Régóta nem járt már a cellád körül Uráldur. Ahogy elvégezted kötelességedet Athanar, erdei elf extábornokkal, nem sokkal utána el is vitték őt, hogy folytassák a vallatását, mely feltételezhetően nem volt a lombtünde túl nagy örömére, te pedig visszakerültél a saját helyedre. Azóta nem is láthattad az erdei férfit, így feltételezhetően vagy belehalt a sötételfek szórakoztatásába, vagy másra bízták a kezelését, ugyanis nem zargattak azzal, hogy újabb kísérletet tegyél sebeinek ellátására és begyógyítására.
A katonák nem kifejezetten foglalkoztak veled azt leszámítva, hogy ételt és italt adtak neked, nehogy ezek hiányába haljál bele, de nem emeltek rád kezet és nem is néztek rád úgy, mint kihasználható női testre - az éjtünde főváros területén bőven vannak a helyiek ízlésének megfelelő egyének. Lehet persze az is, Uráldur parancsa volt, hogy hagyjanak békén, mert értékes fogoly vagy, más kérdés azonban, hogyha tervei lennének veled, miért egy büdös, koszos és legfőképp hideg helyen tart rácsok mögött, és miért nem egy kényelmes szobában. Az ételről nem is beszélve, ami semmiképpen se nevezhető soknak, gyakran finomnak sem – inkább tűnt maradéknak, mosléknak a katonák ebédje és vacsorája után. Persze ez is több volt a semminél, amihez volt lehetőséged az elmúlt egy évben hozzászokni, még ha ez nehéz is lehetett a korábbi fényűző szokásaid után.
Fürdési lehetőség nemigen adódott. Egy-egy melegebb napon, amikor még ezen északi területen sem fagy meg senki nedves ruhában, végigcsörtetett néhány katona a rácsok mellett, hogy egy-egy vödörnyi vízzel köszöntsön reggel minden foglyot – ennyiből állt a mosakodás, ami sok esetben nem ért szinte semmit. Koszt nem nagyon vitt le, az izzadtsággal hasonló volt a helyzet, hajat pedig egyáltalán nem lehetett mosni, ami fésű híján hamar kócossá és mocskossá, viszketőssé vált. Mindezek talán még inkább szították benned a bosszú és harag lángjait, elvégre egy uralkodásra született nő nem lehet ilyen helyen.
Egy nap aztán megállnak a cellád előtt, amiről elsőre talán a szokásos rutinra gyanakszol, viszont az éjelf katonánál nincs se élelem, se ital, se vödör – utóbbi egyébként sem lenne, mert mostanában kifejezetten nagy hidegek voltak, ami ellen valamennyire védett a bedobott, végeknél kissé foszladozó, egyébiránt kopott színű pokróc. Az is feltűnhetett, hogy néhány héttel korábban két-három napig kevesebben voltak itt, az alagsori börtönben járőrözni, de nem annyira kevesen, hogy ez szökési kísérletet ébresszen bárkiben is.
Ha nem figyelnél túlságosan, akkor az éjtünde katona kocogtat néhányat bundával kibélelt fémkesztyűjében a rácson, ami élesen hasít bele a börtön állandóan nyöszörgéssel teli, de csendes morajlásába, ezzel bizonyára felhívva magára a figyelmedet. Ha végignézel rajta, alaposan beöltözött katona ez, baloldalán ott ékeskedik kardja, kicsivel hátrébb egy tőr is kikacsint nagytestvére takarásából, ám az itteni vendégeskedésed során nagyon is jól tudhatod, hogy nem kellen ezen föld népének fegyver ahhoz, hogy veszélyes legyen minden egyes tagja. Elég pusztán a saját varázslataikhoz folyamodniuk, hogy bárkit megbénítsanak vagy fájdalommal jutalmazzanak esetleges engedetlenségért.
- A Pók-ház ura látni kíván – szól a férfi, hallhatóan kissé szájhúzva az elégedetlenségtől és méltatlankodástól, hogy felettese érdeklődést mutat az irányodba, de már veszi is elő a kulcskarikát, hogy a megfelelő vasat a zárba rakva kinyissa az ajtót, ami oly’ sokáig volt érintetlen. Egy hangos kattanást követően keserves nyikorgással tárul fel, végre valahára, ám az éjelf még nem enged ki téged a celládból. – Kezeket – bök egyet karjaid felé, és ahogy előveszi a fémbilincseket övének hátsó részéből, bizonyára egyértelmű, mit szeretne tenni: a csuklódra rakni a súlyos béklyót.
Ha körbenézel, akkor az állandóan égő fáklyák fényében megpillanthatsz több járőröző sötételfet, akik hol felbukkannak két cellasor között, hol eltűnnek a rácsok takarásában, néhányan pedig kényelmesen üldögélnek egy-egy háromlábú kisszéken, eszegetve valamit. Minden bizonnyal ők épp a szünetüket töltik itt lenn, bár kérdés, miért akarna bárki is itt maradni enni; talán csak örömüket lelik, hogy a velük szemben lévő bezárt fogoly jóformán nyálcsorgatva várja, hogy egy kis maradék falatot megkaphasson. Nem túl messze tőled ugyanúgy áll egy másik őr, aki alaposan szemügyre vesz téged, elnyűtt ruhádat és napfényt régen látott arcodat – valószínleg ő a másik kísérő, aki érted jött.
Ha engedelmesen teszed azt, amit kér tőled a bilincses katona, akkor hamar érezheted csuklóidon a hideg fémnek a súlyát, kisvártatva becsukva mögötted a rácsos ajtót, maradva hátul.
- Kövess – szólal meg az eddig távolabb álló katona, aki hátat fordítva neked megindul a labirintusszerűen kiépített börtön folyosóin. Nézelődés esetén talán nem fog meglepni, hogy több ember és ork is fogságba került ezen a helyen, de néhány sötételfnek is helyet szorítottak a bűzös, ritkán tisztított ketrecek sűrűjében. Mindenki nyomorúságos állapotban van, néhányan köhögnek és betegeskednek, míg mások próbálnak pihenni, összeszedni az erejüket, ha esetleg hirtelen munkára fognák be őket, de senkiről se lehet elmondani, hogy olyan jól lennének tartva – a minimumot kapják, csakúgy, mint te.
A katonák biccentenek egymásnak, mikor elhaladnak egymás mellett, és néhány fordulatot követően egy lépcsősor fogad egy feltáruló, vaskos faajtó mögött. Ezen csigalépcsőn kell felmászni, amelynek falain a börtön folyosóihoz hasonlóan fáklyák égnek fémtartóikban. Köszönhetően legyengült állapotodnak, mire ennek a tetejére értek, igencsak kifulladva érezheted magad, a katonák azonban nem állnak meg: az elöl haladó kinyitja az ajtót, ami a felszíntől választ el titeket, és egy éve most először láthatsz újra napfényt, még ha ez az északi, gyér, téli napfény is, melytől az egész palota borongósan szürkés-kékes színeket ölt magára. Amit látsz így, az egy grandiózus csarnok, közrefogva három oldalt egy-egy oszlopsorral és folyosóval, a csarnok hátsó felében pedig egy alaposan és szépen megmunkált ajtó álldogál zárva, amit egy-egy lépcsősor keretez, tetejükön egy újabb, de nyitott ajtó előtt forrva össze. Bizonyára ezen keresztül érhetőek el az emelet szobái, termei.
Strázsáló katonákból sincs hiány: vegyesen találsz a Pók-ház jegyével ellátott, illetve egy másik ház színeibe öltözött őröket, de rád sem hederítenek. Sokáig egyébként sem bámészkodhatsz, ugyanis az előtted lévő kísérő elindul, méghozzá a hatalmas csarnok hozzátok közelebbre eső lépcsősora felé, ahol ugyanúgy fel kell vergődnöd magad. Az út itt még mindig nem áll meg, de legalább több lépcső sem vár rád; innentől már csak egyenes folyosókat kell megjárni, melynek sötétebb részeit lilás színben fénylő kövek világítják meg fáklyák helyett. Fordulni csak kétszer kell: egyszer az ajtón átlépve jobbra, hosszú percekkel később pedig valahol középtájékon jobbra. Az itt található katonákból ítélve ez már a Pók-ház lakosztályi része, ugyanis az őrök egytől egyig ezen háznak a jegyét viselik egyenruhájukon, feszesen és fegyelmezetten állva a falak mellett.
Több ajtó mellett is elhaladtok, melyek közt sok különbséget nem látni, ám a kísérőid magabiztosan haladnak és állnak meg az egyik előtt, amin be is kopogtat az előtted tartózkodó éjelf. A válasz hamarosan megérkezik bentről, tompán és már-már halkan a válaszfalként köztetek álló ajtó miatt:
- Igen?
Még így is hallatszódik, hogy aki bent ül, az nem Uráldur – nincs benne semmi karcosság és merevség, nincs még csak megfáradt hangzása sem, ami az idősebb korosztályra gyakran jellemző. Ez egy fiatal, simulékony hang, akiével az itt töltött időd során még nem találkoztál.
A katona benyit.
- Meghoztuk – válaszol az őr.
- Kiváló, engedjék be – érkezik az engedély odabentről.
Az ajtóból félreáll a kísérőd, karját emeli, ezzel jelezve ő is, hogy bemehetsz, és szemlátomást nem kívánnak bekísérni téged sem ő, sem az eddig mögötted lévő sötételf. Persze ahogy bepillantást nyersz az ízlésesen és alaposan bútorozott szobába, hamar megértheted az indokot, miért: a kényelmes székben üldögélő ifjú úr mellett ott áll némán egy másik katona, akinek keményebb, zordabb és szigorú vonásaiból ítélve idősebb – és valószínűleg tapasztaltabb is - lehet uránál. Feltételezhetően ő a személyi testőre, aki csak nagyon kivételes alkalmakkor hagyja el az állítólagos házfő oldalát, noha a sötételfek alapvetően elővigyázatos és bizalmatlan személyiségéből kiindulva talán nem is olyan meglepő az ilyen módú védelem és fogadtatás.
A szoba falait alig lehet látni – mindenhol szekrények és polcok sorakoznak, rajtuk megannyi könyvvel, irattal, alul néhány dobozzal, ami valószínűleg elavult jelentéseket tartalmazhat. A földön puha, sötétbordó szőnyeg fekszik, mely kifejezetten kényelmes lehet ennyi hideg kő után. A szoba hátsó felében található egy hatalmas, masszív, mesterien faragott íróasztal, annak tetején kétoldalt igényesen elrendezett paksaméták állnak, lezárt üvegcsében sötétlő tinta vár használatra, amin a hozzá tartozó mártogatós toll pihen, de hogy véletlenül se legyen hiány íróeszközből, még láthatsz egy másik, szemlátomást bontatlan üvegcsét, valamint újnak látszó pennát, feltételezhetően egy helyi élőlény tollából.
Rögtön feltűnhet az asztal előtt található szék, amit minden bizonnyal neked készítettek elő, és bár semmiképpen sem olyan elegáns vagy kényelmes, mint amiben az úrfi ül, látványra még így is kényelmesen bélelt székről van szó. Ugyanilyen kevésbé látványosan faragott és kialakított darabból találni még néhányat a szoba két oldalában, illetve neked jobbra a szoba hátsó felében egy zárt ajtó is található, ami könnyen kikövetkeztethetően egy szomszédos terembe vezet.
A fényforrás részben az asztalon található háromágú gyertyatartó végein lévő égő gyertyáktól származik, részben a palota ezen folyosóin már látott lila kristályokból, melyek a falakra erősített tartóikban égnek. Az apró lángok meleg, ismerős fénye és a kristályok mágikus világítása kissé különlegessé teheti a szoba atmoszféráját, természetellenessé vagy éppen titokzatossá.
- Kérem, foglaljon helyet – mosolyog rád barátságosan az éjtünde a székben, akinek elegáns, sötét ruháiban felfedezheted az ibolyaszín árnyalatát. Most rajtad kíváncsian függő szemei leginkább az akár általad is ismert ametiszthez hasonlatosak, és nem lenne meglepő, ha a fülében található drágaköves fülbevalót összekevernéd ugyanezzel az ásvánnyal pusztán a színe miatt, ám valahogy mégis valahogy más - mintha sejtelmesen, füstösen kavarogna benne valami.

