Faj: Ork

Nem: Férfi

Kor: 30 év

Becenév: Nar, Narg, vagy éppen csak "ne ölj meg, kérlek"

Foglalkozás: mikor mi, legutóbb vadász volt

Mágia szint: nincs

Középkornál valamivel fiatalabb, 2 méter magas ork. Fekete, hosszú haj keretezi nem túl bizalomgerjesztő arcát - orkhoz képest nem mondható csúnyának, egyszerűen csak az a fajta, akinek a láttán ösztönösen körülnézel, van-e itt valaki a városi őrségből. Pedig nem kell félni tőle: békés vadászról van szó, aki csak néha áll neki fosztogatni és gyilkolni.
Izomzata nem olyan masszív, mint a többi orknak, inkább szálkásabb, kötöttebb társainál, harchelyzetben is inkább a gyorsaságára és az ügyességére hagyatkozik. Persze ez nem jelenti azt, hogy kevésbé lenne félelmetes társainál... képességei eddig nem sokszor hagyták cserben. Fegyvereit is ezekhez igazította: két egykezes szablya lóg az oldalán, 65 cm-es pengével, és ha küzdelemre kerül a sor, bizony elég jól forgatja őket. Páncélt soha nem visel, általában valamilyen egyszerű bőrruha van rajta.
Jelleme igen egyszerű: tiszteli azt, aki erős, és megveti azt, aki gyenge. Ha olyannal találkozik, aki kivívja az elismerését, akkor elég sokmindenre hajlandó érte - még a csapatjáték sem áll távol tőle -, ugyanakkor ellenkező esetben nem rest kimutatni utálatát. Neki nem csupán a fizikai erő számít, a mágia vagy akár a puszta akaraterő is elég lehet ahhoz, hogy elnyerje a tetszését.
Nem szereti a terveket. Bár van sütnivalója, és képes átlátni a dolgokat, jobban szeret az események folyásával haladni, mintsem gondolkodni. Önfejűség? Talán. És ha ehhez az önfejűséghez hozzávesszük még azt a maró gúnyt is, amivel képes megszólalni, akkor megértjük, miért nem szeretik sokan. De ha valakit megkedvel, akkor azért a tűzbe is bemegy.
Hm... talán mégsem olyan egyszerű eset.

A túlvilági sikoltás hideg pengeként hasította át az éjszaka csöndjét. Mindenki felriadt álmából: volt, aki ösztönösen a fegyveréhez kapott, páran még a sátraikból is kifutottak. Pedig nem lehetett ránk fogni, hogy félősek vagyunk - vagyis lehetett, de eddig az ilyen alakok fejét hamar lándzsára tűztük a tábor szélén.
Pontosan tudtuk, mi az, és mit jelent.
Egy társunk közelgő halálát.
És, szinte pontként a gondolat végére, a banshee újra felsírt. Ezúttal még hangosabban, elültetve a rettegést bennünk. Szinte mindannyiunk járt már csatában, táncolt már a halállal, mégis... volt az egészben valami földöntúli.
Újabb sikoltás.
Akkor már tudtam, hogy itt valami borzalmas fog történni. A sámán, Or'dhuk egy magának való alak volt, aki a legtöbbször valami gyógynövény hatása alatt motyogott valamit, de tudtuk, hogy érti a dolgát. Ha valamit mond, akkor az úgy van. Mit is mondott a szellemasszonyról? Minél tovább sír, annál borzalmasabb lesz a halál, amit jelez, és...
És még egy. Még a korsó is beleremegett a fülsértő hangba.
Halkan káromkodtam egyet, és feltápászkodtam a gyékényről. Magamra rántottam a ruháimat, aztán felkötöttem a kardövem; fogalmam sem volt, miért teszem, hisz a banshee már jóval a halál előtt jelezni szokott, de most éreztem, hogy valami nincs rendjén.
Féltem. És pont ezért akartam kideríteni, mi történik.
