Név:Tarsis Raan

Kor: 25

Rang: Neminrán még kiderül, amúgy az "Otthon" kapitánya - bár Neminra környékén nem hajózott, inkább megváltoztatta a hajója nevét, hátha valaki ismerte a régi hírét.

Külső megjelenés: nyugodtan lehet a képre támaszkodni, de azért legyen itt valami. Magasság 185, súly 80. Átlagos ember, semmi kirívó. Felszerelését tekintve fémmel megerősített bőrvértet hord, fegyvere egy hosszúkard.

Jellem: te megalkuvónak mondanád, de ő inkább túlélőnek tartja magát. Gyermekkori neveltetéséből adódóan tanult ember, a tengerészélet pedig megtanította mindenre, amit könyvből nem tehet magáévá senki. Bár keresztül-kasul bejárta a világot, mégsem kapott megnyugvást a szíve, s ennél fogva mindig egy újabb kaland után les. Bár elfogadta ki is ő, nem mészarolja halomra az embereket, mint ahogy azt a kalózok többsége szokta, hanem megpróbál valami kevésbé véres megoldást találni. Társaságban érzi igazán jól magát, legyen az saját legénysége, vagy egy kocsmányi ismeretlen. Alapvetően vidám ember, mert hiszi, hogy állandó mosolyával becsaphatja a kegyetlen világot, mely minduntalan arra törekszik, hogy megkeserítse az ember életét.

"Amit itt leírok, az a színtiszta igazság lesz. Nem fogok hazudni, nincs miért. Ha e sorokat olvasod, én már valószínűleg halott vagyok, így számomra édes mindegy, ha kiderül az igazság. Miért írom le mégis mindezt, kockáztatván, hogy még életem során napvilágot lát ki is vagyok valójában? Egyszerűen kikívánkozik. Papírra akarom vetni életemet, vagy legalábbis azt a részét, ami azzá tett, aki ma vagyok. Lehet elítélsz majd, lehet együtt érzel velem, lehet, hogy magasról teszel majd az egészre. Ne felejtsd el, nem neked írom ezt a történetet.

Atyám, Barius Raan nemesember volt, csakúgy, mint az ő apja, s annak az apja, valamint családunk minden családfője visszavezetve egészen Astelath király birodalomalapításáig. Azelőtt állítólag egy kisebb törzset vezettünk, s ennek köszönhettük jó pozíciónkat az udvarban. Az évek folyamán a család a halászatra, később pedig a kereskedelemre fektette a hangsúlyt, melyből jelentős jövedelemre tettünk szert. Méretes birtokunk, kisebb viszálykodások, illetve házasságok révén. Fénykorunkban a család címere alatt kétszáznál is több fegyveres tudott összegyűlni.
Édesanyám nyolc éves koromban halt meg. Leesett a lóról, s soha többé nem ébredt fel, holott mennyi álmatlan éjszakát virrasztottunk mellette apámmal, és a  szolgálóleányokkal. Körülbelül két héttel az eset után vesztettük el végleg, egy olyan hajnalon, mikor éppen nem a kezét szorongatva bóbiskoltam mellette. Úgy éreztem nem tudtam tőle elköszönni, és ez a mai napig így van, holott tudom, semmit sem változtatott volna a dolgon.
Emlékszem, a temetésre még a király küldöttje is eljött, hogy részvétet nyilvánítson - őfelsége a törpöknél járt valamilyen politikai ügyben, de a küldött jelenléte is nagy szónak számított.
Anyám halála után atyám a munkába temetkezett. Uradalma minden centiméterét megvizsgálta. A korhadó fákat kivágatta, a nem kívánatos növényeket kigyomláltatta. Olyan dolgokat művelt, amit egy napszámosnak kellett volna, nem pedig egy földesúrnak.
Én, bevallom, elvesztem egy kissé. Mindig is inkább anyás voltam, talán azért, mert ilyen korban apám még nem igen tartott sokra. Szeretett, persze, de ő inkább az örököst látta bennem, nem pedig a gyermeket, ki ilyen korban még törődésre vágyik.
