Hátrakulcsolt kezekkel sétáltam, a tenger morajló magányában. Jéghideg szél vágott az arcomba, ahogy a néhány csepp sós víz is, mit magával ragadott a háborgó vízfelszínből.
Kéz fejjem töröltem le a cseppeket a homlokomról, majd hátrapillantottam lovam irányába.

Hű társam volt, bár egy ideje már halott. Talán húsz éve lehetett mikor kimúlt, de az óta sem akartam újat helyette. Mágiával keltettem életre, ha szükségem volt rá.
Meredten állt a sziklák közt. Nem lélegzett, nem fújtatott, csupán néha remegtek meg izmai a bőre alatt.
Visszafordultam a végtelen tenger, zöldesen örvénylő tükre felé, és a távoli sziklaszirteket kémleltem.
Ott voltak. Mint mindig, most is eltévelyedett hajókat, vagy tehetetlenül sodródó, hajótörötteket reméltek minden hullám mögött, a női testbe bújt démonok.
Leültem egy laposabb, nagyméretű kőre, íjamat, és kardjaimat magam mellé fektettem, és a komor szürkéllő eget fürkészve, mélyedtem gondolataimba.
Élveztem minden pillanatot mikor itt lehettem egyedül.
Persze jól tudtam, hogy a kastélyban sincs társam. Tudtam! Hisz nem voltam ostoba, nem ringattam magam elmúló társaságok, vagy semmibe enyésző barátságok értelmetlen mivoltában.
Nem! Egyedül vagyok, és egyedül is fogok kiszenvedni ha, eljön az idő.
Kissé elszakadva gondolataimból, húzom elő a törőm, és szám szeglete vad mosolyra húzódik, ahogy a finoman megmunkált pengéről szemeimbe csillan a szürkés felhőkön áttörő gyér napfény.
Egyetlen egy lélek volt, akit idehoztam. Csak is egy! A húgom.
A vérnapok előtti hetekben, mielőtt megöltem volna, fivéreimmel együtt.
Így utólag, talán mondhatnám, hogy szerettem őt, bár ebben kételkedem még magam is, viszont néha hiányzott a csókja, és az érintése. Haja úgy illatozott mikor mellém feküdt, mint senki másnak, és szemei villanásának sem akadt párja eddig.
A tőrt, ő adta a kezembe, ugyanitt azon a napon.
Ezzel tedd meg, ha legyőzöl. Ettől a nemes pengétől, megtiszteltetés lesz a halál bátyám.
Így is tettem, mert ennyi kijárt neki.
Kiskorunk óta tudtuk, hogy egyszer eljön majd az a nap, de ő nem akarta elfogadni. Talán ezért is bukott el.
De erre már kár lenne időt pocsékolón visszaemlékezni…
Lassan mély vágást ejtettem a tenyeremen, majd szeme elé emeltem a tőrt és néztem, ahogy a vérem komótosan a markolat felé kúszik, hogy beszennyezze a penge egészét.
Ökölbeszorítottam ezután a tenyerem, és a kövekre cseppentettem a vérem, egyfajta fura képet alkotva a bíborral.
Mosolyom szélesebbre húztam, és lehajtott fejem ellenére szemeim a sziklaszirt felé villantak szemöldököm takarásában.
Jön már! Tudatosítottam, és fel is néztem, az irányába.
A szirén lassan, puhatolózón kúszott egyre közelebb a tarajos hullámok hátán, és végül egy kőhajításnyira a parttól állt meg.
Fejét billegetve nézett felém kíváncsian, majd a lovam keltette fel érdeklődését néhány kosza pillanat erejéig.
Ezután közelebb úszott a partvonalhoz, amit jó néhány koponya, és halottak csontjai varázsoltak kellemessé, nyugtatóvá számomra. Egy kisebb sziklára húzta fel magát végül, és egy hajóból származó fadarabot félredobva mutatta felém felső testét.
