Faj: ork/kék elf félvér

Nem: Férfi

Kor: 27 év

Becenév: Fen

Rang: artista, késdobáló

Mágia szint: -

Orknak túl csenevész, elfnek túl nagydarab. Két méter körüli magasságához izmos alkat párosul, testfelépítéséhez képest azonban meglepő könnyedséggel képes végrehajtani a legnehezebb akrobata-mutatványokat is.
Első ránézésre nem túl rokonszenves. Orrában vastag fém karika díszeleg, jobb füléből valami kiharapott egy darabot, bőrét számos sebhely ékesíti, hátára pedig egy furcsa billogot sütöttek.
Félvér vonásai nagyon is szembetűnők és meglehetősen szokatlan megjelenést kölcsönöznek neki. Bőre szürkéskék árnyalatú, szemei pedig mintha aranyból lennének, szinte világítanak sötét arcában. Fekete haját oldalt felborotválva hordja.
Eddigi életét egy viszonylag zárt közösségben töltötte és bár semmilyen faj képviselőivel szemben sincsenek előítéletei, de idegenekkel alapvetően bizalmatlan.
Viselkedése fesztelen, néha nyers és mindig szókimondó.

A fiatal varázsló hitetlenkedve bámulta a különös kinézetű fél-ork alkarját díszítő tetoválást. Egy pillanatra zavartan felnézett, egyenest a félvér nyugodt, aranyló szemébe majd tekintetét rögtön visszakapta a tetoválásra.
- Mi a bánatos nyavalyáért kellet ezt magadra varratnod? - kérdezte szemrehányón.
A félvér visszahúzta kezét és kényelmesen hátradőlt székében.
- Az bizony nem lesz rövid történet. - felelte egy vállrándítás kíséretében.
- A lényeg a következő…

Egy vándorcirkuszban nevelkedtem. “El’Raziq és a Pokoltűz Társulat”, talán hallottál róla.
Vezetőnk (El’Raziq) szerint egy csónakban találtak rám csecsemőként, teljesen egyedül, egy furcsa billoggal a hátamra sütve. Sokáig nem volt okom kételkedni a szavában, de mai fejjel már nem vagyok benne biztos, hogy teljesen őszinte volt velem.

Gyerekként persze minden egy kalandnak tűnt és ha olykor mégis méltatlankodtam valamiért rögtön emlékeztettek rá, hogy mennyivel jobb dolgom van itt mint a hozzám hasonló félvéreknek Neminra-szerte.
Amíg túl fiatal voltam a porondhoz addig is ott vették hasznomat ahol tudták. Sokat segítettem például az idomárunknak Adien Taliknak. Azt hiszem nagyzolás nélkül állíthatom, hogy tízéves koromig több különböző állatfaj trágyáját lapátoltam mint bárki a világon. Ahogy idősebb lettem eleinte akrobatikát tanultam, később pedig késdobálást és még sok más hasznos (és haszontalan) dolgot. A társulat minden évadra új műsorral állt elő, ezért az én szerepem is évről-évre változott. Egy alkalommal például azt kellet eljátszanom, hogy hipnózis hatására “barbár orkból” az udvari etikett minden csínját-bínját ismerő kultúrlénnyé váltam. Ez a közönséget nagyon szórakoztatta, számomra viszont azt jelentette, hogy meg kellet tanulnom olyan ostobaságokat mint hogy milyen teríték kerüljön az asztalra egy hivatalos fogadáson, vagy az illendő köszöntést és társalgási normákat… Minden. Egyes. FAJNÁL!  
Tanultam persze kevésbé haszontalan dolgokat is, például írni-olvasni vagy zenélni néhány egyszerűbb hangszeren.
A társulat többi tagjával általában jól kijöttem. Legjobb barátom a velem nagyjából egykorú, süketnéma Erfith volt. Erfithnek soha nem volt hozzám egy rossz szava, legalábbis amíg meg nem tanultam a jelnyelvet. Utána aztán nem fogta vissza magát. Mikor nagykorú lett úgy döntött elhagyja a társulatot és egyedül próbál szerencsét. Miután nyilvánosságra hozta szándékát, El’Raziq és Tanrul Bahet (a társulat varázslója) hosszasan elbeszélgetett vele, amit különösnek találtam, mivel tudtommal egyikük sem ismerte a jelnyelvet. A beszélgetés után Erfith nagyon feldúlt volt, de semmit nem árult el azon kívül, hogy egy ideig még velünk marad…

