem a női mellről, amikor Lash rám kiabált, még azt is elfelejtettem, hogy milyen iszonyaton mentünk keresztül az előbb.
Azonban mikor eloszlott az újból regenerálódott arcomról a pír, már csak az járt az eszemben, hogy megöleljem és megszeretgessem kitartó és mindent felülmúlóan bátor társamat.
- Ennek már a végének kell lennie! Ha a testünk minden alakalommal regenerálódik is – még ha ilyen kicsavart módon is, az elménk már nem bírja sokáig. – mondtam gyengéden, de szomorúan. – Ha ezen a helyen létezne utolsó kívánság, azt kívánnám te távozhass innen békében.
Egy darabig még a karjaimban tartom, aztán egy nagy sóhajjal mászni kezdek, mert még mindig reménykedem, hogy a járat végén valamiféle megváltást találok.
Teljes sötétség a társunk, de aztán mintha káprázna a szemem, valami zöldes fény kezd derengeni, ami egyre nagyobb és erősebb lesz. Ezzel egyidőben torokkaparó szag kezd terjengeni, de csak amikor a medence szélére érek és félrehúzódom, hogy Lash is lássa, akkor szólalok meg.
- Talán ez az a megváltás, ami megszabadít ettől a nem evilági léttől, a kínoktól végleg. – nyelek egyet, majd egy forró csókot nyomok a felemás ajkakra, nem sokat gondolkozva, csak az érzéseimre támaszkodva.
- Ég veled kedvesem! Jó lett volna megpróbálni veled az életet, de talán ha innen megszabadulunk egy boldogabb létben találkozunk majd.– azzal becsusszanok a savas fürdőbe és ……..
Csak egy darabig fáj, míg az idegvégződéseket el nem marja a folyadék, aztán már csak sodródom és hagyom magam a feledésbe merülni.
~ Együtt, most már végleg együtt! ~
Semmi………….Aztán szinte bántón csap le rám érzékszerveim kakofóniája. Fény, szag, érintés……….
- Lash……….- halk lehelet csak, mi elhagyja a szám és csak nézem, nem tusok betelni vele…….
Nem tudom mi történt, hogy éltük túl, de ha csak nem valami nem játszik az agyunkkal, akkor látom anyagi valónkat. Hogy ez jó vagy rossz, azt nem tudom, hiszen még mindig a „pokol” bugyrában vagyunk…….
Megfogom Lash kezét és összefonom vele az ujjaimat, ha hagyja.
- Továbbra is együtt! – intek az állammal a nyilakra és elindulok.
Most a fény előttünk nem zöld, hanem vörös és mivel a hőmérséklet is emelkedik és szinte égetni kezd, ahogy közeledünk, hát nem nehéz arra a következtetésre jutni, hogy most tüzes kínzást talált ki nekünk valaki.
A hatalmas barlang bejáratánál megtorpanok és azt hiszem nem tévedek, ha úgy gondolom megtaláltuk a „játékmestert”.
- Démon. – hangomban nincs csodálkozás, inkább csak a tényt akarom közölni, nem mintha Lash nem látná.
Az előkészített „játékszerek” nem sokat bíztak a képzeletünkre, ahogy az alvilági lény röhögése sem.
- Nem tudom mivel érdemeltem ki ezt a kivételes bánásmódot démon, bár a lelkem tudom, hogy nem makulátlan. Ám őt engedd el, - emelem meg Lash kezét, - már így is többet szenvedett, mint amit bárki megérdemel. Ereszd szabadon és én boldogan teljesítem bármilyen kívánságodat. – nézek a vöröslő szemekbe, megacélozva magam, de egyelőre nem mozdulok.

Furcsa az a szótlanság, amivel Viridiel nyugtázza a szavait, melyeket meglehetősen fontosnak és jelentőségteljesnek tartott idáig. Lehet, igazából nincs így, lehet, túlzásba esett - maga se tudná eldönteni, mindenesetre enyhe szorongást érez a gyomrában, és nem a legkellemesebb fajtából, mint ahogyan azt a férfi társaságában tapasztalhatta párszor. Ez most más, kellemetlen és feszítő, mintha valami rosszat tett volna, és nem tartja kizártnak, hogy mindez sok volt a másik számára, ugyanakkor a korábbi cselekedeteire ebben az esetben nem talál értelmes magyarázatot. Egyre csak úgy gondolja, félreértett mindent, és beigazolódik a korábban még csak felvetésként elhangzó, de kétkedő gondolatok valóságossága, ami leginkább a félelemhez hasonlító érzéssel tölti el.
Nem tudná eldönteni, melyik foglalkoztatja jobban: a hely borzalmai vagy a saját lelki gyötrelme, amivel kínlódik most, ahogy győzködi magát valami pozitívról, ám képtelennek bizonyul megmondani, minek is hisz tulajdonképpen. Mindig is azt vallotta, hogy figyelembe kell vennie az összes opciót, jelleméből fakadóan pedig nagyobb valószínűséget adott a neki kellemetlen végkifejletre, és ez most sincs másként. Nem szeretné átélni a rózsaszín leányálomból való felébredést - az már megtörtént egyszer, és taszítja a tény, hogy ez ismét megeshet. A korábbiba is beletört, hát ebbe? Úgy, hogy még nem épült fel? Szinte bele se mer gondolni, mennyire lesújtaná, persze azzal is tisztában van, hogy az érzelmeket sem lehet befolyásolni, bármennyire szeretné.