A cellám falai mintha egyre közelebb lennének, vajon lehetséges ez vagy csak egy sötét-elf szórakozik velem vagy már teljesen elveszettem a realitásérzékem? Nem is tudom, vajon mióta senyvedhetek itt ezzel a nevetséges pokróccal? Oh Ahmest, segíts meg ezen nehéz időkben! Athanart elvitték, jó ideje nem láttam, vajon mi történhetett vele? Szívesen végignéztem volna a halálát, de az élet nem kívánságműsor. Vajon hol lehet kedvenc könyvecském? Remélem, vigyáznak rá ezek az elfek és a hitvány kezeikkel nem okoznak sérülést benne. Nagyon hiányzik a rendes élelem, a kedvenc ruháim, a trónszékem és egy kis öldöklés, úgy érzem a formámból is kijöttem, legyengültem. Én és a sebek begyógyítása, könyörgöm, mire gondolt Uráldur, ÉN okozom a sebeket.
Nevetek fel hangosan a cellám sötétjében. Az őreimre pillantva úgy érzem, nem igazán hatja meg őket, hogy kit tartanak fogva. Ha tudnák, ki vagyok, biztos sokkal jobban tartanának tőlem. De mindez már a múlté!
Tenyeremmel a falba csapok és elkezdem pofozni dühömben. ENNEK MÁSKÉNT KELLETT VOLNA TÖRTÉNIE, MINDENT ELVETTEK TŐLEM AZOK A KOSZOS ORKOK. DE MIÉRT, DE MIÉRT? ÉN MEGALKUDTAM MINDENKIVEL, LENYELTEM „MINDEN KESERŰ MÉRGET”. MÁRA MÁR A HÚSUKBÓL KELLENE LAKOMÁT RENDEZNEM ÉS A CSONTJAIKBÓL SZÉKET FARAGNOM! – ÉN KIRÁLYNŐ VAGYOK, NEM BÁNHATNAK ÍGY VELEM! –üvöltök ki a cellámból haragosan, dühvel telve. – URÁLDUR, MÉGIS MEDDIG KELL ITT SZENVEDNEM, ÉN KIRÁLYNŐ VAGYOK! – majd elhalkulva leülök a hideg kőre és magam elé bámulok.
Pocsék étel, pocsék ital, éppen éhen nem halok, mégis mit tervez velem ez a félkegyelmű? Vajon mi lehet Észak-Bivallyal, édes szeretett kis városommal? Hol ronthattam el, mi történt, minden pillanatok alatt elveszett....
A napok unalmasak teltek, abban leltem örömömet, hogy felidéztem néhány jól sikerült kínzásomat és közben szüntelenül imádkoztam Ahmest-hez. A katonákhoz gyakran beszéltem és elmeséltem nekik A Könyörület Istenének kegyeit, próbáltam édes szavakat csepegtetni fülükbe, bár láthatóan értették mondataim, de nem törtek meg édes szavaimnak. Ahogy beszéltem az őrökhöz megpróbáltam megfigyelni, milyen rendszer szerint van őrváltás, milyen útvonalon haladnak és magamban kiszámoltam hány lépés alatt érkezik meg a váltás.
Éppen a pokrócomon térdelve tartottam egy imádatot Ahmestnek, amikor őrök álltak meg sanyarú rejtekem előtt. Fogalmam sincs, mit akarhatnak, végre történik valami? Megfordultam és felálltam, hogy lássam, mit óhajtanak. Egy éjtünde kezeivel zörgette a rácsokat, jól öltözött és ruhája meleg, ami nekem is elkéne mostanság. Kard és tőr villan ki öltözete alól, bár jól tudom, hogy ennél fájdalmasabb halált is halhat az ember, ha szembekerül velük. Ő más mint a többi őr, sokkal nagyobb rangban lehet.
- Kegyelmetes estét!- nézek lesújtóan a férfire, amiért ennyi ideig várakoztattak egy királynőt!
A férfi arcán kirajzolódik az emberekkel kapcsolatos véleménye, mondhatom nekem is hasonló van róla. Óvatosabb lesz most vigyázni véleményemmel. A börtön zárja végre kinyílik, de még nem léphetek ki rajta, bilincseket tartanak elém célozva ezzel, hogy vegyem fel őket. ACRÁTLANSÁG! Arcomon az undor fogalmazódik meg, de mivel nincs értelme az ellenállásna, kezeimet a bilincsbe illesztem, és fejemet felszegve veszem tudomásul rabságom következő szintjét.
Miközben követem a férfit a cellában rekedt lényeket figyelem, akik bizonyára sokat hallották imádkozásom Istenemhez. Undorító, szánalmas lények, akik saját hibájuknak köszönhetik, hogy valami fenségesebb és nagyobb útjába álltak. Azon meglepődöm, hogy őket is úgy tartották, mint engem. Mélyen megalázó, hogy velük kellett osztoznom egy sorsban. Reményeim szerint Uráldur végre jobb belátásra tért.