Meglepően világos volt. A telihold fénye ezüstös derengést vetett a kopár földre, és még egy tábortűz is segített neki. Én voltam az egyetlen, aki a sátrakon kívül volt (észrevettem volna, ha nem így van, huszonöt ork táborát nem nehéz átlátni), a többiek már visszahúzódtak.
Elfojtottam egy szitkot, és elindultam a tűz irányába. Szinte azonnal rájöttem, hogy kié - nem is lehetne eltéveszteni, hisz ki más festené tele a sátrát mindenféle furcsa szimbólummal? Ráadásul csak az égiek tudják, mit használt festékként...
Or'dhuk mindig is maga volt a rejtély. De reménykedtem, hogy ő választ tud adni a kérdéseimre.
Nagyjából félúton jártam, mikor elfojtott szavak ütötték meg a fülem. Ösztönösen fedezékbe húzódtam, mivel a halk beszéd nem a sámán felől jött. Nem, pont a másik irányból, a tábor széle felől. És ha ez nem lett volna elég, nem orkot hallottam, ahhoz túl magas volt a hang.
A rossz előérzet sokszorosára erősödött bennem. Kezem szinte magától csúszott az egyik szablya markolatára - ez a mozdulat mindig megnyugtatott -, és a lehető legkisebb zajt csapva próbáltam hallgatózni.
Ketten voltak. Szürkebőrű elfek, és ettől a hideg futott végig a hátamon. Nem vettek észre, szinte a csodával határos módon, hisz alig volt időm elbújni... de most nem volt időm a szerencsémnek hálálkodni. Hiába figyeltem, nem tudtam teljesen kivenni, miről beszélnek.
Valamit keresnek? De miért itt? Pár napja telepedtünk le, és amúgy se maradunk tovább sehol egy-két hétnél tovább. Békés vadászok vagyunk (még ha néha másra is vadászunk az állatokon kívül), nem tudunk semmi rejtett kincsről, az pedig, hogy állandóan magunkkal vigyünk egy ennyire értékes tárgyat... nem, egy ilyenről az egész tábor tudna. Hacsak nem...
A sámán sátra felé vették az irányt.
Or'dhuk? Mit akarhatnak tőle? Talán tudta, hogy jönnek? Egy üzletről van szó? Túl sok volt a kérdés, és ez idegesített. Semmi kedvem nem volt két ilyen teremtménnyel összetűzésbe keveredni, hisz már a saját bőrömön is tapasztaltam pár átkukat, de valami azt súgta, hogy nem a béke hajtja őket.
Ekkor kezdtem el félteni a sámánt. Hülye gondolat, nem igaz? Félteni valakit, aki ismeretlen világokkal van összekötve, és valószínűleg egy csettintéssel elintézne olyanokat, akik nekem túl nagy falatok lennének? Baromság. Egyébként is, ha ő sem tud semmit tenni ellenük, én mire mennék?
Megráztam a fejem, és közelebb lopakodtam. Válaszokat akartam, és tudtam, hogy nem félhetek. Ha az erőm nem is éri el az igazi ork barbárok szintjét, az ügyességemre támaszkodva rengeteg veszélyből kilábaltam már. Fiatalabb koromban, a beavatás alatt is nevetve szedtem le az angyalszirom virágait, másztam fel olyan sziklákon, ahonnan mások leszédültek, és küldtem földre nálam nagyobbakat a gyorsaságom segítségével. Értékes harcosnak tartottak a többiek is, így bízhattam a képességeimben.
Pontosabban... bíznom kellett bennük.
Összeszorítottam a fogaim, ahogy közelebb osontam Or'dhuk sátrához. A két szürkebőrű már odaért, és épp a sámánnal beszélgettek. Beszélgettek...?
Az egyik elf halkan nevetett, míg a másik elővett valami furcsa, ékkőben végződő botot, és az ork mellkasához tartotta. Nem hallottam tökéletesen a szavakat, de az biztos, hogy arról volt szó, amiről egymás közt is beszéltek.