Egyre csak retteg, és már abban sem biztos, hogy helyes egymás kezének fogása annak ellenére sem, mennyire megnyugtató, mennyire biztató, ahogyan a bőr bőrnek simul melegen. Őrlődik és gyötrődik egészen addig, ameddig el nem érkeznek az újabb megpróbáltatás helyszínére, amit kis híján megrogyással vesz tudomásul. Nem kíván kétségbe esni, ugyanakkor a helyzet, a megkínzottság, a kimerültség nem hagyja, hogy teljes mértékben ura legyen ennek a felettébb kellemetlen érzésnek, és ezért is fordul Viridielhez, hogy megnyugvást találjon, de... Az első szó elbizonytalanítja őt. A továbbiak visszahozzák valamennyire reményeit, de határozottan különös a férfit bizonytalannak és ennyire... kimerültnek látni. Egy mosolyt azért megenged, elvégre többet kapott a semminél, na meg valóban: együtt. Még mindig itt vannak egymásnak, még ha végső soron talán csak barátokként is, semmi többként, amibe, furcsa ugyan, de belesajdul a szíve. Akármennyire akarta elkerülni, valahol nagyon mélyen szerette volna, ha ebből több is lehet, és ez az érzés nem most bukkan elő először. Ott volt már egy ideje, még ha rejtve is, de eléggé úgy tűnik, le kell mondania róla a saját és Viridiel érdekében egyaránt. De lehet, ezt teszi rosszul...
Össze van zavarodva, így mielőtt továbbgondolná, nekivág az újabb próbatételnek, miközben egy része fájlalja, hogy nem tett újabb, számára kívánatos közeledő lépést. Valamiért nem érzi most helyesnek.

A túloldalon akarata ellenére is kifakad. Fáj mindene, fáj a szíve, fáj a lelke, fáj az egész teste, és nem tudja másként kiadni magából ezt a fajta feszültséget, csupán könnyek formájában. Csodálja Viridielt azért, mert neki nincs szüksége ilyen kitérő kifejezésekre, hogy legyűrje a kínokat, és mikor megöleli, először hezitál a viszonzást illetően. Újra felmerül a gondolat, mennyire helyes mindez, mennyire kéne saját magát is kétségek közé rángatnia azzal, hogy visszaölel, azonban végül nem bír ellenállni a kísértésnek. Kezeit elemeli arca elől, hogy a férfit magához szorítsa, ujjai közt keserűen gyűrve a ruháját, könnyes arcát a vállgödrébe nyomva, zokogástól reszketve bújva társához, megtalálva még itt is a vágyott nyugalmat. Bárcsak mindig ilyen bátorító ölelések kísérték volna őt végig... Akkor nem lennének itt.
Akkor talán sehol nem lennének...
Mikor Viridiel közli utolsó kívánságát, szorosabbá válik az ölelése, szinte fájdalmasan fúrja fejét a vállgödörbe, ujjaiban ugyanúgy feszítést érez, ahogy kifehéredett ujjbegyei közé zárja az öltözéket, szólni azonban nem tud a torkát szorító görcstől. Ha mondaná is azt, ami az eszébe jut, vagy félreértelmezés tárgya lenne, vagy az elhidegülés elindítója, és fél tőle, bármennyire szeretné kimondani, mit érez egyre határozottabban és szenvedélyesebben.
Percekig nem engedi el a másikat, és nagy örömére társa sem szakítja meg ezt a nyugalmas időt, ha már van rá lehetőségük. Mindkettejüknek szüksége van egy kis feltöltődésre, és lehet, ez csak időhúzás, hiszen megeshet, a végső végzetük felé mennek, még nem akarja elengedni a futárt. Még ölelni akarja, és ha nem vennék őket körül ezek a borzalmak, ha nem égnének mindeközben, kívánná, bárcsak egy örökkévalóságig tartana ez a pillanat. Mélyen ragaszkodik a férfihoz, és utálja a tényt, hogy észre sem vette ennek fokozatos kiépülését. Rengeteg dolgot megelőzhetett volna, de legfőképp Viridiel halálát.
Hamarosan ki kell bontakozni ebből a helyzetből, és vállalná a sötét barlang felfedezőjének szerepét, ha a futár nem indulna el még azelőtt, mielőtt felajánlhatná. Szeméből kidörzsöli a könnyeket, egész arcáról eltünteti azoknak a nyomait, és már csak azt veszi észre, ahogyan társa elindul. Keserű ízzel a szájában követi őt, és egyre csak azt hallja: nem akar haladni előre. Nem akarja tudni, mi lesz ennek a vége, itt, félúton megállna, ahol nem bántja őket senki és semmi. Persze, sajnos, ezt nem tehetik meg, bármennyire is vágyik rá...
