A sötét zárkában néha felsejlik előttem, hogy lett volna választásom. Mindig. Ha a kedvesemmel tartok, még ma is élne. Ha nem vagyok óvatlan, most nem lennék itt. De sajnos a lobogó tűz átka, hogy meleg, a melegség, a hideg éjszakán pedig képes álomba meríteni egy fáradt vándort, zsoldost. Fene se gondolta volna, hogy a vadon mellett fognak majd éppen rám támadni. Pedig igen, és még csak nem is állatok. Banditák, a fene egye meg. Semmit nem gyűlölök jobban a törvényen kívülieknél. Gondolkodtam azon, hogy feltegyem az életem a fejvadászatra, de a negyvenhez közelítve úgy érzem, teljesen felesleges. Hamarosan kiöregedett harcos leszek, aki máshoz sem ért, csak a kovácsoláshoz. Néha olyan hevességgel vágok bele egy-egy harcba, mintha csak a halált keresném benne. Valójában nem ezt teszem, egyszerűen csak nincs mit veszítenem. Legalább is így gondoltam. Aztán rájöttem, hogy hülye vagyok. Van mit veszítenem: a szabadságomat. Az egyetlen dolgot, ami még meg van. És azzal a felelőtlen éjszakával azt is elvesztettem. Már napok óta rohadok a Melessae szurdok egyik frissen kialakított cellájában. Már legalább is attól függ, mit veszünk frissnek. Pár hetesnek tartom, a rablóbanda hírét csak elvétve hallottam a környéken, így nem lehetnek itt túl régóta. Annál nagyobb borsot törnek az én orrom alá. Eleinte csak kiraboltak, de a szerszámaim látva rájöttek, hogy hasznos lehetek. Felajánlották, hogy ha gyártok nekik fegyvereket, akkor maguk közé vesznek, s osztozkodnak velem a zsákmányon. Na mármost, aki ismer, az tudja, hogy blöfföltem, amikor azt mondtam: "hát persze!", de ők nem ismertek. Próbára akartak tenni engem, és a képességeim, szóval adtam nekik egy kis ízelítőt...
Megteremtették a környezetet a kovácsoláshoz, én pedig kovácsoltam egy kardot. Szakmabeli "ártalom", hogy eltudok készíteni úgy egy fegyvert, hogy az tökéletesen nézzen ki, de valójában azzal is jobban járnál, ha egy csorba kaszával ménnél a harcba. Amikor tesztelni akarták a kardot, mondtam nekik "büszkén" bizonygatva, hogy ezt a kardot még az enyém se viszi át. Persze az én hosszúkardom egy kisebb ember méretével egyezik meg, amit ők maximum csak húzni tudtak csak. Én felemeltem, mondván, megmutatom. Persze voltak kételkedők, kezüket a kardjukon tartották. Ezt éreztem az egyetlen és utolsó esélyemnek a menekülésre. Felemeltem a kardot, egyenesen lesújtottam vele a próbakardot markoló banditára. A pengéje azonnal ketté tört, és ő is majdnem két felé esett.
Mint egy bolydult hangyaboly, akkora lett a zűrzavar. Többen nekem estek, de már nem voltam védtelen, s nem is aludtam. Nem tudtak a közelembe jönni, mert fogaim, karmaim és kardom annak húsába mart. Aztán vállon, és lapockán lőttek. Az izmaim fájtak, nem mozdultak. Félkézzel már én is csak nehezen harcolok.
És most itt rohadok a cellában, várva, hogy miféle sorsot szán nekem a banditák vezére. Láttam az illetőt. A hányinger kerülget ezektől a mocskoktól. Enni nem adtak azóta se, vizet pedig csak alkalomadtán. A saját mocskom a cella másik felében bűzölög. Nem voltam még így megalázva. Így kezelve. A sötét, barlangszerű helyiség árnyékaiban néha látom fel-fel tűnni a kedvesem. Mintha csak az éhség játszana velem. A bolondját járatja velem a testem és ezek a banditák is.
Csak szabaduljak ki... mindnek megmutatom, milyen egy dühös oawa.

