Nem tudja visszafogni a hangos nevetését, amíg rohan párja elől, életében nem érezve magát ennyire felszabadultnak és vidámnak, vagy inkább... Könnyednek és tehermentesnek. Kihívón bámulja aztán Viridielt, amikor biztosítja őt szökésének lehetetlenségéről, és csípőre teszi a kezét.
- Igazán? Egyszer kipróbálhatjuk, milyen gyorsan tűnnék el a szemeid elől, most kíváncsivá tettél, hogy mennyi idődbe kerülne elkapni engem – vigyorog szemtelenül, kezét emelve, hogy megbökje a férfi mellkasát párszor. - És nem fogyott el, csak nehéz hátrahagyni egy ilyen jóképű férfiút - cirógatja meg az állát, majd visszahelyezi a csípőjére a kezét. Ábrázata elégedetté válik, amint párja elkötelezettségét hangoztatja, bár ezen vonások mögött nem kevés öröm lapul, mely szemei csillanásán látszik a legjobban. Sokáig ugyanakkor nem tudja fenntartani a lógást és az így történő beszélgetést, még a végén túl sok vér szállna a fejébe, és már így is érzi, hogy kezd kivörösödni, szóval lassan megfordulva visszaengedi magát, óvatos mozdulatokat követően már biztosan álldogálva a vaskos ágon, boldogan fogadva és viszonozva Viridiel ölelését, még a szájhúzására kuncogva valamennyit.
- Akkor te leszel a világ legboldogabb férje, mert bizony hozzád megyek és a tiéd leszek – vigyorog, még szorítva a férfit, bújva hozzá. – És ha a te családod az enyém is lehet és a tiéd a minta, akkor semmit sem vesztettem. Inkább nyertem. Az, ami nálunk volt, nem család, nem az én családom, csak egy kiképzőtábor volt és börtön, amiből megszöktem, mert még a kóbor macskalét is több jósággal kecsegtetett. És többet is kaptam; téged - vesz egy mély levegőt. - Csak hálálkodni tudok Természet Anyának, hogy azon a nyári napon találkoztunk - törleszkedik a nyakához fejével, és mikor a gyermekére terelődik a szó, megemelkedik a szemöldöke, amint Viridiel némileg hátrébb tolja magától, de hamar mosolyogni kezd, egyre szélesen.
- Hát... Ava nem mondta, hogy halott lenne, és bár ennek kapcsán nem kerültem előrébb, azt mondta, itt... - ér a férfi mellkasához a szíve fölött. -... itt van egy elszíneződés - néz párja szemeibe. - Arról felismerhetjük, még ha külsőre sem az apjára, sem rám nem hasonlít. Most már nem csak kitalált képeket kell keresnem, keresnünk. És... - lenéz a mellkason pihenő kézfejére. - És talán így már több esély van arra, hogy megtudjam, milyen lett és milyen életet él... - teszi hozzá halkabban, elgondolkodón. - Talán meg is ölelhetem - tart egy kis szünetet, majd hirtelen szorítja magához párját. - Annyira boldog vagyok! Végre, ami zavaros volt, már tiszta és így kezdhetek veled egy új életet. Köszönöm, hogy megadtad ezt nekem - távolodik el egy kissé, hogy hálásan nézhessen a melegbarna szemekbe. - És most siessünk haza, nem tudom, mikorra beszéltétek meg a kakaskodásotokat, de szeretném, ha kipihennéd magad előtte - vigyorog, megragadva a kezét véve fel egy sietős tempót.

//Javaslat: következő posztok tartalmazzák a párbajra készülést és az odaérkezést. Még egyet vagy kettőt írok én is, de onnantól tietek a pálya, Viri, Felaern //

Lash vallomása magáról, a családjáról és a velem való kapcsolatáról most sokkal másképp hangzik és én másképp is érzem, mint máskor, hiszen már többször beszéltünk erről, de valahogy most valóságosabban, kézzzelfoghatóbban hangzott, mert már tudtam miről beszél. Lett összehasonlítási alapom és az, amit eddig nem tudtam elképzelni, valóságossá vált. Még jó, hogy kiderült, tényleg csak hellyel közzel van köze ehhez a familiához. Nem mintha akkor más érzéseket tápláltam volne vele kapcsolatban, de a mostani fékezhetetlen boldogsága mégis heves dobogásra késztette a szívemet.
- Nincsenek kétségeim afelöl, hogy én leszek a legboldogabb férj a világon és abban sem, hogy a családom tetszeni fog neked, bár néha nem kicsit fárasztóak. - forgattam meg színészkedve a szemem, miközben büszke voltam mérhetetlenül azokra az emberekre, akiket a szüleimnek és testvéreimnek mondhattam.
- Szeretlek! - ölelem magamhoz melegen, amikor nekem dől.
Nagyon örülök annak is, hogy visszatért a lelkesedése a gyermekének megtalálásával kapcsolatban és bármilyen vasorrú bábaként is viselkedett az anyja, legalább ebben nem hazudott neki és megadta a reményt.
