Név: Nariatha Ventris
Faj: Ember
Nem: Nő
Kor: 20 év
Becenév: Nari, vagy kinek mihez van kedve
Foglalkozás: Mágustanonc
Mágiaszint: Második szint



Fiatal, a húszat épp betöltő szőke, kékszemű lány, kin első ránézésre semmi különleges nincs. Sőt, igazából másodikra sem: mintha átsiklana felette az ember tekintete. Nincs olyan szépsége, amiről a bárdok szerenádokat írnak, nincsenek férfiszemeket vonzó idomai (bár az alkata szemrevalóan vékony), és bár csúnyának vagy taszítónak semmiképpen nem lehetne mondani (legalábbis előtte nem érdemes), inkább amolyan átlagos kinézete van, amihez passzol a 170 centis magassága is. Erre pedig mintha megpróbálna ráerősíteni a ruházatával: szinte kizárólag szürkét és barnát hord, csak nagy ritkán jelenik meg rajta bármilyen élénkebb szín. S hogy miért próbál a többiek közé olvadni? Elege van már a kiemelkedésből: egy nemes lányaként túl sokat vártak el tőle, túl sokszor kellett megjelennie akár egy hivatalos tárgyaláson, akár egy bálon, ami helyett inkább az öreg gyógyító történeteit hallgatta volna szívesen. Ezért döntött úgy, hogy ha a családját nem is tagadhatja le, legalább ne vonzza magára a figyelmet.
Jelleme annál tüzesebb: lobog benne a fiatalok kíváncsisága, felelőtlensége és kalandvágya. Bár megvan a magához való esze (varázslóként hogyne lenne), jobban szereti figyelmen kívül hagyni a józan meglátásait. Ha valamit tilos megcsinálni, az azonnal elkezdi érdekelni; ha valakiktől távol akarják tartani, másnapra már otthonosan mozog a köreikben; ha valahová tiltott a belépés, ott előbb-utóbb elkapják (vagy nem, hisz ügyesen el tud rejtőzni). Ebből már kerekedett néhány galibája, büntetést is kapott nem egyszer a mesterétől, de így vagy úgy mindig kimászott a slamasztikából.
Az ifjúsággal együtt bizony van benne egy jó adag pimaszság is. Azért nem pirít oda bárkinek bármikor (annyira), de nem kell sokat kérlelni, hogy megmutassa, mennyire is vágták fel a nyelvét. Ha pedig az igazát kell védenie, akkor azért bármeddig elmegy, még akkor is, ha ki kell osztania pár csattanós pofont.
...amivel a csattanáson kívül nem sokra megy, hisz törékeny testalkatába és vékony karjaiba nem sok erő szorult. Inkább mozgékony, mintsem erős, de őszintén szólva egyikben sem jeleskedik: ha komolyabb balhé van, inkább stratégiai visszavonulást hajt végre, vagy elbújik valahol, hisz ehhez a kettőhöz legalább ért. Legsúlyosabb esetben a varázslatért nyúl, de egy átlagos bunyó kedvéért nem fog egy szélvihart megidézni.
Csak ha muszáj.



