Faj: Ember

Nem: Férfi

Kor: 32

Becenév: Evenon, Solymász

Rang: Szörnyvadász, Vadász

Mágia szint: -

Evenon egy igazán furcsa ember, több szempontból is. Kissé mogorva másokkal szemben, s inkább mondhatnák magának valónak, de valójában egyáltalán nem rossz ő, hiszen igazán szívesen beszélget másokkal, csak nem annyira bőbeszédű. A természetes kisugárzása viszont kissé ijesztő lehet azok számára, akik nem ismerik, bár ez igazából őt nem zavarja túlzottan. Testalkatán látható is, hogy keményfából faragtál, s bár nem dagadoznak annyira az izmai, mégis sok erő szorult belé, hiszen az élet megedzette. Viszont ez a testalkat talán nem is olyan furcsa, ha tudjuk, hogy a mozgékonyságot részesíti előnyben, hiszen az erdőben fontos a gyors haladás, s egy bestia elejtésénél sohasem az erő számít, hanem az ész és a gyorsaság. Legalábbis Evenon ezt vallja. Általában egyszerű bőrruhát hord, számos zsebbel és övvel, hogy felszerélést legyen hol tárolnia. Továbbá megjelenéséhez tartozik még egy pár csizma, amit általában csak a városban használ, egy vászon köpeny, ami sejtelmes külsőt biztosít számára, de valódi célja az álca és egy pár kesztyű, fém karpereccel, hogy a sólyom karmai fel ne sértsék Evenon bőrét. Általában egy teli tegez és íj lóg a hátán, oldalára pedig egy edzett acélkard van csatolva. Persze nem ritka látvány az se, ha öveire növények, üvegcsék vagy más érdekességek vannak függesztve.

Az én történetem jónéhány évvel ezelőtt kezdődött. Ebben a történetben is van egy férfi, egy ember, ki talán egész életét Nysiy erdeiben töltötte. Senki se tudhatja pontosan miért is keveredett oda, talán megunta a civilizációt, de az is lehet, hogy csak elüldözték hazulról. Habár rendkívül veszélyes helyet választott magának otthonul, mégis sikerült életben maradnia sok-sok éven át. Szinte már tökéletes harmóniában állt a természettel, s mindig csak annyit vett el, amire éppen szüksége volt. Nevezhetnék őt akár az erdő árnyának, de bizonyára inkább ragaszkodna a szerény erdőlakó megnevezéshez. Napjai sohasem teltek unalmasan, hiszen mindig volt valami tennivaló, így esett hát meg az az eset is, hogy egy erdőjárás során, szokatlan hangokra lett figyelmes. Üvöltözés, halálsikoly, s mikor minden elhalkulni látszott, egy, talán általa még sohasem hallott hangot hallatott egy apró élőlény. Közelebb érve láthatta csak a szörnyű valót, miként egy Werit terített földre két emberi halandót. Mindeközben, ott mocorgott és óbégatott a sárban egy csöppnyi gyermek, kinek talán csak másodpercei voltak hátra, mielőtt a rettegett vadállat végzett volna vele. Az erdőlakó férfit valamiért megbabonázta a gyermek és, bár ez ellent mond az elveinek, hogy nem segít idegeneken, mégis rászánta magát, hogy megvédi a kisded emberkét. Előkapta hát saját maga által készített íjat, majd tegezéből elővett egyet mérgezett nyilai közül, s az idegre helyezte azt. Egy határozott mozdulattal megfeszítette a húrt, s útjára engedte a nyílvesszőt. Létfontosságú szervet akart találni, hogy gyorsan végezhessen az állattal, de persze már az is elegendő, ha a véráramba kerül a méreg. A találat jó volt, de az állat különösen szívósnak bizonyult, s bár teste összerogyni készült a Werit mégis küzdött, hogy tappancson maradhasson. Eközben a férfi szépen, lassan közelebb került a gyermekhez, de fegyverét azért a keze ügyében tartotta, hogy reagálhasson a váratlan meglepetésekre. Viszont, mielőtt a kicsivel foglalkozhatott volna, egy