- Hát akkor lehet sok fickót kell mostanában levetkőztetned. - nevettem fel, amikor megmutatta hol is van az ismertető jele a fiának, de ennek ellenére biztam benne, hogy ez tényleg segíteni fog. - Biztosan meg fogjuk találni és akkor a karjaidban tarthatod. - mondtam neki elkomolyodva. És ne köszönj semmit, hiszen szeretlek és ez teljesen természetes egy pártól. - Ez nem kakaskodás, ez vérkomoly tisztességre tanítás! - fortyantam fel, de persze ez is csak színjáték volt és még kapott egy forró csókor, mielőtt végleg hazaindultunk volna.

Mivel nem sok idő volt a párbajig, ezért másnap más a készülődés nevében telt, persze a szüleim és a testvéreim, halálra aggódták magukat, még ha tisztában is voltak vele, hogy elvileg nem lehet komoly bajom, ráadásul nem szándékoztam veszíteni.
Mivel mágiát nem használhattunk, így a fegyvereken volt a hangsúly és bár nem kételkedtem benne, hogy a tábornok jól képzett katona, azért én meg a terepen edződtem, így nem gondoltam volna, hogy hátrányban lennék.
Megtisztítottam a kardomat, a tőrömet, leellenőriztem az íjamat, bár arra nem hiszem, hogy szükség lesz, aztán még gyakoroltam egy régi barátommal, hogy az izmaim is bemelegedjenek és a mozdulatok ösztönösek legyenek. Úgy véltem, mindent megtettem a siker érdekében és csak egészséges izgalommal vártam, hogy móresre tanítsam a gőgős Felaernt.

Csak felhúzza a vállait egy mosoly kíséretében, mikor Viridiel családjának fárasztóságát emlegeti. Eddig annyira nem vette észre, hogy fárasztóak lennének, bár lehet, túlságosan élvezte a körülöttük lévő szeretetet és törődést, illetve boldog volt attól, hogy van hova tartoznia, ezért sem foglalkozott ezzel. Meg igazából bárkire rá lehet ezt húzni, biztos benne, hogy idővel egymást is nagyon fárasztani fogják, amint lement az a szerelmes láz, ami kettejük közt ég szenvedélyesen, noha meg nem tudja mondani, mikor fog ez bekövetkezni. Nem mintha annyira akarná, hogy bekövetkezzen.
- Én is szeretlek, mindennél jobban – bújik közel hozzá, belesimulva az ölelésébe, behunyt szemekkel élvezve, miközben mélyet lélegzik, jólesőn magába szívva a férfi illatát, majd a gyermekére térve társul a nevetésben. – Neked meg érdemes lesz bilincsben tartani engem, még a végén félrekacsintgatok – kuncog, nyomva aztán egy csókot az ajkaira, ragaszkodón kapaszkodva közben párja ruhájába.
- Igen, biztosan, előbb vagy utóbb megtaláljuk – biccent egyet megerősítőleg, hasonló komolysággal beszélve. – Addig majd Természet Anya figyel rá – mosolyodik el halványan, ami szélesedik, mikor Viridiel leinti a háláját. – Lehet, hogy természetes, de attól még így érzek! – húzza fel az orrát. – Szóval el kell viselned a köszönetemet és a hálálkodásomat a lehető legkülönbözőbb formákban, bár erősen kétlem, hogy annyira tiltakoznál ellene – vigyorog, ami nevetéssé válik párjának látszólagos felfortyanásával, sejtve, hogy csak megjátssza ezt az érzelmi kitörést, hevesen viszonozva aztán a csókját, elmondhatatlanul mély szeretetet érezve, amit talán sosem lesz képes kifejezni.

A másnap egészen mozgalmasan telt, legalábbis Viridielnek mindenképpen. Nem akarta őt megzavarni a készülődésben, így csak hátul meghúzódva figyelte őt egy jóízű, gyermeki mosollyal a képén, ábrándosan bámulva a gyakorlását, elismerve a tudását. Az áthívott elfet kedvesen köszöntötte, és mivel már egy ideje párja családjánál tartózkodik és az ő környezetében mozgolódik, nagyjából tudja, ki ő, de a felszínes kapcsolatnál többre nem futotta. Egyelőre egyébként is elég, ha leendő férje közeli rokonait kiismeri és teljes mértékben beleszokik az itteni rendszerbe, mert tagadhatatlanul nehéz az eddigi vándorlét után, hiába az akarata.
Nem tartotta a teljes távolságot, párszor, mikor párja szünetet tartott, odabújt mellé egy meleg teával, gyümölcslével vagy valami kis élelemmel kedveskedve, időről időre megkérdezve, hogyan érzi magát és mik a tervei, noha a párbajra nehéz előretervezni. Folyamatosan próbálta éreztetni a szeretetét és támogatását, noha nem örül annak, hogy egymásnak kell ugorjon testvérével, ismeri a férfi önfejűségét és néha csacsi viselkedését, és a támaszként való jelenlét a legjobb, amit tehet. Egyébként erre a napra ismét beugrott a családi élet menetébe, besegített itt-ott, ahol tudott és nem kellett a két keze hozzá, mert a fakar nagy hajlandóságot nem mutat a mozdulásra. Mindemellett furcsa lüktetést érzékelt különös tagján, ami gyakran nem hagyta őt nyugodni, egyelőre nem említette meg, nem akarva Viridiel gondolatait elterelni és aggodalmat ébreszteni benne egy alapvetően igen fontosnak számító esemény előtt.