Továbbra is kíváncsian billegette fejét és szája is mozgott, de ez csak arra volt elegendő, hogy farkas mosolyt varázsoljak arcomra.
A kihívás okozta mámor suhant át arcomon, és a tőrrel újabb hosszú vágást ejtettem az előzővel párhuzamosan.
Felkeltem, és lassú léptekkel a vízig sétáltam, ahol a háborgó habok, már erőszakosan akarták megkaparintani a csizmámat, hogy aztán egész lényemet magukkal rántsák.
Kitartottam kezem, és a vízbe csepegtettem a vérem.
A szirén szeme úgy villant fel, felém, mint a tomboló viharban lesújtó villám, és ellökve magát a sziklától, egészen elém kígyózott. Száját kinyitva nyelte a vérem cseppjeit, majd szelíden elmosolyodott, és letörölte az ajkai szegletébe cseppent bíbort.
Nem tudott átverni. Láttam a sötét szemekben rejlő ölni akarást.
Láttam a gyilkolás vágyát megbújni a mosoly mögött.
Lassan mozgó ajkait látva, hangosan, és rémisztően nevettem felé.
- Engem akarsz a vízbe énekelni te hal? – Kérdeztem teljes undorral, és megvetéssel.
Értetlenül és dühösen kezdett méregetni ezután, de nem mozdult.
Megigazítottam a szirén szív függőt a fülemben, majd letelepedtem a vízvonalnál, és méregetni kezdtem kihívóan.
Attól a nőtől kaptam a tudást, kit mások anyámnak, én magam pedig kihordómnak neveztem.
A szirén szárított szíve teljes védelmet nyújt a primitív, de hatásos mágiájukkal szemben.
Acsarkodni kezdett felém, és tű éles fogait villogtatva, dühösen úszkált az öbölben. Hol közelebb, hol pedig távolabb kígyózva hozzám.
Lemostam a tenyerem, és a sós víz fájdalmasan kezdte marni a sebet. Kéjes érzés kúszott a lelkem vaskos oszlopai közé, és pergő tánccal ajándékozott meg a gyönyör érzésével.
A fájdalom ellenére egy újabb vágást ejtettem tenyeremen, merőlegesen az előző kettőre.
Mélyebben húztam a tőrt, és lassabban. Szemlesütve éreztem át a fájdalom minden egyes másodpercét, majd szikrázó tekintettel, néztem kihívóan a szirénre.
A víz fölé emeltem a tenyerem, felfelé fordítva, had gyűljön benne össze a vérem.
Nem értette a változást, és tanácstalanul fordult a távolban létező társai felé, mielőtt lassan elindult felém.
Arca alig két hüvelykre volt a tenyeremből, de mikor mozdult volna elrántottam.
Csalódottság volt a válasza és némi düh, amit le is vezetett egy szélsebes kőrt leírva az öbölben.
El is tűnt a szemem elől a víz alá, de néhány pillanat múlva megjelent, és ismét elém úszott.
Ekkor már láttam tekintetében a prédára jellemző tanácstalan kétely csillanását.
Már én vagyok a vadász! Tudatosítottam magamban, és ezúttal nem rántottam el a kezem.
Mohón nyalta villás nyelvével a vérem minden cseppjét, és ujjaimat ajkai közé véve tisztította meg kezem az alvadt vértől.
Haját megragadva néztem ezután a szemébe. Nem ellenkezett, csak dühösen fújtatott kissé, majd másik kezem felé mutatva néztem a sejtelmesen fátyolos szemeibe.
- Akarsz még? – Kérdeztem.
Nyüszítve bólintott, és kéjes nyögések hagyták el ajkait, ahogy beharapta őket.
Megvágtam ismét a kezem, és ő szinte alig kivárva hogy elvegyem a kést ugrott mohón a sebre, de mikor belém is harapott, ökölbe szorított kezemmel vertem arcon, minden erőmet beleadva.
