A roppant vasalt ajtó egyelőre zárva maradt előttünk, mikor Kyrinne megcsókolt.
Hm..nem élveztem! Cseppet sem, és úgy gondoltam jobb lesz, majd ha mégis én kezdeményezek odabent. Bár annyiban azért jó volt, hogy tudtam odabent ennél többre lesz szükség. Micsoda elfajzott undormány. Ebből is látszik hogy a király alkalmatlan a posztjára.
Felbosszantott a nő szemérmes pirongása, és tapintható félelme.
- Kyrinne! Ez most fontosabb mindennél, amit eddig megéltél. Ha elcseszed, amit hónapok kemény munkájával felépítettem, még a hírneved is ki irtom a birodalomból. Nem egy pirongó puszit, vár a király, mintha erdő elfek lennénk! Hanem vehemens és vad csókot. – Halkan suttogtam, felé szavaim, a trónterem közelsége miatt, de arcom, és tekintetem teljes haraggal sugárzott, felé.
Ekkor azonban megmozdult a hatalmas ajtó, melyet csakis bentről mágiával lehetett kinyitni.
Megragadtam a kezét, és még egy szorítással, jeleztem felé hogy legyen észnél.
Ahogy végig haladtunk a tróntermen, minden pillantás ránk szegeződött.
A király kéjnői, a pribékjei és kegyeltjei, az általa hűnek hitt arisztokrata vezetői.
Vagy kéttucat katona, és ugyanennyi teljes vértben feszítő testőr, mind követte lépteinket, ahogy Kyrinneel az emelvényhez közeledtünk, kéz a kézben, amin a trónszékben pöffeszkedve a király várt ránk.
Mellette a királyné mocorgott a székében, és arcán a gyanú árnyéka vetett barázdákat.
Érzed a veszted szuka? Kérdeztem hangtalanul, ahogy tekintetem a pillantásába forrasztottam. Vad félmosoly uralta vonásaimat, mikor a királynőről a király összeszűkülő, haragos szemeibe vittem tovább a pillantásomban fészkelő fenyegetést.
Az emelvény előtt álltunk meg, és ezután kínos csend következett.
Nem hajoltam meg a király előtt, ahogy azt kellett volna, és ezt minden jelenlévő, nyílt kihívásnak tekintette.
Ha Kyrinne meg is akart volna hajolni, megfeszítettem karját, hogy ne engedjem ezt neki.
A király írnoka igyekezett megtörni a csendet.
- Ő királyi felsége fogadott téged Demertor herceg, a hadseregünk legfőbb parancsnoka. Közöld, az ittléted okát majd távozz békével.
Szóval az írnokod száján keresztül szólsz hozzám te féreg? Hát így akarsz megalázni? Ennyire kétségbe lennél esve? Gondoltam, de nem lett úrrá rajtam a düh. Talán Kyrinne érzékelte csupán, hogy erősebben szorítom meg a kezét, mint azelőtt.
Néhány kéjnő, félhangosan felkuncogott a megaláztatásom okán, és példájukat követte, pár arisztokrata származású fő is.
Mind nyüszíteni fogtok! Gondoltam, és arcizmaim megfeszítve, szóltam ezután a királyhoz.
- Királyom, és parancsolóm! - Kezdtem a számomra gyomorforgató szavakkal.
- Színed elé járultam a mai napon, hogy szentesítsd eljegyzésemet a mellettem álló Kyrinne Je' themával. Bízom kegyes hozzájárulásodban, és támogatásodban.
Folytattam volna, de felemelte a kezét, így csikorgó fogakkal, ugyan de befejeztem szavaim. Nem ronthattam el, annyi tervezgetés, és szervezés után, most nem bukhatok el pusztán a dac miatt. Még kis türelem Demertor! Utasítottam magam. Még néhány pillanat, és a felemelt kar a földre hull majd.
- Csókold meg a választottad, hogy léleklátóim lássák szándékod valódiságát! – A léleklátók hallatára, összeszűkült a szemem, egy pillanatra, de egyben diadalt is ültem. Pontosan úgy tesz, ahogy vártam!