Az anyjától kapott apróságról majdnem megfeledkezett, de arra is ránézett. A bőrszütyőből óvatosan elővette az általa rejtett kis tárgyakat. Kettő ebből hajba való, egyedi motívumokkal televésett, köralakú dísz fából és néhány kapocsból, hogy a helyén maradjon. Ezeket csak próbaképpen vette magára, kitalálva, hogyan is mutatna jól, ahol látványos is, ha esetleg az igazi apja valamikor szembejön vele ismeretlenül, felismerje őt. Ezeket aztán letette maga mellé, úgy vélve, majd a házasság után ékeskedik velük, ezzel is erősítve életének változását, egy szakasz lezárását és egy másik megnyitását. A másik kettő azonban jóval értékesebb, egy fülbevalópár cseppformában, aranyfoglalatba rakott lazurittal, a meglepettségtől meg kis híján kiejtette a kezéből. Jobban megnézve aztán apró, cérnavékony mintákként kanyarognak benne a tipikus elf motívumok, ami inkább csak egy érdekes, finom hintés az ékszeren. Ezt mindenképpen a mennyegzőjükön fogja viselni, mert a szépsége megérdemli, hogy egy jeles alkalommal legyen hordva, ugyanakkor ezekkel sem akarta elterelni Viridiel figyelmét, így csak akkor számolt be ezekről, ha éppen rányitott, mikor ezeket vizsgálgatta.

Eljött a párbaj napja, amit korai keléssel kezd, nehogy párja lekésse a megbeszélt időpontot, várva őt az előszobában. Már csak a kabátját kell magára vennie, ám amíg összekészül a férfi is, addig kényelmesen elhelyezkedik a cipőknek szánt fakkok üres tetején, és amint Viridiel is készenáll, újabb hosszú búcsút véve a családtól indulnak el, bátorkodva megfogni párja kezét, óvatosan nézve fel rá.
- Majd szorítok neked – mosolyog halványan, és nem tudja, mit mondhatna még, ami semmiképpen sem sértő vagy félreérthető. – Biztosan ügyes leszel – simít végig az arcán, majd ismét a kezét fogva sétál mellette, kialakítva a lombok közt az ágak fonta útjukat, egészen annak a bizonyos fának a közeléig, amit minden erdei annyira óv és félt és ahova neki meglehetősen vegyes élmények kötik. Felidézve azt a néhány randevút az egyik nagyon régi partnerrel, kissé savanyodik az ábrázata, és bár azzal az elffel nem mentek messzire – sőt, igazából kézfogáson és félénk, szájra adott puszikon kívül túl nem jutottak -, mégis kényelmetlen érzésekkel tölti el őt. Természetesen teljes mértékben hűséges Viridielhez, az ilyen emlékek miatt mégis megkérdőjelezi ezt, hiába volt korábban, akkor, amikor még csak nem is ismerte a férfit. Valahogy különös is, hogy párja ilyen szinten elfogadja, nem illetve kelletlen megjegyzésekkel őt a múltja miatt, és bár nagyon nem beszéltek erről, biztos benne, hogy azért pár futó próbálkozása neki is volt, innentől nincs mi miatt szégyellje magát. Csak kereste a másik felét olyan elkeseredetten és reménytelenül, főleg talán a családi háttere miatt, hogy bárkibe képes volt eleinte belelátni azt, akire szüksége van.
- Ennél tovább nem megyek – lassít le, Viridielre nézve. – Egyébként is köt ide néhány... hmh, kívánatlan emlék, amiket szeretnék eltemetni. Nem kifejezetten rosszak, de... – tekint oldalra zavarodottan. – De kényelmetlenül érzem magam miattuk – mosolyog esetlenül, és némi habozást követően szorosan átöleli párját. – Vigyázz magadra, és ha bármi gond van, azonnal szólj, sietek – nyom egy puszit a nyakára, aztán az arcára. – Itt maradok a környéken, talán néhány madáron keresztül még láthatlak is titeket – simít végig még egyszer a férfi vonásain, egy darabig csak tanácstalanul álldogálva előtte, majd bátorkodik adni neki egy könnyed csókot. – Szeretlek – távolodik el, azzal, ha már nincs mit megbeszéljenek, akkor keres magának valami ülőhelyet az egyik lombkoronában, figyelve Viridiel távolodó, ágak által ki-kitakart alakját.

Szokásosan korán ébredtem fel, egy kis ideig még fáradtan ülve az ágyam szélén, várva, hogy megszokja a szemem a hajnal sötétségét.