A megpróbáltatásaim nem érnek véget, egy faajtó kinyílik és egy hosszú csigalépcső tárul elém. Pontosan tudom, hogy legyengülve nehezebb lesz megtenni a lépcsőfokokat, de büszkén állok a kihívás elé. Úgy érzem menet közben, hogy az izmaim mindjárt elszakadnak, és levegő után kapkodok, mint egy víz alá nyomott ember, de nem nyögök, nem kiabálok, sohasem török meg, büszkén viselem sorsom.
Fény! Végre kiértem a fényre. Nem tudom még szememet teljesen kinyitni, próbálom átengedni magam a természetes fénynek, melyből sokat kaptam otthon, itt viszont hosszú idő óta semmit. Mire kitisztul a kép egy hatalmas előcsarnokban állok, méteres oszlopokkal. Hmm, ez már tetszik, nagyravágyó és hatalom ittas, egyszerűen meseszép. Ezek mellett igazán kicsinek érezheti magát bárki.  Ahogy látom a Pók-ház jelképeit viselő katonák mellett valamilyen másfajta nemesnek felesküdött katonák is kószálnak erre, úgy vélem idővel kiderül majd kik ezek.
Bár fárasztó, de felszegett fejjel, büszkén lépkedek előre, még egy hosszú menet következik a színfalak mögött. Egy biztos, a hatalmas és szépen berendezett kastély, vagy legyen ez bármi, nagyon impozáns, el tudnám magam képzelni benne. Képzelődéseimet egy kopogás töri meg, majd egy invitáló, fiatal hang szólít be minket, ez mintha nem Uráldur lenne. Bár lehet már régen hallottam, miért is ne ő lenne.
A szobába belépve egy fiatalurat pillantok meg a megfelelő személyzettel oldalán. Ez nem Uráldur, hanem egy fiatal sötét-elf. Gyorsan körbetekintek, mit látok még a szobában, van-e itt valaki, majd a férfi szemébe nézek. Ő hellyel kínál és én helyet is foglalok az előttem lévő székben. Az egész szoba nagyon előkelő és elegáns, úgy látom, megint szintemhez méltó beszélgetőpartnereket kapok. Ami feltűnt, hogy nagyon sok itt az ametiszt, de valahogy mégse az, ás az anyaga, nagyon különös és rejtélyes, szinte biztos vagyok benne, hogy mágia itatja át.

Egyenes testtartással helyet foglalok, majd a férfire mosolygok és fürkészően vizslatom tekintetét, várom a kérdéseit és talán azt mi ez az egész. Hol lehet Uráldur és miért vagyok itt?