Két tenyerem Kyrinne arcára kúszott, ahogy felé fordultam. Végig nyaltam alsó ajkán, majd számat övére forrasztottam, és ajkaink rejtekén nyelvemmel tolakodón kerestem övét, hogy lomha táncuk elkezdődhessen, a kívánt érzelmeket sugallva a király mágusa felé. Talán a csók előtt Kyrinne láthatta az undor sötétjét átsuhanni tekintetem fényében, de most minden ezen a csókon múlott. Jól tudtam.
- Elég lesz! – Szólt a király a jó kétpercnyi csókolózás után. Végre te átkozott senkiházi. Könnyebbültem meg, bár kissé fel is ajzott Kyrinne puha ajkainak érintése. Talán be kéne tenni néha napján az együttlétek repertoárjába! Merült fel bennem a helyzethez képest, teljesen szürreálisan a gondolat.
Lélekgyilkoló csendben állt mindenki és a léleklátó mágust figyelték, aki a király fülébe suttogott.
Csak egy pillanatra tekintettem el Kyrinne arca mellett, hogy a leghűbb katonámmal pillantást váltsak. Awernondyas tőlünk jobbra ált, és csak szemhéja mozdult aprót a sisakja rostélya mögött pillantásomra, hogy jelezze készen áll.
A mágus ellépett a királytól, aki rám emelte, azért meg kellett hagynom, eléggé vészjósló tekintetét.
- Elfogadom a frigyeteket Demertor herceg. – Szólt ezután mély hangon.
- Az első éjszaka jogára igényt tartok! – Tette hozzá farkas mosollyal, mert úgy hitte most megalázhat. Most a lelkembe gyalogolhat. Ostoba! Hát ennyire nem ismered saját véred? Nekem nincs olyan!
Győztem! Vágott belém a gondolat, és lelkem minden zuga dicsfényben tündökölt. Most jön a kedvenc részem. Álmom valóra válik. Megdöglesz! Suhantak át a gondolataim, majd szóra nyitottam a szám, a király híveitől eredő tapsviharban.
- Éljen a király. – Kiáltottam el magam, erre még nagyobb lett az ováció, de a király gyanakvón húzta össze szemöldökét. Azonban már késő volt számára.
- Vesszen a király! – Ordítottam el magam, és az eddig nyugodtan álló testőrök, majdnem mind egyszerre mozdultak.

Awernondyas rúnákkal telerótt dobótőre azonnal a tenyerébe siklott, és vadul cikázva húzott át a termen, hasítva maga előtt a levegőt, hogy a mágikus gócpontot képező, vöröslő rubintkőbe vágódjon a terem falán. Nemhiába, gyakorolta már hetek óta a tökéletes dobást, ekkora távolságokból.
A mágikus robbanás hatalmas erővel hasított bele a levegőbe, és mindenkit ki nem számított rá lesöpört a lábáról. Kéjnők sikítottak a testükbe fúródott kődarabok okozta sebek fájdalmától, ahogy a termet óvó rajzolatok sorra kihunytak a falakon.
A léleklátó mágus, kezeit széttárva kezdett volna litániába, de még el sem tudta kezdeni mikor dobótőröm a nyakába fúródott, átszakítva ádámcsutkáját. A hozzám hű testőrök kihasználták a kavarodást, és pengéik kérlelhetetlenül osztották a halált.
Awernondyas szorult helyzetbe került a dobás után, mert három teljes vértes testőr szorította sarokba.
Kyrinnere néztem, és arcomon, mind tekintetemben csakis a harc után vágyat láthatta.
- Segíts neki! – Intettem a sarokba szorult hadvezérem felé, majd elküldtem üzenetem.
A mágikus védelem megszűnt! Jöhettek Saraven! Senkinek nincs kímélet! Szólítottam harcba a kint várakozó csapataimat, akiket a feltörekvő Saraven Rhe' gal parancsnoklása alá osztottam be.
Ezután tekintetem a királyéba vágtam, és széles vicsorra húztam a szám.