szívszorító jelenetnek lett szemtanúja, hiszen ebből a szemszögből láthatta, hogy az állat nem volt egyedül, hiszen kicsinye is vele volt, aki kétségbeesetten próbált volna segíteni szülőjének, de eredménytelenül. A nagymacska egy nagy zsákként puffant a sárban. A fiatal Werit még egy kis ideig próbált segíteni a halott példányon, majd egy utolsó pillantást vetett a gyilkosra és elnyargalt. A férfi néhány pillanatig csak némán meredt a távolba, hiszen talán ésszel fel sem tudta fogni a szörnyűséget, amit elkövetett, de egyszerűen nem hagyhatta meghalni a védtelen kisgyermeket. Csak a sírás rázta vissza a valóságba önmarcangoló gondolatai közül. Felkapta hát a földről a gyermeket, aki nem is lehetett akkor idősebb egy-két évnél. Óvatosan megcirógatta az arcát, majd magával vitte az erdőbirodalmának sűrűjébe, ahol fára épített háza is fellelhető. Talán már mondanom sem kell, de azért mégis csak megemlítem, hogy én volnék az a gyermek, aki megmenekült a halál karmai közül. Az erdőjáró férfi egyszerűen csak Ozaxnak nevezte magát. Saját gyermekeként szeretett és nevelt, bár minden bizonnyal rendkívül nehéz lehet egy ilyen közegben a gyereknevelés, viszont szerencsére egészen jól le tudtam kötni magam, ha éppen egyedül maradtam, hiszen apámnak gyakrabban kellett mennie vadászni is, s még túlságosan fiatal voltam, hogy vele menjek. Így ilyenkor szabadidőmben imádtam rajzolni, persze mi nem tehettünk szert pergamenre és tintára, így vastagabb fakéregdarabokba véstük az információt. Ilyenkor hát a kis vésőmmel mindig megpróbáltam levésni a lényeket, amikkel apám találkozott az erdőben, mivel tilos volt elhagynom a házat. Mindig is engedelmes gyerek voltam, de azért vágytam a kinti világ után. A kis kalyibán egyáltalán nem volt ablak, hiszen nem szerettük volna, hogy a hívatlan vendégek beköltözzenek az otthonunkban, viszont a gondosan egymásmellé pakolt deszkák között felfedeztem egy kis rést, amin keresztül kicsit kémlelhettem a világot, bár általában semmit sem láttam. Persze, mikor apám itthon volt, mindig tanultunk, hiszen rengeteg mindent kellett tudnom. Elsőkörben megtanított írni és olvasni, majd tanulságos történetekkel ismertette meg velem az erdő világát, ami magába foglalta mind az állatokat és növényeket, de még egy különös entitást is, amit apám az erdő szellemének nevezett. Édesapám szentül hitte, hogy az erdőt egy nagyobb erő járja át, s az irányít mindent, ami ott történik. Többek között azt is mondta, hogy az erdő szelleme, Daeva vezette azon a napon is, mikor rám talált. Szerettük és tiszteltük Daevat, hiszen neki köszönhettük életünket, s hogy mindennap került valami az asztalunkra. A legfőbb törvény mégis az volt, hogy, ha elveszel adni is kell, hiszen Daeva szigorúan bünteti a gyilkosságot, de egy rövid rituáléval ki lehet engesztelni. Pontosan kell elvégezni, hiszen meg kell adni az elejtett lénynek a tiszteletet, hogy ezzel segítsük az átjutást a túlvilágra. A rituáléhoz nem kell más, mint egy talizmán, az állat vére és néhány szó. Apámmal rengetegszer gyakoroltuk ezt, hiszen apám mindig azt mondta, hogy ez a túlélésünk kulcsa, hiszen Daeva csakis így tűr meg minket erdelyében. Mire elérte a 8 éves kort már elég elméleti tudást szedtem össze és elég idős voltam ahhoz, hogy végre elhagyjam az otthon melegét és kilépjek a szabadba. Sohasem felejtem el az érzést és a látványt, mikor először tárult ki előttem a világ kapuja. Azóta se történt velem annál csodálatosabb