Atyámat a sötételfek egyik támadása taszította még mélyebbre. Bár ezeknek a támadások szinte már várhatóak voltak minden éjszakán, ha az előző óta legalább tíz év telt el, sosem sikerült "visszaverni" egyet sem. Azért fejeztem így ki magam, hiszen a seregük sosem tudott végső csapást mérni semelyik másik népre sem, ám ahogy mesélték, minden alkalommal a támadók győzedelmeskedtek azzal, hogy elloptak valamit. Ilyen idősen nem voltam nagy stratéga, de sosem értettem miért nem támadtak a sötételfekre saját hazájukban. Mindenkit értek atrocitások, egyszerűen csak össze kellett volna fogni egy hadjárat erejéig.
Elég is annyi, hogy félvén egy minket érő támadástól, atyám belekezdett uradalmának központosításába. Úgy gondolta, hogy túl nagy területet biztosítunk a támadásra, így a rokonok - kik bíztak az águnk kihalásában - elszörnyedve nézték, amint engedjük a királynak felvásárolni földjeink legjavát. Atyám megerősítette a tengerparti várunkat, felszerelte a kiállítható katonaságunkat, s minden egyebet megtett, hogy egy esetleges támadást bizonyosan tudjunk majd visszaverni.
Négy év telt el anyám halála óta, mikor is minden befejeződött. A földjeink elvesztése után végleg a kereskedelem lett a főprofilunk. Igazából elég volt egy jól megrakott hajót az útjára indítani, és három évig vissza sem tért, mert kikötőből kikötőbe hordta mások árúját, csupán a viteldíjért - lévén a jól felszerelt matrózok megtudták védeni a rakományt. Én nem ilyen útra indultam, mégis tizenkét évig voltam a tengeren.
Mint ahogy azt sejteni lehet magamnak köszönhetek mindent. Fiatal voltam és világot akartam látni. Atyám nem engedte, hogy a királyi udvarban nevelkedjem, mondván, hogy az a fertő. Az évek múltával egyre ellenségesebben viseltetett őfelségével szemben, és ha nem történt volna az ami, talán még tömlöcbe is vetik árulás miatt. A mai napig nem tudom mi volt a gyűlölet oka, de nem is érdemes logikát keresni egy megkeseredett ember fejében.
Elég is annyi, hogy addig kérleltem atyámat, hogy elmehessek az egyik hajóval - akár a legközelebbi ismeretlen vidékre is -, míg be nem adta a derekát. Örömöm határtalan volt, s még az sem árnyékolhatta ezt be, hogy atyám is elkísért az útra.
A cél amit kitűztünk, valóban a legközelebbi szigetek egyike volt, ahol is párszáz ember bányászott valamiféle ritka kőre. Élelmet szállítottunk, és visszafelé elhoztuk a köveket, melyeket a kincstár vásárolt volna fel. Mindösszesen egy hónapig tartott volna az út, de a sors, ha létezik olyan, közbe szólt.
Visszafelé hajóztunk már, mikor a tatfedélzeten beszélgetvén a kapitánnyal, egy olyan szó ütötte meg a fülemet, melynek hallatán megremegett a lábam: kalózok.
A legénység olyan nyüzsgésbe kezdett, mint egy megpiszkált darázsfészek. Kötelekre ugráltak, vitorlát feszítettek, mindenki tette a dolgát, csak én álltam ott, gyermeki valómban, és ekkor fogott el először az érzés, hogy talán nem is olyan rossz odahaza, a biztos falak mögött.
Apám azonban nem tétlenkedett, karon ragadott, és bedobott a kapitányi kabinba, egy kard társaságában. A fegyvert bizonyára azért adta, hogy ne érezzen olyan védtelennek magam, hiszen azt nem gondolhatta, hogy képes vagyok vele megvédeni magam. Tanultam vívni, természetesen, de mi esélyem lett volna egy hétpróbás haramia ellen?