Végre elérkezett a párbaj napja, amit már akkor végbe akartam vinni, amikor beleegyeztem.
Mert a francnak van kedve az el nem vesztett becsületéért viaskodni, amikor annyi más, fontosabb dolga lenne még. Csak egy újabb sor a listámon, egy felesleges kötelesség és egy szerencsétlen helyzet szüleménye. Ugyanis bármennyire kellemetlen bevallani, nem kissé sarokba szorított a kihívással; nemet mondani, vagy kihátrálni a helyzet elől szégyent hozna a rangomra és a nevemre, elfogadni viszont pont annyira kockázatos, mint amennyire lényegtelen számomra.
Talán ha nem lett volna ennyire vak, hogy ne lássa be a valódi tényeket, vagy annyira túlzóan védelmező, talán- Mindegy. Annak a gyenge akaratú nőnek úgyis szüksége van valakire, aki helyette is bátor. Végül is, jól kiegészítik egymás hiányosságait; az egyiknek tartása van, a másiknak gerince.
Mélyet sóhajtok, amikor felteszem magamnak a kérdést, vajon mit is várok egy félvértől és annak jegyesétől?
Egy gyors párbajt, remélem.
Szerencsére már tegnap gondoskodtam arról, hogy a fegyvereim harcra kész állapotban legyenek. Megtisztítottam a kardomat, a tőrömet, leellenőriztem az íjamat, - bár arra nem hiszem, hogy szükség lesz - így ma reggel már csak annyi feladatom volt, hogy bemelegítsem az izmaimat.
A házból kisétálva azonnal találkoztam az apródommal, aki boldogan üdvözölt a korai órák ellenére is. Az első mozdulatommal átadtam a fegyvereket, melynek váratlan súlya alatt egy kissé meginogott, de aztán gyorsan rendezte a tartását, fiatalos elszántsággal húzva ki magát előttem.
Legalább kettőnk közül izgatott valaki...

Elég sok kalandban volt már részem ahhoz, hogy ne álmatlanul, idegesen töltsem az éjszakát. Különben is ott volt nekem szerelmem óvó karja, ami között békés, mély álomba merültem. Nem mondom azt, hogy nem szerezhetek akár komolyabb sérülést is, de Felaern tábornok most nem egy másfajú ellenséggel vagy egy árulóval küzd meg, hanem egy magaformájú nemessel, aki bár rangban nem mérhető hozzá, beosztásban igen és a családjaink között sincs túl sok különbség, még ha ők valamiért sokkal többre is tartják magukat.
Egyszóval, nem vezetheti le rajtam minden dühét, nem ölhet meg, ha ez a szándéka, különben a száműzetését kockáztatja meg.
Én elsősorban Lash becsületéért és ezzel a sajátomért vívok meg vele, én eleve nem megölni, csak megleckéztetni akarom, hogy leverjem arról a piedesztráról, amire felhelyezte magát a húgával szemben.
Reggel frissen és tettre készen ébredek, a lehetőségekhez képest igyekszek mindenkit megnyugtatni, főként a családomat, de hát ők már nem egy párbajomat vészelték át, persze azok feleennyire sem voltak komolyak, olyan ifjonti fellángolások voltak.
Lasht meg sem próbáltam lebeszélni, hogy elkísérjen egy darabig, mert semmi értelme nem lett volna..
- Én leszek a hős lovagod édesem, ezért adnod kell valami kendőt, amit a csuklómra kötünk, ezzel jelezve, hogy téged képvisellek. – simítom bele az arcomat a kezébe, szélesen mosolyogva. – Ez még ügyesebbé és elszántabbá fog tenni.
Ezek után kissé csendesebben, meghitt kéz a kézben sétálunk a szerelmem alkotta természet által biztosított úton, hogy semmi ne zavarja meg a maradék együttlétünket.
Nem messze a Nagy fától, ahonnan azért még nem lehetett látni, Lash megállt, hiszen a szabályok szerint nem jöhetett velem a párbaj helyére, oda egyedül kellett érkeznem.
Kiderült azonban, hogy más oka is van, egy olyan, amit még nem akart megosztani velem, vagy túl fájdalmas volt. Nem erősködtem, már kitapasztaltam, hogy kedvesemnek idő kell, hogy megnyíljon és ha elég türelmes vagyok, akkor egy napon a teljes és feltétlen bizalmát elnyerem. Én ezt elfogadtam és úgy szerettem, ahogy van. Oly sok bántás érte…..nem kellett messzire menni, hogy a legrosszabbra lásson, a saját családjára.
- Ígérem vigyázok magamra, de kérlek, csak akkor gyere majd, ha hívlak. – muszáj volt ezt a lelkére kötnöm, mert különben talán egy karcolás után ott termett volna. - Addig pihenj le valami kényelmes helyen. – intek fel az ágak közé. – Én is szeretlek. – csókoltam meg sok szeretettel, gyengéden, aztán bátorítóan vissza-vissza nézve megindultam, hogy időben elérjem a párbaj helyét.