Egy darabig gondolatai elcsitulnak, aztán hamarosan felvetődnek azok a kérdések, miszerint a vaksötét alagút mégis hová vezet. Csak a hallására támaszkodhat, viszont nem sokat mondanak neki a visszhangok - nem élt sosem törpék közt, hogy ezt kitapasztalja. Lassacskán elveszíti az eddig is kétesnek bizonyuló irányérzékét, ugyanis itt már tényleg képtelenségnek bizonyul bemérni, hová vezet az alagút. Csak remélni meri, hogy nem egy örök körforgás lesz belőle, aminek köszönhetően ismét ennek az egész szerkezetnek az elején találják magukat. Akkor inkább a lángok közé veti magát, hiába tett ígéretet ennek ellenkezőjéről. Nem akar az örökkévalóságig szenvedni, akkor inkább pusztuljon el véglegesen, még ha... Még ha ez azt is jelenti, hogy Viridiellel nem láthatják többet egymást, nem beszélhetnek többet egymással... Nem akarja szenvedni látni őt, és ha mással nem, hát ezzel talán rávehetné, hogy ő is fejezze be az értelmetlen küzdelmet.
... de vajon tényleg értelmetlen...? Vajon biztosan nem vezet sehova?
Sírni támad kedve, ahogyan erre gondol, de tudja, jobb lesz mindkettejüknek, ha véget vetnek ennek, ha lehetőségük adódik rá. Ha Természet Anya úgy akarja, akkor a következő életükben találkoznak, esetleg összenőtt fákként, netalán testvérekként, állatokként... Vagy bárhogy máshogy, csak... Ne kelljen elviselniük mindezt, ne a másik szeme előtt, ne a tudattal, hogy mindjárt összeroppannak mindketten. Lehet, hogy ez még jobban erősíti őket a tiszta aggódásukkal és szeretetükkel, figyelmükkel, ugyanakkor nem szeretné ezt folytatni. Főleg nem akarja Viridielt szenvedni látni. Ha ennek  a pokolnak sehol nem lesz vége, akkor... Akkor ki kell találniuk, miként halnak meg ténylegesen.
Ahogy egy végtelenségig másznak, Viridiel körvonalát hamarosan zöldes fény jelzi, mely semmi jóval nem kecsegtet. Savanyú ízzel a szájában halad előre addig, amíg rá nem kényszerül a megállásra, miközben a neonzöld szín egyre csak erősödik és terjed, és nemsokára megpillanthatják annak forrását. Sejtette, hogy nem lesz egy felpezsdítő látvány, és bár eleinte reménykedik egy könnyebb próbában, amint a gőz elkezdi marni a légcsövét és a tüdejét, menten elpárolog minden pozitív gondolata. Egy erőltetett mosolyt vet társa felé, ezzel nyugtázva az újabb akadály mibenlétét, visszafojtva a lélegzetét és a köhögésre a kényszerét - ami egyre nehezebb, hiszen a belülről fakadó fájdalom talán rosszabb, mint a külső.
A szavak hallatán megbizonyosodik róla, hogy hasonló dolgokon gondolkodott a futár is, mint ahogyan ő, amitől keserűséggel vegyes megnyugvást vél felfedezni önmagában. Talán jobb lesz valóban úgy, ha feladják, ha most egy végső öleléssel elbúcsúznak egymástól, így már emeli is a karjait, hogy ennek az elképzelésnek eleget tegyen, de ehelyett tetőtől talpig elönti őt a forróság, a letaglózottságtól pedig megmerevedik pár pillanatra. Tisztában van vele, hogy nem állhat meg, hogy nem akar megállni, rögtön felismeri, hogy ez az, amire vágyott, hogy ez az, amit a testi haláluk előtt is tenni akart tudata hátsó szegletében. Karjait továbbvezeti hát, hogy a férfi nyakát körülölelve viszonozza saját szenvedélyével és újabb könnyeivel a csókot, melyet nem fog úgy elszalasztani, mint annak idején az ölelést, makacsul ragaszkodva hozzá és nem engedve el őt, még egy apró lépéssel is közeledve hozzá. Borzasztóan rövidnek vélt idő után, az elválásnál könyörgőn néz társa... szerelme szemeibe, finoman simítva végig arcán, egyáltalán nem akarva az elválást, mindvégig közel maradva hozzá.
- Ne... - rázza meg alig észrevehetően a fejét. - Ne mondj búcsút, ne ilyen fájdalmasan szépet, Virid... - kezdi halkan, remegő hangon, boldogan véve tudomásul, hogy végül az érzései viszonzásra lelnek, és ahogy a futár a neonzöld folyamba veti magát, könnyedén csúszva ki finoman tartó kezei közül, a döbbenet úrrá lesz rajta. - VIRIDIEL! - sikoltja a rémülettől megszédülten, az erőteljességtől rekedtesen, tudva, most fog összeroskadva a veszteség letaglózó erejétől, ám köhögésbe kezd, ahogy a realitás visszaférkőzik tudatába az eddigieknél erőteljesebben. Remeg, az öklendezésbe fulladó cselekvést nem bírja abbahagyni - túl erősen marja már őt belülről ez a pokoli anyag, hamarosan pedig vér tör fel a torkán, elárasztva a vas ízével száját. Szédelegve tesz néhány lépést az anyag felé, ha már jobb sorsra úgyse kerülhet, és egyensúlyát elveszítve bukik bele a zöld folyadékba, követve azt, akiért az egész világot bejárná, hogy megtalálhassa.