Azonnal elengedett, és kissé furán úszva, odalógva ugyan, de eltűnt a vízfelszín alatt.
Visszalépdeltem ezután a laposabb kőhöz, és némi gyógyfűvel vegyített kötést tettem a sebeimre, majd egészen az éjszakába nyúlóan ültem ott. Visszatért még az este folyamán, de nem merészkedett közelebb az öbölben álló sziklánál. Arca lilásra dagadt, eltakarva szemének egy részét, de kíváncsian méregetett tovább. Nem törődtem már vele. Nyilván való volt, hogy már legyőztem. Mindenhogyan. Nem érdekelt már. Inkább elmélkedtem múltan, jelenen, jövőn, majd hajnalban visszaindultam a várba.

Uráldur kanyargós ösvényen lovagolt a part felé, bár lova bírta volna jobban is az iramot, de még így is sietősnek mondható a tempó. Lila takaró védi a hidegtől... és nem utolsó sorban jelezve minden egyszerű katonának, hogy többet szállít a hátán, mint egyszerű poroszkáló járőrlovast.
A félhold fényénél magát Demertort kereste. Szótlan komorsággal nézett a lova feje felett, ahogy nyergéből kicsit felemelkedett. Úgy tetszett, ha bárki látta most, mint a körhinták lovai, melyek fel-le mozognak saját ritmusukra. Csak a szemek mozogtak jobbra-balra, hogy megtalálja főnökét.
Csak amikor megpillantotta, jött rá arra a furcsán felkapott mondat végre az őr szavában, aki eligazította őt, hogy merre látta elmenni. Eleddig nem volt hajlandó mást számításba venni, mint hogy a király remélhetőleg elmélkedni vonult el magában. Már Fáwen is tett ma róla, hogy kimozdítsa őt a nyugalmából. Nem sokat éreztetett ebből a mágussal, hiszen távol állt tőle, hogy megkérdőjelezze a dolog jogosságát. De... ez akkor sem egy jó nap és nem hiányzott neki, hogy egy újabb döccenő kerüljön az útjába.
-Üdvözlégy Felség! -hajtotta meg a fejét, majd ennél jóval kisebb biccentéssel némán üdvözölte Sádient- Lenne kedvetek pár percig sétálni a tengerparton? Ha gondoljátok, szívesen csatlakozom.
*Ez a kérdés már akkor is furcsán hat, ha egy közlegénynek vagy egy rajparancsnoknak teszi fel. Igen kevés válaszlehetőséget ad számukra. Ám a láncra vert exkirályné jelenlétében igen -hogy is mondják(?)- meghökkentő a feléjük intézett kérdés.

Sadient a köveknél hagytam, és a puccs óta, mellyel elfoglalhattam jogos helyem, nem hagytam benne kétséget a felől, hogy nem több a számomra egy tárgynál.
Becsületére legyen mondva, bár neki nincs olyan és fogalma sincs róla mi is az, keményen tűrte a megpróbáltatásokat.
Az első estén hadvezéreim rendelkezésére bocsátottam, és élete attól függött mennyire odaadó velük az éjszaka folyamán.
Aki akarta vitte, és kész!
Azóta sem nyúltam hozzá, és csak akkor szóltam, ha muszáj volt. Látni akartam a tekintetében a halálvágyat, látni, ahogy a lelke darabokra szakad, ez azonban váratott még magára. Nekem volt időm..
Mindössze vénuszdombját és kerek melleit takarta némi rongyos szövet, azon tekergőzött testén a vaslánc, mely végtagjain elvékonyult, hogy kellően össze lehessen kapcsolni rajtuk.
Megvontam lovamtól a mágia szálait, majd Sadien elé léptem, és egy fának taszítottam a holdvilágos, sejtelmesen ködös éjszakában. A félelem szikrákat vert a tekintetében, de amit akartam továbbra sem láttam. Csak a dac, és a kitartás fényei pislákoltak a pillantásában.