dolog, mikor végre elnézhettem a végeláthatatlan lobok sűrűjébe és ráeszméltem, hogy milyen hatalmas is a világ, amiben élek, sőt ráeszméltem, hogy végre igazán élek. A szél, akkor először cirógatta végig orcámat, s borzolta össze hajamat. Majd egy mély levegőt vettem, az illatok sokasága a frissesség teljesen levett a lábamról, olyan volt, mint egy álom. Sohasem hittem volna, hogy ilyen gyönyörű az egész. Persze az ember természeténél fogba mindig többet akar, telhetetlen, akárcsak én, hiszen rögtön látni és tapasztalni akartam volna mindent. Ekkor hirtelen el sem tudtam képzelni, hogy Nysiy mennyi veszélyt rejt magában, pedig évekig tudtam, hogy elképesztően veszélyes, de akkor mégis lehetetlennek tűnt ez a gondolat. De apám ragaszkodott hozzá, hogy csakis a ház körül tartózkodhatok, s utólag visszagondolva nagyon jól tette. Szinte rögtön el is indultam felfedezni a házam körüli területet. Hihetetlen érzés volt megtapasztalni az a sok újat, például, hogy milyen érzés lábujjaimat beleásni hűvös földbe. Egy új szakasz kezdődött az életemben. A magam útján tapasztalhattam meg rengeteg dolgot és apám elkezdte okítani a túlélés csínját-bínját, hogy hogyan lehet tüzet gyújtani, hogyan lehet fegyvert készíteni és miként kell azokat használni. Persze ez csak pár azok közül, amiket valójában tanított nekem. Az idő folyamán persze én is egyre nagyobb területekre merészkedhettem, s egyre jobban kezdtem megismerni az erdőt. Majd olyan 12-14 éves koromra elérkezett az ideje az első közös vadászatnak. Elképesztően izgatott voltam, hiszen végre használhattam mindig addigi ismeretemet. Mindenekelőtt apám mutatni akart nekem valamit, s egy furcsa, káróhangot adott ki, majd előre nyújtotta karját és az eget kezdte kémlelni. Fogalmam sem volt, hogy mit csinált, de biztos voltam benne, hogy valami állatot hívott magához. Nem is kellett túl sokáig várni, hiszen hamarosan recsegni kezdtek a gallyak és a magasból rászállt apám karjára egy meglehetősen nagy madár, egy sólyom. Ezután elmagyarázta apám, hogy miért is olyan fontos, hogy legyen egy saját sólymunk. Egy igazi zseninek tartottam, hogy erre rájött, hogy egy madárral ilyen könnyen meg lehet találni egy-egy vadat, s akár még üldözni is tudja, hogy ha az első lövéstől nem terülne el egyből. Mindenesetre a vadászat elkezdéséhez először is mérget kellett készítenem, hogy könnyen megölhessek egy nagyobb testű állatot is, „szerencsére” rengeteg mérgező növény található meg ebben az erdőben, s mivel apám elég rendesen beleverte ezt a fejembe, így szinte mindegyiket ismerem. Persze egy jó méregkeverő tudja, hogy mikor milyen növényt kell szereznie a tökéletes méreghez, hiszen nem mind halálos önmagában. Apám segítségével egészen hamar összeszedtük a megfelelő alapanyagokat, majd összemorzsoltuk, s a nyílhegyre kentük a veszélyes mérget. Ezután következett az egyik legnehezebb része a vadászatnak, a vad megtalálása. Általában az itatóknál minden rá lehet bukkanni legalább egy állatra, de minden bizonnyal nyomokat lehet találni szétszórva a puha földben, így nem is csoda, hogy egy közeli tavacskához vettük az irányt. Ismét izgalmas utazás volt ez az erdőben, hiszen a fel-felriadó madarak és más apró állat zajai feltüzelik a vadászt. Ilyenkor nagynak és hatalmasnak érzi magát az ember, de az igazi vadász nem felejti el, hogy ugyanolyan halandó, mint bárki más. A tóhoz érve, sajnálatos módon tudomásul kellett vegyük, hogy éppen egy állat se tartózkodik