Mintegy háromszázötven évvel ezelőtt Astelath király dédapja sikeresen összefogta az emberek törzseit. A kóbor mágusokat egy intézményben egyesítette, mely a királyi hadsereg részévé vált. Ezzel a hatalommal megfékezte az orkok mindaddig tartó portyáit, és rájuk erőltetett egy fajta békét. Ez a béke törékeny volt. Az orkok, ha nem lennének rátermett vezetőik, valószínűleg már régen újra az emberek országát hódítanák földekért és zsákmányért. Így sem tudták azonban fékezni hatalmas harci vágyukat, és időről időre bizony betörtek a határ menti falvakba. Fosztogattak délen is az oawák és erdei elfek földjein is, de mindig csak mértékkel. Így a béke megmaradhatott. A vezetők, törzsfők és királyok mindig megőrizték ezt a békét kisebb-nagyobb csaták és veszteségek árán.
A tárgyalások végül mindig eredménnyel jártak.
Sokáig működött ez a rendszer, de végül eljött a változások kora. Majdnem kétszáz éve már, hogy egy holdtalan éjszakán vihar tombolt. Hatalmas hullámokat korbácsolt a szél, a fák gyökerestül fordultak ki. Az ork sámánok azt mondják, hogy akkor testesült meg a gonosz, ami addig tőlük északkeletre szunnyadt. Átkozott helynek tartották mindig is azt a földnyúlványt, amitől távol tartották fiaikat, lányaikat. Hogy a vihar teremtette őket, vagy csupán a viharral érkeztek azon az éjjelen, ezen gondolkozzanak csak a mágusok és bölcsek, de annyi bizonyos, hogy nem telt egy újabb év, és a kietlen, addig lakatlan vidékről sötét elfek támadtak az orkokra. A váratlan támadás az emberek országa felé szorította őket. Majd a támadás a véget is ért, mire az orkok összeszedték harcosaikat, az elfek visszavonultak. A földjeikre visszamerészkedő orkok nem tapasztaltak semmi furcsát. Nem égették fel otthonaikat, nem lopták el semmijüket sem. Csupán egy apró nyomot találtak: az egyik hegy lábánál méteres gödör tátongott, ahonnan kiemeltek valamit az elfek, hogy magukkal vigyék azt.
Ezek után a sötét elfekről nem lehetett tudni semmit se. Senki se mert az átkozott földre lépni, hogy követek útján tárgyalhassanak az új jövevényekkel. Az orkok őröket állítottak a határra, és követeket meresztettek a többi népnek, hogy elvigyék a hírt. Össze is ültek utána a vezetők, törzsfők és királyok tanácskozni. Akkor még szilárdabb békét fogadtak felismerve az ismeretlen, mindenkit érintő fenyegetést. Érdekes béke volt az. Az orkokat érte a közvetlen fenyegetés, így egyértelmű volt az ő szerepük a védelemben és őrségben. Az emberek biztosították őket, hogy ha kell, segítséget küldenek, vagy helyet adnak a visszahúzódó ork csapatoknak, hogy azok rendezzék soraikat. A békés oawák már csupán tárgyi támogatást ígértek: gyógyfüveket, főzeteket, kenőcsöket egy esetleges háborúhoz. A törpök és erdei elfek azonban megtagadtak minden támogatást, csupán menedéket ígértek, azt is nem titkolt elégedetlenséggel. Az emberek már ismerték a törpöket és erdei elfeket, így tudták róluk, hogy ha a harc a kapujuk előtt van, akkor ők lesznek a legádázabbak a szövetségesek között. Így megszületett egy fajta szerződés.
Mikor megegyeztek mindenki visszatért saját honába. Évek teltek el békében. Az északkeletre irányuló figyelem lanyhult, az orkok újra csatázni vágytak. Ismét fosztogatni kezdtek, mint az őket ért támadás előtt. Az emberek feldühödtek látva, hogy megszegik az egyezményt, és megtagadtak mindenféle segítséget. Az orkok azonban nem érezték a helyzet súlyosságát.