Egy pofonnal a földre vágtam az agyonhasznált szolgát, majd hátratett kézzel a tenger éjszakai forrongását figyeltem.
Uráldúr érkezésére, csak felé biccentettem enyhén, majd szavait halva a tengerpart sziklái felé intettem fejemmel.
- A szolga marad! – Vágtam pillantásom Sadien felé, majd Uráldurra néztem.
- Hallgatlak Uráldur, mi híreket hoztál?

A hadvezér némán, maga előtt összefont karokkal szemlélte a nő megpróbáltatásait. Cseppet sem volt a kedvére, de ezt a legapróbb rezzenéssel sem adta volna királya tudtára a kínzás közben. Sádien egykor fontos volt Enathiel számára, és az idős elf még mindig úgy gondolta, az öreg akaratát tiszteletben kellene tartani. Az özvegynek nincs tényleges hatalma az ő szemében sem, ám megboldogult barátja akarata ellen valónak tartotta a megaláztatását. És az ő gondolkodásában az idős elfek tisztelete igen mélyen gyökerezett.
Lassú léptekkel haladt el az exkirályné mellett, oda sem pillantva. Nem szívesen látta volna azt a fényt a szemében. Még mindig karba font kezekkel. Nem siettette a pillanatot, mikor meg kell kérdőjeleznie az udvar mágusának döntését.
-Kellemetlen beszélgetésen vagyok túl Fáwellel. Enathiel tervei jó ütemben haladnak előre, ám az a szörnyű gondolat kerülget az utóbbi időben, hogy meg kéne állnunk vele egy kis időre és kicsit korrigálni az elkövetett néhány hibát. -hangja oly halk volt, mintha csak egy délutáni teázás közben tekintene ki az ablakon, s jegyezné meg szinte magának, hogy milyen kellemes ez a ködös idő kint az utcán- A legutóbbi jelentés kérdéseket vet fel bennem. És őszintén szólok... Nagy kínok mardosnak itt bent a szívemben eme kérdések okán. -színpadiasan leengedte a jobb kezét, hogy baljával a mellkasát tapogatva szinte elhitesse, hogy a szívinfarktus kerülgeti csupán az aggodalmak gondolatára is- Jól átgondolva a dolgokat, úgy látom, hogy hibákat követtünk el az ork területeken. A bizalmatlanságuk és a széthúzásuk ellenére is túl szilárdnak tartom az együttműködésüket az emberekkel.
Az én javaslatom, hogy egy kisebb akcióval ássuk alá a szövetséget az orkok és a többi ellenség között. Logisztikailag nem jelentős, át tudunk hatolni a területeiken. Ám... Furcsa jelentések keringenek a palotában mostanában kézről-kézre. Ezek némelyike megkérdőjelezi, hogy valóban nem járnak-e kóbor elemek a hegyeikben.
Az előkészítés alapján nem tűnik sok erőforrás igénylőnek. -tárta szét a kezét- De a jó öreg barátunk szerint túl kockázatos az a kérésem, hogy készítsenek egy olyan kesztyűt, ami felfedi a közelben tartózkodó sötét elfeket. Nem tudom titkolni, hogy nem osztom ezt a nézetét. A törp és ork területeken vetnénk be és nem lenne kockázata, hogy valamely varázstudó felismeri a benne rejlő lehetőségeket.
Arra kérlek, hogy beszélj Fáwennel! A kóbor elemek nagyobb problémák, mint ahogy ő lefesti. Ha más fajok áthaladhatnak a büdös banda területén, az kockázatot jelent számunkra. Akkor előbb-utóbb ezek a kalandorok a mi határainkat is átlépik. Kellemetlen érzés ide bent -paskolta meg ismét a szívét-, ha arra gondolok, hogy ezek a csavargók megláthatnak engem, ahogy a feleségemmel a fűben hentergek a lápvidéken.