- Most megdöglesz féreg. – Ejtettem ki a rég áhított szavaimat, ami kéj teljes gyönyört okozott, és még jobban felszította harci kedvemet.
Mágiát zúdított felém, ami el is ért és beszivárgott bőröm alá, azonban hatását csak felszínesen fejtette ki irányomban.
Elértem a király elé, és nyakát megragadva, orrnyergen fejeltem. Hátra tántorodott, de szinte azonnal rendezte sorait, és kardot rántott, miközben az őrségért kiáltott, vértől maszatos arccal.
- Ha holtakat szólítasz, talán használ mágiát király! – Röhögtem a képébe.
- Már órák óta halottak. – Mondtam, visszavonulót fújva a derűmnek, és immár vad, harcra kész tekintettel méregettem, ahogy az élre fent kecses pengéimet forgattam csuklóból. Biztos voltam benne, hogy Saraven és válogatott elitje elvégezte a rá bízott munkát.
- Nem hatott rád a mágia? Hogyan… - Folytatta volna, de közbeordítottam, hogy elnyomjam a hátunk mögött dúló harc zajait.
- A szajhád hozta el nekem a Ribholus receptjét a mágusi könyvtárból. Amit olyannyira féltesz mindenkitől, hogy lezárattad, és befalaztattad az átjárót, hogy csakis a szobádból lehessen megközelíteni.
Tudod mit kért cserébe a királynéd? Azt hogy végre valaki megmutassa neki, hogy milyen egy igazi férfival hálni. – A király dühödten rontott nekem, és majdnem meg is lepett támadásával, de korrigálni tudtam hibámat, így csak felsértette a bőrt a karomon.
Ajak felhúzva vicsorogtam felé, és dupla keresztvágással válaszoltam, de az utolsó pillanatban fogást váltottam a kardokon, és térden csúszva a lendülettől vágtam a térdhajlatiba.
Összecsuklott, de egy rám támadó testőre, még időt adott neki. Mire végeztem a testőrrel, és az kifordult belekkel lehanyatlott, ismét mágiával próbálkozott és ezúttal, éreztem is hogy elfogy körülöttem a levegő. A szer hatása múlóban volt. Fojtogatón markoltak belém a mágia szálai, ahogy közelebb léptem az átmetszett inak miatt lábra állni képtelen királyhoz.
Egyszerűen megragadtam, és ledobtam a lépcsökről a küzdők közé, majd utána vetettem magam.
Eltörhetett a keze, mert furcsán szorította oldalához, de nem különösebben érdekelt.
Mellkasára ültem, és lassú komótos mozdulatokkal elkezdtem darabokra verni a fejét, kardom markolatával.
A harc kegyetlenül dúlt a teremben, és a király testőrei kezdték rendezni a soraikat. Remek felszerelésük segítette őket ebben, ahogy az egyetlen még talpon lévő mágus is.
Kyrinnet láttam, ahogy elmetszi, egy testőr nyakát majd továbbszökken, további ellenfeleket keresve.
Kecsesen suhant a levegőben, mint egy halál angyal, hogy lecsaphasson. Tetszett a látvány, és el is időztem megfeszült izmai látvány. Kell ez a nő! Tudatosítottam csak úgy mellékesen magamban.
A király péppé vert fejének maradványai felett tekintettem el ezután a hatalmas vasalt ajtók felé.
Saraven hol késlekedtek már az istenedet! Üzentem újdonsült hadvezérem felé, remélve, hogy kisvártatva becsapódnak a roppant fa ajtók, és betódulnak rajta hű harcosaim.


// A sorrend: Kyrinne, Saraven, Demertor a továbbiakban. Kyrinne te jössz! //

Megtörtént a csók. Én tettem amit kellett, de csak úgy, ahogy tőlem tellett. Ez viszont nem volt elég, s meg is kaptam a dorgálást érte. Elszégyelltem magam. Legjobban az fájt, hogy az erdei elfekhez hasonlította próbálkozásomat. Azonban innen már nem volt visszaút, mindenképp nekem kell eljátszani Demertor jegyesét. A férfi szúrós tekintetébe fúrtam a sajátomat és akkor elhatároztam, hogyha végre beléptünk a trónterembe, úgy fogok tüzes szerelmest játszani és úgy fogok harcolni, ha arra kerül a sor, hogy a herceg, vagy akkorra talán inkább már király, büszke lehessen rám.