Két nappal később egy balesetben életét vesztette.

A barátom halála alighanem jobban megviselt mint gondoltam, ami a teljesítményemen is megmutatkozott. Kis idő múlva levettek a műsorról és megint Adien és az állatai mellé osztottak be. Nem bántam különösebben a dolgot, ráadásul így az elsők között lehettem akik találkoztak a társulat legújabb tagjával.
A tobzos-hiéna kölyök már néhány éves lehetett mikor hozzánk került de Adien nagy reményeket fűzött hozzá, Raziq pedig nyilván egy kisebb vagyont fizetett a ritka jószágért. Adien úgy gondolta, majd csak akkor nevezi el az új jövevényt ha már lesz valami fogalma annak személyiségéről. Pár nap múlva kijelentette, hogy az új tagunk neve Átok.
Átok rendkívül intelligens volt és teljességgel idomíthatatlan. Adien kevesebb mint egy év alatt meg is unta a hiábavaló próbálkozást és onnantól csak ketrecben mutogatták a “szörnyűséges fenevadat”. Mivel engem kifejezetten kedvelt, ezek után én lettem Átok gondozója.

Idővel persze újra porondra léphettem.

Egy este El’Raziq sátrába rendeltek, ő maga viszont még nem volt ott. Amíg vártam, Raziq gyűjteményének darabjait nézegettem. Az egész sátor tele volt különösebbnél különösebb tárgyakkal. Ezek többségét már láttam korábban, de Raziq igazi gyűjtő volt így mindig akadt egy-két újdonság. A sátor közepén természetesen legfőbb büszkesége, egy kitömött fairie szarvas állt. Sosem láttam még élő példányt, de erős volt a gyanúm hogy gyűjteményének “koronaékszere” hamisítvány lehet. Amint közelebb léptem az ágaskodó állathoz észrevettem, hogy annak takarásában egy olyan szobor áll amit még nem láttam ezelőtt. Odamentem, hogy alaposabban szemügyre vegyem. A szobor alig volt kisebb nálam és egy furcsa nőalakot ábrázolt ami egyik (általam ismert) faj képviselőjére sem hasonlított. Fejéből két szarv állt ki, szeme csukva volt, arcáról bánat sugárzott. Testét sok helyen vászoncsíkokkal tekerték körbe, nyakán pedig valamiféle fém pánt volt. Az egész egyetlen hatalmas lazúrkő tömbből volt kifaragva. Első rénézésre egy kivételesen tehetséges művész tökéletes alkotásának tűnt, közelebbről viszont már látszott, hogy sérülések csúfítják az összképet. A szobor jobb szarvának több mint fele letört, az arcon pedig karcolások és mély vágások éktelenkedtek. Mégis az egész olyan igéző volt, hogy önkéntelenül is megérintettem. Meglepődtem amikor a kő tapintása meleg volt… Azon viszont már nem volt időm meglepődni ahogy a szobor szemei felpattannak, mivel amint ezt felfoghattam volna éles fájdalom hasított az állkapcsomba, a következő pillanatban pedig már a földön feküdtem. Raziq éppen ekkor lépett be.
- Helyes! Látom megismerkedtetek. - mondta mosolyogva.
Én továbbra is értetlenül bámultam a lazúrkő nőalakot, aki érzésem szerint épp az imént törte el az állkapcsomat egyetlen villámgyors ütéssel. A szobor arca ekkor eltorzult, mintha fájdalmai lennének. Felnéztem Raziqra, aki halkan mormolt valamit, miközben az egyik karperecét markolta. Egy pillanattal később immár ismét mosolyogva paskolta meg a szobor vállát.
- Ez itt Onara. Egy ideig velünk marad. Szeretném ha megtanítanád neki a jelbeszédet mivel ő sajnos néma.
Bólintottam. Legalábbis úgy emlékszem bólintottam, de hang biztosan nem jött ki a számon… Másnap reggel elkezdtem a tanítást.