Ha előbb értem oda, mint a tábornok, akkor a lábam magam alá húzva, várakoztam.

Nem nehéz állati alakjában és a természet segítségével beszökni Viridielhez éjszaka – mivel az anyja a házasságukig nem engedi a szoba és ágy megosztását -, de ez a fajta megoldás lassan már megszokottá válik. Kivételesen több időt töltött a párbaj előtti napon párjával éjszaka, de hogy a saját megnyugvása miatt vagy Viridiel békés álma biztosítása érdekében, talán maga se tudná megmondani. Reggel aztán a saját szobájából lép ki, mielőtt az orrukra koppintanának, noha azon se lepődne meg, ha a nagy izgulásban fel se tűnne mindez. Ettől függetlenül jobb a biztonság, meg legalább így nem fogják árgus szemekkel figyelni, miként szökik át és mikor.
A család megnyugtatását párjára bízza, bár néha közbeszól, hogy ott lesz, mint gyógyító, elsősorban azért megy, hogyha elfajulna, akkor mindent visszatereljen egy biztonságos mederbe – arról nem kell tudniuk, hogy nem lehet a párbaj végéig a közvetlen közelben. Remélhetőleg ez azért megnyugtatja a ház népét, és már készülődhetnek is, elindulva a megbeszélt helyszín felé, lágy és szeretettel teli mosollyal fürkészve a férfi vonásait, miközben belesimul a tenyerébe. Szavai ugyanakkor némileg meglepik, és egyre inkább csúszik fel a szemöldöke ezeket hallva, végül egy halk kuncogással záródik zavarodott érzelmeinek kifejezése.
- Ez nagyon emberi szokásnak hangzik – kuncog. – De majd akkor készítek egy kendőt, beleszőve a hajamat is, ha már a karkötő nem elég – vigyorog, pár pillanatig elgondolkodva, hogy mégis mit tudna adni, de nincs nála semmi, a sebek tisztítására és kötésére használt textíliákon kívül. Miért lenne? – Egyelőre be kell érned ezzel – nyom egy puszit az arcára, biztosítva a magasban az utat, a kopasz lombok között, csendesen téve meg a lépéseket párja mellett, az elvékonyodó ösvényeknél pedig előtte.
A párbaj határához megérkezve megáll, és mivel nem érzi párja felől a kérdő tekintetet, egy kicsit vizsgálgatja a vonásait, de a türelmes várakozáson kívül nem talál semmi mást. Egészen szokatlan, hogy nem faggatják, és nem azért, mert ne érdekelné őt, hanem azért, mert hagy neki időt, hogy képessé váljon elmondani – néhány pillanatig persze vacillál, hogy mégis az érdektelenség vezeti-e esetleg őt, de megtanulhatta már, hogy ez nincs így, nem Viridiel esetében. Megnyugodva mosolyodik hát el, amibe keveredik némi hála is, hiszen igencsak kivételesek azok, akiktől ezt megkapja, az időt, hogy megnyíljon és kibontakozzon, de ez nem olyan titkos vagy súlyos, mint annak idején a félvér gyermekének megemlítése volt.
- Csak... Volt pár kapcsolatom előtted... Nagyon régen... – tűri füle mögé néhány vörös tincsét. – Amik nem működtek hosszútávon, és az egyikükhöz ide köt néhány emlék. Semmi különleges, nem bontakozott ki egyáltalán a kapcsolatunk, egyszerűen nem... Nem sikerült úgy összehangolódni, mint veled – mosolyodik el egy kicsit kínosan, mert nem sokszor ejtik szóba, kinek miféle kapcsolata volt korábban, mert sose számított, és őt se érdekelte hosszútávon, kik voltak előtte a helyén, Viridiel mellett. Utólag belegondolva elképesztően vakká tette, hogy a szeretetet kereste mindenhol és mindenkiben, és az első lehetőségen kapott, aztán újra és újra realizálta, hogy nem feltétlenül úgy kapja, ahogyan azt ő képes befogadni, mert egészen másfajta szeretetnyelvet beszéltek. Vagy csak egyszerűen nem illettek össze végeredményben, így pár hónapnál tovább sose futott semmi... De nem bánja. Még ha bántás is érte ezek miatt is, bőven megért minden megpróbáltatást, hiszen megtalálta azt a személyt, akit mindenkiben meg akart találni sikertelenül.
- Nem áll szándékomban megszegni az adott szavam – rázza meg nemlegesen a fejét. – Kivételesen betartom a távolságtartás szabályát, tudom, hogy ez most neked fontos becsületileg, és Felaern sem értékelné, ha közel tartózkodnék – mosolyodik el halványan, cirógatva az arcát közben, még egy bólintással nyugtázva a javaslatot. Nagyon máshoz nem kezdhetett volna, csak odafönn leülni, lesöpörve a havat, és beszélgetni az ébren lévő fákat. Ha nem szükséges, akkor viszont nem ébreszt fel mást, sőt, talán inkább csendben marad, hagyva, hogy ismét elszenderedjenek.
