Faj: Ember
Nem: Férfi
Kor: 25 év
Foglalkozás: Zsoldos
Rang: Nincs


Apámnak volt egy kedvenc mondása: Minden embernek vállalnia kell a felelősséget a tetteiért, de csak akkor, ha éppen figyelik. Imádom, ha figyelmet kapnak a tetteim, bárki is tisztel meg vele. A közönség az én erőforrásom. Sokan talán kivagyisággal vádolhatnak, de köpök rá. Úgy élem az életem, ahogyan nekem tetszik. Az életet élvezni kell és átélni. Minden adódó lehetőséget kihasználok nem törődve azzal kit bántok vele és kit nem. Viszont, ha valamit nagyon megtanultam az életben az az, hogy mindig azt az oldaladat kell mutatnod az embereknek, amire kíváncsiak. Segítek, ha azt akarják, vagy épp ölök ez csak rajtuk áll. Engem kizárólag a dicsőség érdekel, bárhonnét is érkezik felém. Hisz egy harcosra csakis tettei alapján emlékeznek. A történetírok pedig nem kegyelmeznek. A jó tetteket felnagyítják a rosszakat még inkább, így a kódexek lapjaira, csakis a kiváltságosok kerülhetnek fel. Én úgy tekintek magamra, mint pallosra, amit a hatalmasok ellenségeik ellen használnak. Nem érzek felelősséget és szánalmat az elhullottakért, hisz halálukról már döntöttek azok, kik felbéreltek.



Születésem körül sok a homályos folt. Apám szerint egy kis faluban láttam meg a napvilágot, közel a Nysiy erdőséghez. Sokáig nem értettem, miért nem ismertem anyámat, de végül apám mindent elmesélt, mikor úgy tíz éves lehettem. Az öregem akkoriban a király seregében szolgált zsoldosként s épp egy komolyabb hadjáratból tért haza. Meglátta anyámat s azonnal eldöntötte, hogy rajta tölti ki vágyakozó ösztöneit. Nincs mit szépíteni rajta. Megerőszakolta és összeverte. Miután megszülettem látni akart, de anyám és annak öccse persze hallani sem akart ilyesmiről. Apám dühbe gurult és kardélre hányta mind a kettőt. A nagybátyám hulláját még le is pisálta, csakhogy elégtételt vegyen azért a sok sértésért, amit az a fejéhez vágott. Miután ezt elmesélte, jó darabig gyűlöltem az apámat, ám végül rá kellett jönnöm, hogy egy harcos férfi sosem mutathatja gyengének magát. Meg aztán minden ami vagyok, azt apámnak köszönhetem. Miután magához vett, az erdőségben bujdokolt velem. Ott nevelt fel. Ahogy cseperedtem megtanított az erdei élet minden rejtelmére. Szépen magamba szívtam a vadászat a csapdakészítés és a különféle gyógyfüvek hatásainak tudományát. Tizenkét évesen már önállóan vadásztam szarvasra és szedtem füveket a sebeimre. Apám a harcra is alaposan megtanított. Nem bánt velem kesztyűs kézzel, de hálás vagyok az összes kínsereves óráért, amit rám áldozott, hisz neki köszönhetően jól megtanultam bánni a karddal és az íjjal. Tizenöt éves koromban következett a legnagyobb próbatétel. Apám egyik reggel nem ébredt fel többé. Rossz volt a tüdeje. Talán az vitte el. Illően eltemettem s tudtam, hogy most már csak magamra számíthatok. Féltem a kihívásoktól, de valahol örültem is a helyzetnek, mert szabad voltam. Nem volt többé senki aki megmondta volna mit tegyek. Onnantól kezdve az életemet a saját döntéseim formálták.
Jó ideig nem mozdultam ki az erdőből. Nem éreztem szükségét, hogy emberek közé menjek. Ám idővel már elégített ki ez az élet. Látni akartam a világot, melyről apám annyit beszélt s ez a vágyakozásom egy idő után arra ösztökélt, hogy felhagyjak eddigi életemmel.
Hosszas vándorlás vette kezdetét. Nyílt szemmel és éles füllel járva a vidéket, elvállaltam minden munkát, bármi is volt az. Voltam favágó, kidobó ember, de bandita is. A rengeteg különféle ember, a furcsa teremtmények és a számtalan élmény bölcsebbé tett, de egyben mohóvá is. Vagyont akartam, dicsőséget, hogy az énekek mind az én tetteimről zengjenek. Tizenkilenc évesen aztán, mint zsoldos, csatlakoztam a király seregéhez. Hamar alábbhagyott a lelkesedésem. Kisebb csetepatékat leszámítva, nem történt semmi fontos. Az ivászat és a ringyók nem elégítették ki az étvágyamat. Nagy csatákat és harcokat akartam.
Majd két évet kellett rá várnom. A király háborút hirdetett az orkok ellen, ahová elsők közt mentem én is. Tucatnyi kemény csatát éltem át, számolatlan ork hulla bűzét szagolva, de élveztem, mert tudásommal több felettesemnek is kivívtam a figyelmét. A vagyontól még messze voltam, de némi dicsőséget és tiszteletet sikerült kivívnom a bajtársaim között. De én többet és többet akartam, a nagy háborúk azonban megint elmaradtak. Évek óta rohadok a tétlenség mocsarában, mialatt vérem szinte forr. A harc kevés volt, a béke viszont sok. Vannak akik hosszú életre vágynak, családra, boldogságra. Én a nevem fennmaradásáért fohászkodom, hogy életem ne tűnjön el némán a semmiben. Ha ehhez a halálon át vezet az út, örömmel várom, kényelmes ülőhellyel és mézsörrel kínálva.