Elég is annyi, hogy egy jó darabig nem történt semmiféle változás. Azt hittem sikerült elmenekülnünk, egészen addig a pillanatig, amikor is elmozdult alólam a talaj. Azt az érzést, mely akkor ragadott magával, nem lehet szavakba önteni, így inkább meg sem próbálom. Ha éltél már át halálfélelmet, tudod miről beszélek. Előhúztam a kardot a hüvelyéből és vártam. Hallottam a kinti csata zajait, és a kíváncsiság már-már erőt is vett rajtam, hogy kikukucskáljak az ajtón, amikor is atyám rontott be a kabinba. Kardja és ruhája véres volt, valamint az egyik szeme is be volt verve. Jól emlékszem rá, mert a halála mélyen beleivódott az emlékezetembe. A háta mögé nyomott, miközben a falig hátráltunk. Vetett rám egy utolsó pillantást, majd mikor az ajtón berobbant egy robosztus alak, megindult, hogy meghaljon. Három alakot is levágott az ajtóban, hősiesen küzdött, és erre a mai napig büszke vagyok. Azonban mikor több szigonnyal estek neki, nem tudta mindegyiket hárítani, s felnyársalták, mint a disznót. Ezután következtem én. Nem voltam készen a halálra, de tudtam, hogy itt az idő. Egy pillanatig töprengtem, hogy egyszerűen csak rogyjak össze és várjam a végső csapást, vagy küzdjek, ahogy apám tette? Természetesen adta magát a dolog, így küzdőpózba álltam, s úgy vártam az ellenfeleimre, kik szépen lassan megtöltötték a kabint. Először nem értették a helyzetet, majd egyszerűen kinevettek. Az egyikőjük hozzám lépett és egy irdatlan csapással verte ki kezemből a kardom, majd hátralépett és a kardra mutatott.
- Vedd fel! - utasított, s én engedelmeskedtem. Ismét támadott és ismét lefegyverzett.
- Ha még egyszer elejted, többé nem engedem felvenni.
Hezitáltam. Megfordult a fejemben, hogy mikor felveszem a kardom, egy alantas mozdulattal leszúrom az alakot. A többi megölt volna, de legalább egyet magammal viszek a halálba. Ám valamiért úgy gondoltam, hogy apám erre nem lenne büszke. Lehet, hogy nem gondoskodott felettem, mint egy anya, de apaként megtanított, a becsületre és a méltóságra.
Felvettem hát a kardot, de most már két kézre fogtam, amire a kalózok ismételten kinevettek. Az ellenfelem ismét lecsapott, de ahelyett, hogy hárítani próbáltam volna, inkább lebuktam a csapás elől. Harmadjára próbálkozott ugyanazzal a támadással, méghozzá a kétkezes félrevezetés miatt erősebben, mint annak előtte. Meg is lett az eredménye. A kalóz elvesztette egyensúlyát, és a falnak tántorodott. Ha egy kicsivel gyorsabb lettem volna, valószínűleg sikerül leszúrnom, de akkor ma már nem élnék. A kései támadásomat könnyűszerrel hárította, és ismét kiverte a kezemből a kardot. "Itt a vége" gondoltam, de az alak nevetni kezdett, mire a többi is. Intett a többinek, akik felnyaláboltak, s kivittek a fedélzetre, ahol megannyi holttest hevert szanaszét, kalóz, s az atyám emberei vegyesen. A kapitány is meghalt az ütközet során, így most az első tiszt volt a rangidős tiszt, ki a maradék emberével megkötözve várta a fejleményeket.
A hajónk a támadás folyamán léket kapott, így szépen lassan, de süllyedni kezdett. A kalózok hamar nekiláttak a drágakövek, és minden mozdítható tárgynak az átpakolásába, s eközben alig vetettek ránk pár kósza pillantást. Mikor befejezték, az engem megalázó alak, valamint egy másik társa lépett felénk.