Nem volt már idő még egyszer átbeszélni mindent, de nem is bántam, talán csak rontott volna a helyzetemen. Féltem, igen, de muszáj lesz ezen túlesni és ha túlélem, irigykedhet majd Ynareth. Tényleg… hogyhogy nem Demertor hű kéjence játssza el most ezt a szerepet.
Ezen sem volt időm gondolkodni, mert a herceg megragadta a kezem, kicsit meg is szorította figyelmeztetésképp, majd beléptünk a trónterembe.
Megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába, ahogy körbenéztem a nemeseken, a királyon és a körülötte álló hölgyeken. Mintha egy teljesen más világba csöppentem volna. Az én kis lakhelyem egy igazi porfészek, s ahogy mi élünk az…. az teljesen más.
Végigfuttattam tekintetem a katonák sorain is. Próbáltam kitalálni melyikük van velünk és melyikük védelmezi majd a királyt. Nem tudtam rájönni, teljesen egyformák voltak. Tartottam tőle, hogy ebből majd gond lesz, de úgy véltem ki fog derülni minden, ha eljön az ideje.
Nyeltem egy aprót, mert nem voltam teljesen nyugodt. Megálltunk a király előtt, s már épp elérkezett az agyamtól küldött parancs az izmaimhoz, hogy meghajoljak, amikor Demertor megszorította a kezem, s ez leblokkolta a mozdulatot. Maradtam hát mozdulatlan, ahogyan ő is.
Figyeltem a párbeszédet, de a tekintetem leginkább a királyon pihent és a közvetlen mellette álló nőkön és mágusokon. Nem jutott el az agyamig minden szavuk, talán az izgalom miatt, amit igyekeztem minél jobban elrejteni magamban, hogy a léleklátók még véletlenül se tudják felkutatni bennem. Amit esetleg érezhettek, azt betudhatták egészséges izgatottságnak is, hiszen a nagyérdemű király előtt álltunk, hogy szentesítse eljegyzésünket.
A „csók” szó viszont hirtelen kiélesedett fülemben. Szívem valamivel gyorsabban kezdett verni, gyomrom újra csak összerándult. Nem volt azonban időm tovább elmélkedni azon, hogy hogyan csináljam, mert Demertor kezébe vette az ügyet. Végignyalt ajkaimon, s ekkor még láthatta, hogy a szemébe nézve nem épp szerelmet sugárzik tekintetem, ahogyan az övé sem. Ajkaink összetapadtak, s ő máris nyelvével az enyém után kutatott. Ahhoz képest, hogy nincsenek benne érzelmek és undorítónak találja a dolgot, egészen jól csinálja.
A csók eltarthatott pár percig, így amikor a király leintette, én is fellélegeztem, ahogyan Demertor szemeiben is láttam a megkönnyebbülést. Örülök, hogy nem hallhattam a mellettem álló herceg gondolatait, mert ha tudtam volna, hogy gondolkodik azon, hogy bevegyen kéjnői közé, nem biztos, hogy akartam volna azt a magas posztot magamnak.
Bár még kicsit feszélyezve éreztem magam a nem sokára kezdődő mészárlás miatt, de így, hogy túl voltunk a csókon, már jóval nyugodtabb voltam. A király elfogadta a csókot, sikerült Demertor terve. Mindenki tapsolt és ujjongott, én azonban vártam már a herceg jelzését, hogy támadhassunk. Előtte azonban még a király közölte, hogy az első éjszakára igényt tartana velem. Megdöbbenés, majd undor futott át rajtam, mely kívülről is látható volt, s ezért örültem, hogy Demertor szinte rögtön támadást indított, mert emiatt lehet a király visszavonta volna a frigyünket. De szerencsére nem így lett, s a herceg egy kiáltással felborította a rendet a teremben.