A bál óta kicsit lelassultak a napok, nagyrészt annak köszönhetően, hogy végre apadt a feladatainak a száma; nem kellett foglalkoznia a felkészületekkel, a meghívók megírásával és elküldetésével, a katonák és őrök útvonalaival, beosztásával. Annak ellenére, hogy családja a segítségére volt a testőrparancsnokával együtt a szervezkedésben, mégis meglehetősen nehéz és teendőkkel teli időszaknak örvendhetett, amit csak nehezített a különféle házak és szövetségesek meglátogatása. Pár napot meg is engedett az éjtünde bál után magának, hogy kipihenje a feszültséget és túlhajszoltságot, de semmi többet a szükségesnél – a feladatokat nem engedhette felhalmozódni, ráadásul a nyersanyaggyűjtést sem akarja sokáig húzni, aminek ugyanúgy majd utána kell járnia, miféle élőlényeket kell megritkítania. A kováccsal is fel kell vegye a kapcsolatot nemsokára, illetve azt, amit csak lehet, előzetesen megírni és elintézni, hogy mire visszaér a körútról, ne egy hegyomlásnyi papírmunka várja őt az asztalán.
Számára új, egyébiránt már nem éppen aktuális jelentések átolvasása közben bukkant rá Valora Moor esetére, mikor Észak-Bivaly harcaival kapcsolatosan próbálta felzárkóztatni magát alaposabban. Hallani ugyan hallott az eseményről, elvégre elég nagy port kavart, elsősorban a területi elhelyezkedés miatt az Emberek Királyságában, de itt, Zevadarban is visszhangot vert Freia Suntide és Dreyndra néhai serege megjelenése miatt. A mai napig erős dilemmát okoz a számára, mennyire volt helyes lépés tőlük az ifjú emberi király segítségére kelni, hogy a démonivadékoktól visszavegyék a romba döntött várost, de legalább ez rábírta őt, hogy kicsit alaposabb tanulmányozás alá vegye a történteket.
Ezen iratok olvasgatása közben eszébe jutott, hogy nem sokkal az ottani harcokat követően hallott ám olyan pletykákat, miszerint a magát királynőnek kezelő nő sötételf területre lépett, és hamar a fővárosban találta magát – Uráldurnak, apjának köszönhetően. Részben Rathaltól érdeklődött, hogy ez mennyire lehetséges, később pedig kérdezett az ide kirendelt őröktől is, hogy még életben van-e a nő. Őket hallva egészen mély benyomással volt rajtuk, mert még mindig emlékeztek rá annak ellenére is, hogy már több, mint egy éve itt tartózkodik fogságban – ilyenkorra már régen elfelejtik vagy csak egy egyszerű használati eszközként tekintenek rá, ám az utóbbi megtiltásra került különlegessége miatt. Érdekes. Még egy kicsit jobban utánajárva arról is értesült, hogy az extiszt Athanar erdei elfet is kezelnie kellett, valószínűleg apja furcsa humorának köszönhetően, elvégre ezt a Pók-ház igazi feje is nagyon jól tudhatta, az embereknek nemigen van gyógyító mágiájuk...
Mindenesetre érdekes volt ezen bonyolult és nem sok írásos emlékkel rendelkező esetnek utánanéznie. Értesült ezáltal a sötételf szövetségről is, bár annak részleteivel nincsen tisztában, és a városról sincs különösebb képe vagy annak néhai rendszeréről. Csak az emberek közé szivárgott kémektől tudja, hogy egy egészen abszurd vallásnak voltak a követői, és szinte már betegesen szélsőséges irányt vettek, de hát emberek, mást aligha várhat tőlük... Mikor az onnan ismerteket ecsetelte neki az egyik beosztottja, majdnem felnevetett, de nem akarta ilyen udvariatlan megmozdulással félbeszakítani az informátorát, mert legyen bármilyen abszurd, muszáj valamilyen szintű tisztelettel kezelnie, ha akar valamit kezdeni a nővel. Eléggé úgy tűnt, tud valamit.
Végül kézhez kérte azokat az eszközöket, tárgyakat, amelyeket az érkeztekor nála találtak és elvettek tőle. Szerencsére nem kellett sokat kutakodnia utánuk – mivel a Pók-ház kezeskedett a nem túl kellemes szállásáról, egyértelmű volt, hogy a Pók-ház birtokának valamelyik szegletében lesz a felszerelés is. Az egyik katonája némi keresgélés után készséggel odavezette és átadta neki a gyűrűt és a könyvet, amit vitt is megnézetni néhány fekete mágussal, hogy ellenőriztesse azok mágikus képességét. A könyv különösen aggasztotta, mivel nem fért a fejébe, miért lenne bárkinél is egy teljesen üres kötet, noha a benne rejlő mágikus erőt még ő maga is érezte annak ellenére is, hogy nem mondaná magát különösen fogékonynak a mágiára. Egy héttel később aztán visszajuttatták hozzá a tárgyakat, és míg a gyűrűről egyértelműen meg tudták határozni, mire képes és hogyan, addig a könyvről nem alakult ki olyan tiszta kép. Egy démonhoz kötődik – ennyi vált biztossá, így a kutakodás folytatódik a démonológiával foglalkozó mágusok körében, bár ez egy meglehetősen hosszadalmas folyamatnak ígérkezik, amit lehet, nem engedhet meg. Annyit nem akarja már váratni a királynőjelöltet sem, főleg, ha használható bábja lehet a sakktáblán – vagy legalábbis reménykedik abban, hogy az itteni börtönlét nem törte meg annyira, hogy egy egyszerű gyalogként kéne kezelje. Persze biztos nehéz volt elviselnie a nagy kényelem és vagyon után az aktuális életkörülményeit, de hát a megpróbáltatások teszi az arra érdemeseket erőssé, a többi belebukik.
 