- Mi legyen velünk? Jó pénzt adnának értük, de mire eladhatnánk őket, a nagyja megdöglik az éhségtől.
- Akkor kár vesződni velük, nem? - felelte legyőzőm, kiben most már felismertem a haramiák vezetőjét.
A másik alak bólintott, magához intett pár embert, s módszeresen kezdte elvágni az életben maradottak torkát. Kegyetlen dolog ez, de idővel rájöttem, hogy más kalózokhoz képest ez még kegyességnek is betudható.
Mikor egy véres tőr csillant meg a szemem előtt, a kapitány ismét megszólalt:
- Őt hagyjátok. Úgysem eszik sokat és a gyerekekért sokat adnak.
És így menekültem meg. Ha a hajónkat még az oda úton támadják meg, mikor roskadásig voltunk tömve élelemmel, valószínűleg eladtak volna rabszolgának. Így visszagondolva rengeteg tényező okozta azt, hogy én is kalózzá váltam. Lehettem volna földesúr, rabszolga, vagy akár halott is. Ha úgy nézzük, még a jobb lehetőségek egyikét kaptam.
A kalózhajón először daccal viseltettem mindenki iránt, hiszen véget vetettek az addigi életemnek. Ám ez a lázadozás gyorsan alábbhagyott a verések után. Az elején a padlót suvickoltam, hálót szőttem, megcsináltam mindent, amihez két kéz kellett, de ész nem. Aztán szerencsémre az egyik kalóz összeverekedett a másikkal. Ez persze nem volt ritka alkalom, s szinte már én is hozzászoktam, de mégis ez volt az a pont, mikor életem felfelé kezdett ívelni. A civakodás tárgya egy könyv volt, mely gazdagon díszített rajzokkal volt tele, többek közt egy olyannal, amin bátor hajósok legyőznek egy leviatánt. Az egyik kalóz ellopta a másiktól a könyvet, holott semelyikük nem tudott olvasni, csupán a képekben szerettek gyönyörködni, valamint szerencsehozó tárgynak tartották, a leölt vízi szörnyek miatt. A verekedésüknek a kapitány vetett véget, ki kérdőre vonta mindkettőt, hogy ugyan mi értelme egymásnak esni egy mesekönyv miatt.
 - A gyerekkönyv a gyerekeknek való - dobta hozzám a könyvet - , az engedetlen legénységnek pedig korbács, és büntetőfeladat. Ha az a könyv eltűnik a gyerektől, titeket a vízbe öllek - fenyegette meg a párost egy sokatmondó tekintettel.
Ezek után a két alak alaposan szemmel tartott. Nehezteltek rám, ez nyilvánvaló, de inkább magukat akarták bebiztosítani azzal, hogy senki nem lopja el a könyvet tőlem. Még odáig is elmentek az egyikük, hogy megkérte, had nézegesse a rajzokat a kezemben, melybe bele is mentem. Egy ilyen alkalommal történt, hogy azon kezdtünk vitatkozni, mit is látunk a képen. Mint kiderült, ennek a kalóznak kevesebb sütnivalója volt, mint nekem, így talán tényleg ő érdemelte volna a könyvet, feltéve ha az tényleg mesekönyv lett volna. Ám inkább egy lexikon volt, a tengeren előforduló veszélyekről. Felolvastam neki mindent a könyvből, és ez új megvilágításba helyezte a képeken látottakat - többnyire nyomasztó, és nemkívánatos helyzetbe.