Awernondyas pontos dobása és a védőmágia megszűnésével járó robbanás engem is váratlanul ért, így engem is majdnem hogy lesöpört a lábamról, de még időben megkapaszkodtam az akkor még mellettem álló Demertor karjában. Amint stabilan álltam a talpamon, el is engedtem őt.
Elkezdődött a vérengzés, én azonban a terem közepén álltam tehetetlenül. Igyekeztem gyorsan kiszűrni, hogy ki van velünk és ki ellenünk, majd keresni kezdtem azt, akit én támadhatnék meg. Gondomat Dementor oldotta meg, azzal, hogy Awernondyas segítségére küldött. Akkor hirtelen még nem tudtam mit és hogyan tegyem. Még sosem öltem. Hogy fogok most teljesíteni? Elbuktam, végem van.
Újabb és újabb gondolatok, kérdések horgonyoztak le bennem, de nem volt szabad késlekednem, cselekedni is kellett.
Az izgalom elöntötte a testem, s innentől kezdve az ösztöneim vezéreltek. Tettem, amit a bennem rejlő igazi, gyilkos sötét elf tenne.
Árnyként suhanva kerültem ki az utamban álló harcosokat, hogy az említett hadvezérhez közelebb kerüljek.
Fegyver nem volt nálam, így csak a magamtól kitanult mágiámra számítottam. Bár még csak az alapokat ismertem, azokból voltam olyan erős, hogy hasznát tudjam venni.
Ezek az alap varázslatok könnyen kivédhető varázslatok voltak, de nem a nekem háttal álló, Awernondyas-t támadó őröknek. Határozott léptekkel haladva kinyújtottam feléjük a kezem és kézfejem megtekertem a levegőben, mintha képzeletben a szívét csavartam volna ki valakinek. A 3 támadó közül az egyikük az erős fájdalomtól rögtön térdre rogyott. Awer fejét szegte, de ezt kihasználva egy másik katona akart rátámadni. Kardja nem ért célba, leejtette, s mint aki megszédült, lépett hátra párat. A dezorientációs varázslat az egyik kedvencem volt. Amíg az szédelgett, Awer könnyedén végzett a még ép katonával, majd az előzővel, aki akkor kezdte összeszedni magát a szédelgésből.
Biccentett, majd tovább harcolt. Ekkor viszont egy pillanatra elhallgattak az ösztöneim. Túl szép lett volna, ha ennyivel megúszom, azonban egy testőr messziről kiszúrta, hogy társai ellen használom mágiánkat. Hátulról rontott nekem, s fegyver hiányában megfojtani próbált. Azt hittem végem, de nem így lett. Egy Demertorhoz hű katona egy tört hajított oda nekem. Nem volt egy másodpercem se rá, hogy gondolkodjak. Vagy meghalok, vagy én ölök. Természetesen én öltem. Belevájtam a kezébe a tőrt, hogy elengedjen, aztán elmetszettem a férfi torkát. Innentől kezdve nem volt megállás. Mintha ez a mozdulat kiszabadította volna a bennem bujkáló vadat, s gyilkost. Eluralkodtak rajtam az ösztönök és úgy éreztem a szemeim vérvörösen izzanak és egyre nagyobb vágyat érzek az ölésre.
Bár nem ment olyan kecsesen, mint a többi, erre született katonának, de úgy néz ki, a belső, gyilkolásra éhes énem, nem rozsdásodott be….

Ahogy Saraven és az elit egységei betörtek, pillanatok alatt vége szakadt az összecsapásnak.
Felálltam a szétmaszatolt agyvelejű király mellkasáról, de kardom pengéjén valami villant a hátam mögül.
Torz félmosolyra húztam arcom, és egyet pördülve elkaptam a lesújtani kész vékony csuklót.
Nem szóltam az immár hatalom nélkül való királynéhoz, csak másik, kardot markoló öklömmel orrba vágtam.
Kifordult a tőr a kezéből, ő maga pedig ájultan hanyatlott a lépcsősorra, vérbe borult arccal.