Pár perce szólt a katonáinak, hogy hozzák ide a foglyot. Rathalt is értesítette még időben, hogy legyen jelen a helyszínen, ugyanis nem tudhatják, mire képes a nő, és nem kívánja őt alábecsülni, legyen bármennyire is indokolt jelenlegi helyzete és faja miatt. Sokan estek már el pusztán azért, mert nem voltak képesek jól felmérni a potenciális ellenség erejét, és nem követné ezt a példát. Amíg azonban megérkezik a tisztelt vendég, hogy jobbik esetben visszakerülhessen kényelmes trónszékébe, elolvas pár jelentést, aláír néhány papírt, és átrakja a kész paksamétába őket, szinte már mániákus rendben tartva mindent. Máskülönben nehéz lenne tájékozódnia.
A könyv és a gyűrű az asztalának egyik fiókjában pihennek egészen addig, ameddig meg nem tudja állapítani, mit kezdjen az úriasszonnyal – ilyen mágikus tárgyakat aligha adhat csak úgy át egy potenciális rabszolgának. Apja hiányában úgyis megváltoztathatja őse döntését, ne csupán egyszerű, parazitaként létező börtöntöltelék legyen a továbbiakban, hanem munkaerőt is képviseljen, de…! Még nem szabad előrerohannia.
Talán már a harmadik papír alját karcolja tintás tolla, belevésve kecses kézírásával a nevét a rostok közé, és már nyúlna a következőért, hogy újabb esetet nézzen át, mikor kopognak. Egy mosollyal néz fel az ajtó irányába, ahonnan a hang is érkezett, biccentve egyet Rathalnak, noha felesleges – ő mindig kész védelmezni a ház urát és annak családját.
A foglyot beinvitálja – szinte mulattatja a koszos, bilincsben lévő nő látványa, de jelét sem adja szórakozottságnak, csak barátságosan mosolyog rá, hogy hellyel kínálja, amit azonnal el is foglal, testtartásával adva egy kis betekintést a gőgös mivoltába. Engedi, hogy egy kissé megemelkedjen a szemöldöke, kimutatva Valora felé némi meglepetését, hogy ilyen szótlan, ugyanis nem ez volt az első, amit a katonáktól hallott róla; meglehetősen hangosnak ítélték, zavarónak, ennek ellenére itt úgy ül, mintha megnémították volna. Hmh, lehet, titkon valaki kivágta volna a nyelvét, azért nem mond semmit?
- Ha minden igaz, Valora Moor-hoz van szerencsém, ugye? – érdeklődik, megtartva a barátságos hangszínt és szándékot, kicsit felengedjen a vele szemben üldögélő. Megvárja előbb a válaszát ezen kérdésére, ugyanis ha nem ő lenne a célszemély, akkor visszaküldeti; feleslegesen nem fogja beavatni olyan dolgokba, amik nem is érintik az illetőt. Az a saját idejének rablása is, amiből most egyébként is szűkösen van.
– Bizonyára sok kérdés kavaroghat most a fejében, kezdve azzal, hogy megfeledkeztek-e önről és ha igen, akkor most mit kereshet itt, és, végül, hogy ki lehetek én – sorol fel pár példát, amik minden bizonnyal az ő kérdései is lennének, ha fordított helyzetben lennének. - Nos, legjobb tudomásom szerint Uráldur Do’Odrun kezei közé került, még mikor megérkezett a Sötételf Birodalom területére, ám szemlátomást nem sokat foglalkozott kegyével, sőt, meglehetősen méltatlan és megalázó körülmények közt kellett vendégeskednie a palota területén. Nem mondanám, hogy ez túl jó fényt vet a Pók-házra, de azt garantálhatom, hogy mindez változhat, ha sikerül megegyeznünk – simít végig az asztalán, középről indítva kezeit a két szélső irányba, majd találva egy kényelmes helyet, karjaira támaszkodva emelkedik fel a székéből. Kényelmes tempóban, feszes tartással lép ki oldalra, hogy hamarosan az asztal előtt megállva nekidőlve támaszkodjon meg a bútordarabnak, karba tett kezekkel fürkészve a nő pillantását. – Tudja, Uráldur elég hosszú ideje távol tartózkodik már, hogy fontosabb ügyeket intézzen, mint annak az erdei elf tisztnek a gyógyíttatása és kifaggatása, így az őt érő kötelességek és teendők, valamint a jogok összessége rám hárultak, Dagnír Do’Odrunra, a fiára. Ilyen hosszú idő után azt hiszem, ez egy igazán jó lehetőség lehet egy kölcsönösen jövedelmező szövetségnek, nem igaz? - szélesedik egy kissé a mosolya.

A sötét-elfek eleganciája mindig is közel állt Valora szívéhez. Minél többet időzik ebben a teremben, annál jobban vágyik arra, hogy végre ilyen körülmények közé kerüljön újra. Reméli, ezért nem kell feladnia sok mindent. A férfi, aki szemben ül vele mosolyog, egész szimpatikus, mondhatni jóképű. Fiatalsága miatt könnyű prédának tűnik, de persze senkit sem szabad alábecsülni.
Elkezdi mondandóját és figyelmesen hallgatja a férfit, aki barátságosság jelét mutatja, de ismeri ezen lényeket, talán nem tartják többre egy hernyónál. Bemutatkozik, testtartása még egyesebbé válik és az álla is kicsit felbiccen.

- Igen, Valora Moor vagyok. A Kegyelmes Isten egyházának szerény kántora, Észak-Bivaly királynője, az elesettek segítője.

Majd mosoly nélkül hallgatja tovább a férfi mondandóját.

-Bizonyára sok kérdés kavaroghat most a fejében, kezdve azzal, hogy megfeledkeztek-e önről és ha igen, akkor most mit kereshet itt, és, végül, hogy ki lehetek én.

- Nem tagadom sok kérdés üti fel a fejét gondolataimban. De úgy vélem bölcs dolog hallgatnom, akkor talán magától megválaszolásra kerülnek a talányok.

Válaszolja a férfinek és reménykedik abban, hogy valóban kiderül, miért kellett ilyen hosszú időt eldugva lennie. Sokat gondolkozik, vajon, mit terveznek számára. Lehetséges kivégezés, bár annak nem látná sok értelmét, ha nem rontották meg eddig, az talán azt jelenti, hogy értékes lehet számukra. De ki tudja, ki keveri a kártyákat ebben a játszmában. Csak reménykedik, hogy valahogy sikerül újra visszakapni, amit elvettek tőle a koszos erdei elfek. A börtönben sok ideje volt gondolkozni, már kitalálta, hogyan szerezhetné vissza azt, ami őt illet.

-Nos, legjobb tudomásom szerint Uráldur Do’Odrun kezei közé került, még mikor megérkezett a Sötételf Birodalom területére, ám szemlátomást nem sokat foglalkozott kegyével, sőt, meglehetősen méltatlan és megalázó körülmények közt kellett vendégeskednie a palota területén. Nem mondanám, hogy ez túl jó fényt vet a Pók-házra, de azt garantálhatom, hogy mindez változhat, ha sikerül megegyeznünk.

A szavai végére felcsillan a szeme, ezek szerint van esélye a túlélésre, melyet nyugtatóan vesz tudomásul.

-A körülmények könnyen feledésbe merülhetnek egy kedvező megegyezéssel- utal arra, hogy jómaga is örülne, ha végre véget érne a nyomorgáas-Uráldur nagyúr, nagyon gáláns volt velem és igazán jól tudtunk együttműködni. Megkérdezhetem hol van a kegyelmes úr?

- Tudja, Uráldur elég hosszú ideje távol tartózkodik már, hogy fontosabb ügyeket intézzen, mint annak az erdei elf tisztnek a gyógyíttatása és kifaggatása, így az őt érő kötelességek és teendők, valamint a jogok összessége rám hárultak, Dagnír Do’Odrunra, a fiára. Ilyen hosszú idő után azt hiszem, ez egy igazán jó lehetőség lehet egy kölcsönösen jövedelmező szövetségnek, nem igaz?

- A kegyelem óvja tisztelt Dagnír Do’Odrun! Az apja nagyon jó volt velem, így azt gondolom, hogy az ő iránti tiszteletem magát is megilleti.

Majd fejét lassan megbillenti és folytatja:

- Mindazonáltal érdemes talán elmondanom az Uráldurral kötött egyezségem mibenlétét, melyek talán segíthetnek egy újabb ilyen alku megkötésében.