Valami mágikus tárgy...? Összeszedtem minden bátorságom, és hallótávolságba húzódtam.
- Nem tudom, mi a fészkes fenét akartok tőlem! Megmondtam, hogy nem tudok semmit róla! - furcsa volt az egész... Or'dhuk kiabált, de mégis távolról jött a hangja. Mintha egy alagút másik végéből hallottam volna. Bezzeg az egyik faggatója tökéletesen tiszta hangon szólalt meg.
- Ez csak természetes... nem tudsz te semmit, ugye? Akkor akár meg is ölhetünk?
Ökölbe szorult a kezem.
- Na? Hajlandó lennél a sírba vinni a titkot? Mert ha igen... akkor sajnos kénytelenek leszünk más eszközökhöz nyúlni.
A másik, aki a botot tartotta, motyogott valamit, mire a sámán felüvöltött... és még ezt is alig hallottam. Még halkabb volt, mint az előbb.
- Ne aggódj, van időnk... a kis bansheed most már nem fog megmenteni, afelől biztos lehetsz. - mindketten felnevettek. - A szolgáid pedig mélyen alszanak. Na persze nem mintha bármelyikük is érne valamit...
Or'dhuk ismét beleordított fojtott hangon az éjszakába. Csak annyit éreztem, hogy valami elsuhan a fülem mellett... vagy csak képzelődtem? A következő pillanatban két sötét alakot láttam meg: két hatalmas, fekete farkast, amint rátámadnak a betolakodókra. Gyorsak voltak, és nyilvánvaló, hogy az erejükkel messze nem tudnám felvenni a versenyt.
Az egyik szürkebőrű felemelte a kezét, és lazán intett vele egyet. A két fenevad úgy hullott a földre, mintha búzával töltött zsákok lettek volna.
- Milyen szánalmas... - a tábortűz miatt tökéletesen láttam a lenéző vigyort. - Inkább legyél engedelmes kisfiú, és áruld el végre, amit akarunk!
Ord'huk még fájdalmasabban kiáltott fel, amitől végigfutott a hátamon a hideg. Nem volt gyenge, épp ellenkezőleg, és biztos voltam benne, hogy jól viseli a kínzást. Ha még rá is ilyen hatással vannak, akkor...
Akkor nem tudom, én mit tehetnék.
Sok idő telt el. Fél óra, talán egy egész óra is, de semmi nem változott. A tábor többi tagja épp úgy aludt, mint eddig, én lázasan gondolkodtam, mit tehetnék, a sámán pedig továbbra sem árult el semmit. A két szürkén látszott, hogy kezdik unni - az egyikük még ásított is. Ettől még jobban felforrt a vérem, és minden józan ész ellenére a támadást kezdtem el tervezni.
Nem tudták, hogy ott vagyok, ezt előnyként fogtam fel. Talán ha elég gyors vagyok, akkor nem járok úgy, mint a farkasok... talán...
- Áh, hagyjuk az egészet... nem fogunk megtudni semmit ettől a szerencsétlentől. - fakadt ki a beszédesebb, majd ököllel úgy csapta arcon a sámánt, hogy felrepedt a szája. Az pedig még így is rájuk vicsorított, ami véres arccal még ijesztőbb volt.
Ők nem látszottak ijedtnek.
- A többi férget életben hagyjuk? Vagy öljük meg őket is?
- Nem hiszem, hogy árthatnának... de jobb biztosra menni. - szólalt meg végre a másik is.
- Igazad van! - nevetett fel az első. - Hisz nem szereted a félmunkát, igaz? Akkor tiéd ez a balfácán, én meg megyek, elintézem a többit. Megfelel?
Akaratom ellenére lódultam meg feléjük.