Körbenéztem ezután a termen, ahol lassan az utolsó halálsikolyok is elhalkultak, majd a sarokba szorított néhány életben maradt királypártira néztem, és intettem az íjászoknak.
- Nem szedünk foglyokat! – Recsegtem mélyen szavaim, amik után nyílvesszővel átjárt testek hanyatlottak alá, mint az összeterelt marhák vadászat idején.
Nem ültem diadalünnepet ezután, egyszerűen nem volt kedvem hozzá, csak a terem közepére sétáltam, és végig néztem hű harcosaimon, majd feléjük biccentettem.
- A mai nap ünnepnap lesz a sötét elfek időszámításában. – Mondtam feléjük, és parancsokat kezdtem osztani.

- Kreathal! - Szóltam először a vadászaim vezetőjéhez. - Tisztítsd meg a kastélyt a mocsoktól! Vidd az embereket, utána pedig ünnepeljetek. A király kéjnői közül választhattok, én nem tartok igényt rájuk. Tegyetek velük belátásotok szerint. Új lakhelyed a kastély!
- Királyom! – Felet meghajolva és összeparancsolta az embereket.

-Treammar! - Fordultam a hírszerzőim vezetőéhez. – Holnap az ünnep után hírül viszitek a birodalomban, hogy mától én Demertor vagyok a király, majd később néhány új törvényt is megalkotok, de egyelőre ez ráér még. Szintén a kastélyba költözteted embereid, és családod! -A kiváló vadász biccentve felelt a parancsomra.

- Syuessa, te mától a legfőbb kínzó mester, és az orvgyilkos légiók vezetője vagy, keress üres lakosztályt magadnak a kastélyban. Akad bőven. – Intettem a hullákra. Fejét biccentve harapta be ajkát majd néhány emberével kiindult a teremből. Ezután fordultam Kyrinne, és Saraven felé.
- Kyrinne, jól végezted a dolgod! – Awernondyas felé intettem, majd ismét Kyrinnere nézve kezdtem bele mondandómba.
- Kérj részletes beszámolót Saraventől, Ynareth és Darteon halálát illetően. Ezután pedig Awernondyaszt, és egy tucat harcost magad mellé véve, kerekedj fel, és hozd elém azt aki megölte őket, még ha a föld alól is de meglegyenek. A világnak tudomásul kell vennie, hogy nem maradhat büntetlenül, ha sötét elfet ölnek. Bármilyen messze legyen is a határainktól. Szintén válassz magadnak lakosztályt a kastélyban, rangod mától, királyi megbízott. A birodalom területén engem képviselsz, és aki ellent mond, neked az nekem mond ellen. Később sort kerítünk a mágikus tudásod fejlesztésére is! – Azután Saraven felé néztem.
- Jól végezted a feladatod, és bár kémeim aggasztó híreket hoztak felőled, kapsz egy esélyt, és nem lógatlak a várfalra a többi áruló mellé. – Néztem mélyen a szemébe átható pillantással. – Rangod mától, Birodalmi hadúrnő! Vagyis hárman irányítjátok a huszonöt légiót. Uráldur, Awernondyasz aki szintén birodalmi hadúrrá lépett elő, és te magad. Új lakhelyed a kastély. – Ezután eltekintettem a mennyezet felé, és mélyet lélegeztem.
- Kíséretet mind hozhattok magatokkal. Most lehet kérdezni, ha akad kérdés! - Fejeztem be a királytól kapott sebemet nézve közben.

Amilyen hirtelen indult, úgy is lett vége a tróntermi harcnak. A herceg és katonái győzedelmeskedtek a király felett, így innentől már egy szava sem lehet Demertornak, ha felségként szólítom meg.
Ahogy lecsillapodtak a körülmények, olyan érzés fogott el, mintha eddig valami méreg hatása alatt álltam volna és az most kezd felszívódni a szervezetemből. Végignéztem magamon. Csupa vér volt a ruhám, a kezem és a tőr, amit fogtam. Körbenéztem magam körül. Hullák tengere vett körbe. Hát azt nem mondanám, hogy a szüleim büszkék lennének rám, de Draghul biztosan vigyorog az orra alatt a Túlvilágon. Keserű lett a szám íze erre a gondolatra, de mindemellett olyan érzés volt, mintha egy darab belőlem eddig mélyen belül el lett volna zárva, s az most kiszabadult. Most éreztem csak igazán teljesnek magam. Mint egy valamirevaló, igazi sötét elf.