Szemével továbbra is a trónszéket nézi és a távolba réved, bár tudja a férfi már mellette áll:

-Az emberek királya Astelath egy gyengekezű, sült bolond, pedig az emberek királyságában olyan nagy potenciál van, olyan sok lehetőség- elhalkul egy pillanatra , majd folytatja - a sötét-elfek leigázzák a többi népet és birodalomként Önök uralkodnak majd mindannyiunk felett. Ezen hatalom ittas terv gyönyörű és nagyon sok reménnyel kecsegtethet. Ám a kivitelezésével több probléma is lehet olvasatomban.[/b]

Újra elhalkul, s hátradől a széken, a férfi szemébe néz.

- Királynő szeretnék lenni, de nem csak egy koszos városé, hanem az egész országé. Persze jöhet kérdés, miért éri ez meg Önöknek?

A beszéd közben a láncba vert kezeire néz, majd lassan újra a férfihez beszél:

- Gondoltak már arra, hogyan kívánják leigázni az embereket, hiszen velük kell kezdeniük, mert ők a legkönnyebb préda- mosolyog ördögien a férfire - A mocskos erdei elfek és gnóm kis törpék egyből a segítségükre sietnének. Legyenek bármilyen ügyesek, ennyi sereg ellen még a sötét elfek sem győzhetnek. Ha persze sikerül is leigázni az embereket, a fennmaradó népekkel könnyedén hosszú és kimerítő háborúba torkolatnak. Ám én egy egyszerűbb utat kínálok.

Majd szünetet tartva ránéz a fogvatartójára:

- Ha segítenek abban, hogy én legyek az emberek királynője, elérném egy érdekházassággal, hogy a törpék elkötelezett híveink legyenek. Persze vallásom terjedésével senki nem vonná kétségbe szándékaim és egyenlőre még azt sem tudnák, hogy mögöttem a sötét elfek serege áll. A két birodalom királynőjeként könnyen találnék rá ürügyet, hogy az orkokat végleg félreállítsuk az útból és három birodalom erejének könnyedén megtörnek - szemei lángolnak és betegesen elhivatott arccal réved a jövőbe-
Miután az orkok is a mi vendégszeretetünket élvezik és a harcokban elhull az édes párom, a törp király, a kártyákat könnyedén felfordíthatjuk és a sötét elfek szabadon bevonulhatnak a birodalomba és gond nélkül átvehetik a hatalmat. A négy birodalom seregei ellen pedig az erdei elfeknek sem lesz esélye...a hatalom végül a sötét-elfeké és ÖN Dagnír Do’Odrun lesz mindannyiunk ura, a birodalmak vezére, a hatalmas és dicső sötét elf! - mondandója heves és nagyzoló, teste pedig hevesen reagál-
Egy ekkora birodalmat persze nem könnyű vezetni, bizonyára szüksége lesz helytartókra, biztos sok lenne a lázadás, de az emberi birodalom vezetése pedig vallásom elterjesztésével könnyen ellenőrzötté és irányíthatóvá válik. Így én csak EZT a szeletet kérném a tortából, az örök hűségem és odaadásom pedig az önöké. Nos, mit gondol?

Néz kérdően a férfire, aki ha ért hozzá tudja, nem viccel és nem hazudik, minden mondata őszinte. Szemeiben és tekintetében lángol a hatalomittasság és az ambíció. Volt ideje gondolkozni..