ott, így kicsit nehezebb volt a dolgunk, hiszen nyomok után kellett kutatnunk. Különválva igyekeztünk minél nagyobb területet átnézni a tó körül, de végül én meg is láttam a földben egy egészen frissnek tűnő patanyomot. Hamar szóltam is apámnak, hogy érdemes volna utána járni, így mi elkezdtük a követni a nyomot, s közben édesapám előre küldte a sólymot, hátha lát valamit a magasból. Mentünk így egy darabig, míg a távolból folyamatos vijjogásra lettünk figyelmesek, a sólyom bizonyára talált valamit, így futva igyekeztünk a hang irányába, hogy rájöjjünk a vijjogás okára. Egyszer csak meg is pillantottunk egy jól megtermett szarvasbikát, ki éppen a friss füvet legelészte békésen. A sólyom bizonyára észrevett minket, mert elhallgatott, így a susnyásban meglapulva viszont tökéletes rálátásom nyílt a fenséges állatra. Tegezemből elő is kaptam egy nyílvesszőt, majd megerősítés képpen apámra pillantottam, ki bólintással jelezte felém, hogy leteríthetem a vadat. Végig mondtam magamban a mantrát és a szerint cselekedtem. Céloz, levegő kifúj, ideg megfeszít. Amint a nyílvessző átüti a szarvas húsát, az állat felordít, majd futásnak ered. Izgalmas pillanat volt ez, s a szívem rendkívül hevesen dobogott, de apám mindeközben ismét parancsolt a madarának, majd a sólymot követve végül utolértük az immár földön haldokló szarvast. Ezúttal enyém volt a megtiszteltetés, hogy elejtsem ezt a gyönyörű vadat, s így nekem a feladatom, hogy átsegítsem a túlvilágra. Előszedem az oldalamon lógó talizmán, majd nekiláttam a rituálénak. Elképesztőmódón figyeltem minden mozdulatra és szóra, hiszen apámmal rengeteget gyakoroltuk és mindig kihangsúlyozta, hogy mennyire fontos az, hogy tökéletesen végezzük el a rituálét. Végül apám meglapogatta a fejemet dicséret gyanánt, hiszen véget ért az első vadászatom. Ekkor viszont elfogyott az energia, ami eddig hajtott, s az állatot végigsimítottam, miközben szememből előtört néhány könnycsepp. Sajnáltam az állatot, hiszen annyira szép és ártatlan volt, de én végeztem vele. Apám elmesélte a saját első vadászatát, s így megértettem, hogy az első alkalom mindig ilyen, de nem kell szomorkodni, hiszen a túlvilágon Daeva jobb életet biztosít számukra. Ezután persze további vadászatokon voltam túl, miközben egyre idősebb lettem, s így már tényleg rengeteg mindent tudtam arról az erdőről. Egy idő után, apám megajándékozott egy saját sólyomfiókával, hogy a vadászataimhoz legyen egy sajátom. Paqennek neveztem el a kis jószágot, aki egyre jobban a szívemhez nőtt, s a legjobb barátommá vált. Szinte sohasem engedtem el magam mellől, bár ez a szokásom mára se változott semmit.  Viszont mikor már egyedül is teljes mértékben megálltam volna a helyem Nyisyben, akkor történt egy tragikus esemény. Húsz esztendős lehettem talán, mikor egy szokványos vadászatra indultam édesapámmal, de nem sejthettem akkor, hogy az lesz az utolsó. Éppen a vadat üldöztük, mikor a semmiből hirtelen egy veszedelmes Werit vetődött rám, a hirtelen támadástól kiesett kezemből az íjam és ráestem, s mivel az én és a nagymacska súlya is ránehezedett a fegyverre, az nemes egyszerűséggel eltört. Tehetetlen voltam és felkészültem a halálra, de hirtelen üvöltést hallottam, majd azt, hogy valami a Weritbe csapódott. Egy nyílvessző volt, amit apám lőtt ki az állatra, s ezért az állat engem békén hagyott, viszont azonnal apámra vetette magát, s torkon harapta. Egyetlen szót tudott kiejteni száján halála után.
- Fuss!