*Még az utolsó mondatnál sem mosolyodott el, bár azt rekedtes, öregedő hangon mondta el. Igazi keresztapa-utánérzet, ahogy a vén elf a bujaságairól beszélgetett. De pont ez volt a célja. Az eddigi eredmények alapján senki nem tartotta volna valós veszélynek, ha a kapuk előtt osonó ellenségről beszél. De egy groteszk jelenet felvázolása megolvasztja az északi hideget is...

Bevártam még Uráldur csatlakozott hozzám, majd még mindig hátratett kézzel elindultam a tenger partvonalának habzó hullámai mellett.
Csendben hallgattam a hadvezér beszámolóját, közben tekintetem a vízfelszínt kémlelte, és egy pillanatra sem fordultam felé.
Volt igazság a szavaiban ezt be kellett látnom, de mondandója a felszínt súrolta, és éreztem, ahogy a harag lassan megveti lábait az testemben.
Mikor már eléggé eltávolodtunk a földön fekvő rongytól, a hadvezér felé fordultam, és vállára tettem a kezem. Arcizmom meg megrándult, és tekintetem teljes fenyegetésben szikrázott felé.
- Nézd Uráldur! Feltett szándékom, hogy kipucolom, mind az udvart, mind a birodalmat, mindentől, és mindenkitől, aki hátráltat, engem vagy dicső népünket. MINDENKITŐL! – Nyomtam meg szándékosan utolsó szavaimat, miközben tekintetébe fúrtam jéghideg pillantásom.
- Enathiel halott! Még a nevét sem tűröm meg, nem pedig az örökségét. Tudom, hogy a hozzád hasonló véneknek aggályai vannak velem kapcsolatban, nem soká meg is lesz a jutalmuk. A jövő az ifjaké Uráldur, ez örök igazság, és aki nem tart lépést az megdöglik, hogy halálával átadja helyét egy rátermettebbek. Ez népünk örök törvénye! Te is tudod.
Kémeim mindenhol jelen vannak a birodalomban, és nem tűrök ellentmondást. Aki áhítozik a régi király után, már is követheti őt, legyen az bárki is. Senki sem pótolhatatlan Uráldur. Ne add szavaid a számba még egyszer! – Elengedtem vállát ezután, és tovább indultam a partvonalon, a vállam felett szólva ismét.
- Nem vagyok olyan ostoba, hogy bízzak benned, vagy Fawellben, de úgy gondolom, hogy céljaink talán közösek is lehetnek. A kesztyű elkészítését megtiltom! Találj ki valami mást! Ha rossz kezekbe kerül, az sok kémünk életébe kerülhet a külországokban. Azonban a határvidéken háromszorozzátok meg a csapatainkat. Délen már tettem lépéseket ez ügyben. A birodalmunk nem lehet kóborok célja. Parancsom szerint kérdés nélkül meg kell ölni mindenkit, aki a határainkra, merészkedik. Mindenkit! Ide senki fia ne járjon, és szennyezze be mocskával a sötét elfek dicső hazáját. – Megálltam és a vizet kezdtem kémlelni ismét, mert csillani látszott valami a holdfényben. A szirén úszott közel a parthoz, akit nemrég részesítettem nevelésben. Pikkelyein megcsillant a holdfénye, ahogy nedves érdeklődő arcán is visszatükröződött az ezüst sugár. Nem méltattam hosszú pillantásra…
- A határ mentén portyázó csapatokat fogok felállítani, akik majd elveszik, a kedvét minden oktalannak ki erre tévedne. Rád bízom ennek a kivitelezését, és végrehajtását, mind a határokon belül, mind pedig kívül. Ha ork területen, akkor ott. Ha jelen vagyunk félnek tőlünk annyira hogy ne ugráljanak, és azt tegyék amit kell. – A közelébe léptem ismét, és szemébe néztem.