Arcát marja az anyag, belement a szemébe, így már látni se lát, és csak hadonászik a folyamban, próbálva megtalálni a menetirányt, miközben kisebb megszakításokkal akaratlanul is kiált, bár már az is rekedtes és halk, mivel a levegő fogytával pánikba esett, majd nyelt belőle... Égeti őt mindenütt, kívül és belül egyaránt, a gyomrát is bizonyára felemészti pillanatokon belül, és nem sok időnek kell eltelnie, hogy a folyamatos köhögéssel újabb adag vér is jöjjön, persze ezt már nem látja. Szájában ugyanakkor érzi a melegségét és a vasas ízt, nem beszélve a belső fájdalmakról, és akaratlanul is arra gondol: nem lesz már így kisbabája. Éget és mar, hamarosan pedig már nem lesz elég ereje ahhoz, hogy bármilyen mozdulatot megtegyen. Elkezdődik a tudattalan állapot, mely valahol mégis tudatos - tisztában van vele, hogy apró, szemmel nem is látható darabokban úszik a vízben, összekeveredve mind a folyadékkal, mind Viridiel részeivel.
Ötlete sincs, mennyi idő telik el, de ez nem is számít már igazán. Egyre kevésbé fogja fel a helyzet súlyosságát, egyre inkább felejti, miért is vannak itt, mi több, nem érzékel szenvedést sem a korábbiakkal ellentétben. Valamiféle békés nyugalom lesz úrrá rajta maga se tudja, miért, és azt sem tudja megállapítani, eddig miért volt olyan ingerült és kétségbeesett. Talán végre elérte a célját... Talán végre vége, a lehető leggroteszkebb módon, amit csak a beteg elmék tekintenek romantikusnak. De hogy együtt így legyen vége... Furcsa erre gondolni, sose így képzelte el a végét. Persze ezt már számtalanszor hihette már, míg élt... Vagy amíg itt tartózkodott... Vajon ez tulajdonképpen a valóság? Vagy ez valami egészen más, amiről senki sem tud? Esetleg csak egy kínzó álom, ami már nem is kínzó igazán?
Minden homályossá válik, még a gondolatai is. Elenged mindent, az érzéseket, a véleményeket, a belső szavakat; az emlékeket. Semmi sem létezik már, és miután már belenyugszik ebbe a helyzetbe, hirtelen minden visszakerül az itteni megszokott kerékvágásba. Újra érzi a testét, elméjét megtöltik a gondolatok és képzetek, de hosszú másodpercekig nem mozdul még meg, mintha fel sem fogná, hogy ismét képes saját akaratából parancsokat adni a testének. Ez alatt különösnek tartja, hogy már nincs meg a lebegő érzés, hogy már neki kell tennie azért, hogy történjen valami, és ahogy teljesen eljut ez a tudatáig, megmoccan. Először csak Viridiel kezéhez nyúl, mivel az sejlik fel először benne: a társa fontos a számára. A világnál is fontosabb. Persze a futár ebben is megelőzi - ő kap először a kezéért, hogy megfogja, így neki már csak az a feladata, hogy gondolkodás nélkül rászorítson egy akaratlanul is boldog mosoly kíséretében. Finoman maga felé rántja, hogy megölelje, szorosan, mintha ez lenne az utolsó lehetősége arra, hogy ezt megteheti.
- Ne csináld ezt többet! - suttogja. - Ne mondj nekem ilyen gyönyörű dolgokat, mert már így is beleőrülnék az elveszítésedbe - teszi hozzá, nem akarva emlékeztetni magát, hogy így is, úgy is erre fog sor kerülni. Egyszerűen nem akarja tudatosítani magában.
A sárgán villogó nyilak felé pillant, mire őszinte mosolya némileg keserűvé válik - ezeknek a dolgoknak a jelenléte nem nyugtatja meg túlságosan, de más lehetőség híján követi az általuk mutatott ösvényt. Bódultan és némi feszültséggel tesz meg minden egyes lépést, ahogy próbál észhez térni a korábbi nemlétezés élményéből több-kevesebb sikerrel, ám még mielőtt teljesen kilábalhatna az utóhatása alól, a meleg egyre csak eluralkodik. Gyorsabban veszi a levegőt, ahogyan fokozódik a környezetük hőmérséklete, nem sokkal ez után pedig szédelegni kezd, és ha a futár nem segít támogatásában, egy bizonytalan lépésnél összecsuklik, nekitámaszkodva a falnak. Nem bírja az őket körülölelő forróságot, és ha nem izzad úgy, mint egy nyáron hosszú galoppba ugratott ló, akkor sehogy.
Valahogyan ugyanakkor mindenképp eljutnak, hogy ennek a pokolnak az ura elé járuljanak, és ahogyan megpillantja annak torz, mocskos és hájas alakját, elfogja az undor, mely nyomban kiül az arcára. Förtelmes teremtménnyel kell szembenézniük, de ez a legkevesebb az eddigiek után, meg különben is... Egy démon hogy másként nézhet ki, akinek áldozatot kell benyújtani? Sehogy máshogy, csak és kizárólag undorítón. Gyűlöletes lények ezek.