Szerény – ha nem mosolyogna halványan már így is, ez biztos kényszerítené, hogy megtegye, ugyanis meglepően mulatságos önjellemzés ez egy önjelölt királynőtől. Persze amíg akarja, addig hagyhatja magán az áldozat és félénkség álarcát; hozzászokott ő már ennyi maszkos sötételf között az agyarak rejtegetéséhez, aminek takargatását sejti a nő esetében is - erősen kétli ugyanis, hogy kitépték volna a méregfogait. Egyelőre legalábbis, ítélkezni persze még túl korai lenne.
Egy csendes kuncogást végül mégis elenged, amikor Valora lényegében kijelenti, megvárja, amíg megválaszolásra kerülnek a saját maga által feltett kérdések, megtartva azt a szent képet, amit feltételezhetően minden hívője előtt mutathatott idáig. Azt azért el kell ismerje, a körülményekhez és átéltekhez képest elég jól tartja magát a visszafogottság látszatához – vagy talán mégis a beletörődés beszélne belőle ilyen szelíden? Az ajánlatával biztosan ki fog derülni.
- Valóban – biccenti oldalra egy kissé a fejét egyetértésében, csak magában fűzve hozzá, hogy a jó emlékezőkészségűeknek nem feltétlen lenne ilyen egyszerű. Sőt, aki bosszút forral, annak még nehezebb a feledés, a Valoráról gyűjtött ismeretei alapján pedig a nőnek minden indoka meglenne ahhoz, hogy fontolóra vegye az őt értek megtorlását, ha kedvezővé válik hozzá a helyzet.
Szabályos mosolya szélesedik az egyik oldalon egy pillanatra, mikor apjának a vendégszeretete kerül ecsetelésre – ismerve Uráldurt, na meg saját fajának mentalitását, nem is kifejezetten nehéz átlátni a szándékain. Amíg előnye van a másikból, addig toleráns, vagy legalábbis egy kicsivel türelmesebb, mint általában, de amint használhatatlan kacattá válik valaki, úgy is felejti el a létezését, a maga részéről viszont szereti a lehető legtovább és legjobban kifacsarni a megkapott lehetőségeket. Valorában pedig látja ezt, csak ki kell hoznia belőle.
- Hmh, látom – ad teret némi iróniának. Kíváncsi lenne, hogy pont az apja, aki talán az egyik legmélyebben veti meg minden más fajnak a tagját, jó legyen bárkivel szemben, aki nem sötételf. – Nem kell feleslegesen szépíteni a bánásmódon, elvégre a szemeim még a helyükön vannak legjobb tudomásom szerint. Tisztában vagyok apám nyersességével, és itt halkan szeretném is javasolni, hogy ne hasonlítson őhozzá. Azzal csak saját magát vezeti félre, Moor kisasszony – mosolyodik el halványan, megtartva a barátságos ábrázatot, de talán a vele szemben ülő elég intelligens ahhoz, hogy kitalálja a rejtett, aprócska fenyegetést. Nem szeretné kényelmetlen helyzetbe hozni a másikat azzal a meglepetéssel, hogy merőben másképp gondolkodik, mint Uráldur.
- Úgy hiszem, nem csupán én birtoklom a gondolatolvasás készségét – jegyzi meg némileg szórakozottabban, finoman intve a nőnek, hogy folytathatja elképzeléseinek regélését. – Hallgatom – fürkészi érdeklődőn a megviselt vonásokat, kényelmesen támaszkodva az asztalnak karba tett kezekkel. Habár Valora a mondandója során többször is elhalkul, érzi rajta, hogy van mit mondania és van miről beszélnie, talán konkrét elképzeléseket is tud tálalni, így nem kíván közbeszólni egészen addig, ameddig a végéig nem ér, annak ellenére sem, hogy már az első néhány szó felveti a kérdést, mennyire is van tisztában a mai politikai helyzetről és viszonyról. Lehet, nem fog ártani neki egy gyors összefoglalót adni – túl sokat tartózkodhatott fénymentes helyen, amit furcsamód a sötételfeket leszámítva mindenki más igényel a viszonylagos épeszűségük megtartása érdekében.
Egy kissé megemeli egyik szemöldökét az egészen ambíciózus rang emlegetésével, egyelőre azonban nem tudná eldönteni, hogy a korábban megszerzett hatalma és annak visszaszerzésének elképesztő vágya beszél belőle, vagy egy kissé megőrült az elmúlt időszak hatására. Bár... Amennyire ismeri az embereket és viselkedési normáikat, elég sokszor előfordul közöttük, hogy ilyen lehetetlen vágyálmokkal nőnek fel, kiábrándultan és beteljesületlenül cipelve magukkal azt a saját sírjukba. Ábrázatára ugyanakkor nem hagyja kiülni az enyhe méltatlankodást, amit az elérhetetlennek tűnő célok kiváltanának belőle, ehelyett megtartja feszes érdeklődését, főleg talán azért, mert hallgatva eléggé úgy tűnik, nem is lenne képes megszakítani azt a folyamatot, amibe ily hevesen belelendült.
A háborúzgatás és elsődleges célpontok szóba hozásával visszaengedi a mosolyt az arcára – szemlátomást a nő úgy hiszi, nyíltan kíván szembeszállni a rendelkezésére álló katonákkal minden egyes nép ellen. Persze, apja logikája ez lett volna, nyíltan támadni másra ahelyett, hogy kihasználná más népek gyengeségét, hogy feltérképezné azokat az ellentéteket, amiket felszíthat két faj között, hogy a piszkos munkát ők maguk végezzék el, a sötételfeknek pedig már csak a termés learatásához kell megjelenniük. Veszteség így az ő részükről alig lesz, erősödhetnek, míg a többi nép egymást ritkítva gyengül és gyengül az éjtündék javára. Nem holmi emberi lovag ő, hogy szemtől szemben menjen a csatába, amit fegyver megragadása nélkül is megnyerhet.
De hallgat, tovább, mit tartogat még Valora, legyen az kijavítandó hiba, elárulandó titok vagy olyan ötlet, ami fejlesztéssel és átgondolással megvalósítható, még ha lassan is most, hogy az ambíciózus, többszörös koronázást maguk mögött tudhatják témában. Legalábbis nagyjából, ugyanis a tekintetét és ábrázatát elnézve nem feltétlen fognak túljutni ezen a szinten, hogy esetleg elgondolkodjanak azon, mégis miként kéne a sötételfeknek pont őt királynővé tenniük emberi területen. Ráadásul ekkorra már bizonyos, hogy alapos felzárkóztatáson kell átejtenie ezt a nőt, ha használható sakkbábuként szeretné alkalmazni őt, ami már-már majdnem kivált belőle egy mély, beletörődő sóhajtást, de annyi baj legyen. Ha megéri a fáradalmakat, akkor nem bánja.
Ahogy Valora halad a mondandójával, úgy kezd nála megtörni a jég – ennyi abszurdumot elég ritkán hall, az pedig nagy szó, tekintve, mennyi iratot olvas át és mennyi jelentést hallgat meg, ráadásul nem ma került vezetői székbe sem. Neki pontosan ezért nem ismeretlenek a buta döntések, és ugyanúgy nem tartja meglepőnek, ha valaki elfelejt a részletkérdésekre figyelni, de hogy valaki ilyen szintre vigye és ennyire higgyen egy ilyen hiányos terv sikerében... Elképesztő ez az emberi mentalitás, már-már lenyűgöző, mennyire botor is ez a népség még akkor is, ha csak feleennyire bolondok az épeszűnek tekintett egyedek. Nem is meglepő így, hogy a létszámuk ellenére miért nem ők uralják egész Neminrát.
- Csak nem én leszek a második férj a törp király után? – szól közbe a nagy dicsőítés végén, kissé félrebillentve a fejét egy szemtelen félmosoly társaságában. – Esetleg én is teljesen véletlenül elhalálozok a házasságot követően, aminek következtében egész Neminra felett ön uralkodna? – tartja meg az ártatlan mosolyt, talán egy kicsit adva is a nő alá a lovat, de ha már ennyire belelendült, ugyan ne álljon meg azért, mert badarságnak találja az elképzelések nagy részét pusztán a kultúrák és helyzetek felszínes ismeretében. Kicsit mulattassa még, mielőtt feltárja előtte a csúf valóságot, hogy sajnos nem olyan könnyű megmászni sem a ranglétrát, és így királyi székbe sem lehet csak úgy ülni, illetve a többi nép legyűrése sem lesz olyan egyszerű, mint azt elképzeli. Szép is lenne, ha egy érdekházasság megoldana egy kontinens méretű problémát.
Úgy tűnik, Valora aztán a saját elképzelései végéhez ér, ami elméletben működhet, azonban rengeteg olyan tényező nem került mérlegelésre, ami könnyedén romba is döntheti ezt. Meglehet, tényleg nagy kárára volt egy ilyen hosszú fogság, máskülönben nehezére esne elhinni, hogy valóban uralkodott egy egész város felett, de talán meg tudják oldani. Szüksége lenne más fajból származó bábokra, akiken keresztül beszivároghat és károsíthat, majd romba dönthet és káoszba taszíthat, de nem olyan nyíltan, mint ahogyan azt a nő szeretné.
A kérdése nyomán behunyt szemekkel vesz egy mély levegőt – végre valahára -, amit lassan fúj ki.
- Ahogyan azt említettem, én nem apám logikája mentén megyek. Nem kívánok nyíltan szembeszállni senkivel és semmivel, ha meg lehet oldani másképp, kevesebb veszteséggel és nagyobb hatással. Habár elismerem, nagyratörő tervek ezek egy szemlátomást megrendíthetetlen akaratú, törtető nőtől, sok mindent kell ezen még finomítani és újragondolni. Elméletben sok minden máshoz hasonlóan ez is igazán egyszerűen hangzik, szinte semmiségnek, hogy hatalomra jusson, de a végrehajtás rengeteg nehezen megvalósítható lépcsőfokból áll, főleg úgy, ha figyelembe vesszük a jelenlegi helyzetét – szűkíti össze egy kissé a szemeit, állával bökve a láncok felé jelzésértékkel, jelenleg egy rabszolga szintjén van, amitől meglehetősen távol esik a királynői pozíció. Majdhogynem a legtávolabb, ugyanis ennek előkelő pozícióját még mindig a halott státusz foglalja el.
– De tisztázzunk több dolgot is – támaszkodik meg karjaival az asztalon maga mellett. – Bizonyára a fogsága ideje alatt történt a váltás, de Astelath elhalálozott már viszonylag hosszú ideje, számomra kérdéses körülmények között. Nagyjából egy éve lépett trónra a fia, Olieth, miután Észak-Bivaly városát visszafoglalta az ott elszaporodó démonivadékoktól. Tudomásom szerint a lehető leghamarabb elkezdték újraépíteni a várost, hogy kialakíthassák ott a kereskedelmet és befoghassák a környező földeket. Olieth viszont még elég fiatal, ha gyorsan akar trónhoz jutni, én lehet, megpróbálnám behálózni a helyében, hátha feleségül vesz – enged el egy mosolyt a kissé közönyös hangvételű beszámolás után, ezzel próbálva érzékeltetni, nem gondolta teljesen komolyan az utóbbit. – A törp királynak viszont kiábrándító módon van felesége – veszi vissza merevebb ábrázatát. – De ha ez nem is okozna problémát, az már igen, hogy a törpök aligha hagyják el a drága barlangjaikat, továbbá két faj között a kényszerházasság nem egy kifejezetten értékelt dolog. Csak gondoljon bele: a félvéreket sehol sem kedvelik, sőt, egyenesen megvetik tisztátalan vérük miatt, ám azzal, hogy ön megpróbál házasságot kezdeményezni egy más fajból származó egyeddel, nyíltan támogatja a félvérek létezését és elismeri azok egyenrangúságát. Ön szerint ez mihez vezetne, főleg azok körében, akik nagy becsben tartják a tiszta vérörökséget? – érdeklődik, várva a logikus, szinte már megadott választ a kérdésére. Persze kikövetkeztetni se nehéz – ha annyira elismert létforma lenne a félvéreké, akkor már régen nem lenne ekkora faji elhatárolódás. Minden bizonnyal a sötételfek vezető pozícióiban is félvérek állnának, ám jelenleg még mindig csak az alacsony rangú közkatonák pozíciója elérhető a számukra, az is a nekik legkedvezőbb körülmények között. Egyébiránt mind rabszolgák.
- Menjünk azonban egy kicsit a terveinek az elejére, mielőtt olyan bizonytalan részleteket kezdenénk el alaposabban kibeszélni, mint a törpék és orkok leigázása – löki el magát az asztaltól, hogy lassú tempót diktálva lépjen Valora felé. - Feltételezem, hogy Észak-Bivaly volt a központja a vallásának is, ám az, mint tudhatja, elpusztult. Nem tartom valószínűtlennek, hogy több követője is megmenekült az ostrom során, ám ők ennek következtében most biztosan rejtőzködni kényszerülnek vagy legalábbis visszafogottabban követni a tanokat. Jobb esetben még az is előfordulhat, hogy továbbviszik az ön ékes szavait, igyekezve óvatosan, de hatásosan terjeszteni az igéjét, hogy mire visszatér, újabb emberek tömege várja vissza és üdvözölje hiányolt királynőjét – indul el egy kör mentén a nő körül, mögé érve a széktámla tetején végighúzva ujjait, megállva a nő bal oldalán, hátul. – Mondja csak, mennyire hűségesek a követői? – néz a nő szemébe, ha ő hátrafordítaná felé a fejét. – Mennyire lennének hajlandóak a királynőjükért beszivárogni az emberi palota területére, mint alkalmazottak, személyzet? Egy olyan helyre, ahol minden valószínűség szerint könnyen találhatják a vesztüket?

