Egil Stoneheart Hozzászólások száma : 43 Join date : 2017. Aug. 20.
| Tárgy: Egil NJK Pént. Május 08, 2020 10:56 pm | |
| Név: Meara Faj: Erdei elf Nem: Nő Kor: 138 Becenév: - Rang: Íjász Mágia szint: Haladók szintje Ez vagyok én: Meara erősen szarkasztikus modora és mindenre kiható bizalmatlansága, és a felelőtlennek tűnő hozzáállása könnyen kelthet negatív első benyomást az emberekben, a külső alatt valójában egy igen csak hűséges, maradéktalanul őszinte és megbízható ex-katonát találhat az ember.....már amennyiben elegendő arannyal képes megtoldani a nő erszényét. Az íjásztehetsége párját ritkítja, a vadászatban, csapdakészítésben és nyomolvasásban szerzett szakértelme pedig nagyon hasznosnak bizonyult a munkája terén. Többnyire magányosan szeret dolgozni, és tőle telhetően csendben, fák és bokrok sűrűjében megbújva lehetőség szerint kerülve a nyílt harcokat. Idősödő tekintetén sokkal jobban meglátszanak a korának jelei mint a korabeliek döntő többségén. A szinte teljesen ősz haját feltűzve hordja, kék szemei alatt pedig gyakorta húzódnak kialvatlanságra utaló sötétlő mélyedések. Arcát egy méretes heg csúfítja el, a szeme sarkától egészen az álláig. Egy pikkelyvértet visel, amelyet egy lemez mellkasvérttel és cserzett bőrből készült, pikkelyekkel kivert kesztyűkkel és térdig érő csizmával egészít ki. Kezében mindig a családi íját szorongatja, a hátán egy saját kezűleg megmunkált tegeze lóg tele nyílvesszőkkel, amelyeket előszeretettel itat méregbe. Oldalán apja rövidkardja lóg, derekán pedig anyja vadásztőre fityeg, valamint magánál hordja a még katonaként zsákmányolt, rendkívül furcsa és egyedi kialakítású tülkjét. Ez a maga speciális kialakításának köszönhetően képes egy rendkívül jól hallható, de behatárolhatatlan hangok kiadására, amelyek rendkívül hátborzongatóak, de más hatásuk nincs. A múltamról: Gyermekkora átlagosan telt, szerető családban nevelkedett. Szülei mindketten vadászok voltak, akik már egészen korán elkezdték tanítani őt a mesterségükre, remélve hogy a lányuk is egyszer majd a nyomdokaikba lép. Meara korábban tanult meg íjászkodni mint írni, és már egészen fiatal korában napokat töltött a természetben barangolva, a saját maga által épített kis rejtekhelyeiben. Huszonnégy évesen már saját maga gondoskodott mindenéről, a szülei legnagyobb örömére hamar a szülőfaluja legjobb vadásza lett. Már harminckettőt töltötte, amikor először hagyta el a szülőfaluját hogy beálljon a seregbe, ahol a kiképzését követően két évtizeden át szolgált határőrként amely során megismerkedett és beleszeretett egy Valen nevezetű elfbe. Néhány évvel később össze is házasodtak, azonban a boldogságuk nem tartott soká, hiszen a férfi alig öt évvel később egy ork portyázás következtében életét vesztette. A férje halálát követően Meara összetört. Az egyre romló mentális állapotát tekintve a felettesei javaslatára leszerelték, a nő pedig visszaköltözött a szüleihez. Tizenkét éven át küszködött a saját problémáival, míg egy napon a régi kiképzőtisztje javaslatát követően újfent jelentkezett a seregbe. Remélve hogy képes lesz leküzdeni a rémálmait és megbirkózni a félelmeivel egyenesen a Légió tagjai közé küzdötte be mgát, ahol felderítőként szolgált. Bár nehézkesen, de végül sikeresen megtalálta a helyét az egység tagjai között, és a megbízható bajtársai társaságában új otthonra talált. Bő harmincegy éven keresztül büszkén harcolt, amíg egy rosszul elsült rajtaütés folyamán elveszítette az osztagát, amely valóságos letargiába taszította a nőt. A bajtársai halálát követően úgy érezte nem maradt keresnivalója sem a seregben...sem pedig Awrysban. A leszerelési kérelmét követően magányosan indult útnak a nagyvilágba, zsoldosként és vadászként tengetve az életét. Noha sem az éjszakai rémálmok, sem pedig nappalok dermesztő realitása szűnni nem akaró terrorként uralták az életét, az eltelt harminchat év számottevően sokat segített Mearának megbékélni a múltjával és újult erővel nézni szembe az előtte álló világgal. - Sye:
Ha csak az út Nysiy-be nem lett volna elég veszélyes, Meara egy akkora amatőr hibát követett el, amelyet már réges régóta nem tett...megbízott a társaiban.