Onara figyelmesen nézte minden mozdulatomat, de semmiféle erőfeszítést nem tett, hogy leutánozza őket. Idővel kezdett úgy tűnni mintha valóban egy darab követ próbálnék tanítani. Pár nappal később Raziq magához hívatott minket, hogy számot adjunk Onara fejlődéséről. Az eredményt látva feldühödött, azt mondta talán csak a motiváció hiányzik, majd megérintette karperecét és valamit mormolni kezdett. Onara a nyakához kapott, majd megtántorodott a hirtelen jött és szűnni nem akaró fájdalomtól. (A karperec nyilván mágikus kapcsolatban állt a pánttal Onara nyakán.) Mielőtt átgondolhattam volna mit teszek odaugrottam Raziqhoz és taszítottam egyet rajta, aki így kizökkent a transzszerű állapotból és kénytelen volt elengedni karperecét. Szemében egy pillanatra izzó gyülöletet láttam. A fájdalom elmúltával Onara kiegyenesedett és kezével egy jelet formált Raziq felé. Pontosabban két jelet gyors egymásutánban, amit valahogy úgy fordíthatnánk: “seggfej”. Raziq dühe azonnal elpárolgott és kedélyesen meg is jegyezte, hogy valóban a motivációval volt a gond. A jelet szerencsére nem értette, én pedig úgy tolmácsoltam neki mintha az egyfajta tiszteletadás lett volna.

Az elkövetkező időkben egyre jobb lett a kapcsolatom Onarával és egyre rosszabb El’Raziq-al.
A cél az lett volna, hogy főattrakciót faragjunk a lányból mint “Onara, a félelmetes gargoyle királynő”. Azt hiszem a jelző, a titulus és a fajmeghatározás sem fedte a valóságot, de tény hogy hangzatos volt.
Valahányszor a származásáról vagy múltjáról kérdeztem Onara mindig csak annyit felelt, hogy emlékei a cirkuszhoz kerülése előtti időkről nagyon zavarosak és inkább nem beszélne róla. Ezt különösnek találtam, de koránt sem annyira mint azt a tényt, hogy Átok valósággal rajongott a lányért.
Úgy hiszem meglehetősen szokatlan triót alkottunk mi hárman.
Mikor már teljesen megbízott bennem Onara arra kért segítsek neki megszökni. Végül is ígéretet tettem, hogy mindent tőlem telhetőt megteszek a szabadsága visszaszerzéséért.

El’Raziq azt állította, Onarának egy adósságot kell ledolgoznia és a “fegyelmező” nyakörvet kénytelen egészen addig rajta tartani amíg ezt meg nem tette. Ismertem olyanokat akik szintén azért kerültek a társulathoz mert egy tartozást kellett törleszteniük, de végül aztán minket választottak a régi életük helyett. Onara viszont nem akart maradni. Megkérdeztem Raziqot mennyi időbe telik amíg a lány lerója az adósságot és elmehet, amire azt felelte hogy ez még hosszú évekig nem fog bekövetkezni.
- És én elmehetek? - kérdeztem, magamat is meglepve.
- Te? Ugyan miért akarnál elmenni? Odakint csak megvetésben lenne részed, nem úgy mint itt. A családunk tagja vagy és ez a család vigyáz az övéire.
- Ezt nem vitatom, de ha akarnék, elmehetnék?
- Természetesen. Nem vagy te rab. - felelete Raziq hosszú hallgatás után, majd még hozzátette:
- Szegény Erfith is távozhatott volna ha nincs az a szerencsétlen baleset…
Erfith halálának körülményeit mindig is furcsának találtam, így Raziq szavaiban burkolt fenyegetést véltem felfedezni.