Viridiel első szavára csak lassan, kimérten bólint egyet.
- Soha - morogja ezt már a démon kérésére, gyors pillantást vetve a förtelmes láncokon, és érzi, az eddigi gyengesége egyre csak párolog a tudattól: van kit megvédenie. Van kit védelmeznie, van kit kijuttatnia, és itt lehet most, annak a színe előtt, aki tehet annak érdekében, hogy visszakerüljenek a valóságba - vagy elpusztuljanak ténylegesen. Mielőtt azonban kitörhetne belőle bárminemű követelés, Viridiel megemeli a kezét, rögtön bizonytalanná és értetlenné téve. Kérdő rémülettel pillant rá, és mellőle nyomban kedvese elé lép, félelemmel telt tekintettel.
- Ne csináld ezt, Viridiel, könyörgöm! - fogja közre újfent az arcát remegve, szemei pedig újra csípni kezdenek. - Vagy együtt, vagy sehogy, nem emlékszel? Összetörök, ha elveszítelek! Kérd inkább a saját szabadulásod! Családod van, feladataid, szerető közösséged... én... - könnyezik, és egyre nehezebbé válik a szavak megformálása, még mindig próbálva a logikusabb végénél megfogni a dolgok alakulásának értelmét. - A kedvemért... Értem... Mentsd inkább saját magad... Neked több esélyed van, neked több előnyöd származik belőle, én már... én már megkaptam azt, amit akartam... - cirógatja finoman a bőrt hüvelykujjaival, nem engedve el Viridiel arcát. -..., így kérlek... Ne maradj itt miattam! Ne add fel miattam az értékes éveid! - könyörög, és ha nem végig kedvese szemeit akarná nézni, térdepelve tenné ugyanezt. Valahol tudja, mennyire szánalmasan festhetnek a démon és logikus énjének szemszögéből nézve, de ez most a legkevésbé sem érdekli őt, itt most az a tét, Viridiel éli-e túl vagy sem, és ő mindenképp az előbbit lehetőséget szeretné megvalósítani. Nem foglalkoztatja a saját élete, ha ilyen áron szerezheti vissza, és különben is, a futárnak biztosan több ötlete lesz arra miként hozhatná őt vissza maga mellé. Kapcsolatai vannak, lehetőségei, ismerete... Ha valaki mehet, mindenképp neki kéne.

Furcsa, hogy mesénk végén ébredtek rá hőseink arra, hogy szerelmesek egymásba.
A démonból mély érzelmeket vált ki megható beszédetek. Gyomrából feltörő nevetés, melyet később gúnyos -és hátborzongatóan mély- hang követ.
-Nem megy innen senki sehová. A dolgotok itt a szenv...
-Ereszd el őket!
* Egy ellentmondást nem tűrő hang hallatszik valahonnan és a lábatok alatt hirtelen fekete semmiség terem, melyből indák nőnek ki, hogy körbetekeredjenek rajtatok, mint mikor az ellenséget bénítottátok le így életetek során.
A förtelmes démont megszakította beszédében, ám nem hagyja ő sem magát csak úgy.
-Nem mennek sehová. Az ő ítéletük, hogy örökkön örökké itt szenvedjenek az én bugyromban.
* Figyelmesek lesztek egy sötét ködre, mely három-öt méterre tőletek jobbra tör elő a padlóból. És hamarosan az igazgató alakja jelenik meg benne egy self nőt ölelgetve.
-Ők a természettel összhangban éltek egész életük során. A lelkük az ENYÉM.
-Vérrel irt szerződés köti hozzám. Én...
-Csak a bánya igazgatója írta alá a szerződést. Nem ők. Ez nem köti sem őket, sem engem...
-De én nem haltam még meg... -hebegi az igazgató- És...
-Grrrr....
* A hely ura mélyéből feltörő megformálatlan hang nem csak a dühét jelzi. Nem érződik benne csalódás. Mintha számított volna rá az elejétől fogva. És csak olyan utasnak érezte volna magát, aki rájött arra, hogy véletlenül első osztályra ült be, de mégis a helyén maradt, amíg a kalauz meg nem kéri, hogy fáradjon át a másik vagonba.
-Ez a szuka az, aki nem halt meg. -üvölti a férfi felé és eltűnik a nő, akit magához szorított, még szerencse, hogy nem voltak még pucérok- Te nem vagy olyan ostoba, mint ahogy most mutatni akarod.
-De én nem csi...
-Ez a két vendégem kísérjen végig a kis játékteremen, amíg újra el nem jutsz ide? A fekete mágus, aki készítette a szerződést, jól tudta a hiányosságait. Ezzel a balesettel vette át a helyedet az Életben. Te pedig aláírtad, hogy garantálsz nekem két lelket.
* Sajnos a végét már nem látjátok. Hirtelen ébredtek az álomból. Lazy fagyos földön, egy hóborította tavon... vagy affélén. Viridiel egy bánya alagútban.