A hajón gyorsan híre ment, hogy képes vagyok olvasni, ami mindenki másnak meghaladta a képességeit. Mindenki kíváncsi volt a könyvben lévő dolgokra, s a végén már fejből mondtam az egészet. A kapitány fülébe is eljutott a hír, s magához is rendelt. Először azt hittem neki is fel kell olvasni a történetet, aztán rájöttem, hogy ez ostobaság. Ám félig - meddig igazam volt. Ő sem tudott olvasni. A kabinja tele volt pergamenekkel, könyvekkel, melyeket fontosnak tartott elrakni. Először az volt a feladatom, hogy átolvassam az összeset, valami használható után kutatva. Csak eztán avatott be, hogy képtelen a betűvetésre, illetve azoknak felismerésére, így arra utasított, hogy tanítsam meg. Igencsak meghökkentem, de nem voltam ostoba, hogy nemet mondjak, valamint megláttam a kínálkozó alkalmat is. Felvilágosítottam, hogy ez egy igen hosszú folyamat lesz, és semmiképp sem tudjuk befejezni a következő kikötésünkig - akkor adtak volna el, ugyanis. Azt mondta tart ameddig tart, de a dologról senkinek nem beszélhetek. Ha valaki kérdezte, eztán én voltam a kapitány inasa.
A hajó tele volt drágakövekkel, s az élelmünk is fogytán volt, nem támadtak hát meg senkit, megkímélve engem a harctól. Ám ez az aranyélet, nem tartott sokáig. Hónapok óta voltam fogja - vagy inkább tagja - a Vén hölgy nevezetű hajónak, mikor is felélvén a drágakövekből befolyt összeget, ismét útnak indultunk. Én olyan lassan tanítottam a kapitányt, mintha csak egy ló lenne, így az életem viszonylagos biztonságban volt. Egészen addig, míg meg nem pillantottak egy hajót. Egyszerű halászok voltak, de ez nem érdekelte sem a kapitányt, sem a legénységet. Kifosztandó zsákmányhajó volt, így támadásba lendültek.
Nem foglak azzal untatni, hogy leírom az üldözést, mely közel fél napig tartott. Sőt, azzal sem, hogy leírom milyen volt maga a csata. Csupán azt írom le, hogy milyen volt megölni az első embert életemben.
A legénység tagjaként köteleztek a harcra - vagy a halálra, én dönthettem el melyiket választom -, így nem volt mit tenni, átlengtem a halászbárkára. Gyerek lévén, még mindig nem éretem magam elégnek egy halálig tartó küzdelemre, így inkább kerestem egy biztonságos pontot, ahol remélhetőleg nem fognak miszlikbe aprítani. Ám nem volt szerencsém, az egyik halász meglátott, s felém rontott. Nem tudom mi vezérelte, hogy megöljön egy gyereket, talán csak azt hitte kis növésű voltam, vagy a harag elvette az eszét. Amit tudok, hogy mire elhatároztam magam már túl sokat hátráltam és sikerült is elesnem egy kötélkupacban. Az alak felém ért, s lecsapott a kardjával, ám sikerült arrébb ugranom, így csak a fába süllyesztette kardját, mely nem  is szabadult ki onnan. Előrántotta hát tőrét, s azzal ugrott nekem. Csupán egy reflexnek köszönhetem az életem, legalábbis úgy hiszem nem akartam megölni. A támadó alak láttán felemeltem a kardom, s az egyszerűen átszúrta szerencsétlent. Rögtön meghalt. Önvédelem volt? Elvégre mi támadtuk meg őket. Akkor gyilkos voltam? Most már nem számít, hiszen azóta nagyon sok emberrel végeztem. Ám ekkor úgy éreztem beleerőszakoltak a harcba, s így abba, hogy megöljem ezt az embert. Talán más úgy vélekedett volna, hogy mindezt figyelembe véve nem az én hibám, de én nem voltam ilyen magasztos eszmék híve. Én öltem meg azt az embert, én vettem el tőle mindent ami volt, és ami lehetett volna. Ez volt a törés az életemben. Előbb-utóbb eljött volna. Vagy ez, vagy a halál, s ha választani lehetett, inkább éltem gyilkosként, mint haltam meg tiszta szívű ártatlanként. Ez a felfogás vezérelt, még körülbelül fél évig, minden egyes támadásnál, s az idő múlásával egyre inkább nem érdekelt mit gondolna rólam más. Hogy mit gondoltam, vagy gondolok most magamról, az mindegy. Tudom, hogy nem vagyok szent ember, s azt sem állítom, hogy a körülmények hatására cselekedtem mindazt, amit. De az tény, hogy a körülmények hatására kezdtem el.