Ellenáll a kísértésnek, hogy még néhány csókot lopjon tőle, így megelégszik azzal, amit kap, még ha nehezen is, boldogan, de féltve engedve el leendő férje kezét, hagyva, hogy egyedül közelítse meg a párbaj helyszínét. Észrevéve azt, hogy vissza-visszanéz, integetni kezd neki amolyan búcsúzó jelleggel, addig állva ott a hóban, amíg el nem tűnik a fatörzsek között, bár így télen nem nehéz a szokásosnál hosszabb ideig kísérni a mozdulatait. Végül, mikor már nem látja, elmormol egy imát Természet Anyához, hogy ne essen egyiküknek semmi komoly baja, majd az egyik fa tetején keres magának megfelelő helyet, ahol megpihenhet, hiányzó karján lévő, merev és mozdulatlan ágait vizsgálgatva.

(Őszintén elnézést szeretnék kérni a hatalmas késésért, össze kellett szednem az életkedvem.)


Az út további része is csendesen telt. Ugyan láttam, hogy a fegyverhordozóm igazán szeretett volna mondani valamit, valószínűleg inkább úgy döntött, hogy a kérdést későbbre hagyja meg, engem pedig hagy elmélyülni a gondolataimban. Jobb is így, kora reggel egyébként sincsen energiám a felesleges csacsogására.
Jelenleg egyébként is erősen lefoglal a párbaj elmélete és azon belül is az, hogy mégis mi az istent kellene kezdenem Viridiellel. Egyértelmű, hogy egy karcolást sem fogok rajta ejteni, azért nem vagyok annyira idióta, hogy véresen komolyan vegyem ezt a kihívást. Bár szerencsére nem találkozunk sokat, tudom, hogy a társadalmunk talán egyik leggyakorlottabb és legtehetségesebb futárja. Ha sérülést okoznák neki, olyan, mintha a királyt támadnám.
Arról nem is beszélve, hogy veri őt a Természet Anya eleget a személyiségével, meg azzal a szerencsétlen feleségével, miért tegyek még én is keresztbe neki? Valójában van empátiám, akkor is, ha nem verem nagy dobra.
A tisztáshoz közelítve rögtön kiszúrom az ülő alakját, majd egy mély sóhajjal intek az apródomnak az irányába, aki gyors léptekkel meg is indul felé, hogy felajánlja a fegyvereket.
Hogy az ég szakadt volna rám, amikor elfogadtam...
- Üdvözletem. - Biccentek felé udvariasan, amint kilépek a fák takarásából. Az utolsó találkozásunktól eltérően a hangszínem nem hordoz magában elnyomott agresszivitást. Pont úgy beszélek vele mint bármelyik katonámmal, függetlenül attól, hogy valószínűleg ő ugyanazzal a gyűlölettel tekint rám, mint akkor. -  Ahogy megígértem, ugyanazokat a fegyvereket hozattam mindkettőnknek, hogy egyenlő felekként indulhassunk. A két kard teljes mértékben azonos, de nyugodtan vizsgálja át és válassza azt, amelyiket jónak látja.
Akár él a lehetőséggel, akár nem, tiszteletben fogom tartani a döntését. Ha esetleg szüksége lenne egy kis felkészülési időre, azt is türelmesen megvárom, az időm már így is el van pazarolva, néhány perc teljesen belefér.

Csendesen hallgatom Lash szavait, amikor elmeséli, hogy ahhoz a helyhez, amin áthaladunk fűzi pár emlék, valószínűleg kellemes, mert nem látom, hogy szomorúság vagy keserűség volna a szemében.
Lehet, hogy más féltékenykedni kezdene, de hát ez már nagyon rég volt, még nem is ismertük egymást, ráadásul én sem mondhatom magamról, hogy soha nem lett volna dolgom más lányokkal.
Az számít, amit együtt töltöttünk és amit szerelmünk kezdete óta egymás iránt érzünk.
Nekem nincsenek kétségeim abban, hogy mit érzek kedvesem iránt, hiszen most éppen egy párbajra készülök, mert felháborított az, ahogy a családja bánt vele, főként a bátyja, akinek pont, hogy védelmezne illett volna, nem bántania, megalázni, kigúnyolnia. Ez nem méltó egy katonai vezetőhöz.
- Nem számítanak a régi dolgok, csak az, hogy itt vagy nekem és te is jól érzed magad velem. – állok meg vele szemben, szerelmesen megszorítva a kezét nézek a szemébe.
Lopok tőle egy rövid csókot, aztán tovább indulunk, még egy kicsit, de onnan már nem akarom, hogy tovább jöjjön.. Tudom, hogy nehéz neki elengedni, de örülök neki, hogy belátja ez most becsületbeli ügy. Lehet, hogy sérülést fogok szenvedni, de egy ilyen párbaj nem halálig tart és bízom benne, hogy Felaern katona lévén tartja magát a szabályokhoz.