Becsukom a szemem, amikor Lash elém lép és két keze közé fogja forró tenyerével az arcom, mert félek elgyengülök a tekintetétől és kétségbeesett hangjától. Pedig most erősnek kell maradnom! Meg kell acéloznom a szenvedésétől újra és újra darabokra tört szívem, hogy megmentsem.
Tudom, hogy ez az egyetlen út, az az út, ami talán megváltást jelenthet neki és az én egyre feketébb lelkemnek. Bármit is mond, ő egy nagyszerű ember, akinek meg kell kapnia az élettől azt a boldogságot, amit már rég kiérdemelt magának. Az én lelkem már elveszett, amikor Uráldurral találkoztam….
- Igen Lash, - fogtam át én is az arcát és néztem könnytől ragyogó szemeibe, - mindig együtt leszünk…..Tarts meg emlékezetedben és légy boldog, ezzel megváltasz talán engem is. Neked élned kell, én meg már elvesztem, amikor a bosszú elfoglalta a lelkemet, én megérdemlem ezt. – intek a démon felé és most először az egész tortúra folyamán, pár könnycsepp húz barázdát a kosztól kérges arcomon. - te meg már eleget szenvedtél.
Bár mindennél jobban szeretném, ha őszinte kívánságom valóra válna valami csoda folytán, de racionális énem nem lepődik meg a démon gúnyos röhögésén, amit ezeket látva előadott.
Kész vagyok rá, hogy tovább könyörögjek neki Lash életéért, de egy ismerős, erőteljes hang a torkomra forrasztja a szavaimat.
- Lash…..kedvesem…..ez…. – suttogom szorosan ölelve társamat, miközben a remény a fekete füstindákkal együtt csírázik ki a lelkemben.
Az egymásnak feszülő akaratok győzelme azonban nagyon is kétséges, hiszen bár mi, ahogy Természet Anya hangja ellentmondást nem tűrően közli, - az övé vagyunk, de mégis csak a démoni pokol bugyrában állunk, vagy…………..hiszen igazából nem is vagyunk itt………egyáltalán most mi van a …..testünkkel?
Míg a két entitás viaskodik a lelkünk felett én összeráncolt homlokkal próbálok emlékezni…….
A minket halálra ítélő bányaigazgató és a nő megjelenése ismét visszahoz a jelenbe, így még hallom az utolsó érvet a szerződés semmisségéről.
- Igen…. – lehelem Lash fülébe önkéntelenül és a remény tovább fonja indáit bennem felfelé.
- Ez igaz és talán……
Nem merem folytatni, de most már mindenre készen figyelek és a démon reakciójából valami vad boldogság csap végig rajtam, mert ha nem is boldogan, de úgy néz ki elfogadja, hogy nem tarthat meg minket.
Az igazgatót nem szánom egy pillanatig sem, hiszen maga ásta a sírját, igaz a sötét elf mágus sem érezheti biztonságban ezután magát. Igaz ez engem nem igazán érdekel.
Elképzelni sem tudtam, hogy mi lesz most, de mielőtt még akár el is gondolkozhattam volna rajta, egy pillanat alatt elmosódott előttem a kép és ……….mire ismét kinyitottam és szédelegve a könyökömre támaszkodva körbenéztem, csak pislákoló fényekkel megvilágított falat láttam magam körül.
- Egy bánya? Lash! LASHHHHHH! – ordítottam fel kétségbeesett dühvel csapva a földre újra és újra, véresre sebezve az öklömet, hiszen a lány nem volt sehol.
- Együtt! Hallod! Együtt! Bárhol vagy én megtalállak! - fulladtak el a szavaim, majd csak halkan, de annál elszántabban tettem hozzá. - Ígérem.

Nem akarja, hogy Viridiel becsukja a szemét, látni szeretné melegbarna tekintetét, ugyanakkor tisztában van ennek a cselekedetnek céljával, hiszen ugyanezt csinálta még akkor, mikor a bányába indultak. Még a vak sötételf kifaggatása után közvetlenül, mely mintha már egy örökkévalóságnyi időre lenne tőlük és jelenlegi helyzetüktől, olyan komolyan megváltoztak a körülmények és maguk az érzések is azóta. Tudja, hogy hathatna társára, hogy hat is, és mikor a válasz első szavait felfogja, megkönnyebbülten csillannak fel a szemei. Hát mégis elfogadja ezt a javaslatot? Mégis belemegy ebbe a döntésbe?
A pillanatnyi boldogságtól némileg elengedi magát, arcát a férfi jobb tenyerének nyomva finoman megnyugvása jeleként, rövid időre behunyva a szemeit, hogy csak az érintésre koncentráljon, de utána azonnal fürkészi tovább kedvese szempárát. A keserűség azonban hamar megérkezik, amint Viridiel folytatja, mégis miként képzelte el a továbbiakat, így a halvány mosoly, ami időközben megjelent arcán, lehervad, tekintetéből kiveszik az örömteli láng, helyébe a fagyos rémület költözik. Finoman, nemlegesen rázni kezdi a fejét, ám szavakhoz még nem jut, és attól csak még jobban összeszorul a szíve, mikor néhány könnycseppet lát a férfi orcáin végiggördülni, amit kézfejének gyengéd érintésével töröl le. Ennél tovább viszont nem tudja tartani magát: lehajtja a fejét, majd egy hirtelen mozdulattal öleli át a másikat zokogva és reszketve.