A gondolatmenetemből Demertor király zökkentett ki, amikor megszólított. Nevem hallatára azonnal felkaptam a fejem, de le is hajtottam előtte.
Egyszerűen nem hittem a fülemnek, ahogy tovább beszélt. Mintha álmodnék. Talán annyira nem is zord elf ez a Demertor, csak a pártját kell fogni és még jól is jársz.
Feladatomra biccentettem, hogy tudja, értem, mi a dolgom. Az előléptetésemre és az átköltöztetésemre azt hiszem megint csak biccentettem, de annyira meg voltam lepődve, hogy nem is emlékszem. Miután a király befejezte mondanivalóját, Saravenre pillantottam.
-Saraven. - szóltam hozzá enyhén felhúzva a hangsúlyt a végén. Tudja, hogy mit akarok, hisz a király az előbb mondta el.
Miután válaszolt, egy meghajlással köszöntem el mindkettőtől, majd Awernondyasra pillantottam, hogy mehetünk.
Úgy terveztem, hogy kicsit rendbe szedem magam és már indulunk is, hiszen ki tudja milyen messzire kell elmennünk a gyilkos után.

// Köszönöm a játékot! Nagyon élveztem! A te hszed is nagyon tetszett Saraven! Gondolom hamarosan mindkettőtökkel újra találkozok. //

A kis csetepaté után a herceg azaz bocsásson meg a mélység, most már király elé járulok hogy jelentsem, a parancsához méltóan megtettem mindent amit rám bízott és a kósza pletykák rólam és a hűségemről alaptalanok. Na persze, ezt nem fogom az orrára kötni senkinek. Vörös szemeim felmérik a kárt amit ebbe na teremben okoztak, a sok halott és sebesült között végigtekintve nem találom sajnálatosnak. Ez van. Nem vagyunk barátok, és nem vagyunk egymáshoz lojálisak ha csak nem muszáj. Az új király jóindulatától sok minden függ, mondjuk az életem is, így hát jó formámat hozom, és tudom hogy jól kell viselnem magam és nem rendetlenkedhetek. Bár nem is szoktam, csak furcsa módszereim vannak és nem mindig vagyok következetes. És? Ez vagyok én. Félrerúgok egy fejet ahogy megállok Demertor előtt és várom it mond. Parancsokat utasításokat osztogat, nekem, másoknak, a seregnek Awernondyasnak és Kyrinnek. Nem épp a legjobb harcos, de valamiért mégis csak itt van, magam sem értem minek okán. Enyhén rándul meg a szemöldököm. Miért kellene nekem jelentenem Kyrinne-nek? Oké hogy ez a parancs, de akkor is. Megállom mindenféle kommentár nélkül, és bátran a szemébe nézek ahogy a sorsom felől ítélkezik, és nem mondom felkészülök arra is hogy nyilat kapjak a torkomba. De nem. Megkegyelmez. És esélyt ad a bizonyításra. Meghajtom a fejem.
- Köszönöm királyom, igyekszem nem csalódást okozni - jegyzem meg, nem túl sok bájolgással, inkább csak tárgyilagosan, ő nem olyan mint az összes többi férfi, ő valószínűleg sokkal tüzesebb lehet. Hm, de szívesen kipróbálnám egyszer. Egészen jól hangzik ez a Birodalmi hadúrnő kifejezés. Tetszik. És a palotában lakhatok. És egyike leszek a háromnak, akik a sereget vezetik. Jah és nem mellesleg nő vagyok. Eredményes éveket tudhatok magam mögött. Pillantásom a másik nőre siklik, kifejezéstelen az arcom, mindössze egy mosoly árnyéka rejtőzik a kinevezésem miatt. Ennyi és nem több.