Nem gondoltam át semmit, hisz így is túl sokáig várakoztam. Hagytam szenvedni Ord'hukot, hagytam mulatni ezt a két zevadari ivadékot... de mikor meg akarták ölni az egész faluval együtt, azt már nem bírtam tovább. Nagyjából négy méterre lehettem tőlük, így azt a távolságot könnyedén átszeltem, miközben mindkét fegyverem kirántottam a helyéről. Az én üvöltésem senki nem tompította el, ahogy rájuk rontottam. Annyira meglepődtek, hogy a sámánról is elfeledkeztek, aki harmatgyengén hullott a földre.
De mégis volt ereje rám kiáltani.
- Te marha! - ennyit hallottam csak, mert már támadóközelségben voltam. Ahogy meglendítettem az egyik pengét, a célpontom szemébe néztem.
Hideg, sötétkék szemek. Olyan kegyetlen vigyor, ami talán mindenféle bűbáj nélkül megbénított volna, ha nem hajt a gyűlölet tüze. És valamit suttogott maga elé. Nem értettem, hogy mit.
Nem is akartam megérteni.
Vörös füstfelhő csapott fel közvetlenül előttem, én pedig csak annyit éreztem, hogy hátrafelé repülök. Célba találtam, az átkozott vér ott volt a szablyám élén, mégse láttam semmit: égett a szemem, a torkom, mintha élő tűzbe merítettem volna az arcom.
- Nézd a férget, milyen éles fogai vannak! - hallottam a gúnyos szavakat. - Azt hiszed... - összefüggéstelen hörgésbe fulladt a mondandója. Or'dhukot hallottam, ahogy valami túlvilági nyelven kántál valamit. Nem tudtam, mi zajlik körülöttem, csak annyit tudtam tenni, hogy nagy nehezen feltápászkodtam a földről, pedig minden izmom tiltakozott a mozdulat ellen.
- Rohadékok! Hogy meritek... - kiáltotta az ork sámán, de a többire már nem figyeltem, mert olyan fájdalom hasított belém, hogy megint a földre estem. Még mindig vak és néma voltam, és csak az egyik szürkebőrű szavait hallottam egyre távolabbról, mégis olyan hátborzongatóan, mintha a fülembe suttogták volna:
- Még visszajövünk, féreg... kiirtunk mindenkit... nem elégszünk meg a szánalmas kis sámánotokkal...

Mikor kinyitottam a szemem, már rég fent volt a nap. A fájdalom szinte teljesen elmúlt, már csak a szemem csípett egy kicsit. Ahogy felültem, hogy körbenézzek, egyszerre hárman léptek oda hozzám.
Nem törődtem a kérdéseikkel. Egyből Or'dhukot kerestem, de csak a testét láttam meg kicsivel arrébb. Felkeltem, nem foglalkozva azzal, hogy vissza akartak nyomni... pihenjek? Most? Biztos, hogy nem. Egyébként se volt már szükségem ilyesmire.
Odaléptem a halott orkhoz, és amikor vissza akartak tartani, úgy néztem rájuk, hogy inkább meghátráltak. Furcsa volt, mintha aludna... először nem értettem, hogy miért, de aztán rájöttem.
Nem volt rajta sérülés. Még egy karcolás sem. Teljesen békés is lehetett volna, de az arcán még mindig ott volt a haraggal vegyes rémület.
És akkor belém hasított a felismerés: nem vagyunk biztonságban.
- Hol van Gashnak? - kérdeztem a többiektől, de nem kellett sokáig a válaszra várnom.
- Itt vagyok. - megfordultam, és szembetaláltam magam a jóval két méter fölötti vezérrel. Nem a semmiért volt ő az; még ha ki is hívta volna valaki, akkor sem ért volna sokat Gashnak ellen. De senki nem hívta ki. Szerettük, jó vezérnek bizonyult már sokszor. - Mit láttál, Nargash? Igaz, hogy két sötét teremtmény csak úgy besétált a táborba?
- Nem egyszerű alakok voltak, vezér. - kevés olyan van, aki előtt még én is meghunyászkodom. Ő egyike volt ezeknek. - Szürke elfek.
Az összes ork egyszerre hördült fel.