Egy évtized után támadtak ismét a sötét elfek. Ezúttal délre indultak, az erdei elfek felé, de keresztül az orkok területein. Egy ork falut érintettek csupán útjukon. Lakóit mind megátkozták. Azok eszüket vesztették, mintha megszállták volna őket teljes fegyverzettel vonultak el. Megtámadták az oawak népét, akik hadsereg nélkül nem tudtak védekezni sem, hatalmas volt a mészárlás. Csak akkor maradt abba, amikor az orkok feje tisztulni kezdett, és elmúlt az átok. Az oawák és emberek mind az ork támadásra figyeltek fel, így észre sem vették, hogy a sötét elfek délre vonultak. Az orkok sem tudtak mit mondani: nem emlékeztek még saját tetteikre se. Így a sötét elfek gondtalanul értek el az erdei elfek otthonát jelentő erdősség határáig. Ott beigazolódott, amit az emberek mondtak. Ádáz harc vette kezdetét a két elf nép között. Eleinte úgy tűnt, a támadók felülkerekednek, de ahogy egyre beljebb kerültek az erdőbe, a természet erői parancsoltak megálljt. Ekkor a sötét elfek, mint régen, most is visszavonultak. Magukkal vittek azonban egy keveset az „élet fájának” nedvéből. Mikor az erdei elfek ezt megtudták az állatoktól és növényektől, hatalmas haragra gerjedtek, de tudták, hogy már nem tehetnek semmit, nem mehetnek a másik sereg után. Szomorúan vették tudomásul, hogy meglopták őket. Az egyik legféltettebb értéküket vitték el, ugyanis a fa nedve, azt mondják csodákra képes.
Ezt követően a béke, majd újbóli támadások váltakozó sora jött. A sötét elfek mindig váratlanul érkeztek, és minden alkalommal visszavonultak és magukkal vittek valami különös zsákmányt. Jelen korig, a több mint másfél évszázad alatt tizenkettő támadásuk volt, és tizenkettő tárgyat loptak el, vittek magukkal. Hogy miért? Arról Gwardowyr főpap a következőt mondta: „Az ork sámánok jól ítélték meg, hogy a sötét elfek lakta terület a gonosz otthona. Bármi is legyen az. Legnagyobb szerencsénkre még nincs kész vagy nem él. De a jelentések alapján, amik arról szólnak, hogy mit vittek magukkal visszavonuláskor, a legrosszabbakra számíthatunk. Csupa olyan tárgy, amik együttesen, de akár már önmagukban is hatalmas erőkkel bírnak…”
Astelath király adott főpapja szavára. Követeket küldött az erdei elfek királyának, Eliarionnak, Grogirnak, az ork törzseket vezető ktuunnak, Mognar törp királynak és a három oawa vezetőnek, Amsethnek, Cannirnak és Sirataninak. Mindannyian ismerték már a híreket az ellopott tárgyakról, és nem érte váratlanul őket a gonosz fenyegetésének híre. Végül úgy döntöttek, követet küldenek Enathielnek, a sötét elfek vezérének, hogy tárgyalhassanak velük. A követ lova lovasa nélkül tért vissza. A nyeregtáskában ott volt a követ feje, és mellett egy üzenet: „Így jár az, aki túl sokat akar tudni”.
A vezetők, törzsfők és királyok számára egyértelmű volt a hadüzenet. A béke kora ezzel teljesen véget ért. Most minden nép készül a háborúra. Az embereknél újoncok tucatjait képzik ki, a törpök kohói is felizzottak. Még az oawák békés népe is ahol csak tud, segít.
Az egész világ feszülten figyel és vár, hogy hol lesz az első csata. Készülnek a népek, hogy megvédjék magukat és egymást, hogy a harcosokról új énekek szülessenek. De közben érződik köztük a múlt eseményeinek széthúzó ereje, ami lehet, hogy veszélyezteti a sötét elfek megállítását. Ki tudja?, talán az első csata nem is a sötét elfek ellen lesz. Egy biztos: az elkövetkező csaták és hétköznapok hősei már köztünk élnek.