- Nem... Nem, nem... - Képtelen ennél többet mondani állandóan megbicsakló hangján, nem tudja befejezni egyetlen gondolatát sem, melyek folyamatosan égetik őt belül, miközben már az egész helyzet elképzelésébe belepusztul. Egy olyan helyen élni, ahol nincs Viridiel? Ahol egészen idáig nagy általánosságban a kitaszítottságot tapasztalta, az utálatot, a viszályokat? Amiből kiábrándult? Nélküle...? Mégis hogyan legyen erre képes? Végre talált valakit, akit mélységesen szerethet viszonzottan, végre talán már nem kell félnie attól, hogyha valami kiderül róla, elutasítja, maga mögött hagyja, végre... Végre... És erre... el is veszíti...? Miért tarthat ennyire rövid ideig a boldogság? Miért a legelkárhozottabb pillanatokban leli meg azt az örömöt, amit korábban is felfedezhetett volna? Miért ennyire vak, miért ragadt rá ennyi emberi magatartás?
Miért kellett kitalálnom, hogy ennyi mindent kockára tegyünk?
Valószínűleg most sír a leghevesebben, nem bírva ki nyöszörgés és ruhaszorongatás nélkül, mindezeket azonban belé fagyasztja a démon nevetése. Nem mer megmozdulni, pillantását mereven a futár öltözékén tartja, igyekezve még a szipogás kényszerét is legyűrni. Fél, nagyon is, ezen a helyen talán most először az ismeretlentől, fél a démon jelenlététől, ami elsőre haragot váltott ki belőle, de most, így... Ilyen esetlenül, ennyire elveszettnek, tartva attól, hogy csak a lelki üresség vár rá, ha ez a szörnyeteg esetleg kicsi eséllyel elfogadja ezt az alkut...
De szerencsére nem. Nem akar a szerelme nélkül menni, nem akar távol kerülni tőle, nem...
Egy másik hang is megszólal, amit követ egy enyhén szorító érzés, mely a lábaitól felfelé kúszik, mire még jobban belé mar a rettegés. Ölelése szorosabbá válik, szemeit erősen behunyja, hogy véletlenül se kelljen semmit se látnia, és inkább csak a férfi közelségére koncentrál, az ölelésére, a törődésére, szeretetére... Szerelmére. Még a feledésben is emlékezni akar erre.
Nem találja a hangját, amivel rákérdezhetne Viridiel szavainak folytatására részben a mindent megbénító rémület miatt, részben pedig az ezzel ellentétes melegségnek és végtelen nyugalomnak köszönhetően, amit a szó ad neki: kedvesem. Mintha búcsúzó csókjukat követően fel se fogta volna ennek a jelentését és jelentőségét, olyan váratlansággal éri őt a tudatosulása.  A neve... aztán a kedves... Méghozzá Viridielé... Fájdalmasan jólesik neki, szinte már szégyelli, annyira.
Úgy szólna, úgy mondaná, milyen mélyen szeret, de az égi háborgáshoz és mennydörgéshez hasonló szópárbajtól nem mer. Remeg, újra, és a mostaninál jobban már nem is szoríthatna gyenge karjaival. Mindössze arra tud gondolni, hogy legyen vége, akárhogy, bárhogy, csak fejeződjön be ez a tortúra, csak adjanak neki néhány percet, hogy újabb búcsút vegyen szerelmétől. Nem bírja tovább, nem akar a futár nélkül semmiféle formában létezni, csak akkor, ha társa biztosan az élők közé kerülhet ismét. Nem szeretne ő sem mást, csak a számára legfontosabbá vált személyt - a gyermeke mellett - biztonságban tudni.
Meleg levegő cirógatja a fülét - Viridiel beszél. Nem tudja, kihez, miért és miként, a szavak valahogy nem jutnak el hozzá, ahogyan csak az érzéseire tud koncentrálni, valamint arra, talán itt a vége. A tényleges vége. Egyetlen mondatfoszlány sem jut el a tudatához a lezajló beszélgetésből, de ez nem is fontos. Megemeli a fejét, viszont csak akkor nyitja ki a szemét, mikor biztos benne, hogy a férfi arcát láthatja maga előtt. Finoman végigsimít újra rajta, tekintetében keserűséggel vegyes szeretettel keresve a másik pillantását, lassan közeledve, de már nem tudná megmondani, hogy a rájuk boruló sötétség előtt a gyöngéd csók puhaságát csak elképzeli vagy tényleg megtörténik.

Anya - visszhangzik ködös tudatában a szó, mire rögtön felpattannak szemhéjai.
- DEIRYTH! - sikoltja válaszul, még látva maga előtt a vörösen lobogó hajat és a csintalan zölden csillogó tekintetet, de sem vonásaiból, sem alkatából, és még csak a hangjából sem tudja megmondani a nemét, csupán egyetlen hozzá fűződő tényt ismer bizonyosan.