Maradni akartam, de a lábaim nem engedelmeskedtek, mintha csak megbabonáztak volna, valóban futásnak eredtem. Néha vissza-visszapillantottam, de a Weritnek esze ágában sem volt utánam jönne, látszólag jól elvolt az új zsákmányával. Meg sem álltam a házunkig, ahol azonnal neki láttam egy újabb íj készítésének, hogy bosszút álljak az engem ért veszteségen. Lóhalálában rohantam át az egész erdőn, de semmit sem találtam a vértócsákon kívül. Kétségbeesve borultam a földre, s erőteljes érzelmekkel próbáltam kiadni magamból a bánatot és a dühöt. Dühös voltam Daevara, nem értettem, hogy miért kellett meghalnia annak, akit a legjobban szerettem, és aki talán a legjobban tisztelte őt az erdő szellemét. Igazságtalannak éreztem, s olyan ismeretlen, marcangoló érzelmek kavarogtam bennem, amiket legszívesebben egy késsel hasítottam volna ki a szívemből. Nem tudtam elképzelni az életet apám nélkül, követni akartam a túlvilágra, így órákig feküdtem a véráztatta sárban, miközben vártam a megváltó halált. Könyörögtem Daevahoz, hogy szabadítson meg a szenvedéstől, de imáim süket fülekre találtak. Egy örökké valóságnak tűnt, miközben fejemben ezernyigondolat kavargott, hogy miért kellett ennek megtörténnie, de a dühöm és bánatom, teljesen elnyomta a józaneszemet. Egy jó darabig csak feküdtem a sárban, de rá kellett jönnöm, hogy nem mehet így tovább, apám se ezt akarta volna, így erőt vettem magamon, majd hazasétáltam a faházba, amit ő saját két kezével épített. A fejemben végig csak az járt, hogy vajon mit tanácsolna nekem most. Nagyon hiányzott, olyan hirtelen történt és én nem tehettem érte semmit. Viszont volt valami, amit meghagyott nekem még jóval halála előtt. Egy díszes kis ládikót, amit kizárólag halála után nyithattam ki. A ládikóban néhány kéregdarab volt, de az érdekes a vésés volt. Egy történet volt leírva, méghozzá annak a napnak a története, mikor rám talált. Édesapám valójában sohasem mesélte el teljes egészében a történetet, de így végre megtudhattam, hogy mi történt és halálának miértjét. Ő tudta, hogy Daeva büntetése le fog rá is sújtani, mivel a megölt Weritet nem segítette át a túlvilágra, de Daeva kegyes volt, s így addig életben tartotta, míg tudását át nem nyújtotta nekem, de a sorsát nem kerülhette el. Így végre a Werit lelke is nyugalomra térhetett, akárcsak apámé. Talán ott jobb élet várt rá, de én egy percig se bírtom volna tovább maradni a vadonban, úgy éreztem, hogy szükségem van egy kis távolságra. Végül így keveredtem Cerallaba, az emberek birodalmába. Új életet akartam kezdeni, de egy magamfajta számára ez nehéz volt, hiszen nem olyan egyszerű hirtelen a rengeteg ember közelébe merészkedni és beilleszkedni. Szóval hosszú évek alatt sikerült csak teljesen kiismernem az emberi viselkedést, de végül sikerült elérnem a célom, hiszen már nem nézek egyszerű vadembernek, bár én mindig is sokkal többre tartottam magam, de csak a rosszat látták bennem. Egy erdőben építettem fel saját kunyhomat, de gyakran meglátogattam a várost is, ahogy manapság is teszem. Vadászni kezdtem és a vadak egy részét eladtam a városban, hogy jobb minőségű felszerelést vehessek magamnak, s mikor már fegyverzetem is megerősítettem és a többi emberrel is egészen jó viszonyt kezdtem ápolni, többektől hallottam, hogy bizony jó pénzt fizetnének, néhány igen nehezen levadászható bestiáért. Persze ekkor már eltelt egy jó pár év, s már apám halálának emléke se nyomasztott annyira, így hát elvállatam néhány küldetést, de ehhez vissza kellett térnem Nysiybe. Rendkívül nagy tisztelettel és izgalommal tértem hát vissza Daeva földjére, hogy bestiákra vadásszak. Az első pár megbízás után kezdett egyre jobban megnőni a megbízói kör, hiszen hol találnának egy másik olyan bolondot, aki bemer merészkedni Nysiybe. Persze abban vagy a nagy kunszt, ha az a valaki ki is talál onnan. Én pedig eddig minden alkalommal visszatértem, persze nem állítom, hogy minden ilyen kalandom simán ment, hiszen leggyakrabban csak nagy harcok árán tudtam megszerezni, ha egyáltalán meg tudtam szerezni, azt, amit a megbízó kért tőlem. Sokszor kerültem közel a halálhoz, de mindig meglógtam előle. Sokan azt állítják szerencse vagy csak tapasztalat, hogy évekig ott éltem, de én hiszem, hogy Daeva műve mindez.