- De mit keresnének itt a szürkék? - nézett rám értetlenül. - Mink van, ami kellhet nekik?
- Azt már soha nem tudjuk meg. - néztem a sámánra. - Annyi a biztos, hogy nem sima portyázók voltak, akkor többen lettek volna. Ord'hukot keresték. Nem volt kihívás nekik. És miután nem tudták meg, amit akartak, mindenkit ki akarnak irtani.
- Akkor miért nem tették?
- Mert megtámadtam őket.
Ekkor mindenki úgy nézett rám, mintha hülye lennék. Nem tévedtek sokat.
- Azt mondták búcsúzóul, hogy visszajönnek. - folytattam. - Hogy mindenki követi majd Ord'hukot. Hogy nem elégszenek meg vele.
- El kell tűnnünk innen. - mondta a vezér rövid gondolkodás után. - Most azonnal.
Megráztam a fejem.
- Nem érne semmit. Pár napja vagyunk itt, és mégis ránk találtak. Mit számítana, hova menekülünk?
Szinte éreztem a hideg félelmet, ami úrrá lett mindenkin. Rajtam nem. Én már tudtam, mit kell tennem.
- Akkor mégis mit csináljunk? Maradjunk itt? Várjuk tétlenül a halált?
- Keressük meg őket.
Gashnak felnevetett, amiért legszívesebben pofán vágtam volna.
- És mit tennél? Azt javaslod, ne csak álljunk a halál előtt, hanem rohanjunk a karjaiba? Vagy azt mondod, lenne esélyünk, mikor még egy sámán se bírt velük?
- Megvágtam az egyiket. Húsból és vérből vannak, tehát végezhetünk velük.
De ekkor már éreztem, hogy hiába mondok neki bármit. Megrázta a fejét.
- Itt senki se megy utánuk. Nem ér annyit. Készüljetek! Eltemetjük Or'dhukot, aztán indulunk.
Mozdulatlanul álltam, egyenesen a szemébe nézve. Ott volt előttem egy jó fejjel magasabb ork, aki egy pofonnal leterített volna, és bármilyen hihetetlen...
...megvetést éreztem.
- Na mi van, Nargash? Nem tetszik a parancsom? - nézett rám megint, majd lágyabbra váltott a hangja. - Ne foglalkozz a két szürkével. Nem tehetsz ellenük semmit. Nagy veszteség a sámánunk elvesztése, de ha elhagyjuk ezt a helyet, nem találnak ránk. Életben akarsz maradni, nem?
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyáva tudsz lenni, Gashnak.
Itt az egész hordában megakadt a szó. Olyan csend lett, mintha tőrrel vágták volna el a levegőt.
- Gyávaság az, hogy a csapat életét akarom megmenteni?
- Gyávaság az, hogy menekülsz, mikor nincs értelme. Utánuk kell erednünk, meg kell találnunk őket. Ez az egyetlen út.
- És most mi lesz? - húzta össze a szemeit. - Kihívsz? Ha le tudsz győzni, vihetsz mindenkit oda, ahova akarsz. De amíg én élek, addig senki nem megy utánuk.
Ha nem lett volna már kész a tervem, még egy pillanatra el is gondolkodtam volna a lehetőségen.
- Nem. Egyedül megyek.
- Ki akarsz szakadni a táborból?
- Igen.
Itt már jó páran morogtak egymás közt, de nem érdekelt.
- Ha ti gyávák vagytok, akkor nem tudok tenni ellene semmit. Én nem vagyok az. És hülye sem, hogy meneküljek olyanok elől, akik bármikor könnyen rám találnak.
Megfordultam, és elindultam a sátramhoz.
- És még valami... Or'dhuk testét én magam fogom eltemetni. Csak én érhetek hozzá, mivel én fogom megbosszulni a halálát.
Senki nem mert megszólalni. Igaz, az sem érdekelt volna, ha árulónak kiáltanak ki.
Tudtam, hogy nekem többé nincs közöm hozzájuk.