Űzött vadként ül fel egy hirtelen mozdulattal, hogy aztán négykézlábra emelkedve induljon meg egy véletlenszerű irányba meg-megcsúszva, egyelőre se nem látva, se nem hallva. A szó belemarja magát elméjébe, keresi annak a forrását, de a végtelen fehérségben, a jégen csúszkálva nem találja nagy szívfájdalmára a látni vágyott narancsos színfoltot a makulátlan tisztaságban.
- Dei... - szólítaná ismét, de rá kell jönnie, hogy csak egy másik valóságban történhet meg, hogy a saját vére, a kincse anyaként hívja őt. Nagy súllyal nehezedik rá a tudat, miszerint már régen elveszítette a gyermekét, és a tény, hogy hallotta őt, csak megerősíti ezt az elképzelését, nem beszélve arról, hogy már tudja, ki volt az ismeretlen alak elégésével: ugyanaz. Ugyanaz a személy dúdolt vele, amíg a lángok közt szenvedett, elviselve azok marását. Könnyek szöknek a szemébe, ahogy összekuporodik a hidegben, libabőrössé válva, hamarosan vacogva, hiszen meleg bunda nem fedi most őt. Alsó ajkába harap, mire egy újabb kegyetlen felismerés hasít belé, miközben a rémképek egyre nagyobb utat törve térnek vissza, egyértelműsítve számára azon események valóságosságát. Maga az égetés körülménye, előtte az a furcsán békés állapot egy oly' fontos személy karjaiban, az ezt követő szenvedések, a kézfogás, biztató szavak, ölelések, a...
Finoman végighúzza ujjait száján némi hitetlenséggel, hogy az valóban megtörtént. Az őt körülölelő fagy ellenére is melegen bizseregni kezd az egész teste, gyomra összeugrik, a pír pedig elönti az arcát. Az... Az tényleg megtörtént, túl tisztán emlékszik arra a pillanatra, túl élénken érzi még, ahogyan ajkaik összesimulnak, ahogyan Viridiel lélegzete finoman cirógatja a bőrét. Emlékszik arra az intim közelségre, melyet nem hagy megfertőzni a neonzöld fény megjelenítésével elméjében, ugyanakkor összerakja az egész képet, amit alig akar tudatosítani: Viridiellel együtt porladt el, került a pokolba, majd visszajutott...
... egyedül...? De mégis hogyan? Amiatt az ismeretlen hang miatt? Annak köszönhetően? Viszont ugye nem egyedül?
- Vir... - felkapja fejét, hogy újra körbenézzen, ám megcsuklik a hangja. - VIRIDIEL! - tápászkodik fel óvatosan, keservesen szólítva őt, már most bűntudatosan, hogy nem ő jutott eszébe elsőként. - Viridiel... - zokogja esetlenül a nevét, gyűlölve a körülötte elterülő havas tájat túlzottan kacér csillanása miatt, melyet nem tud elviselni. Kiáltására azonban nem érkezik válasz, és bár nagyon szeretné újra és újra megismételni, felismeri, hogy nem a legbiztonságosabb helyen tartózkodik éppen. Dacosan dönt a jégről való lelépésről, és némi gondolkodás után felveszi macskaalakját, keserédes örömmel fogva fel: visszakapta erejét, és hamarosan megérzi a bundával járó melegséget is. Mondjuk jelenleg az a legkisebb gond, ha fázik, mindemellett az sem érdekli, ha minden képességét elveszíti, csak a futárt találja meg...
Gyorsan megkeresi a tónak a szélét, hacsak nem reped be alatta út közben, ugyanakkor igyekszik ügyelni arra, hogy ne a lehető legvékonyabb rétegen közlekedjen. Reményei szerint némi csúszkálással ugyan, de kikerül a biztos talajra, ott pedig visszaveszi tündealakját, hogy azonnal felvegye Viridiellel a kapcsolatot, teljesen figyelmen kívül hagyva a tényt, mennyire reszket az őt körülölelő hidegtől. Ha túl sokáig nem talál kiutat a jégterületről, akkor megkockáztatja a vízbe zuhanását, de muszáj megtudnia, a futár, a szerelme életben van-e még.
Kérlek, kérlek, élj még, bárhol, akárhol, csak élj! Természet Anya nem lehet olyan kegyetlen, hogy téged a pokolban hagyjon... Kérlek...
Nem érdekli más őt azon kívül, hogy a kedvese hol és miként van, nem érdekli őt a hideg, hogy ő maga mégis milyen tájékot róhat, még a saját biztonságáról is lemondana, hogy a férfit abban tudja. Megkeresi a mágia finom szálait, a hálót, amire meglepő koraisággal kapaszkodott bele gyerekkorában, kutatva az ahhoz vezető utat, akinek arca kristálytisztán lebeg előtte.
- Csak élj, kérlek, még látni akarlak... Még látni akarom a mosolyod, a szemeidet, még meg akarom valósítani az ígéretünket... Nem akarlak elveszíteni... - suttogja, és kifújja a levegőt, ami tüdejébe szorult aggodalma miatt. Kis erőfeszítést sem kell tennie, hogy telepatikus úton szólongassa társát, és az erre érkező választ vacogva ugyan, de mélységes gyötrődéssel várja.
Csak élj... Megtalállak, csak élj!