- Igen, ez így van. – bólintok. – Vigyázz magadra, ne hagyd kihülni magad, nem lesz semmi baj. – simitok én is végig az arcán és természetesen kap egy búcsúcsókot.
Most már ki kell lépnem, nem akarok elkésni. Szerencsére elsőnek érkezem, így van időm kicsit átgondolni, hogyan fogok harcolni. Tisztában vagyok vele, hogy őt harcra képezték, engem nem, nem is áltatom magam, hogy legyőzöm, de alaposan meg akarom izzasztani, aztán meg ki tudja, hogy ki mellé áll Természet Anya……
Nem gondoltam, hogy még ide is az apródja kíséri, hiszen egy, na jó….két kardot csak elbír egymaga, nem?
Felállok, ahogy a fiatal elf a közelembe ér és felém nyújtja a két pengét. Félrebiccentette fejjel hallgatom Felaernt, aki most teljesen uralja a hangját és a vonásait.
- Üdv neked is Felaern! – biccentettem meg a fejem, de ha azt hitte, hogy majd hagyom, hogy rajtam viszont erőt vegyen a düh, akkor tévednie kellett.
Megválogattam, hogy mikor engedem el magam, hiszen a király nevében kellett megbízásokat teljesítenem, némi színészi tehetség sem ártott ehhez. Dühös voltam persze, de ezt majd harc közben kamatoztatom.
- Ön katona, így megbízom a szavában. De nem kívánok idegen karddal harcolna, van sajátom. – vettem magamhoz a fához támasztott kristály pengémet. - Akkor kezdhetjük? – nézek rá és mivel látom, hogy neki sem kell sok készülődés, a tisztás közepére sétálok a kabátomat ledobva magamról.
Tisztelgek felé a karddal, ahogy a hagyományok megkívánják, azzal várakozóan felemelem magam elé a fegyvert. Ha ő is felállt, akkor azonnal megtámadom egy láb felé indított csapással, de ahogy arra lendítette a pengét, máris a válla felé sújtok. Eszembe sem volt megvárni, hogy ő kezdeményezzen.

Amikor Viridiel visszautasítja a felajánlást, az apród egy pillanatra kérdőn néz hátra, mintha tőlem várná a választ. Csak egy másodpercnyi meglepettség fut át rajta, utána illedelmesen meghajol a futár előtt és visszalép, én pedig ezzel a mozdulattal indulok meg lassú, kimért mozdulatokkal előre.
A földre esküszöm a talpam alatt, most még azt a papírmunkát is szívesebben megcsinálnám amit már lassan hónapok óta halasztok.
Egy rövid időre a fejem fölé tekintek, hogy megpillantsam az eget. Esetleg jég nem akar esni?...
~Kérlek menj vissza és készítsd elő a befejezetlen jelentéseket és tedd az íróasztalomra. Hamarosan csatlakozok.~ Üzenem a segédemnek, anélkül, hogy egy másodpercre is ránéznék. Nem szeretnék illetlen lenni azzal, hogy Viridiel előtt beszélem meg ezeket a dolgokat, de azért érthető, hogy vannak fontosabb kötelességeim. A futár ebből csak azt láthatja, ahogyan az apródom megfordul és szó nélkül távozik. Egyébként sincs kedvem ahhoz, hogy gyenge pillanataimban lásson. A zöldfülűek amúgy is hajlamosak összekeverni a taktikát a gyengeséggel.
Megvárom amíg elég távol van, majd én is kifejezem a tiszteletemet azzal, hogy meghajlok Viridiel előtt. Lassan megemelem a kardomat, jelezve felé, hogy készen állok.
A kezdése őszintén meglep, nem számítottam ekkora intenzitásra tőle, de úgy tűnik mindig meg lehet lepni - ha nem is sok időre. Annyira meglepődök, hogy egy pillanatra meg is feledkezek a szándékomról és egy kezdetleges mozdulatot teszek, hogy blokkoljam a csapást. Mielőtt viszont megtehetném, visszavonom a mozdulatot és előre teszem a lábam, tökéletesen a másik mellé. A stabilitás hiánya miatt sikeresen kisöpri alólam a lábat én pedig a földre esek.
Egy ideig még a hóban maradok, semleges tekintettel bámulva előre, eszembe se jut, hogy azonnal felpattanjak. Talán kellene?
- Úgy tűnik vesztettem. - jelentem ki nemes egyszerűséggel, egy kis szünetet tartva a következő mondatom előtt, mielőtt hozzátenném; - Milyen kár. - Eszem ágában sincs az, hogy gúnyolódjak vele, de azért azt is könnyen le tudja venni, hogy még csak nem is igyekszek, hogy hihető legyen az alakításom. - Nos...
Komótosan felállok és leporolom a ruhámra ragadt havat, majd megállok Viridiel előtt és meghajolok előtte.
- Köszönöm a kihívást, tehetséges ellenfél voltál, akivel élvezet volt harcolni. Elfogadom a vereséget veled szemben és megtisztelő volt ezen rövid találkozás. - Várok egy kicsit, mert hát annyira még se vagyok tahó, hogy csak úgy faképnél hagyjam. Remélhetőleg könnyen kezeli a győzelmét, mert ha még ez sem jó neki akkor nem tudom, mit akar tőlem. Ez minden amire vágyott, nemde?