Ahogy belegondoltam nem ismertem senkit, aki valaha is önszántából kilépett volna a társulatból. Voltak ugyan páran akik feladataik miatt el-elhagyták a tábort, de ők mindig visszatértek néhány hónapon belül.
El’Raziq igazi gyűjtő volt, aki köztudottan féltve őrizte “kincseit” én pedig csak ekkor értettem meg, hogy a társulat minden egyes tagját a gyűjteménye egy-egy darabjának tekintette. A “Pokoltűz Társulat” rögtön nem tűnt olyan szórakoztatónak miután világossá vált, hogy a cirkusz egyben börtön is.

Titokban elkezdtem a szökést tervezgetni.

A táborból kijutni nem tűnt nehéznek bár fogalmam sem volt róla, hogy Bahet (a varázsló) milyen mágikus riasztókat és csapdákat rejtett el és pontosan hova. Ezért is akartam a szökést táborbontásra időziteni. Ám az igazi kihívást az jelentette, miképp szerzem meg Raziq mágikus karperecét. Úgy gondoltam ha egy kevés sárkánygümölccsel feljavítom a vacsoráját az eléggé kiüti majd ahhoz, hogy gond nélkül megszabadíthassam az ékszertől.
Egy este épp Raziq sátra körül terepszemléztem amikor kihalgattam ahogy Bahettel társalognak.
- Hát nem csodás darab?
Nem láttam ugyan miről beszél, de Raziq hangjában érezhető volt az izgatottság.
- Nem. Inkább ijesztő… Ez a pecsét rajta olyan mint valami fordított idézőrúna, de pontosan nem tudom beazonosítani. Remélem nem azt akarod, hogy feltörjem. - felelte Bahet fagyosan.
- Feltörni? Ugyan dehogy. Csak kapirgáld meg egy kicsit és derítsd ki pontosan milyen teremtmény van benne!
- Ugye tudod, hogy ez az ötlet ritka nagy ostobaság? A legkisebb hiba is végzetes lehet. Ha a pecsét megrongálódik és a lény elég erős, akár ki is szabadulhat…
- Akkor jobb ha nem hibázol, barátom…
Az elhangzottak jelentőségét csak napokkal később értettem meg, ahogy Onarával és Átokkal épp a varázsló sátra mellett sétáltunk el, amikor odabentről diadalmas kiáltás hallatszott.
- SIKERÜLT!
Majd egy pillanattal később Bahet hangja jóval halkabb és riadtabb lett.
- Az istenekre…

Ekkor a sátor hatalmas hangzavar közepette felrobbant.

A lökéshullám méterekre repített és csúnyán beütöttem a fejemet. Onara szintén megsérült, úgy tűnt képtelen lábra állni, Átok viszont még időben összegömbölyödött így a hátát borító vastag pikkelyek megóvták a bajtól. Bahetet azonban nem láttam sehol. Ahol nemrég még a sátra állt most csak por és füstölgő romok voltak… és… még valami más is.
Először kígyónak néztem, de egyre csak növekedett, így hamarosan ki tudtam venni a hat hosszú karját és a szarvakat a fején. A lény több mint kétszer magasabb lehetett nálam amikor végre megállt a növésben. Aztán valami fényes csapódott neki.