Valora mondandója a végéhez közeledett, s közben észre sem vette, mennyire belemerült mondandójába. Rég volt már, hogy hasonló terveket oszthatott meg bárkivel is. A beszéd végén újra moderálta magát és lenyugtatta kedélyeit. Arca újra a kifejezéstelen közönybe csapott át. A férfi meglepő dolgokat közölt vele, melyek szomorúságra adtak okot. Ő, aki oly szívesen vette volna el Asthelath életét személyesen, már nem teheti meg. Így utálata befejezetlen marad,
~de azt hiszem ezen tovább kell lépnem és lezárnom a múltat. Tehát a világ, amit eddig ismertem megváltozott.

- Biztos vagyok benne, hogy Uráldur véletlenségből hagyott a cellákban, biztosíthatom, hogy semmilyen ellenérzésem nem maradt a Nagyúr iránt. Nem voltak könnyűek ezen hónapok bevallom, de a közös tervünk tüze egészen idáig hajtott....

Az arcom tükrözte csalódottságomat. De haragot valóban nem éreztem, biztos vagyok benne, hogy ami történt merő véletlen volt, semmi több. Ezek szerint valóban nem törhetek már semmilyen nagyobb babérra. Ez a nyápic kis fiú biztos nem becsül majd meg annyira, mint az apja. Pont olyan ember leszek neki is mint a többi, egy rabszolga....

- Tudja, én nagyon hűséges szolgája voltam mindig is a népének. Igazan nincs oka a kételyekre, mindketten tudjuk, rosszul járnék egy árulással. Persze nem tagadom mindig is abban a reményben szolgáltam Önöket, hogy többre vihetem, mint egy rabszolga, ha a soraik közé állok. De ahogy gondolom, nem szán nekem jobb sorsot. Persze kérdezhetném, hogy a hűségem és az eddigi lojalitásom nem ad-e indokot a bizakodásra, de ha jól sejtem, ennek csak életem köszönhetem és ezt a párbeszédet itt.

Az arcommal fájdalmasan az ablak felé nézek és próbálok rájönni közben mi legyen a következő lépés. Hallgatom a fiú szavait és próbálok vigaszt találni szavaiban. De teljesen lelomboz, hogy semmilyen nagyvonalú terve nincs számomra. A bizalmát még megérteném, azt el kell nyerni, de ezek a kisstílű tervek és gondolkodás. Hát, nem az apja fia az biztos. Valahogy meg kell mutatnom neki, hogy én is érek valamit, talán akkor nem csak a földet kapargathatom a birtokaik előtt.

-Olieth, az a nyomorék kisfiú...hahaha- nevetek fel. - Szinte el sem hiszem, hogy most ő az emberek vezetője. Milyen könnyű lenne eltávolítani az útból...

egy gondolatnyi szünet után folytatom:

- A követőim a végletekig hűségesek voltak az egyházhoz, hozzám, Ahmesthez. Biztos vagyok benne, hogy maradtak még igazi nők és férfiak, akik életüket adnák a Kegyelmes Istenért. Ahogy jómagam is.
Biztos vagyok benne, hogy be tudnánk szivárogni a királyság palotájába. A kérdés, hogy mire menne vele? És én milyen szerepet játszom ebben a történetben? Holmi összekötő? Holmi sakkbábú, amit majd félrelök, ha úgy adódik.

Majd, mint egy dacos kislány felszegem a fejem és a férfinek ellentétes irányban beszélek.

- Gondolom semmit nem tud felkínálni nekem az életemen kívül. Hatalmas motiváció lesz...

Mondom ki gúnyosan a szavakat. Kíváncsian várom milyen szerepet szánt nekem a süldő fiúcska a gondolataiban. És a haditervet, mellyel újra felragyoghat az emberi királyságra mért bosszú csillaga.