Miközben vergődve, fájdalmasan kapaszkodott az erős sodrású folyó partját borító sziklában, úgy érezte hogy ezúttal megérdemelte. A bizalmatlanság egy áttörhetetlen pajzsként ölelte körül, egy éles kardot adott az kezébe mielőtt még bárki is fegyvert rántott volna. De most...most is csupán egy pillanatra nézett félre. És három nyíllal végezte a hátában, egy folyóban. Kínlódva, fogát összeszorítva küzdötte ki magát a vízből, minden maradéknyi erejével küzdve a vérveszteség okozta ájulás ellen. Vöröslő cseppek hullottak alá a homlokán, a tekintete pedig újra és újra elhomályosult. Érezte ahogyan a fájdalom apránként elszívja az erejét, ahogyan az átázott, nedves felszerelése egy nagyobb súllyal húzza a földre. A félelem lassan görcsös marokba szorította a szívét, ahogyan tehetetlenül küzdött a saját gyengeségével. Félt a haláltól. - Valen... – csordultak ki a könnyei, ahogyan utolsó gondolatával a kedvesét szólongatta – Valen... – suttogta, mielőtt erőtlenül a földre omlott. Érezte ahogyan az arca valami ragacsos, maró szutyokban landolt. Fél szemét kinyitva valamiféle bugyborékoló, fekete masszát látott maga előtt...de nem tudott mit tenni. Minden elhomályosult előtte.
Ijedten, rémálmoktól elgyötörten, sikoltozva tért magához. Teste reszketett, a torka száraz volt, a feje zúgott. Zavarodottan emelte fel a fejét a földről, értetlenül bámulva az őt körülölelő sötétséget. - Meg-meghaltam ?! – bukott ki belőle a kérdés. Nem értette mit történt. Azonban ahogyan megmozdult, a fájdalom erőteljesen visszarántotta a valóságba. Összeszorított fogakkal várta míg az egész testén áthaladt remegés, és újra megpróbált körülnézni. Csak sötétséget látott újfent. Pánik kezdett eluralkodni rajta ahogyan a gondolat egyre erősebben viszhangzott a fejében : Megvakult ?! Sok időbe tellett mire sikerült rendet tennie a fejében. Stabilizálta a lélegzetvételét, halk dúdolással nyugtatta magát, míg végül pár percen belül sikerült visszanyernie az önuralmát. Óvatosan a szeméhez nyúlt és nagy sóhajtással realizálta hogy minden a helyén van. Újra körülnézett, és meglepődve vette észre hogy éjszaka van. Kesernyésen felröhögött, amely szinte azonnal véres és fájdalmas köhögésbe torkollott. - Ilyen az én szerencsém. – köpött némi vért maga elé. Nem volt ideje tovább tétovázni. Nehézkesen elvonszolta magát a legközelebbi fa ágai közé, majd levetette a felszerelését és szétkapcsolta a páncélját. Noha a fájdalom még mindig ott keringett a testében, meglepődve tapasztalta hogy a sebei mind eltűntek. A helyükön csupán alig érezhető, felettébb furcsa tapintású megkeményedett bőrrétegek maradtak, amelyek sokkal inkább érződtek valamiféle pikkelyszerűségeknek mintsem hegeknek. Értetlenkedve rázta meg a fejét, majd a felszerelése felé fordult. A magával hozott élelme, a mérgei és csapdakészítő eszközei a hátizsákjával egyetemben mind eltűntek, a nyílvesszőiből alig a fele maradt használható állapotban, de szerencsére az íja egy karcolást sem szenvedett. Kaján vigyor ült ki a képére ahogyan belegondolt a társai helyzetébe. Még ha tudták is a kivezető utat, még így is legalább három napba tellett mire az erdő szélébe érnek. Három nap pedig messze több, mint bőséges idő arra hogy levadásszon néhány patkányt...
|
|