Azt mondják, mindenki arra vágyik, amit nem érhet el.
Én vagyok a tökéletes példája ennek.
Nariatha, a Ventris család egyetlen utódja, aki továbbviszi a család dicső nevét. Hányszor hallottam ezt a mondatot... már gyerekként is egyfolytában ezzel traktáltak. Mindegy, hogy rokonok jöttek, vagy mi mentünk valahová, a szüleim már adták is rám a drága selyemruhát.
- Nagyszerű feleség leszel, ha felnősz - mondták, és meghúzgálták az arcom. De nemcsak anyám és apám: a család bármilyen ismerősével találkoztam, mind odavoltak értem. Legalábbis ezt mutatták, de valójában egyáltalán nem érdekelte őket, ki vagyok, csak az, kinek akarnak látni.
- Nézzenek oda, milyen aranyos a nemeskisasszony...
- Alig várom, hogy érett nővé cseperedjen!
Csoda, hogy hamar meguntam?
Már akkor lázadoztam. Elszöktem otthonról, elbújtam a tanítóim elől; volt, hogy kisebb balhét okoztam, mikor egy bálról tűntem el. Persze mindig elkaptak előbb vagy utóbb, én viszont nem törődtem a büntetéssel: untam az egészet, és ennek nem is szégyelltem hangot adni.
Az idő előrehaladtával egyre ügyesebb lettem. Szüleim legnagyobb sajnálatára nem csak az írás-olvasásban és hasonlókban, hanem az elrejtőzésben is: tizenegy éves koromra már ők is megunták az egészet, és beadtak a mágustanoncok közé, hogy magamra szedjek egy kis fegyelmet. Olajra tűz: nemesi származásom miatt a tanítók kivételeztek velem, a többiek kinéztek maguk közül, és bár a tanulás jól ment, én nem éreztem jól magam.
Ekkor szoktam rá arra, hogy közönséges ruhákat hordjak. Természetesen anyám és apám hallani sem akart róla, de mivel nem voltam hajlandó mást felvenni, kénytelenek voltak beleegyezni. Mást se láttak rajtam, mint szürke és barna göncöket, és ez valamennyire segített is abban, hogy elfogadtassam magam a többi gyerekkel. Persze a szemtelenségem továbbra is megmaradt (sőt), na meg továbbra is érdekelt minden, amit tiltottak. A kezdő varázslatokkal viszont jól haladtam, még egy-két barátom is lett, így hát a szüleim is azt gondolták, majd csak kinövöm ezt a dackorszakot.
Aztán tizenhat éves lettem.
Lázadozás ide vagy oda, izgatottan vártam, átmegyek-e a vizsgán. Ekkor mutattuk meg, ki mire jutott, és ki az, akit saját mentor fog tanítani. Persze a "saját mentor" korántsem volt ilyen rózsás, hisz lényegében egy nagyhatalmú mágushoz szegődtünk alattvalónak, de még ez is szerencsének számított. Ki ne akarna új, erősebb varázsigéket tanulni?
Az akadályokat többé-kevésbé simán vettem: bár nem én voltam a legjobb, nem okoztam csalódást a Ventris családnak (majdnem felképeltem azt a barmot, aki ezt mondta). Az viszont aggasztott, hogy nem mondtak semmit: bár a vizsgáztatóim arcán elégedettséget láttam, mégsem tudtam meg, mi fog történni. Most akkor sikerült, vagy mi van? És hogyan tovább?
Másnap kaptam egy levelet. A feladó neve Raynard volt, ami furcsa, mert hivatalos leveleket - pláne ha nemeseknek vannak címezve - a legtöbbször családnévvel együtt írnak alá, már csak a tisztelet jeleként is. Csak annyi volt benne, hogy legyek másnap napkeltekor a varázslótanoncok épületének bejáratánál. Olyan korán? Kicsit húztam a szám, de persze kíváncsi voltam, úgyhogy alig tudtam aludni az éjjel, másnap pedig korán elindultam, hogy lássam is, ki az a Raynard.
Nem volt nehéz megtalálnom, hisz csak ő volt ott. Középkorú, talán már kissé idősödő férfi állt előttem, vörös ruhában, vörös hajjal és szakállal, s egy olyan botot fogott a kezében, amit eddig csak mágusoknál láttam.
Raynard.
- Már azt hittem, késni fogsz - szólalt meg mély, mégis lágy hangján. Barátságos alaknak tűnt, valamiért mégis végigfutott a hátamon a hideg. Volt benne valami tekintélyt parancsoló.
- Igen... mester. - sütöttem le a szemem. - Igyekszem időben érkezni.
- Remek, remek - felnéztem, és láttam, ahogy mosolyog. - Félsz?
- Egy kicsit. - másnak odaszúrtam volna, hogy miért félnék, és megjátszottam volna a magabiztosat, de most nem tudtam hazudni.
- Nem mondom, hogy könnyű lesz. - vált komolyabbá a tekintete. - Kőkemény leckéid lesznek, és ha félvállról veszed a dolgokat, nem leszek tekintettel a neves családodra. Ha viszont tényleg igyekezni fogsz, mindent megteszek, hogy átadjam neked a legjobb tudásom. Így is vállalod?
- Vállalom, mester. - hogy vállaltam-e? Másra se vágytam egész életemben, mint hogy ne kezeljenek nemeskisasszonyként. Csillogott a szemem, és egy pillanatra megfeledkeztem a kőkemény leckék ígéretéről. Csak a kalandok és az újdonság tanulása járt a fejemben. Raynard ismét elmosolyodott, és valamiért nehéz volt elhinnem, hogy tud szigorú is lenni.

Tévedtem. Nem volt rosszindulatú, és nagyon jól tanított, de ha hibáztam vagy meglógtam (mert persze az elején megpróbáltam feszegetni a határokat), akkor kimutatta a foga fehérjét. De ha éppen barátságos volt is, akkor is megmaradt a kisugárzása, amitől csak tisztelni lehetett; ennek köszönhetően gyorsan haladtam a tanulással, és bár néha tényleg embertelenek voltak a leckék és az edzések, továbbra is érdekelt a mágia.
Természetesen nem csak ebből állt az életem. Továbbra is sikertelenül próbáltak megregulázni a szüleim, jártam a várost, beszöktem lezárt épületekbe, és hasonlók.
Egyszer együtt mulattam egy csapattal, mert azt mondták, hogy a közelükbe ne menjek. Később kiderült, hogy banditák voltak. Mindenki szörnyülködött, meg áldotta az égieket, amiért nem esett bajom, én meg csak vonogattam a vállam. Jó társaság volt, miért ne mentem volna oda hozzájuk?
Egy szó, mint száz: teltek az évek, én szépen fejlődtem a mágiában, na meg a pofátlanságban is. Most van négy éve, hogy Raynardtól tanulok, és már majdnem tökélyre fejlesztettem a középszintű mágiákat. Akaratlanul is foglalkoztat: mikor lépek tovább? Mikor leszek elég erős hozzá?
De nem feszegetem a témát. Bízom a mesteremben - mernék is másképp tenni...

Kalandra született nemeskisasszony - nem is tudom, kire emlékeztet és kivel tudnának egy nagyot beszélgetni, milyen sanyarú is egy nemeslánynak az élete, aki mást sem akar, csak átlagos lenni... Azt nem mondhatom, hogy ne részesülnél a későbbi történések során valamiféle megkülönböztetésben a származásod miatt, aminek köszönhetően biztos lesznek még bosszankodással teli perceid, de ahogy elnézem, te is fogsz másoknak borsot törni az orra alá. Kíváncsian várom, hogy szeleburdi kisasszony mit fog művelni a játéktéren és milyen tiltott tevékenységekbe ártja bele magát, csak aztán a tűzzel való játék során nehogy megégjen! Vannak dolgok, amiknek következményei súlyosabbak is lehetnek, mint azt sejteni lehet...
Az előtörténeted megfelel a követelményeknek és Nariatha szórakoztató személyiségnek tűnik, így el is fogadom! Szaladhatsz az első kalandodra, aminek a mesélőijét már meg is írtam