- Azonban! Ha úgy érzed képtelen vagy engedelmeskedni nekem, akkor három napot kapsz, hogy elhagyd a birodalmat családoddal együtt! Köszönd a múltadnak, vagy a korodnak, vagy aminek akarod. – Intettem hegykén. – Túl nagy hatalomra és befolyásra tettél szert Uráldur, és ezt vagy a segítésemre használod, vagy elpusztulsz. A választás joga a tiéd, ennél többet ne várj.

Uráldur szembe fordult uralkodójával, ahogy az megfogta a vállát. Közönyt tettetve hallgatta az új rendről és a fiatalok feltörekvéséről az idősek helyére. Igyekezett nem túl lépni a tűréshatárt, de ő valóban még a régi gárda tagja. A leköszönése már nem rajta múlik, bár még erősnek és élettel telinek érzi magát, ki szeret játszani az öregek hangján, ám nem hagyhatta figyelmen kívül, hogy a koporsóhoz közelebb áll, mint a bölcsőhöz.
-Nem vagy kegyes ellenségeidhez, de megérdemlik. Mindig szerettem, ha egyértelmű parancsokat ad az uralkodó. A túlzott kertelés csak elbizonytalanítja az egyszerű katonát, amilyen én is vagyok. Az csak károkat okoz a koronának.
Azt hiszem, a határok védelme megoldható. -mondta enyhén bólogatva a fejével- Saraven bölcsességére támaszkodni fogok ez ügyben. Tudod... nem alakultak jól a dolgok kettőnk között az utóbbi időben, de azt hiszem, igazad van. Tudtuk eddig is, hogy az öregeknek át kell adni lassan a helyüket a fiataloknak, csak igyekeztünk nem figyelni erre. Azt hiszem, több időt kell szánnom a kicsi lányra. Jól dolgozik és tehetséges, és ha nem jön közbe valami, én hamarosan egy betegség által átadom a helyem neki. -mutatóujját az égre szegezte, mintha csak egy isteni szikra villant volna át agyán- Örülök, hogy felhívtad a figyelmemet erre a tényre. Bölcs uralkodó vagy, mindig öröm veled beszélni.
*Gondolatokkal kavargó fejjel hagyta ott Demertort. Ő volt az utolsó halvány reménye, hogy a kesztyűt valahogy megszerezze. Fáwennek igaza volt. És mindenki másnak is. De hát mit mondhatott volna? Hogy azért kellett neki a kesztyű, hogy véletlenül elveszítse és az Saraven, az ő legfőbb riválisa támadásának útjába essen le? Nem kívánta közvetlenül a halálát, de örült volna, ha pár dolog balul sül el. Csodálkozott volna bárki, aki tud erről, ha hallja, milyen kedves szavakkal dicséri a „kislányt” az imént. Csodálkozott volna, ha lett volna ilyen. Hiszen senkit nem avatott be eme terve részleteibe, csak homályosan érvelt a kesztyű hasznosságára számára.
-Ja igen! -fordult még oda az új királyhoz- Sádient haza kísérjem, vagy szeretnél még vele lenni? Épp haza felé tartottam, mielőtt ide jöttem, mert hamarosan útra kelek. Egy fontos dolgot magam akarok elintézni a déli végeken. -felemelte kezét- De ne izgulj! Nem tervezem maradni. Csak munka.

Ulárdul vonásai közönyt közöltek, de tekintete tudatta velem, hogy megértette, amit mondtam.
Egy alig látható biccentéssel engedtem útjára, mikor elindult, és nem láttam okát több szót váltani.
A hozzá hasonló vének, vagy elfogadják, hogy új korszak köszönt a vidékre, vagy elpusztulnak a régit siratva.
Elhúztam számat a Saravent érintő szavait visszaidézve, mert jómagam koránt sem láttam őt többre hivatva annál, mint amit csinál. Az pedig hogy valóban bölcs lenne e, felém még nem mutatkozott meg. Törtető, és ambiciózus, ez tény, valamint táncol a halállal, és jó vezér, de meglehet, hogy Uráldur már többet tud róla. Talán mégis csalja néha a feleségét? És pont Saraven lenne a szeretője? Ez esetben bizalmam komolyan megcsappanna a feltörekvő nőben. Akár így akár úgy Saravennek még bizonyítania kell felém.