- Nincs kérdésem királyom, szóval engedelmeddel.... mi mennénk is - pillantok a másik nőre hogy megtehessem neki a jelentésem, és hagyjon berendezkedni a palotába, ahol egy saját lakosztályom lesz. Igazi lakosztályom, szolgákkal ha úgy akarom. Egészen felderül a kedvem ettől.

Parancsaim kiosztása után, megvártam még mindenki elhagyta a tróntermet, majd a lépcsőre ültem, és néztem az ájult volt királynét.
Aztán a rengeteg hullát érintve, futott tekintetem a király tetemére.
Felkeltem, és belerúgtam néhányat, majd elsétáltam az ajtóhoz, és betoltam a reteszt.
Egyedül bezárva a halott ellenségeimmel, ez volt amire már régóta vágytam.
Groteszk vonásaim, és vad tekintetem közben kúsztak szét a mágia szálai a teremben, és körbejártak minden holt testet.
Lassan emelkedtek fel, sorban egymás után, és élettelen szemekkel lógó vállakkal bámultak a semmibe.
Közöttük elsétálva tértem vissza a lépcsősor aljáig, és a lassan magához térő királynét nógattam gyorsabb észhez térésre, egy pofon kíséretében.
- Állj már fel te rongy! Legalább egy szemernyit mutass a sötét elfek büszkeségéből. - Ordítottam felé dühödten.
Lassan tápászkodott fel, orrából szivárgott a vér, és oldalát fogva nézett rám, szemében a gyűlölet húzott szikrákat felém.
- Na végre! - Röhögtem fel a tekintet láttán.
- Nézz körbe. - Mutattam körbe kezeimmel.
- Eddig az ellenségeim voltak, mától viszont, a holt seregem erősítik majd, és értem szállnak harcba ha azt parancsolom. Te dönthetsz a sorsod felől, mivel ha kicsit is de hozzá segítettél a győzelemhez. Az elixír receptje nélkül, a király mágiája darabokra szaggatott volna. Én! - Mutattam saját magamra mutató ujjammal, - nem szoktam elfeledni azt aki szolgálatot tesz nekem! Ahogy azt sem aki ellenemre tör! - Fejeztem be, mellkasom előtt összefűzött kezekkel, rendíthetetlenül, vad vonásokkal.
- Te! Mindkettőt megtetted, mi legyen hát a sorsod? - Kérdeztem halk reszelős hangon.
Nem felelt azonnal, és csak egy pillanatra látszott elgondolkodni, mielőtt a dülöngélő hullák között kioldotta ruháját, és ledobva maga elé, mezítelen állt meg előttem.
Tekintetét, hirtelen változtatta a gyűlöletből, esdeklőre. Ehhez nagyon is értett, nem tudott átverni a színészetével.
- A tiéd vagyok királyom! Minden óhajod teljesítem. Minden vágyad valóra váltom. Bocsásd meg tévelygésem, kérlek. - Felelt, halk lágy, hangon.
Az undor húzott barázdát vonásaim közé, és nem kellett sokat gondolkodnom a válaszon.
- Új lakhelyed a tömlöc! Válassz egy cellát magadnak, onnan kedvedre kijárhatsz, de csakis a szolga szállásig! A Kastélykert, és a kastély körüli terület tiltott a számodra mától. Csakis velem együtt hagyhatod el a kastélyt megértetted? Ja, és még valami! - Tettem hozzá farkas vigyorral. - Minden nap boldoggá teszel egy emberemet! Katonát, vezért, szolgálót, bánom is én, de minden nap kielégíted egyikük vágyait, minden formában ahogy kívánják, és ha végig értél mindőjükön, akkor elgondolkodom azon, hogy esetleg új lakhelyet, és talán életet engedjek kezdeni neked!
Most pedig takarodj a szemem elől szajha! - Ordítottam, és megvártam még zokogva kisiet a trónteremből.
Azután a mágia szálain parancsot adtam a holtaknak, hogy kövessenek, és a trónterem hátsó bejáratán a katakombákba vezettem őket.