Kétségtelen, hogy ideges voltam. Dühödt, tehetetlen, és ezutóbbi még dühösebbé tesz.Nem jönnek a közelembe, mert a "méreg nyelvem" miatt még ismét bajba kerülnek. Egyikőjük még is oda jött a cellámhoz. Nem nézett rám, csak a rácson keresztül engedte magát láttatni, már amennyit lehetett. Alakjából, szagából is tudtam, hogy egy másik oawa van előttem. A lábak sokatmondóak. Talán jobb is, hogy nem nézett rám, tekintetemmel most gyilkolni tudnék. Mielőtt utána kérdezhetnék itt létének, bele kezd. Fura, hogy fejét teljesen eltakarja. Minek? Társai előtt minek rejtegeti magát? Bár miután elmondja, hogy kiszabadít, valahogy nem csodálkozom, hogy inkább sunyiban jött ide. Szavaira büszkén, megemelem a fejem.
- Én nem fogok futni! Az összeset megakarom ölni. Rájuk gyújtom az egész kócerájt és levágom mindet, egytől egyig! - mormogom halkan, de tudom, hogy úgy is hallja. Ilyenek vagyunk. Jó az orrunk, a hallásunk, a szaglásunk. Amikor elém dobja a húst, hirtelen felkelek a helyemről és hol a táplálékra, hol ránézek. Talán meg akar mérgezni? Bizalmatlan vagyok. Ahogy elmegy, közelebb lépek az ételhez, kibontom, megszagolom. Nem érzek rajta semmi különösebbet. Végül is mindegy, hogy méregbe, vagy akasztásba halok bele nem? Legalább nem szórakoztatom őket vele. Pár falással be is habzsolom a húst. Ezután mást sem teszek, csak várok. Fel, és alá mászkálok. Igazat mondott-e, vagy csak szemétkedik, elülteti bennem a reményt, hogy aztán jobban megtörjek?

A kis hústól jobban lettem. Már nem érzem úgy minden mozdulatnál, hogy összeakarok esni, fel is tudok állni.  A kicsi, kivájt "ablakon" keresztül tekintek kifelé, amin a mancsom is éppen csak kifér, és reménykedek, hogy az idegen beváltja a szavait. Ugyan még mindig nem tudom, miért segít, ha segíteni fog. Majd kikérdezem.
Aztán füst szagát érzem meg a levegőben, majd a melegszínű, narancssárga lángok fénye is eljut hozzám. Nem kell várnom sokat, és egy árnyat is meglátok a cellám körül. Ő az. Ellépek az "ablaktól" és a cellaajtó felé nézek, ahol már ott guggol a lány és ha jól látom, a zárral ügyköd. Három kattanás után az ki is nyílik, ő pedig elém dob egy nagy zsákot, csörren is kicsit. Szavaira egyből rávetem magam és kiveszem az ételt. Nagyon harapok belőle, s míg rágok, addig elkezdem magamra venni páncélomat.
- Miért segítesz nekem? Ki vagy te? - nézek rá és kérdezem, miután lenyeltem a falatot. Újabb nagy harapás és a lábaimra már fel is erősítettem a páncélt. Most jön a bőring, lánging, majd vállvért, és a bal kezemre egy alkarvédő, jobb kezemre pedig csak bőrkesztyű. Miután ezt a falatot is lenyeltem, nagyot húzok a vízből és kiegyenesedek. A súlyokkal megpakolva, a vállvérttel kiszélesítve magasodok fel. A kardom nincs itt. Nem csodálom, kétlem, hogy bárkinek is oda adták volna. A kard maga akkora, mint egy alacsonyabb ember, felemelni se tudják kellő edzettség nélkül. Amíg a szervezetem nem erősödik meg kicsit a bevitt ételtől, addig én se nagyon fogom tudni használni, mert elfáraszt. Addig majd kölcsön veszem az egyik idióta kardját. A lányra nézek, ha válaszolt, ha nem, van egy ötletem.
- Felgyújtok még egy-két dolgot, hogy ellegyenek foglalva. Addig eltudod kapni az íjászokat? Ők a gyengéim. - habár meglepő lehet, de ekkora felfordulásban, ilyen páncélzattal még én is tudok lopakodni.