Nem tudom Raziq és az őrség mikor jelentek meg mert a szörnyeteg látványa túlságosan megbabonázott, a fülem pedig még csengett a robbanástól. Láttam ahogy az őrök bizonytalanul támadásba lendülnek, miközben Raziq bal kezével az egyik medálját markolja, jobbjából pedig újabb fénysugár lövell ki. A lény nem zavartatta magát különösebben és pillanatok alatt cafatokra tépte első két támadóját, majd végigmérte El’Raziqot és furcsa, kattogó hangot hallatott. Azt hiszem nevetett.
Raziq (bár nem volt mágus) rengeteg varázstárgyat halmozott fel gyűjteményében, melyekből a leghasznosabbakat mindig magával hordta. A mágikus gyűrűk, medálok és karperecek sokasága most végre kapóra jött. Bár támadásai eredménytelenek voltak, védelme kitartott. Ez láthatóan felbosszantotta a lényt, aki hat kezével egy különös jelet rajzolt a levegőbe. A rúna felizzott és hirtelen mindenfelé kisebb-nagyobb portálok kezdtek megjelenni.
Amilyen gyorsan csak tudtam felsegítettem Onarát, ám ekkor tüskés csápok törtek elő az átjárókból. Nem is csápok voltak, inkább indák. Megragadtak mindent és mindekit aki az útjukba került és megpróbálták magukkal rántani. Onarát három inda is megtámadta, de még sérülten is elég erős volt hozzá hogy elbánjon velük. Nekem a bokámra és a nyakamra tekeredett egy-egy, de szerencsére Átok is besegített a küzdelembe így néhány karcolással megúsztam. Ismét Onara felé indultam, aki azoban egyszer csak eltűnt a szemem elől. Egy portál éppen alatta nyílt meg és elnyelte a lányt. Azonnal utána vetettem magam, (elismerem, nem igazán gondoltam át a dolgot) legnagyobb meglepetésemre azonban az átjáró elmozdult én pedig arccal a porban landoltam. Minden egyes portál mozogni kezdett és a lény mögött összesűrűsödtek egy hatalmas kapuvá. Az indák ártalmatlanul hulltak a földre, mintha elvágták volna őket. Még felhangzott a kattogó nevetés, aztán a szörnyeteg átlépett a kapun és minden elcsendesedett…
A tábor romokban állt. Onara eltűnt. El’Raziq (vagyis ami maradt belőle) vérbe fagyva feküdt nem messze. A rúna, amit a lény rajzolt még halványan parázslott a levegőben.
Alaposan az emlékezetembe véstem minden apró részletét…

A félvér újra felmutatta az alkarjára tetovált jelet. Az ifjú varázsló döbbenten pislogott.
- Igazán megkapó történet… - kezdte óvatosan.
- De mi a bánatos nyavalyáért kellet ezt magadra varratnod? - kérdezte ugyanolyan szemrehányón mint az első alkalommal. A félvér vállat vont.
- Először pergamenre festettem, de azt VALAKI mindig megcsócsálta.
Felelte Fenothar, pillantásával szinte felnyársalva a szoba túlsó végében heverésző tobzos-hiénát. Átok felkapta a fejét és zavartan körülnézett, mintha fogalma sem volna mire gondol a félvér.
- Szóval felismered a jelet?
A varázsló hosszan hallgatott mielőtt válaszolt volna.
- Azt hiszem az egyik tiltott sík rúnája, de nem tudom pontosan melyiké. Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy csak egy őrült nyitna oda kaput. Ráadásul rúnakapu csak úgy nyitható ha van valamilyen kapcsolódási pont a két sík között.
Fenothar elmosolyodott és kutatni kezdett valami után a zsákjában.
- Remek. - mondta, majd vagy egy tucat karperecet szórt az asztalra. Mindegyiket Raziqtól vette el, de fogalma sem volt róla melyik van összekötve Onarával.
- Akkor most kérlek mondd el nekem, hogy melyik mire való!
A varázsló fájdalmas arcot vágott. Érezte, hogy ez egy hosszú nap lesz…