A kapitány végül megtanult írni és olvasni, s cserébe felajánlotta a szabadságot. Két év telt el al elrablásom óta. Valószínűleg mindenki azt hitte meghaltam. Ki várt otthon? A szüleim meghaltak, testvérem nem volt, a rokonaim pedig valószínűleg csak örültek, hogy eltűntem. Mi értelme hát hazamenni? Elvégre mindig is világot akartam látni...
Bár nem vallotta be,  szerintem a kapitány örült a döntésemnek, miszerint a hajón maradok. S mivel már elég idős voltam ahhoz, hogy elég feladatot ellássak, a legénység teljes jogú tagjává váltam. Kalóz lettem, s amit a két év alatt tapasztaltam, ez a tény büszkévé tett. Fura ezt így leírni, s gondolom olvasni is. Hogy lehet valaki büszke arra, hogy egy rabló-gyilkos banda tagja lesz? Persze,  a kalózhajókon gyakoriak a lázadások - feltéve ha van miért -, de egyébként ha minden rendben megy, ezek az emberek is úgy viselkednek egymással, mintha egy nagy család lenne. Család és hadsereg egyben. És a legjobb, hogy ilyen fiatalon nem is én voltam az újonc. Gyakran kellett embereket toborozni a hajóra, hiszen minket is értek veszteségek. S mivel én már két éve szolgáltam a kapitány alatt, azelőtt pedig apám tanított meg a hajózás mesterségére, viszonylag öreg rókának számítottam.
Az elkövetkezendő tíz év is eltelt. Közben megannyi csodás, vagy éppen elrettentő dolgot láttam. Megismertem a világot, s el is irtóztam tőle. Aztán belesüllyedtem a közöny posványába. Nem tudott már nagyon sok minden felkavarni mert elfogadtam mindent. Elfogadtam, hogy egyes helyeken hat éves gyermekek árulják a testüket, mert az apjuk erre kényszeríti. Elfogadtam, hogy egyes helyeken ártatlan szüzeket áldoznak, sosem látott isteneknek. Elfogadtam, hogy a kalóznak az a dolga, hogy elvegye azt, ami kell neki, s ezért keresztül gázol mindenen. Elfogadtam azt amivé váltam.
Hogy mindezek után miért tértem haza? Mert nem volt más választásom. Nem fogok belemenni a számodra ismeretlen birodalmak, vagy városok ismertetésébe. Elég ha annyit tudsz, hogy van egy hely, ami megunta a kalózokat, s vérdíjat tűzött ki a fejükre. Persze ez mindenhol így van, de ez a birodalom nem arannyal, vagy drágakövekkel fizet. Hogy mivel, az mindegy, úgysem értenéd, hogy miért éri meg nekik. Ahhoz ismerni kell a kultúrájukat, de ahhoz nagyon sok idő kell. A lényeg, hogy az én fejemen is vérdíj van, méghozzá elég nagy ahhoz, hogy az egész világot bejárják utánam azok, akiknek megéri. Bizony, mert időközben én magam is kapitány lettem a saját hajómon, s olyan gaztetteket hajtottam végre, amire a tanítómesterem is büszke lenne - és sajnálatos módon leginkább a fent említett birodalmat érintették ezek az akciók.
Neminra az egyetlen biztonságos hely a számomra, de ez sem marad örökké így. Itt senkit nem érint a vérdíj, mert nem tudják felhasználni a jutalmat, s akár hiszitek, akár nem, nem ismerik ezt a helyet. Bár érthető, hiszen ők magukhoz sem engednek be senkit, s kijönni is csak a magasan vallásos tagokat engedik.
Ezért tértem hát haza, s hogy ezek után mi vár rám azt bizony nem tudnám megmondani."


Részlet Tarsis Raan naplójából