Faj: Erdei elf

Nem: Nő

Kor: 32 év

Becenév: Pye

Rang: Felfedező

Mágia szint: Járatlanok szintje

Kiváncsi vagyok a világra és az újdonságokra, ami természetesen olykor veszélybe sodor. Gyorsan döntök, mert a hezitálás lehet az életembe fog kerülni. Valójában egy pengeélen táncoló erdei elf vagyok. Vagy még sem? Döntsd el te magad.
Nem szeretem a rossz társaságot, főleg ha csupán hallgat, mint a sír. Szeretek beszélgetni, bár a legféltettebb titkaim megtartom magamnak. Utálom a harcot, s leginkább a kötekedő és hencegő alakokat.  Nem egy bosszúálló típus, mert tisztelem a természetet és az életet. Az régen rossz, ha valaki úgy feldűhít, hogy aztán a következő tettem megbánjam. Nem különösebben barátkozok mindenkivel, megválogatom az ismerőseim, barátaim és más kapcsolataim.

De régen volt, mikor én megszülettem. Mikor is? Egészen pontosan 32 évvel ezelőtt Awyris erdejében, egy földbe kialakított lakban. Egy szeretetet sugárzó közegbe éreztem, de mégis én vagyok a gyilkos. Anyám belehalt a születésembe. Ennek biztos, így kellett volna történnie? Már túlléptem rajta, így azok az árnyak nem kisértenek többé.
Születésemkor alapból hófehér hajjal születtem, amit akkor a legvénebb erdei elfek tudtak megmagyarázni. Végül kialakult kétfajta nézet erről. Az első: „Biztos nagy dolgok véghezviteléhez képes.” A második: „Megérintett már születésemkor a halál, s ezért nincs színe a hajamnak.” A többi szóra sem érdemes, s amúgy is csupán ez a kettő ragadt meg bennem.
Gyermekkorom nekem szintén volt, de cseppet sem olyan felhőpárna könnyedségű, ami fenn az égen kúszik. Édesapám nevelt egyedül, szigorúan és féltve. Néha olykor éreztette velem, hogy nincs megbékélve anyja halálával, s engem hibáztat. A többi gyerek nem mert velem játszani, mert fehér hajam volt, s nem olyan barna mint az övék. Irigy voltam rájuk, mert nekik ott volt az anyjuk. Nagy elvárásai voltak az egyetlen szülőmnek, így viselkedésbe elkezdtem felvenni a nemesi vonalat. Egyáltalán nem kényeztetett el, sőt mikor elég idős lettem, akkor felfogadott egy nőt, hogy megtanítson főzni és sütni. Emlékszem, hogy sokszor kikaptam, ha nem sikerült valami. 13 éves koromban kezdtem elfogadható ételeket készíteni. Ám én akkor kezdtem megutálni édesapám, s kifakadtam előtte. Miért teszi velem mindezt? Még most is emlékszem a szavaira, amit akkor mondott: „ Azért mert te egy alávaló anyagyilkos vagy. Ha nem tetszik, akkor elmehetsz világgá!” Ennyit a szeretetről, amit titkon kivántam és sóvárogtam érte, mint medve a mézért.
Sírva távoztam otthonról, menekülve a népem furcsálló tekintete elől. A településről mentem, de pár fajtárs kik tisztában voltak a helyzetemmel, azok segítséget adtak nekem. Otthonom lett a szabad ég. Kaptam élelmet a jótevőimtől, s néha olykor elbeszélgettek velem, mikor volt idejük. 2 évet éltem így a falum közében, mikor 15 éves koromban döntöttem. Nem maradok itt, s nem akarok terhére lenni senkinek.
A világ nagy, s tele fura dolgokkal. Újdonságok, s rejtélyes dolgok. Igen, ebben kezdtem keresni a boldogságom. Magam mögött hagytam erdei elfek területét, hogy az emberek világában kössek ki. Kezdeti nehézségeim abból adódtak, hogy nem tudtam a nyelvükön beszélni, így jobbára mutogattam, hogy tudok főzni. Egyesek megszerettek, mások megtürtek, s hát rosszlelkületű mindenhol van, így azokba szintén belefutottam. 4 évnyi ilyen szolgálat után kezdtem megérteni a nyelvűket, a kiejtésüket, bár ha lehetek őszinte számomra olyan durva, csiszolatlan. Nagyon sok sértő szót tudnak mondani, főleg az aljadék. Bögyöske, zöldségzabáló és ki tudja még mennyi mást. Meguntam az embereket, s indultam tovább, máshová élni.
Raydani hegyek? Törpék? Vicces népség, bár sosem felejtem el, mikor az első törpe megfuttatott engem, mert azt hitte hegyi boszorka vagyok. A fehér hajam úgy tünt, hogy csak a bajt hozza rám. Befogadtak nagy nehezen, s kaptam külön helyet. A nyirkos, s hüvős kő taszított engem, de sosem kötöttem az orrukra. Tanulni akartam tőlük, de túlságon fennhordták az orrukat. Így csupán arra hagyatkoztam, amit láttam. A nyelvükben sok a kemény hangzás, mintha két követ ütnék egymáshoz. Nehezebb volt megtanulni mint az emberekét, 8 év kellett hozzá. Bevallom lassú tanuló vagyok.  27 éves koromban búcsúztam el tőlük, hogy ezután a mágiám kitanulmányozására koncentráljak. Mire vagyok képes? Mennyit tudok varázsolni, míg ki nem merülök? Érdekelt, s néha saját káromon tanultam meg a leckét. Eközben olyan kalandokba keveredtem, ahol szükségem volt a lábamra, s a tudásomra, hogy túléljek. Az érzékeim élesedtek, reflexeim gyorsultak, ahogy egy-egy küzdelembe belevetettem magam. 2 év után büszke voltam magam, hogy felfedezőként mennyi mindent megtanultam ahhoz, hogy túléljek. Egyedül megállni a helyem? Nos, arról kisebb koromban nem is álmodtam.
29 éves koromban, mikor az emberi világban jártam, akkor kaptam életem első házassági ajánlatát. Elég jó férfinek tünt, ráadásul nemes volt. Belementem a dologba, mert kíváncsi voltam. Ám akkor csalódtam, mikor az összeadásunk előtt fülembe jutott, hogy a cimboráinak átadná a terepet. Nos akkor, azon nyomban elmenekültem. Fel sem tűnt, hogy esküvői ruhában vagyok, értékes drágaköves ékszerekkel. Folyamatosan érkeztek egy időben a felfogadott kutyái, hogy hazatoloncoljanak, de nem kértem belőlük. 32 éves koromra maradt abba ez az üldöztetés. Remélem végleg lemondott rólam.
Mit csinálok most? Felfedezek továbbra is, hiszen még mindig annyi mindent nem láttam. De elárulom, hogy díszes esküvői ruhám miatt sokan hisznek erdei tünde hercegnőnek. S én miért nem vettem még le? Mert kellemes az anyaga, s rám szabták teljesen.