- Nem hinném, hogy Saravenre kéne támaszkodnod hadvezér, de legyen, ahogy akarod! Vidd! Átcsoportosítok a parancsnokságotok alá további ezer katonát. Rendelkezzetek velük. Legyen rend a határainkon! – Intettem felé, majd szemöldök felhúzva húzódott farkas vicsorra az ajkam.
- Az hírlik rólad, hogy hű vagy a nődhöz Uráldur. – Eltűnődtem kissé, majd legyintettem, - de bánom is én. Sadien a tiéd ma estére, vidd. Csak ígérd, meg hogy visítani fog! Vedd gesztusnak részemről! – Ezután befejezettnek tekintettem a beszélgetést, és bokáig a vízbe sétáltam, háttal a hadvezérnek.
A szirén felém kígyózott, arca már nem volt feldagadva. Furcsa mélyhangokat hallatott, ami egy tüzelő macska hangjára emlékeztetett.
Leguggoltam, és kezemet a vízbe merítve néztem felé. Odaúszott és tenyerembe simította fejét, miközben mosolyt küldött felém.    -Hm…mi a fene, még belém habarodsz te hal? - Kérdeztem félhangosan, majd ellökve az arcát a parton sétáltam tovább gondolataimba mélyedve, lassan eltűnve az éjszakai párában a hadvezér szeme elől.

// Köszönöm a játékot. //

A sötét elf parancsnok visszasétált a lovához. Az aranyhímzéses, lila takaróra felpattant és a tőle mindig megszokott kínos udvariassággal lendítette kezét, mint ha csak ezt akarta volna mondani: „Hölgyem, előre!”
Sádiennek nem sok választása volt, kezén a lánccal indult meg önként a főváros felé. Nem tudta, mi vár rá, nem hallhatta a beszélgetésünket, de ez már szinte megszokás számára mostanában. Egészen hazáig szótlanul mentünk.
Belépve az ajtón a feleségem örömmel akart üdvözölni, de lefagyott az arcáról a mosoly, mikor meglátta őt. Az élés kamrába mentünk, ahol az özvegy királyné felsikított, amikor felé nyúlt a kezem. Pont, ahogy Demertor kérte. Hanyatt vágódott, nem egy szerencsés földet érés, de ez csak egy része volt a kínnak, amit átkom rá bocsátott. (Na, jó! Lehet, nem pont erre gondolt.) Jóval kevesebb ideig tartott, mint azt akár csak egy kezdő katona csinálná, hamarosan apró tűszúrások apró fájdalompontjaivá foszlott, éreztetve még a mágiám jelenlétét, de közel sem olyan borzasztóan, mint annak előtte.
Némán néztem az üres tányéromat a konyhába ülve, miközben az én drágám melegítette a kihűlt ételt. Igen szeszélyes, hogy mikor érek haza a melóból. Majdnem kiesett a kezéből az edény, ahogy szedte ki elém. Pont ezzel egy időben érkezett a második visítás. Igyekeztünk nem tudomást venni róla. Tudta ő is, én is, hogy jobb nem felhozni a témát.
Gyakran csinálok olyat, ami megkérdőjelezi a hűségemet, ám jól tudta, hogy ha mindenre ugrana, nem sokáig maradnék mellette. Csendben lenyelte, hogy nem avatom be még őt se a terveimbe és idővel minden kiderül. És csak egy nagy sóhajtás lesz a végén, hogy ha nem lenne ilyen szoros a kötelék köztünk, ártatlan félre értések áldozatává válna házasságunk. Szerelmünk? Nem. Már nem lángolunk egymásért, mint fiatal korunkban. De a házasság sem sokkal kevésbé értékes, igyekszünk megőrizni.

/Én is köszönöm a játékot!/