Végül is, számomra is hasznosan eltöltött percek voltak ezek; megtanultam, hogy soha többé ne kerüljek olyan helyzetbe, ahol párbajra hívhatnak ki, mert csak felesleges méregetés lesz belőle. Talán ezt érti azalatt a többi nép, hogy az erdei elfek túl büszke nép?...
Valószínűleg.
- Ha megbocsájt, nekem még van néhány fontos dolgom, például, a papírmunka és a portörlés. Valószínűleg ön is elég elfoglalt ahhoz, hogy ne legyen felesleges pazarolni való ideje.  - Ha nem szándékozik tovább tartani, akkor még utoljára bólintok egyet, köszönéssel karöltve és elindulok abba az irányba, ahonnan jöttem.
~Végeztem, mire visszaérek, legyenek az iratok az íróasztalomon. Remélem semmi sem vonta el a figyelmedet a feladatodról.~ Mintha nem tudnám, hogy valószínűleg átolvasta az összeset, amihez csak hozzájuthatott.

Nem tudom mire számítok, talán arra, hogy erősködni fog, hogy egyforma kardokkal küzdjünk meg, vagy kifogásolja a kristálypengét……nem tudom, de az meglep, hogy végül csak csendben megfordul és kisétál a tisztás közepére.
A fegyvernöke azonban szó nélkül távozik, egy pillantást sem vetve a háta mögé. Nyilvánvalóan telepatikusan kommunikáltak, de ez most nem izgat engem, azt nem feltételezem egy elf tisztről, hogy ármánykodásra adná a fejét. Ha belement ebbe a párbajba, akkor az mereven tisztességes lesz.
Mikor kihívtam párbajra, akkor is tisztában voltam azzal, hogy csekély az esély arra, hogy legyőzzem, bármennyire is tapasztalt kalandor voltam és sokszor kellett a pengémre számítanom. De ő egy kemény elf katonatiszt szigorúan nevelt katona fia volt. Megtanították mindenre, ami a harchoz szükséges, így valószínűleg most is én húzom a rövidebbet, de azt akartam, hogy tudja: Lash nincs egyedül! Most már van aki kiáll érte, aki megvédi……már van aki szereti, van családja!
Ha mindezért beszerzek pár vágást, vagy zúzódást, hát annyi baj legyen, tudom, hogy szelíd és kényeztető kezek várnak rám utána. Ezen gondolatokra majdnem elmosolyodtam, ami eléggé furcsa lett volna ebben e helyzetben. Azt azért nem akartam, hogy azt higgye nevetek rajta.
Visszaterelem a figyelmem az előttem álló elfre, aki viszonozza a köszönésemet, aztán……….támadok, kihasználva, hogy valószínűleg nem számít erre.
Én viszont nem számítok arra, ami bekövetkezik!
Megdöbbenve meredek az előttem a hóba hanyatló férfira. Egyáltalán nem gondoltam, hogy akár csak elmozdulásra is rábírom és pont ezért szinte biztos voltam benne, hogy nem én okoztam ezt…….szándékosan hagyta magát fellökni!
Csak nézek rá kikerekedett szemekkel, értetlenül még akkor is, amikor megszólal és fapofával kijelenti, hogy veszített, majd feláll, rendbeteszi magát és egy meghajlás után lezártnak nyílvánítja az ügyünket.
Nem reagálok rá, csak tartom a kezemben a föld felé fordított kardomat, miközben lassan tudatosul bennem, hogy mit tett. Hagyom, hogy tovább tetszelegjen saját nagyszerűsége fényében.
Nem adom meg neki azt az örömöt, hogy lássa rajtam, mit érzek és gondolok most.
- Dögölj meg Felaern! – szólalok meg aztán nemes egyszerűséggel, teljesen udvarias hangon. – Remélem a Házad magja veled együtt szakad meg. – megrázom a fejem, mint aki igazán csak most tér magához. – Sosem gondoltam, hogy valaha ilyet kívánok egy elf fajtársamnak. – teszem hozzá szomorúan, de aztán megkomorodnak a vonásaim. – De ez a te döntésed! – intettem a földön lévő nyomaira. – De ezek után, mint győztes fél, - kapott egy rideg mosolyt, - elvárom, hogy soha többé ne vedd a szádra Lashraielt és a közelébe se menj. És most………- hajoltam meg könnyedén, miközben a tokjába csúsztattam a kardomat. – Nyugodtan távozz, intézd azokat a „fontos” dolgaidat. – álltam félre és megvártam míg elnyeli alakját az erdő, majd nagyot köptem a földre, kiadva magamból az iránta való undort.
Aztán igyekeztem lerázni magamról a dühöt, nem kell, hogy Lash még jobban meggyűlölje a családját. Elindultam visszafelé, ahol hagytam.